2017. november 25., szombat

Ölelj most, míg a félelem elhagy


Sziasztok!

Új rész. Angst, fluff és némi +16-os jelenet.


Vártam, hogy Bill kezdjen neki beszélni, vagyis csak hagytam volna, de idegesítő módon nem szólalt meg.
- Szóval? – sandítottam rá és kezdeményeztem én, végül a nem túl kényelmes beszélgetést.
- Nem volt előre eltervezve Tom, ezt én nem így akartam. Mikor leszálltam a buszról itt, hatalmába kerített a kettősség. Nem éreztem idegennek, de idevalósinak sem magam…
- De hát mi sosem voltunk idevalósiak, Bill. – vágtam a szavába.
Ikrem felsóhajtott, elpirult és folytatta.
- Lépkedtem az utcán és szembejöttek velem az emlékek, az első itt töltött naptól kezdve. Eszembe jutott, ahogy lépkedtem a kihalt, téli utakon nagyi háza felé és olyan szürreálisnak éreztem az egészet. Mentem valakihez, akit nem is ismerek és ezen túl nála élek majd. Akkor hideg tél volt, hó mindenütt és életemben nem éreztem még olyan kilátástalanságot, mint akkor. De mégsem volt már fájdalmas erre visszagondolni. A nagyi most is szeretettel fogadott, finomságokat készített és egész nap szóval tartott. Csak ültünk és beszélgettünk, és láttam az arcán a szomorúságot, ezerszer elmondta, mennyire hiányzunk neki. Aztán mennem kellett. A magdeburgi buszt el is értem és nem kellett volna sokat várnom a lipcsei járatig sem. Fogalmam sincs miért, talán hogy csak elüssem az időt, de beugrottam egy közeli kocsmába egy italra, üdítőt akartam, de aztán inkább vodka-narancsot rendeltem…
- Vodka-narancsot, délután? – vágtam pofákat, mire Bill a megnyilvánulásaim elől menekülve, lesütötte a szemét.
- Sajnálom…
- Nem hiszem el, hogy neki kezdtél lerészegedni.- csóváltam a fejem felháborodva, mintha velem ez sosem esett volna meg.
- Tudom, nem kellett volna. De ittam egyet, aztán többet és nem is figyeltem az idő múlását. Az agyam kikapcsolt, csak azt a bánatot éreztem, amit a nagyi, és hogy, hiányzik Loitsche, akármennyire is gyűlölöd, nekem úgy sosem sikerült éreznem a hely iránt. Tudom, hogy ezért haragudni fogsz, de ez a falu számomra az otthont jelképezi.
- Hát ez nagyon költői volt. – gúnyolódtam.
- Látod, nem tudod ezt elfogadni. Ezt gondoltam, akkor is, és tudtam, mit kellene cselekednem, hogy fel kellene szállnom a buszra, ami visszahoz Lipcsébe, vagy az utána következőre, vagy az utolsóra. De nem ment. Mint ahogy az sem, hogy felvegyem a telefonomat, halottam, hogy hívtál, de nem tudtam fogadni a hívást. Tartottam a következményektől, mégis, mit mondtam volna?- tárta szét Bill elkeseredve a kezeit.
- Hát az igazat, hogy kész vagy a piától, vagy, hogy megérintettek az emlékek, bármit mondhattál volna. De hogy nem vetted fel a telefont, vissza sem hívtál és hagytad, hogy egy átkozott éjjelen keresztül a legvadabb teóriákat gyártsam rólad, hogy mi történt veled, azért ez elég durva. Nem gondolod, Bill? – a hangom nem tudott nyugodt maradni. Most sajnálnom kéne Billt, vagy mi? Nem tudtam sajnálni őt, jelenleg azzal is problémám volt, hogy kellőképpen megértsem.
- Teltek az órák, fogytak az italok, kezdett minden összemosódni előttem. Egy férfi leült mellém, furán méregetett, majd cigarettával kínált és meg akart hívni egy italra. Azt mondta, kocsikázhatnánk, és később felmehetnénk hozzá.
- Hogy mi?! Jó ég, de ugye nem álltál le vele? - vágtam gyanakvóan testvérem szavába, mire ő vehemensen megrázta a fejét.
