2008 utolsó napja tehát haraggal a szívemben virradt fel ránk. Látványosan levegőnek néztem Billt, aki ennek ellenére is kedves volt és igyekezett szóra bírni engem, de én ettől elzárkóztam, így csak kerülgettük némán egymást, ami igen fojtogató légkört eredményezett. Én többnyire a szobában voltam, míg ikrem a konyhában tartózkodott és amikor kinéztem, mit csinál, az ablakban állva nézett ki a lakótelep házainak rengetegére. Mostanában egyre többször kaptam rajta, hogy ezt csinálja, hogy az óráit a konyhában tölti. Ezt sokszor a munkájára fogta, amiből fura mód, éjszakákra is maradt mindig, de munka helyett Bill csak az ablakban nézelődött, mintha várna valamire. Én nem értettem, de ahelyett, hogy megkérdeztem volna, mi olyan nagyon érdekes kint, inkább zavartan visszamentem a szobába és úgy csináltam, mintha ez nem lenne olyan nagy dolog. Pedig hát az volt, de elsiklottam felette.
Délutánra nagyjából megenyhültem és beszüntettem a haragtartást, bár a kedvem nem volt rózsás, még mindig rosszul esett, hogy Bill passzolta a kettesben tervezett szilveszterünket és a hülye főnöke kérésének tett eleget. Viszont nem akartam így befejezni az évet, ami egy mérföldkő volt, hiszen annyi változást hozott el nekünk. Lehiggadtam tehát és igyekeztem valahogy megérteni Billt, nyilván fontosnak tartja a munkáját, a kedvében akar járni ennek a Davidnak, és egy órát valahogy csak átvészelünk majd ott. De előtte még várt ránk az Alex, Reiner és Emil által olyan nagyon promótált összeröffenés. Ehhez sem volt nagyobb kedvem, mint a másik csoportosuláshoz. Húztam az időt a zuhanyzással, öltözködéssel és Bill már régen elkészült, mikor én még még csak neki kezdtem. Kelletlenül és csendesen sétáltam végig a városon Billel az oldalamon, a beszéd nem esett jól és eléggé fáztam is. Lipcse már fel volt pezsdülve, mindenhonnan zene szólt, álarcokat láttam és dudák hangját hallottam egyfolytában. Jó sokan ünnepeltek az utcán. A színek, fények elragadtak, mint egy karnevál, ezt a Lipcsében töltött tizenegy évem alatt nem tapasztaltam, hiszen egy otthon falai közé voltam zárva, még szilveszterkor is és hát az ott töltött évbúcsúztatók fele ennyire sem voltak harsányak.
Rendesen átfagyott a kezem, mire odaértünk a megadott címre, ami egy kertvárosi kertes ház volt. Már méterekről hallani lehetett a zenét és a nevetgéléseket.
- Mikorra ígérted meg, hogy a főnöködnél leszünk?- álltam meg a ház előtt rosszkedvűen.
- Azt mondtam Davidnak, indulás előtt megírom neki. - válaszolta Bill és kicsit talán megilletődött a hangzavartól. Annyira sápadt volt, reménytelenül zsebre dugott kezekkel, lesütött szemekkel, fekete haját az arcába sodorta az olykor feltámadt szél. Szép volt, de az egész lényéből erőtlenség sugárzott, mintha ott sem lenne. És én sem igazán éreztem magam erősnek, vagy magabiztosnak.
Mélán figyeltem az udvaron lévő embereket, a tárva-nyitva levő ablakokat, az asztalokat borító italosüvegek halmazát. Láttam az ablakokból szűrődő színes fényeket és összeszűkült a gyomrom. Mi a francot akarok én itt?!
- Nekem nincs nagy kedvem itt lenni. - jelentettem ki.
Azt vártam, hogy ikrem is ezt mondja, aztán elhúzunk innen, de meglepett a következő mondatával.
- Ha már eljöttünk idáig, menjünk be.
