vasárnap, november 25, 2018

Ölelj most, míg a félelem elhagy


Sziasztok!

Új rész. Angst, fluff és némi +16-os jelenet.


Vártam, hogy Bill kezdjen neki beszélni, vagyis csak hagytam volna, de idegesítő módon nem szólalt meg.
- Szóval? – sandítottam rá és kezdeményeztem én, végül a nem túl kényelmes beszélgetést.
- Nem volt előre eltervezve Tom, ezt én nem így akartam. Mikor leszálltam a buszról itt, hatalmába kerített a kettősség. Nem éreztem idegennek, de idevalósinak sem magam…
- De hát mi sosem voltunk idevalósiak, Bill. – vágtam a szavába.
Ikrem felsóhajtott, elpirult és folytatta.
- Lépkedtem az utcán és szembejöttek velem az emlékek, az első itt töltött naptól kezdve. Eszembe jutott, ahogy lépkedtem a kihalt, téli utakon nagyi háza felé és olyan szürreálisnak éreztem az egészet. Mentem valakihez, akit nem is ismerek és ezen túl nála élek majd. Akkor hideg tél volt, hó mindenütt és életemben nem éreztem még olyan kilátástalanságot, mint akkor. De mégsem volt már fájdalmas erre visszagondolni. A nagyi most is szeretettel fogadott, finomságokat készített és egész nap szóval tartott. Csak ültünk és beszélgettünk, és láttam az arcán a szomorúságot, ezerszer elmondta, mennyire hiányzunk neki. Aztán mennem kellett. A magdeburgi buszt el is értem és nem kellett volna sokat várnom a lipcsei járatig sem. Fogalmam sincs miért, talán hogy csak elüssem az időt, de beugrottam egy közeli kocsmába egy italra, üdítőt akartam, de aztán inkább vodka-narancsot rendeltem…
- Vodka-narancsot, délután? – vágtam pofákat, mire Bill a megnyilvánulásaim elől menekülve, lesütötte a szemét.
- Sajnálom…
- Nem hiszem el, hogy neki kezdtél lerészegedni.- csóváltam a fejem felháborodva, mintha velem ez sosem esett volna meg.
- Tudom, nem kellett volna. De ittam egyet, aztán többet és nem is figyeltem az idő múlását. Az agyam kikapcsolt, csak azt a bánatot éreztem, amit a nagyi, és hogy, hiányzik Loitsche, akármennyire is gyűlölöd, nekem úgy sosem sikerült éreznem a hely iránt. Tudom, hogy ezért haragudni fogsz, de ez a falu számomra az otthont jelképezi.
- Hát ez nagyon költői volt. – gúnyolódtam.
- Látod, nem tudod ezt elfogadni. Ezt gondoltam, akkor is, és tudtam, mit kellene cselekednem, hogy fel kellene szállnom a buszra, ami visszahoz Lipcsébe, vagy az utána következőre, vagy az utolsóra. De nem ment. Mint ahogy az sem, hogy felvegyem a telefonomat, halottam, hogy hívtál, de nem tudtam fogadni a hívást. Tartottam a következményektől, mégis, mit mondtam volna?- tárta szét Bill elkeseredve a kezeit.
- Hát az igazat, hogy kész vagy a piától, vagy, hogy megérintettek az emlékek, bármit mondhattál volna. De hogy nem vetted fel a telefont, vissza sem hívtál és hagytad, hogy egy átkozott éjjelen keresztül a legvadabb teóriákat gyártsam rólad, hogy mi történt veled, azért ez elég durva. Nem gondolod, Bill? – a hangom nem tudott nyugodt maradni. Most sajnálnom kéne Billt, vagy mi? Nem tudtam sajnálni őt, jelenleg azzal is problémám volt, hogy kellőképpen megértsem.
- Teltek az órák, fogytak az italok, kezdett minden összemosódni előttem. Egy férfi leült mellém, furán méregetett, majd cigarettával kínált és meg akart hívni egy italra. Azt mondta, kocsikázhatnánk, és később felmehetnénk hozzá.
- Hogy mi?! Jó ég, de ugye nem álltál le vele? - vágtam gyanakvóan testvérem szavába, mire ő vehemensen megrázta a fejét.