- Megrémültem és felpattantam az asztaltól. Kirohantam a kocsmából, ki az éjszakába. Szédültem és émelygett a gyomrom, leültem a váróba és azon tanakodtam, mihez kezdjek most, hiszen az utolsó lipcsei busz már elment. Ekkor láttam meg az információs táblán, hogy megy még egy busz Loitschébe hamarosan. Nem hezitáltam, annyi pénzem még volt, hogy megvegyem a jegyet, ezért úgy gondoltam, visszamegyek. Nem akartam megijeszteni a nagyit, ezért kulccsal jutottam be, de így is a frászt hoztam rá. Szerencsére nem kérdezte, mi történt, sem azt, mitől vagyok olyan kába. Hát igen, tényleg alig álltam a lábamon. Szerintem ő ezt jól látta, mégsem faggatott, megágyazott nekem és hagyott aludni. Ami persze nem sikerült, egész éjjel csak forgolódtam és bántott a lelkiismeret…
- Meg a vodka-narancs, ugyebár. – szúrtam közbe egy bunkó megjegyzést.
Bill keserűen elmosolyodott.
- Szégyellem magam, önző voltam, de ez a látogatás a nagyinál, jobban összekavart, mint gondoltam.
Bill vallomása pedig engem kavart meg és a haragom inkább tanácstalanságba váltott át. Billre pillantottam, ahogy ült az ágyán, megviselten, sápadtan, kócosan és küszködött a benne felszínre tört sok-sok érzelemmel. Hiába voltunk ikrek, nekem ezek a fájdalmak alig-alig jöttek elő, sosem bántottak annyira. Főleg, nem készültem ki így tőlük. Mert Bill most eléggé szét volt csúszva és nem tudtam, hogyan enyhíthetném a rossz érzéseket. Aztán eszembe jutottak anya szavai is.
- És azt elárulod, miért anyának panaszkodod ki magad, mikor én is ott vagyok? Ha nem is mindig a közeledben, de tudod, hol találsz, még csak keresni sem kell, mert én nem tűnök el.– mondtam csalódottan. A kívülről és belülről rám zúduló események, gondolatok, kezdtek teljesen rám nehezedni.
-Nem akartalak ezekkel terhelni, sokat dolgozol, fáradt vagy…- magyarázkodott volna Bill, de belé fojtottam a szót.
- Na, ne gyere nekem ezzel! Ez ócska kifogás, és te is tudsz róla. Inkább mondod anyának a bajaidat, mert ő mindig is elfogult veled kapcsolatban, és úgyis azt mondja, amit te hallani akarsz. Mégpedig, hogy nem kell ott maradnod, visszajöhetsz ide is, meg hogy én erőltetem rád a terveimet. Tényleg így van? Nem akarsz Lipcsében élni? – szegeztem türelmetlenül Billnek a kérdést.
- Dehogynem. Természetesen ott akarok lenni, ahol te vagy. Ha ez Lipcse, akkor ott. – motyogta erőtlenül.
- Azért jobban esne, ha történetesen itt maradnánk, ugye? – villantottam Bill felé egy számonkérő és ideges pillantást. Ikrem kimerülten tiltakozott.
- Nem, Tom, ez nem igaz. Csak néha…nem tudom, mi van velem, ostobaságot ostobaságra halmozok. Szégyellem magam. Nem akartam, hogy aggódj, felelőtlen voltam, úgy sajnálom. – Bill hangja elcsuklott, és ha lehet, még jobban lehajtotta a fejét, fekete tincsei teljesen az arcába hulltak. A szívem összeszorult és ösztönből hozzá hajoltam, majd a karjaimba zártam. Amikor a testét megéreztem az enyémen, hallottam gyors lélegzetvételeit és mellkasa ütemes emelkedését, elfogott a gyengeség. Nem kiabáltam, nem szitkozódtam, nem fenyegetőztem, csak öleltem Billt, megbocsájtóan. Pedig szigorúbbnak kellett volna lennem. Hosszú percekig hallgattunk, Bill szótlanul belesimult a karjaimba és én sem tudtam mit mondani. Törtem a fejemet, hogyan lehetnék egyszerre következetes és segítőkész. De nem jutott eszembe semmi. Simogattam Billt, a hátát, egyre hosszabban. Éreztem a vibrálásokat végigszaladni a gerincén és hallottam a halk sóhajokat. Bill hálásan bújt még közelebb, már egy centi sem volt közöttünk és a testéből áradó forróságtól nekem is melegem lett.