Láttam, hogy jobban fázik, mint én, ezért hát megadóan indultam el a buli helyszínül szolgáló ház felé. Benyitottam a kertkapun, majd végigmentünk az udvaron, kerülgetve a kint iszogató, dohányzó vendégeket. Mikor beléptünk a házba, valamivel kellemesebb meleget éreztem, viszont a félhomály, a cigifüst és a fülsüketítő zene az idegeimbe hatolt. Elvettem egy üveg sört az asztalról, aztán tanácstalanul pillantottam körbe, hogy látom e Alexet, de csak vadidegen szempárokkal találkoztam.
- Mit csináljunk?- Bill közel hajolt hozzám, mert a ricsajtól egymás szavát is alig hallottuk.
Vállat vontam, aztán megláttam a sarokban pár üres széket.
- Leülhetünk, ha akarod.- böktem a szék felé, Bill bólintott és a székekhez mentünk. Bill leült az egyikre és levette magáról a kabátját, majd csak bámult maga elé rezignáltan, ami igen lehangoló volt. A sörömet kortyolgatva megálltam vele szemben és csak hallgattunk idegesítően.
- Ugye nem ezt fogod csinálni egész álló este? - érdeklődtem, de nem nagyon értette a kérdésemet, mert hangos volt a zene.
- Micsoda?
Legyintettem, hogy mindegy.
- Hozzak neked valamit inni?- próbáltam túlkiabálni a zene hangerejét.
- Most nem kérek semmit, köszönöm. - hárította a felajánlásomat Bill.
- Esetleg egy kis konyakot?
Poénnak szántam, de már akkor tudtam, hogy nem lesz az, mikor még ki sem ejtettem a számon. Azóta nem ittam konyakot, hogy Bill és én...szóval mióta először lefeküdtünk egymással és másnap bűntudattól mardosva kerestem meg azt a kis üveget a nagyi szekrényében, hogy a kegyetlen érzésen enyhítsek. Furcsa, de magamban felidézve, annyi év után is belülről szaggattak az akkori érzelmeim, a lelkiismeretfurdalás, a sokk, a kaotikus hitetlenség...hogy megtettük és most már minden máshogy lesz.
- Nem, dehogyis. - Bill arca tűzvörös lett, ahogy valószínűleg az enyém is.
- Pedig konyakot ittunk az első szilveszterünkön is Loitschében. És most éppen szilveszter van...- megérintett a nosztalgia megannyi keserédessége, az addig érintetlen testvéri kötelékünk, ami azzal a szilveszteri, ügyetlen csókkal változott meg végérvényesen. Gombócot éreztem a torkomban és szokatlan feszültséget az egész testemben. Bill kicsit sokkosan, de mondani akart valamit erre, ám ekkor egy vehemens hátbavágással, kissé már kapatosan megérkezett mellém Alex.
- Na, végre, hogy idetoltad a képedet, azt hittem, el se jössz! - üvöltötte az arcomba.
- Itt vagyok, láthatod...- toltam el magamtól kedvetlenül.
- És az öcsikédet is magaddal hoztad. Üdv, Bill! Jó régen nem találkoztunk! - hadonászott idétlenül Alex, mire Bill visszaintett, én meg ismételten őszintén megbántam, hogy eljöttünk ide.
- Láttad már a többieket? - érdeklődött Alex.
- Egy ismerőst sem. Azt mondtad, lesznek itt az otthonból is. - feleltem kissé rosszallóan.
- Vannak is, nyugi, hiszen tudhatod, mi lelencek, olyanok vagyunk, mint egy nagy, boldog család! Már összefutottam Oliverrel, Paullal, Lukassal. Ja, meg Nadine-t is láttam. Ugye emlékszel Nadine Shultz-ra? Mert ő nagyon is emlékszik rád, azt mesélte, annak idején az otthonban ő tanított meg csókolózni!- fecsegett részegen Alex. Égni kezdett az arcom a zavarodottságtól és láttam, hogy Bill is megrökönyödik egy pillanatra. Halványan ugyan, de emlékeztem egy Nadine nevű lányra és azokra a gyerekes csókokra, a szánalmas bénaságomra, meg az azt követő zavart nevetgélésekre. Nem volt jó ez a fajta múltidézés, úgyhogy nagyon gyorsan témát akartam váltani.
- Fogjuk rá. Régen volt már.