- Megrémültem és felpattantam az asztaltól. Kirohantam a kocsmából, ki az éjszakába. Szédültem és émelygett a gyomrom, leültem a váróba és azon tanakodtam, mihez kezdjek most, hiszen az utolsó lipcsei busz már elment. Ekkor láttam meg az információs táblán, hogy megy még egy busz Loitschébe hamarosan. Nem hezitáltam, annyi pénzem még volt, hogy megvegyem a jegyet, ezért úgy gondoltam, visszamegyek. Nem akartam megijeszteni a nagyit, ezért kulccsal jutottam be, de így is a frászt hoztam rá. Szerencsére nem kérdezte, mi történt, sem azt, mitől vagyok olyan kába. Hát igen, tényleg alig álltam a lábamon. Szerintem ő ezt jól látta, mégsem faggatott, megágyazott nekem és hagyott aludni. Ami persze nem sikerült, egész éjjel csak forgolódtam és bántott a lelkiismeret…
- Meg a vodka-narancs, ugyebár. – szúrtam közbe egy bunkó megjegyzést.
Bill keserűen elmosolyodott.
- Szégyellem magam, önző voltam, de ez a látogatás a nagyinál, jobban összekavart, mint gondoltam.
Bill vallomása pedig engem kavart meg és a haragom inkább tanácstalanságba váltott át. Billre pillantottam, ahogy ült az ágyán, megviselten, sápadtan, kócosan és küszködött a benne felszínre tört sok-sok érzelemmel. Hiába voltunk ikrek, nekem ezek a fájdalmak alig-alig jöttek elő, sosem bántottak annyira. Főleg, nem készültem ki így tőlük. Mert Bill most eléggé szét volt csúszva és nem tudtam, hogyan enyhíthetném a rossz érzéseket. Aztán eszembe jutottak anya szavai is.
- És azt elárulod, miért anyának panaszkodod ki magad, mikor én is ott vagyok? Ha nem is mindig a közeledben, de tudod, hol találsz, még csak keresni sem kell, mert én nem tűnök el.– mondtam csalódottan. A kívülről és belülről rám zúduló események, gondolatok, kezdtek teljesen rám nehezedni.
-Nem akartalak ezekkel terhelni, sokat dolgozol, fáradt vagy…- magyarázkodott volna Bill, de belé fojtottam a szót.
- Na, ne gyere nekem ezzel! Ez ócska kifogás, és te is tudsz róla. Inkább mondod anyának a bajaidat, mert ő mindig is elfogult veled kapcsolatban, és úgyis azt mondja, amit te hallani akarsz. Mégpedig, hogy nem kell ott maradnod, visszajöhetsz ide is, meg hogy én erőltetem rád a terveimet. Tényleg így van? Nem akarsz Lipcsében élni? – szegeztem türelmetlenül Billnek a kérdést.
- Dehogynem. Természetesen ott akarok lenni, ahol te vagy. Ha ez Lipcse, akkor ott. – motyogta erőtlenül.
- Azért jobban esne, ha történetesen itt maradnánk, ugye? – villantottam Bill felé egy számonkérő és ideges pillantást. Ikrem kimerülten tiltakozott.
- Nem, Tom, ez nem igaz. Csak néha…nem tudom, mi van velem, ostobaságot ostobaságra halmozok. Szégyellem magam. Nem akartam, hogy aggódj, felelőtlen voltam, úgy sajnálom. – Bill hangja elcsuklott, és ha lehet, még jobban lehajtotta a fejét, fekete tincsei teljesen az arcába hulltak. A szívem összeszorult és ösztönből hozzá hajoltam, majd a karjaimba zártam. Amikor a testét megéreztem az enyémen, hallottam gyors lélegzetvételeit és mellkasa ütemes emelkedését, elfogott a gyengeség. Nem kiabáltam, nem szitkozódtam, nem fenyegetőztem, csak öleltem Billt, megbocsájtóan. Pedig szigorúbbnak kellett volna lennem. Hosszú percekig hallgattunk, Bill szótlanul belesimult a karjaimba és én sem tudtam mit mondani. Törtem a fejemet, hogyan lehetnék egyszerre következetes és segítőkész. De nem jutott eszembe semmi. Simogattam Billt, a hátát, egyre hosszabban. Éreztem a vibrálásokat végigszaladni a gerincén és hallottam a halk sóhajokat. Bill hálásan bújt még közelebb, már egy centi sem volt közöttünk és a testéből áradó forróságtól nekem is melegem lett.
- Számodra mindig elérhető vagyok és leszek. Ha bármi van, beszéljük meg, de ne anyát hívogasd. Anya bármit megadna, hogy ha visszajönnénk ide. Viszont szerintem nem ez a megoldás. – magyaráztam neki halkan, ő pedig egyetértően bólogatott.