- Számodra mindig elérhető vagyok és leszek. Ha bármi van, beszéljük meg, de ne anyát hívogasd. Anya bármit megadna, hogy ha visszajönnénk ide. Viszont szerintem nem ez a megoldás. – magyaráztam neki halkan, ő pedig egyetértően bólogatott.
- Nem is vagyok érdemes a jóságodra. – emelte rám a tekintetét. Annyira gyönyörű volt, hogy az izgalomtól kaparni kezdett a torkom. Gyengéden kisimítottam a haját az arcából.
- Dehogynem Bill. Én bármit megteszek érted. – suttogtam hezitálás nélkül és éreztem szívemet gyorsabb ütemre váltani.
- Köszönöm…- Bill szintén suttogott és ajkai, bocsánatért esedezve, csaknem súrolták az enyémet.
- Csak ne csinálj többé ilyeneket. – kértem és elvesztem szemeinek szomorkás, de lángoló tüzében. Nem várva semmire, megcsókoltam. Vágyakozás és egyúttal megkönnyebbülés áramlott szét bennem, mikor a szánk egybeforrt és a nyelvünk találkozott. Beletúrtam kócos, sötét hajába és csak csókoltam őt, az ajkait, majd a nyakát szinte kifulladásig. Éreztem az alkohol édeskés, a cigarettafüst tömény illatát, a mindezekkel összekeveredő verejtékét a bőrén és haján. Dühömet elhomályosította az égetővé váló izgatottság.

- Ne okozz több fájdalmat, Bill. Kérlek szépen. – a hangom szelíd volt, inkább könyörgő és ez megdöbbentett. A régi énemre gondoltam. Az akkori Tom, biztos nem intézte volna el ennyivel. És ez a mostani, ami voltam jelenleg, meg itt olvadozott Bill karjai között, cseppet sem megnyugodva, értetlenül állva a másik viselkedésétől.
Bill halványan bólintott. Ajkai az enyémet keresték, egy újabb csókért. Amit én is veszettül akartam. Ujjaimat végighúztam a vállán, hátán, majd gyengéden felhajtva a ruháját, végre érezhettem a bőrének finomságát. Reszketett a teste az érintések nyomán és én rajtam is vibrálások rohantak át a vágyakozástól, a tudattól, hogy ott volt velem. Karjait szorosan fonta körém és ajkai szenvedélyesen tapadtak a számra, az ágyékunk egymáshoz préselődött és önkéntelenül, egyszerre moccant. A fájóan édes és egyszerre kínzó érzéstől nyögés hagyta el a számat, és ha lehet, még közelebb vontam magamhoz ikremet. Éreztem csípőjét és kőkemény szerszámát az enyémnek feszülni. Szédültem, gyomromban fájdalom ébredt a gerjedelemtől, a szívem ki akart ugrani a torkomon. Bill csak ölelt, lágy simogatását éreztem magamon. Nem tudom, mennyi idő telt el így, nem gondolkodva a tegnap történésein, Bill hibáin és az én kétségbeesésemen, csak egymást érezve, halk sóhajokat és elfojtott nyögéseket hallatva. Csak a növekvő és mindenemet eltöltő nemi vágyat éreztem és nem akartam elszabadulni Bill öleléséből. Végül résnyire kinyitottam a szememet és hevesen dobogó szívvel, kimelegedve, levegő után kapkodva mégiscsak elhajoltam kissé tőle, de csak azért, hogy kibonthassam a nadrágját.
- Tom…- hökkent meg Bill, amint látta, mire készülök. Remegve fújta ki a levegőt, amikor ujjaim a nadrágja gombját érintették.
Mosolyogva, megnyugtatóan néztem rá, és csókoltam láztól kipirult arcát, miközben kicsit lejjebb toltam a nadrágját és alsóját, hogy hozzáférhessek férfiasságához.
- Nem érdemlem meg…- hallottam ikrem vágyódástól és a bánattól elfúló hangját.
Éreztem ujjaimnál selymes és meleg bőrét, ahogy érintésem végigjárta a hasát, csípőjét, amitől egy hangosabb sóhajt adott ki. Áttértem férfiasságára, ami kőkemény volt, lüktetett, ahogy a kezembe fogtam. A teteje nedvesen csillogott az előcseppektől. A gyomrom a szívemig ugrott a látványtól.
- Basszus. – nyaltam meg a kiszáradt számat és határozottan húztam végig ujjaimat rajta.