Alex tovább röhögcsélt.
- És van mit innod?
- Igen, itt a söröm.
- Én rendes italra gondoltam! Szilveszter van, ne legyél már ilyen lúzer! Na, gyere, adok neked normális piát!- és mielőtt tiltakozhattam volna, erélyesen meglökött, a terem belseje felé. Nem akartam ott hagyni Billt és berúgni sem állt szándékomban, hiszen előttem volt még a David féle baromság, de Alex nem hagyott sok választást, a bárpult felé tuszkolt. Visszapillantottam ikremre, aki lerakta a másik székre a sört, majd a kabátja zsebéből előhúzta a mobilját és feloldva a billentyűzárat, mintha írni kezdett volna. Vajon Davidnak üzent? Nyugtalanság áramlott végig rajtam, de Alex mindebből nem vett észre semmit, gyors mozdulatokkal többféle tömény alkohol főszereplésével valami meghatározhatatlan színű löttyöt kevert nekem, amibe csak a látszat kedvéért még gyümölcsevet is locsolt.
- Ezt próbáld ki, a specialitásom! - büszkélkedett.
Belekortyoltam, de elég rémes volt.
- Jó ég, mi ez?- forgattam meg a szememet.
- Nevet még nem adtam neki, segíthetnél kitalálni...
- Mondjuk lehetne gyomormosás, mert aki ezt megissza, arra garantáltan az vár. - húztam el a számat, majd letettem Alex ihatatlan koktélját és egy másik pohárba vodkát öntöttem magamnak, csak úgy tisztán.
- Vodka? Tölts nekem is légyszíves, de narancslével. - hallottam meg ekkor egy női hangot, Alex hiénaszerű röhögésének aláfestésében. A hang forrása felé néztem és egy miniszoknyás, szőkésbarna hajú, erősen kifestett lányt láttam magam előtt.
- Oké. - bólintottam, bár nem túlzottan volt kedvem mixert játszani, de megtettem amit a lány kért és csak reméltem, hogy eltalálom az arányokat. A lány elégedetten helyeselt, ahogy belekóstolt a fehér műanyagpohárban lévő italba.
- Pont ahogy szeretem. Ügyes vagy. - biccentett.
- Nem nagy ügy. - mondtam erre én.
Alex még mindig röhögött, csak azt nem tudtam, min, de ráfogtam arra, hogy be van rúgva.
- Szerintem most már bemutatkozhattok egymásnak.- ötletelt.
- Jó ötlet, én Maite Littmann vagyok.- mosolygott rám szempillarebegtetve a lány. Ismerős volt a neve, mintha már hallottam volna, de nem ugrott be, mikor.
- Tom...
- Tudom, Alex már régebben elárulta a nevedet. - vágott a szavamba Maite.
És akkor esett le, hogy ő az a lány, akit Alexék említettek és aki állítólag "odáig van értem". Hátrapillantottam Bill felé, de még mindig a mobiljával volt elfoglalva és ez felmérgesített.
- Szerintem beszélgessetek! Tom egy igazi úriember! - viccelődött Alex. Elég kényelmetlen volt a buzgósága, hogy ezzel a Maite-vel összehozzon. Gyorsan le is akartam rázni, mind a kettőt.
- Ne higgy neki, túloz! De örülök, hogy találkoztunk. - más reakció helyett, magamhoz vettem még némi vodkát, majd elindultam vissza Billhez, gondolatban vagy tízszer kikapva kezéből a hülye telefonját. Éreztem Alex és Maite értetlen és csalódott pillantását a hátamban, de nem foglalkoztatott túlságosan. Ikrem még mindig a mobilt nyomkodta, a kijelző színei visszatükröződtek a szemeiben. Fel sem nézett, ahogy odaérkeztem mellé.
- Hoztam neked egy kis vodkát. - dugtam az arcába a poharat, de gyengéden eltolta onnan.
- Köszönöm nem kérek, még a sörből sem ittam. - mondta, de úgy hogy nem vette le szemeit arról a rohadt mobilról.