- Nem is vagyok érdemes a jóságodra. – emelte rám a tekintetét. Annyira gyönyörű volt, hogy az izgalomtól kaparni kezdett a torkom. Gyengéden kisimítottam a haját az arcából.
- Dehogynem Bill. Én bármit megteszek érted. – suttogtam hezitálás nélkül és éreztem szívemet gyorsabb ütemre váltani.
- Köszönöm…- Bill szintén suttogott és ajkai, bocsánatért esedezve, csaknem súrolták az enyémet.
- Csak ne csinálj többé ilyeneket. – kértem és elvesztem szemeinek szomorkás, de lángoló tüzében. Nem várva semmire, megcsókoltam. Vágyakozás és egyúttal megkönnyebbülés áramlott szét bennem, mikor a szánk egybeforrt és a nyelvünk találkozott. Beletúrtam kócos, sötét hajába és csak csókoltam őt, az ajkait, majd a nyakát szinte kifulladásig. Éreztem az alkohol édeskés, a cigarettafüst tömény illatát, a mindezekkel összekeveredő verejtékét a bőrén és haján. Dühömet elhomályosította az égetővé váló izgatottság.

- Ne okozz több fájdalmat, Bill. Kérlek szépen. – a hangom szelíd volt, inkább könyörgő és ez megdöbbentett. A régi énemre gondoltam. Az akkori Tom, biztos nem intézte volna el ennyivel. És ez a mostani, ami voltam jelenleg, meg itt olvadozott Bill karjai között, cseppet sem megnyugodva, értetlenül állva a másik viselkedésétől.
Bill halványan bólintott. Ajkai az enyémet keresték, egy újabb csókért. Amit én is veszettül akartam. Ujjaimat végighúztam a vállán, hátán, majd gyengéden felhajtva a ruháját, végre érezhettem a bőrének finomságát. Reszketett a teste az érintések nyomán és én rajtam is vibrálások rohantak át a vágyakozástól, a tudattól, hogy ott volt velem. Karjait szorosan fonta körém és ajkai szenvedélyesen tapadtak a számra, az ágyékunk egymáshoz préselődött és önkéntelenül, egyszerre moccant. A fájóan édes és egyszerre kínzó érzéstől nyögés hagyta el a számat, és ha lehet, még közelebb vontam magamhoz ikremet. Éreztem csípőjét és kőkemény szerszámát az enyémnek feszülni. Szédültem, gyomromban fájdalom ébredt a gerjedelemtől, a szívem ki akart ugrani a torkomon. Bill csak ölelt, lágy simogatását éreztem magamon. Nem tudom, mennyi idő telt el így, nem gondolkodva a tegnap történésein, Bill hibáin és az én kétségbeesésemen, csak egymást érezve, halk sóhajokat és elfojtott nyögéseket hallatva. Csak a növekvő és mindenemet eltöltő nemi vágyat éreztem és nem akartam elszabadulni Bill öleléséből. Végül résnyire kinyitottam a szememet és hevesen dobogó szívvel, kimelegedve, levegő után kapkodva mégiscsak elhajoltam kissé tőle, de csak azért, hogy kibonthassam a nadrágját.
- Tom…- hökkent meg Bill, amint látta, mire készülök. Remegve fújta ki a levegőt, amikor ujjaim a nadrágja gombját érintették.
Mosolyogva, megnyugtatóan néztem rá, és csókoltam láztól kipirult arcát, miközben kicsit lejjebb toltam a nadrágját és alsóját, hogy hozzáférhessek férfiasságához.
- Nem érdemlem meg…- hallottam ikrem vágyódástól és a bánattól elfúló hangját.
Éreztem ujjaimnál selymes és meleg bőrét, ahogy érintésem végigjárta a hasát, csípőjét, amitől egy hangosabb sóhajt adott ki. Áttértem férfiasságára, ami kőkemény volt, lüktetett, ahogy a kezembe fogtam. A teteje nedvesen csillogott az előcseppektől. A gyomrom a szívemig ugrott a látványtól.
- Basszus. – nyaltam meg a kiszáradt számat és határozottan húztam végig ujjaimat rajta.