- Tom…- szisszent fel Bill és neki nyomta ágyékát a kezemnek, egyfajta néma bíztatást adva. A vérem felforrt a mozdulatától, az izzadtság elborított, az arcom vörösen izzott. A meleg levegő végigfutott a nyakamon, ahogy Bill felsóhajtott. Egymásra néztünk néhány másodpercre. Elkaptam zavart pillantását, a szemei barna színében vegyülő vágyat. Hozzá hajoltam és ismét megcsókoltam, miközben ikremet kényeztető lassú érintéseim fokozatosan gyorsabb ütemre váltottak. Billből kitört egy hangosabb nyögés és ettől hideg szaladt végig a gerincem mentén, imádtam, ahogy az élvezet teljesen más tónusúra festi a hangszínét. Teljesen felizgatott az ösztönös és nem eltitkolható, hangosabbá váló nyögdécselése, amit a kezem mozgása okozott kemény hímtagján. Az én számat is elhagyta egy élvezetből fakadó hang és csak néztem Bill csodaszép arcát, lecsukott szemeit, ahogy az érzések áradata minél jobban elragadja.
- Tomi…- szólított Bill a becenevemen, amit alapjáraton nem annyira szerettem, de tőle és ebben a szenvedélyesen parázsló szituációban jól esett. Mint minden, amit ő tett velem, vagy fordítva. Mert persze megőrültem, ha ő vitt a beteljesülésbe, de az is rettentően jó volt, mikor én okozhattam neki örömöt.
- Itt vagyok…- suttogtam és elcsuklott a hangom az egyre gyorsabbá váló mozdulatok hevében. Izzadtság cseppjeit éreztem a hátamon legördülni és Bill bőrét is a verejték tette sóssá, ahogy az ajkammal megérintettem a homlokát. Az ágy ritmusosan meg-megnyikordult alattunk. A reggel és az eddig üresen árválkodó, elhagyatott szoba csendjét zihálásunk és kéjesen túlfűtött hangjaink verték fel. Mintha visszatértek volna a múlt rejtelmesen szép és egyszerre fájó momentumai, árnyai, az éjjeleink, vagy épp a nappalok, mikor nagyi nem volt a közelben és mi magunk maradtunk Billel. Ahogy ikrem most a karjaimban hánykolódott a levegőt kapkodva, megérintett a nosztalgia jó értelemben, mert voltak azért csodás pillanatok is itt, az Isten háta mögött eldugva.
Bill csípője gyorsan és ütemesen mozgott fel-alá. A testén ismerős remegések futottak át, mialatt az én kezemmel szinkronban moccant, sodródott megállíthatatlanul az extázisba. Majd egy váratlan pillanatban rekedten és hangosan felnyögve elérte a tetőpont megsemmisítő küszöbét. A nevemet mondta ki és arcát a vállamnak nyomta, kezei erősen markolták a hátamnál lévő ruhát. Csak kapkodott, küzdött levegő után, miközben elgyengülve hajolt rám. A szíve úgy vert, hogy azt hittem, kiszakítja a mellkasát. Reflexből én is átöleltem és az sem zavart, hogy a kezem és ruhám forró folyadéktól lett ragadós és csúszós. Eltelt pár perc, amit így töltöttünk, Bill lihegve, hozzám nyomódva és még mindig belém kapaszkodva. De egyáltalán nem bántam, hiszen a világon az ő közelségét szerettem a leges-legjobban.
- Nagyon sajnálom a viselkedésemet. Haragszol még? – érdeklődött egyszercsak ikrem, még mindig nehezen beszélve a levegőhiánytól.
De nem éreztem neheztelést, sem dühöt. Vagy ha meg is jelentek bennem ilyen érzelmek, amiket inkább mondanék haragos féltésnek, már réges-régen tovaszálltak. Ellenben égetett a vágy Bill iránt. Ránéztem és anélkül, hogy igent, vagy nemet mondtam volna, fekvő helyzetbe toltam. Megilletődve pislantott rám, izzadtságtól nyirkos haja a szájára és nyakára volt tapadva.
- Nem. Csak fel vagyok izgulva rád. – vigyorogtam rá, mire ő szemérmesen mosolyogva hagyta, hogy a lábai közé feküdve, neki nyomjam a csípőmet az ő legérzékenyebb pontjához, amit nem is fedett ruha. Izgalom száguldott a véremben.
- Ennyire feláll tőled. Érzed? – nyöszörögtem, remélve, hogy tudatosul benne, mennyire fel vagyok húzva.