- Mi az Bill, elhatároztad, hogy egész este ilyen kretén leszel? Hát ez nagyon rossz előjel az új évre! - csattantam fel, mert elegem volt abból, hogy egy rohadt másodpercre sem figyelt rám és jobban lekötötte a figyelmét, hogy a főnökének irkálgasson.
A hangnemtől Bill is észbe kaphatott, mert végül elrakta a telefont.
- Bocsáss meg, Tom. - pillantott rám, de vagy én voltam már túl ideges, vagy ő nem gondolta komolyan, mert nem tapasztaltam valódi megbánást az arcán. Érdektelennek látszott és ez volt az, ami végképp kiakasztott.
Néztem a gyönyörű, még mindig sápadt arcot, a tompán csillanó, barna szemeket, a máskor olyan kívánatos ajkakat, amik most konokul össze voltak szorítva, és fogalmam sem volt, mire véljem mindezt. Bill szerintem gondolatban nem is ott ült, nem velem volt, hanem egész máshol. Egész mással. A rohadt féltékenységem legalábbis ezt sugallta. És még csak kérdőre sem vonhattam Billt, mert egy buliban voltunk.
- Kimegyek elszívok egy cigit. Jössz te is?- kérdeztem és egy szuszra lehajtottam a vodkámat, ami égette a torkomat és hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól.
De testvérem nemet intett. Rögtön gondoltam. Sértődötten vettem tudomásul ezt a döntést, de nem mondtam semmit, hanem sarkon fordultam és a sok táncoló, beszélgetésbe merült vendéget kerülgetve, az udvarra igyekeztem. Útközben még szereztem egy újabb pohár vodkát, hogy legyen, ami melegítsen a hideg éjszakában. Kint még lézengtek páran, de nem volt nehéz egy üres asztalt és hamutartót találni, ami előtt megállva komótosan végigszívhattam a cigarettámat. Utána sem volt kedvem visszamenni, de másikra sem akartam gyújtani, kicsit szédültem a vodkától, a zene és a fények villódzása elsodort. Az asztal, aminél álltam, az ablakokkal szemben helyezkedett el, így éppen ráláttam Billre, aki ugyanazt csinálta, amit az előbb, valószínűleg sms-eket küldött Davidnek. A látvány, a ráeszmélés, hogy ennyire nem érdekli semmi, nem hatják meg a szavaim, újult erővel markolt belém.
- Nem baj, ha idejövök? - jelent meg ekkor mellettem Maite, kezében valami piros színű italt tartva.
- Gyere, ha nem fázol. - utaltam a túlságosan rövid szoknyájára és nem feltűnően, de végigmértem a csupasz lábait.
- Minden rendben. És remek ez az este, mert összejöttek a számításaim. - jelentette ki elégedetten.
- Wow, gratulálok. - reagáltam erre kissé gúnyosan.
- És ezekben a számításokban bizony te is benne szerepelsz, Tom. Bár jó sokszor kellett kérnem Alexet, hogy hívjon el téged is és azt mondta, még így sem biztos, hogy jössz. Örülök, hogy mégis itt vagy az évbúcsúztató partimon. - pillantott rám jelentőségteljesen Maite.
Fárasztónak találtam a bájosnak ható mosolyát, a jó sok sminkjét, azt hogy annyira közel húzódott hozzám, a parfümje bántóan édes volt, betöltötte a köztünk lévő levegőt. Az összhatás félelmetesen Britta-szerű volt.
- Te itt laksz? - csodálkoztam el.
- Igen. De ezekszerint Alex nem említette, hogy én rendezem ezt a szilveszteri bulit. - sóhajtott fel elégedetlenül Maite.
Megráztam a fejemet.
- Miért barátkozol olyanokkal, akik gyerekotthonból jöttek?- végképp nem értettem, hogy egy jó családból származó lány miért múlatja az idejét Alexel, vagy Emillel, akiknek általában nincs munkája és motivációja sem, hogy változtasson.
- Ugyan, nekem ez nem számít, bírom Alexéket! És sosem néztem senkinek a hátterét sem. A körülményeinket, amibe beleszületünk, nem magunk választjuk. Például te sem tehetsz arról, hogy a szüleid eldobtak. - magyarázta nagy hévvel Maite, de ez a szerintem tettetett jóságosság, inkább volt taszító, mint vonzó. Semmit sem tudott rólam, vagy az ilyen dolgokról, csak előadta magát. Torkig voltam az ilyen viselkedéstől és abszolút nem kértem a sajnálatából.