- Tom…- szisszent fel Bill és neki nyomta ágyékát a kezemnek, egyfajta néma bíztatást adva. A vérem felforrt a mozdulatától, az izzadtság elborított, az arcom vörösen izzott. A meleg levegő végigfutott a nyakamon, ahogy Bill felsóhajtott. Egymásra néztünk néhány másodpercre. Elkaptam zavart pillantását, a szemei barna színében vegyülő vágyat. Hozzá hajoltam és ismét megcsókoltam, miközben ikremet kényeztető lassú érintéseim fokozatosan gyorsabb ütemre váltottak. Billből kitört egy hangosabb nyögés és ettől hideg szaladt végig a gerincem mentén, imádtam, ahogy az élvezet teljesen más tónusúra festi a hangszínét. Teljesen felizgatott az ösztönös és nem eltitkolható, hangosabbá váló nyögdécselése, amit a kezem mozgása okozott kemény hímtagján. Az én számat is elhagyta egy élvezetből fakadó hang és csak néztem Bill csodaszép arcát, lecsukott szemeit, ahogy az érzések áradata minél jobban elragadja.
- Tomi…- szólított Bill a becenevemen, amit alapjáraton nem annyira szerettem, de tőle és ebben a szenvedélyesen parázsló szituációban jól esett. Mint minden, amit ő tett velem, vagy fordítva. Mert persze megőrültem, ha ő vitt a beteljesülésbe, de az is rettentően jó volt, mikor én okozhattam neki örömöt.
- Itt vagyok…- suttogtam és elcsuklott a hangom az egyre gyorsabbá váló mozdulatok hevében. Izzadtság cseppjeit éreztem a hátamon legördülni és Bill bőrét is a verejték tette sóssá, ahogy az ajkammal megérintettem a homlokát. Az ágy ritmusosan meg-megnyikordult alattunk. A reggel és az eddig üresen árválkodó, elhagyatott szoba csendjét zihálásunk és kéjesen túlfűtött hangjaink verték fel. Mintha visszatértek volna a múlt rejtelmesen szép és egyszerre fájó momentumai, árnyai, az éjjeleink, vagy épp a nappalok, mikor nagyi nem volt a közelben és mi magunk maradtunk Billel. Ahogy ikrem most a karjaimban hánykolódott a levegőt kapkodva, megérintett a nosztalgia jó értelemben, mert voltak azért csodás pillanatok is itt, az Isten háta mögött eldugva.
Bill csípője gyorsan és ütemesen mozgott fel-alá. A testén ismerős remegések futottak át, mialatt az én kezemmel szinkronban moccant, sodródott megállíthatatlanul az extázisba. Majd egy váratlan pillanatban rekedten és hangosan felnyögve elérte a tetőpont megsemmisítő küszöbét. A nevemet mondta ki és arcát a vállamnak nyomta, kezei erősen markolták a hátamnál lévő ruhát. Csak kapkodott, küzdött levegő után, miközben elgyengülve hajolt rám. A szíve úgy vert, hogy azt hittem, kiszakítja a mellkasát. Reflexből én is átöleltem és az sem zavart, hogy a kezem és ruhám forró folyadéktól lett ragadós és csúszós. Eltelt pár perc, amit így töltöttünk, Bill lihegve, hozzám nyomódva és még mindig belém kapaszkodva. De egyáltalán nem bántam, hiszen a világon az ő közelségét szerettem a leges-legjobban.
- Nagyon sajnálom a viselkedésemet. Haragszol még? – érdeklődött egyszercsak ikrem, még mindig nehezen beszélve a levegőhiánytól.
De nem éreztem neheztelést, sem dühöt. Vagy ha meg is jelentek bennem ilyen érzelmek, amiket inkább mondanék haragos féltésnek, már réges-régen tovaszálltak. Ellenben égetett a vágy Bill iránt. Ránéztem és anélkül, hogy igent, vagy nemet mondtam volna, fekvő helyzetbe toltam. Megilletődve pislantott rám, izzadtságtól nyirkos haja a szájára és nyakára volt tapadva.
- Nem. Csak fel vagyok izgulva rád. – vigyorogtam rá, mire ő szemérmesen mosolyogva hagyta, hogy a lábai közé feküdve, neki nyomjam a csípőmet az ő legérzékenyebb pontjához, amit nem is fedett ruha. Izgalom száguldott a véremben.
- Ennyire feláll tőled. Érzed? – nyöszörögtem, remélve, hogy tudatosul benne, mennyire fel vagyok húzva.
- Oh…- kerekedtek ki Bill szemei, mintha meglepte volna ez a tapasztalás és nem tudná, milyen reakciókat vált ki belőlem.