- Oh…- kerekedtek ki Bill szemei, mintha meglepte volna ez a tapasztalás és nem tudná, milyen reakciókat vált ki belőlem.
Arcomat a nyakába fúrtam, számat végighúztam a bőrén, míg ő a hátamat és hajtincseimet simogatta féltő gyengédséggel.
- Annyira szeretném beléd rakni. Most. – suttogtam és a kijelentésemtől már megrándult a szerszámom.
Bill mosolygott, kihívóan és naivan, mint mindig. Ezzel megőrjítve engem.
- Rohadtul be vagyok indulva rád. - beharaptam az ajkamat és lágyan mozgattam a csípőmet, mintegy imitálva a szeretkezést. Gondolatban már túl voltam a ruhák levételén és szomjas csókokat szórtam Billre. Nem foglalkoztatott semmi, el akartam merülni Bill testében, mikor is kopogás törte meg a köztünk lévő harmóniát. Lecsukott szemeim kinyíltak és egyszerre kaptuk fel a fejünket Billel.
- Fiúk, zavarhatok? – kérdezte nagyi az ajtó előtt állva.
- A jó életbe…- káromkodtam és egy hatalmasat sóhajtva tettem egy másodpercre Bill vállára a fejemet, hogy összeszedjem magam.
Az eddig lelassult idő újra normálissá vált, eltűnt minden, ami sejtelmes volt. Feltápászkodtam az ágyról ülő helyzetbe és a pulóverembe kezdtem törölgetni a kezemet, míg ikrem magára húzta a nadrágját. Mindketten elsápadtunk és a lehető legtávolabb ültünk egymástól. Még jó, hogy a nagyi tartott minket annyira felnőttnek, hogy kopogott.
- Gyere be nyugodtan. – szólaltam meg a padlót bámulva és magamban igyekezve legyűrni minden árulkodó arckifejezést, na meg a veszett nagy izgatottságomat. Nagyanyánk kinyitotta az ajtót, de be sem lépett, csak megtorpant az ajtórésben.
- Ugye minden rendben? – érdeklődött aggodalmaskodva.
Vállat vontam és fél szemmel Billre sandítottam.
- Fogjuk rá. – feleltem végül.
Nagyi bólintott.
- Készítettem egy kis reggelit, gyertek le. – invitált minket barátságosan és most már kitárva az ajtót, várakozóan állt velünk szemben. Összepillantottunk ikremmel, aki végül felállt.
- Rendben. – és nagyi felé eredt. Az előbbiek miatt nem túl lelkesen, de mentem én is, csendben ballagtunk le a lépcsőn. A reggeli napsütés sugárzó fényei eltelítették a konyhát, a megterített asztalon sokféle finomság sorakozott, pirítós, lekvár, mogyorókrém, tea, vaj. A nagyi féle reggeli, már egészen elszoktunk tőle, Lipcsében nem nagyon volt ilyenben részünk. Nagyanyánk teát öntött a csészékbe és leült. Az arcvonásaiban látszott, az egyértelműen öröm, hogy ott vagyunk vele. Helyet foglaltunk mi is és elvettünk egy-egy pirítóst, amit vajjal és lekvárral kezdtünk megkenni. Csak hallgattunk és szinte automatikusan ettünk. Fura volt az egész. Nekem nem nagyon volt étvágyam, a gyomrom össze volt szűkülve a sok cigitől és idegeskedéstől, amiben az elmúlt órákban részesültem. Plusz még ott volt a gerjedelem Bill iránt is. Sokkal jobb ötletem volt, mint az evés, de nem akartam nagyit megsérteni.
- Itt maradtok ebédre? Mert akkor gyorsan elszaladok bevásárolni. – nagyi arcán reménykedés suhant át, ahogy Billén is, de mindannyian tudtuk, hogy nem lehet.
- Hamarosan indulni kellene vissza, holnap már dolgozom. – válaszoltam és Bill szomorkás arckifejezésétől hirtelen elment a maradék étvágyam.
Nagyi sem volt feldobva, de tudomásul vette.
- Persze, persze. – hümmögött, aztán felkapva az asztalon felejtett törlőruhát, a konyhába ment. Valószínűleg azért, hogy ne lássuk könnybe lábadva a szemeit. Leraktam a pirítósomat és bámultam az asztal másik felén üldögélő testvéremre. Akinek vonásait bánat felhői ködösítették el.