- Oké, ahogy érzed...- tettem hozzá és nem is figyeltem rá, mit mond, mert Billt néztem, ahogy a kabátja zsebéből, meglehetősen gyakran kezébe veszi a telefonját és néha a vendégseregre pillant, mintha engem keresne, hogy végre elindulhassunk a másik buliba. A haragom és az alkoholszintem kezdett egyre jobban növekedni.
- Alex mondta, hogy gyárban dolgozol. Biztos kemény lehet a több műszak, én el sem bírnám képzelni. Tudod, jelenleg egyetemre járok.- hallottam Maite egyre jobban irritáló hangját.
- Na és?- kérdeztem vissza flegmán.
Maite elnémult, mintha egyszerre elvágták volna a mondanivalóit. Rájött, hogy tök fölösleges ezzel a hencegéssel jönni, mert engem aztán tényleg nem izgat, hogy hol tanul.
- Akkor hozok még vodkát. - szólt megilletődött hallgatás után, amit én csak egy érdektelen vállrántással reagáltam le és szemeim még mindig arra a nyomorult ablakra tapadtak, figyelve mit tesz ikrem. Idegesség forralta a véremet és tisztában voltam azzal, hogy nem jó ötlet ezt alkohollal leöblíteni, de nem törődtem már ezzel a ténnyel. Utáltam ezt az egészet körülöttem, a hangos zenét, ezt a kellemetlenül nyomuló lányt, a sok embert, akik közül pár a komor otthonbeli időkből került ismét ide, a cigaretta okozta szürkeséget, de David partiját még ezerszer jobban gyűlöltem, és úgy véltem, Bill meg sem érdemli, hogy vele menjek. Józanul legalábbis semmiképp sem. Nem jegyeztem meg, pontosan mennyit, vagy miket ittam, csak töredékek maradtak meg arról a pár óráról, ahogy az szesz marta a torkomat és hogy Maite-val csak úgy üvegből ittunk, vagy hogy visszamentem a házba Billhez, aki azt mondta, lassan indulnunk kellene, de én erre nem voltam hajlandó, láttam a reménytelenséget, az elkeseredést a szemeiben, de nem foglalkoztatott, mert még részegen is úgy éreztem, minden Davidról szól. Emlékeztem a zene dübörgésére, ami belülről töltött be és egy lányra, aki átölelt és azt állította, sokkal helyesebb vagyok, mint anno az otthonban, bár mondhattam volna erre valamit, de fogalmam sem volt hogy kicsoda. Aztán ismét az udvaron voltam, a hideg átjárt kívül és belül, egy műanyag kerti széken ültem, egyik kezemben cigi, a másikban ital és Maite vigyorgott az ölembe. Nevetgélt, én meg túlságosan ittas voltam, hogy megakadályozzam. Maite elvette tőlem a műanyagpoharat, amiben a vodkám volt és lerakta a mellettünk lévő asztalra. Bosszúsan követtem a mozdulatokat. A karjai szorosan voltak körülöttem, a szája majdnem az enyémen és suttogott valamit, de nem igazán hallottam, mert zúgott a fejem és mintha egyre mélyebbre zuhantam volna a részegségem okozta sötét verembe.
- Tom?!- Bill hangja rántott valamelyest vissza a valóság keretei közé. Nem tudom, mióta ülhettem kint a metsző december végi hidegben, ölemben egy szinte ismeretlen lánnyal. De a tény, hogy ikrem pár méterre állt tőlem és mindezt látta, másodpercekre kijózanított. Felfogtam, hogy a helyzet igencsak kompromittáló, még akkor is, ha valójában nem történt semmi.
- Ő meg kicsoda?- értetlenkedett Maite, látván hogy mennyire lefagytam. És tényleg ez történt, a részeg agyammal hiábavalóan keresgéltem a kifejezéseket. Eléggé kínos volt, egyáltalán nem akartam ezt, semmilyen jelet nem adtam ennek a csajnak, mégis rám tapadt. Kibontakoztam az ölelésből.