Arcomat a nyakába fúrtam, számat végighúztam a bőrén, míg ő a hátamat és hajtincseimet simogatta féltő gyengédséggel.
- Annyira szeretném beléd rakni. Most. – suttogtam és a kijelentésemtől már megrándult a szerszámom.
Bill mosolygott, kihívóan és naivan, mint mindig. Ezzel megőrjítve engem.
- Rohadtul be vagyok indulva rád. - beharaptam az ajkamat és lágyan mozgattam a csípőmet, mintegy imitálva a szeretkezést. Gondolatban már túl voltam a ruhák levételén és szomjas csókokat szórtam Billre. Nem foglalkoztatott semmi, el akartam merülni Bill testében, mikor is kopogás törte meg a köztünk lévő harmóniát. Lecsukott szemeim kinyíltak és egyszerre kaptuk fel a fejünket Billel.
- Fiúk, zavarhatok? – kérdezte nagyi az ajtó előtt állva.
- A jó életbe…- káromkodtam és egy hatalmasat sóhajtva tettem egy másodpercre Bill vállára a fejemet, hogy összeszedjem magam.
Az eddig lelassult idő újra normálissá vált, eltűnt minden, ami sejtelmes volt. Feltápászkodtam az ágyról ülő helyzetbe és a pulóverembe kezdtem törölgetni a kezemet, míg ikrem magára húzta a nadrágját. Mindketten elsápadtunk és a lehető legtávolabb ültünk egymástól. Még jó, hogy a nagyi tartott minket annyira felnőttnek, hogy kopogott.
- Gyere be nyugodtan. – szólaltam meg a padlót bámulva és magamban igyekezve legyűrni minden árulkodó arckifejezést, na meg a veszett nagy izgatottságomat. Nagyanyánk kinyitotta az ajtót, de be sem lépett, csak megtorpant az ajtórésben.
- Ugye minden rendben? – érdeklődött aggodalmaskodva.
Vállat vontam és fél szemmel Billre sandítottam.
- Fogjuk rá. – feleltem végül.
Nagyi bólintott.
- Készítettem egy kis reggelit, gyertek le. – invitált minket barátságosan és most már kitárva az ajtót, várakozóan állt velünk szemben. Összepillantottunk ikremmel, aki végül felállt.
- Rendben. – és nagyi felé eredt. Az előbbiek miatt nem túl lelkesen, de mentem én is, csendben ballagtunk le a lépcsőn. A reggeli napsütés sugárzó fényei eltelítették a konyhát, a megterített asztalon sokféle finomság sorakozott, pirítós, lekvár, mogyorókrém, tea, vaj. A nagyi féle reggeli, már egészen elszoktunk tőle, Lipcsében nem nagyon volt ilyenben részünk. Nagyanyánk teát öntött a csészékbe és leült. Az arcvonásaiban látszott, az egyértelműen öröm, hogy ott vagyunk vele. Helyet foglaltunk mi is és elvettünk egy-egy pirítóst, amit vajjal és lekvárral kezdtünk megkenni. Csak hallgattunk és szinte automatikusan ettünk. Fura volt az egész. Nekem nem nagyon volt étvágyam, a gyomrom össze volt szűkülve a sok cigitől és idegeskedéstől, amiben az elmúlt órákban részesültem. Plusz még ott volt a gerjedelem Bill iránt is. Sokkal jobb ötletem volt, mint az evés, de nem akartam nagyit megsérteni.
- Itt maradtok ebédre? Mert akkor gyorsan elszaladok bevásárolni. – nagyi arcán reménykedés suhant át, ahogy Billén is, de mindannyian tudtuk, hogy nem lehet.
- Hamarosan indulni kellene vissza, holnap már dolgozom. – válaszoltam és Bill szomorkás arckifejezésétől hirtelen elment a maradék étvágyam.
Nagyi sem volt feldobva, de tudomásul vette.
- Persze, persze. – hümmögött, aztán felkapva az asztalon felejtett törlőruhát, a konyhába ment. Valószínűleg azért, hogy ne lássuk könnybe lábadva a szemeit. Leraktam a pirítósomat és bámultam az asztal másik felén üldögélő testvéremre. Akinek vonásait bánat felhői ködösítették el.
- Vagy akarod, hogy itt ebédeljünk? Busz van később is…- próbáltam a kedvére tenni, de Bill tiltakozott.
- Egész éjjel miattam virrasztottál, a legjobb lesz, ha reggeli után elindulunk Lipcsébe. Szeretném, ha pihennél.