- Vagy akarod, hogy itt ebédeljünk? Busz van később is…- próbáltam a kedvére tenni, de Bill tiltakozott.
- Egész éjjel miattam virrasztottál, a legjobb lesz, ha reggeli után elindulunk Lipcsébe. Szeretném, ha pihennél.
- De hiszen, te sem aludtál. – jegyeztem meg, Bill összeszorította az ajkát.
- Az más. Én megérdemeltem a rossz éjszakát.
Aztán már csak ült a tányérja felett. Végül pár óra múlva elindultunk Lipcsébe. Nagyanyánk ellátott vagy három napra elegendő élelemmel és kivitt minket a magdeburgi buszmegállóba, ahol aztán persze sírt, mert megint el kellett válnunk. Megígértette velünk, hogy hamarosan ismét jövünk és Billel, hogy a továbbiakban nem tűnik csak úgy el, ezzel rám hozva a szívbajt. Aztán könnyek között várta meg, míg a buszunk elindul a szürke autópályán.
Kora délután volt, mire visszaérkeztünk Lipcsébe.
- Édes otthon. – mondtam ironikusan, ahogy benyitottam a lakásba, Bill úgy tett, mint aki nem hallotta. Felsóhajtott, ahogy tétován ballagott a nyomomban, aztán eltűnt a konyhába, hogy kipakolja a tetemes mennyiségű ételt, amit nagyi csomagolt. Én pedig a szobába mentem, ablakot nyitottam, mert a cigifüstöt még mindig erősen érezni lehetett, aztán ledobtam magam az ágyra. A cigarettám után kutattam, majd mikor megtaláltam, magam elé húztam a csikkekkel tele hamutálat és rágyújtottam. A szemeim égtek a kialvatlanságtól, nem akartam mást, csak lezuhanyozni, aztán aludni, mondjuk holnap hajnalig, mikor ismét munkába kell majd mennem. A konyhából edénycsörgést hallottam és láttam magam előtt, hogy ikrem mindent elpakol. Az én drága Billem! Az jutott eszembe, hogy valószínűleg nem éltem volna túl, ha valami baja esik. Még mindig a tegnapiak hatása alatt voltam, a félelmem, az értetlenségem Bill viselkedése miatt és az a leírhatatlan sokk, ami órákig itt volt bennem, csak lassan csillapodott.
- Tom? – Bill hangja rángatott vissza a merengésemből. A cigi már végigégett az ujjaim között, ki tudja, mióta heverhettem az ágyon a gondolatok záporában. Ikrem a szoba ajtajában állt, kezében a mobilját szorongatva. A szemei hitetlenkedve csillantak meg, arcán pirosság.
- Baj van? – kérdeztem és gyorsan a hamutálba nyomtam a még izzó csikket.
Bill ünnepélyes tekintettel maga elé emelte a telefonját.
- Tisztelt Uram! Kézhez kaptuk önéletrajzát, amivel a meghirdetett állásunkra jelentkezett. Kérjük, holnap 8 és 16 óra között vegye fel velünk a kapcsolatot a megadott telefonszámon. – olvasta hangosan és izgatottan.
- Ez mi? – értetlenkedtem.
- Egy üzenet, amit most kaptam. Az egyik jelentkezésemre reagáltak. – felelte Bill sugárzó arccal és az ágyhoz sétált, közben még egyszer átolvasta az sms-t, mintha nem hinné el.
- Behívtak egy állásinterjúra? Ez nagyszerű! Esélyes, hogy hamarosan munkába állhatsz. – örömködtem most már én is.
Bill szerénykedve vont vállat.
- Jó lenne.
Megragadtam a derekát és lehúztam magam mellé az ágyra. Megcsókoltam a homlokát, az arcát, aztán átöleltem. Hevesen ölelt vissza.
- Mondtam, hogy minden rendben lesz Bill. Látod? – suttogtam a fülébe és engem is átjárt a boldogsága. Aztán felszabadultam dőltem hanyatt az ágyon.
- Remélem. – és ikrem ugyanolyan halkan suttogott, mint én. Bár nem néztem rá, de éreztem reménykedő mosolygását.
A szemeim lecsukódtak, fáradt voltam. Szerettem volna magam mögött tudni az elmúlt napot és a rossz pillanatokat.
Bill mellém feküdt, egyenesen a karjaim közé. Elégedetten zártam körbe kezeimmel törékeny testét.