- A testvérem, Bill. - válaszoltam akadozó nyelvvel.
- Nem is tudtam, hogy van testvéred.- ámult el Maite.
- Most már tudod, és azt hiszem, mennem kell. - Maite nem túl lelkesen, de kiszállt az ölemből és én is felkászálódtam a székből. Az asztalon hagyott italom felé nyúltam, de meggondoltam magam. Már elég volt, így is forgott velem a világ, minden vibrált körülöttem, a gyomrom is liftezett, és bár a vodka tompította Bill iránti haragom élét, de egyúttal durván átszínezett mindent. Az ítélőképességemet is.
- Ne már, maradj még! Éjfélkor lesz tüzijáték is!- vágott fancsali képet Maite, de én magasról tettem a tüzijátékra. Elindultam ikrem felé bele-bele ütközve az utamba kerülő kerti bútoroknak. Bill a terasz ajtó előtt állt és azt vártam, hogy megkérdezi, mi a jó ég volt ez, de csak bámult rám, felkavaró, vádlóan csillanó barna szemekkel, teljesen elsápadva. A szívem nyugtalanul kezdett el verni, idegesített és bántott a nézése, az elkeseredettsége, amitől megfagyott közöttünk a levegő.
- Mehetünk, ha úgy gondolod. - álltam meg előtte imbolyogva.
Bill bólintva vette ezt tudomásul és rövidesen elhagytuk a zenétől lármás, tök béna házibulit. Nagyon lehűlt az idő, a lábaim nehezen vittek, de buszok nem jártak már és taxit keríteni is esélytelen volt.
- Figyelj Bill, túl sokat ittam, nem fog működni a dolog, most nem tudok elmenni Davidhoz.- jelentettem ki. A hányinger kínzott, ahogy lépdeltünk elhagyva a lipcsei kertvárost és már a belvárosi forgatagban jártunk. Nem akartam mást, csak hazamenni és lefeküdni.
- Biztos voltam abban, hogy így lesz. - sóhajtott nagyot a testvérem.
- Nahát valóban? - kérdeztem vissza gúnyolódva.
- Megírtam neki, hogy ne számítson ránk. - tette még hozzá Bill, aztán egészen hazáig egy szót sem szólt hozzám, de én sem hozzá, mert igencsak rosszul voltam a vodkáktól. Ám amint hazaértünk, az ittas állapotom átcsapott kissé agresszívbe, akkorra tudatosult bennem, hogy viselkedett Bill az egész elcseszett buliban. Mintha nem is önmaga lett volna! Csak ült és a telefonján pötyögött ennek a baromnak folyamatosan. Mintha non-stop az alkalmazottja lenne. Vagy rosszabb...valakije, aki túl közel áll hozzá.
- Azt hiszed, bánom egy percig is, hogy berúgtam és emiatt nem jutottál el David partijára? Mert szólok, hogy a legjobb döntés volt ezért leinni magam! - jelentettem ki, ahogy erőtlenül lezöttyentem az ágyra. Nagyon izzadtam, de ugyanakkor a hideg is futkározott a hátamon.
Bill a földet pásztázta, meglephette a hangnem, de ezt igyekezett titkolni.
- Majd holnap is ezt mond. - billentette oldalra a fejét és szeme sarkából figyelte a totál részeg kínlódásomat, ahogy nagy nehezen kihámoztam magamat a cipőmből, majd kabátomból, amit indulattal telve a földre hajítottam. A cigarettám, telefonom, lakáskulcsom, mind a padlón kötöttek ki. Nem foglalkoztatott ez, viszont Bill gúnyosnak ható megjegyzése igen.
- Baszódj meg, Bill! Remélem, nemsokára visszaidézed magadban, hogy mennyire nevetséges voltál, ahogy órákig a mobilodat bűvölted, várva hogy David megszánjon és írjon neked pár sort! - forrongó idegességgel feküdtem le az ágyra és ahogy lecsuktam a szemem, mintha egy hullámvasúton lettem volna úgy szédültem, színek és hangok lüktettek lecsukott szemeim mögött.