- De hiszen, te sem aludtál. – jegyeztem meg, Bill összeszorította az ajkát.
- Az más. Én megérdemeltem a rossz éjszakát.
Aztán már csak ült a tányérja felett. Végül pár óra múlva elindultunk Lipcsébe. Nagyanyánk ellátott vagy három napra elegendő élelemmel és kivitt minket a magdeburgi buszmegállóba, ahol aztán persze sírt, mert megint el kellett válnunk. Megígértette velünk, hogy hamarosan ismét jövünk és Billel, hogy a továbbiakban nem tűnik csak úgy el, ezzel rám hozva a szívbajt. Aztán könnyek között várta meg, míg a buszunk elindul a szürke autópályán.
Kora délután volt, mire visszaérkeztünk Lipcsébe.
- Édes otthon. – mondtam ironikusan, ahogy benyitottam a lakásba, Bill úgy tett, mint aki nem hallotta. Felsóhajtott, ahogy tétován ballagott a nyomomban, aztán eltűnt a konyhába, hogy kipakolja a tetemes mennyiségű ételt, amit nagyi csomagolt. Én pedig a szobába mentem, ablakot nyitottam, mert a cigifüstöt még mindig erősen érezni lehetett, aztán ledobtam magam az ágyra. A cigarettám után kutattam, majd mikor megtaláltam, magam elé húztam a csikkekkel tele hamutálat és rágyújtottam. A szemeim égtek a kialvatlanságtól, nem akartam mást, csak lezuhanyozni, aztán aludni, mondjuk holnap hajnalig, mikor ismét munkába kell majd mennem. A konyhából edénycsörgést hallottam és láttam magam előtt, hogy ikrem mindent elpakol. Az én drága Billem! Az jutott eszembe, hogy valószínűleg nem éltem volna túl, ha valami baja esik. Még mindig a tegnapiak hatása alatt voltam, a félelmem, az értetlenségem Bill viselkedése miatt és az a leírhatatlan sokk, ami órákig itt volt bennem, csak lassan csillapodott.
- Tom? – Bill hangja rángatott vissza a merengésemből. A cigi már végigégett az ujjaim között, ki tudja, mióta heverhettem az ágyon a gondolatok záporában. Ikrem a szoba ajtajában állt, kezében a mobilját szorongatva. A szemei hitetlenkedve csillantak meg, arcán pirosság.
- Baj van? – kérdeztem és gyorsan a hamutálba nyomtam a még izzó csikket.
Bill ünnepélyes tekintettel maga elé emelte a telefonját.
- Tisztelt Uram! Kézhez kaptuk önéletrajzát, amivel a meghirdetett állásunkra jelentkezett. Kérjük, holnap 8 és 16 óra között vegye fel velünk a kapcsolatot a megadott telefonszámon. – olvasta hangosan és izgatottan.
- Ez mi? – értetlenkedtem.
- Egy üzenet, amit most kaptam. Az egyik jelentkezésemre reagáltak. – felelte Bill sugárzó arccal és az ágyhoz sétált, közben még egyszer átolvasta az sms-t, mintha nem hinné el.
- Behívtak egy állásinterjúra? Ez nagyszerű! Esélyes, hogy hamarosan munkába állhatsz. – örömködtem most már én is.
Bill szerénykedve vont vállat.
- Jó lenne.
Megragadtam a derekát és lehúztam magam mellé az ágyra. Megcsókoltam a homlokát, az arcát, aztán átöleltem. Hevesen ölelt vissza.
- Mondtam, hogy minden rendben lesz Bill. Látod? – suttogtam a fülébe és engem is átjárt a boldogsága. Aztán felszabadultam dőltem hanyatt az ágyon.
- Remélem. – és ikrem ugyanolyan halkan suttogott, mint én. Bár nem néztem rá, de éreztem reménykedő mosolygását.
A szemeim lecsukódtak, fáradt voltam. Szerettem volna magam mögött tudni az elmúlt napot és a rossz pillanatokat.
Bill mellém feküdt, egyenesen a karjaim közé. Elégedetten zártam körbe kezeimmel törékeny testét.
- Minden a lehető legjobb úton halad. Csak el kell hinned! – mondtam magabiztosan.
Hit… erre nekem is szükségem volt, hogy tovább tudjak menni és folytassam, amit tervbe vettem, mintha semmilyen akadály nem létezne. Billben hittem. A történtek után is. Feltétel nélkül. Már csak magamba kellett reménységet csepegtetnem.