- Tom...- szólalt meg Bill, fogalmam sem volt, mit akart mondani, de rögtön letorkolltam.
- Légyszives hagyj most aludni!
Bill még állhatott ott egy darabig, aztán lekapcsolta a villanyt és behúzta maga mögött az ajtót.
Hallottam, hogy közben éppen éjfélt ütött az óra, a lakótelep úgy nyüzsgött, mint egy hangyaboly, petárdák robbantak és tüzijátékok érdekes színeit láttam a falra vetítődni. Újévi jókívánságokat hallottam a nyitott ablakokból zengeni. Szemeim az üres ágyra siklottak, ahol Billnek kellett volna feküdnie, de nem volt ott. Mellettem kellett volna lennie, ahogy gyerekkorunkban, vagy tavaly, vagy akkor, mikor megesett ez első csókunk! Helyette valószínűleg a konyhában az ablakból nézte az új év eljövetelének színességét.
Elhúztam a számat, boldog új évet? Hát évnek új, de hogy boldog lesz e, abban már akkor sem voltam biztos.
Talán hajnal volt, vagy kora reggel, mikor felriadtam, gőzöm sem volt, nyomasztó szürkeségben úszott minden. A fejem szét akart hasadni, a szám ki volt száradva és hiába maradt rajtam a vastag pulóver, úgy vacogtam, mintha meztelen lennék. Hangokat hallottam az előszobából és bár nem voltam képes felkelni, de hallgatóztam és nem sok ész kellett, hogy rájöjjek, vendégünk van, mégpedig David és ikrem itt beszélget vele.
- Igazán nem kellett volna eljönnöd. - mondta Bill.
- Ugyan, semmiség. Épp erre vitt az utam. Sajnálom a bulit, számítottam rád, vagyis rátok, kár, hogy nem voltatok ott. Megkérdezhetem, mi történt? - érdeklődött kiváncsian David, de Bill erre nem felelt.
- Tom... ugye nem tévedek? - tette fel a kérdést óvatosan David.
Nem tetszett, ahogy kimondta a nevemet, mint ha egy hátráltató tényező, egy teher lennék, aki korlátozza Bill szabadságát. Oh, ha nem lettem volna piszkosul másnapos, lehet hogy kimentem volna, felvilágosítani ezt a bunkót.
- Tomnak meghívása volt egy másik összejövetelre is, sok volt az alkohol, egyszerűen csak így jött össze, ne haragudj! - mentegetőzött Bill számomra meglehetősen szánalmasan.
- Nem baj, máskor bepótoljuk. Ezt a pezsgőt nektek hoztam, tegnapra szántam, hogy éjfélkor koccintsunk, de igyátok meg helyettem!
- Kedves tőled, köszönjük!
A pezsgő gondolatától, Bill hálálkodásától és David megjátszott nagylelkűségétől durván felfordult a gyomrom és kirázott a hideg is, ezért hát nyakig betakaróztam.
- Akkor én megyek is. - ütötte meg a fülem ismét David hangja.
- Ne siess úgy, maradj még! - kérte Bill és úgy csengett a kérése hogy ettől indulat öntötte el a szívemet, méghozzá csordultig. Elképzeltem hozzá a látványt is, Bill pozitiv reakciókért kuncsorgó arcát, David fölényességét, és ez fájdalmasan érintett. Kint csend volt pár másodpercig, majd újra David vette át a beszélgetés fonalát.
- Lent vár a taxim. Hamarosan úgyis találkozunk bent az irodában! És ez az év más lesz Bill, ezt megígérhetem! Van pár ötletem. Addig is pihend ki 2008-at!- tanácsolta.
- Rendben, szia. - hallottam testvérem rövidke válaszát, aztán már csak bejárati ajtó halk csukódását hallottam.
David és az ötletei? Nem hangzott valami biztatóan, de nem volt erőm most ezen töprengeni, mert mintha minden részem szét akart volna csúszni darabjaira, rossz volt minden éberen töltött pillanat, még a levegővétel is. Bill valamivel később bejött a szobába és lefeküdt mellém, de erre már csak félálomban emlékeztem.