- Minden a lehető legjobb úton halad. Csak el kell hinned! – mondtam magabiztosan.
Hit… erre nekem is szükségem volt, hogy tovább tudjak menni és folytassam, amit tervbe vettem, mintha semmilyen akadály nem létezne. Billben hittem. A történtek után is. Feltétel nélkül. Már csak magamba kellett reménységet csepegtetnem.

2017. október 12., csütörtök

Ha fáj neked, az fáj nekem



Hello!

Tudom, hogy borzasztóan régen volt már új rész, ne haragudjatok. A mostani fejezet egy álmatlan éjszakám "következménye".
Köszönet mindenkinek, aki még itt van <3 <3


- Mi van Billel? – kérdeztem vissza.
- Hát ez az, amire én is kíváncsi lennék.- anya csupa titok volt. Idegesítő rejtély, amitől a hideg futott végig a hátamon.
- Bill jól van. Boldog. Nem tudom, mit mondhatnék még. – jelentettem ki, de anya rögtön közbevágott.
- Tévedsz! Bill nem boldog!
Az arcomba pirosság szökött, ellentmondást nem tűrő szavaitól.
- Ezt mégis miből következtetted ki? – érdeklődtem.
- Majd minden nap beszélek Billel telefonon. És tisztán érezhető, hogy egyáltalán nem érzi jól magát ott, Lipcsében. Nincs munkája, egész nap egyedül van és gyötrik a sötét gondolatok. Nem igaz, hogy te ezt nem veszed észre?! – mondta anya igencsak szemrehányóan.
Meglepett, hogy Bill a tudtomon kívül telefonál anyának, és az is újként hatott, hogy ezek szerint panaszkodik.
A rohadt életbe, miért nem nekem mondja?! Jó, persze láttam rajta, hogy olykor szomorú, meg hogy néha furán viselkedik, de hogy nem lenne boldog, azt nem feltételeztem volna. Lehetetlen, hogy boldogtalan, hiszen egymással vagyunk. Másról sem ábrándoztunk a nagyi házában éveken át, csak a mi kettőnk szabadságáról, az új kezdetünkről. Oké, ez első lépések nehezek, még mindkettőnknek szokatlan itt, de nem adhatjuk fel, rögtön, az első kis akadálynál.
Az is dühített, hogy anya bele avatkozott az egészbe és osztotta az észt. Pont ő, aki, ha rólunk volt szó, hát nem állt a helyzet magaslatán.
Felsóhajtottam és nyugalmat erőltettem magamra, hogy ne remegjen a hangom, úgy ahogy a testemen futott át az ideges vibrálás.
- Én semmi ilyet nem tapasztaltam. – szólaltam meg végül.
- Talán, mert túl sokat dolgozol, és nem jut elég időd figyelni a testvéredre. Bill szenved. Furdalja a lelkiismeret, mert még mindig nincs munkája, nem akar teherként rajtad lógni. Idegen neki Lipcse. Minden és mindenki, ami fontos neki, Loitschében maradt.
- Baromság! – vágtam anya okoskodásába.
- Igen, te annak tartod, de én úgy érzem, rosszul cselekedtetek, mikor mindent hátra hagytatok és visszaköltöztetek Lipcsébe. Nincs, ami oda kössön titeket! – közölte anya.
Megforgattam a szememet. Ha már a rossz cselekedeteknél tartunk, bőven volna anyának i s mit beismernie, jóvátennie.
- Ide köt a jó pár év, amit a ti jóvoltatokból kellett Lipcsében leélni. – helyesbítettem.
- Jaj, Tom, mikor lépsz túl a múlt emlegetésén? Bármi sérelem ér, rögtön ezt a lapod húzod elő. – fakadt ki anya.
És most már engem is elöntött a harag. Hogy lehetne a számomra végtelenül hosszú és gyötrelmes éveket, egy könnyed lépéssel átlépni?
- Lássuk csak, szerintem soha. – feleltem dühtől elfojtott hangon.
Kínos csend volt egy kis ideig.
- De itt most Bill a téma, nem a múltbéli események. Arról beszélek, hogy nem feltétlenül okos döntés a te terveidet Billre erőltetni. Értem én, hogy együtt akartál vele új életet kezdeni, de a te álmaid, nem biztos, hogy az ő álmai is…
Összeszorult a torkom.
- Ezt Bill mondja? – kérdeztem.
- Természetesen nem. Csak én látom, gondolom így. Azt tudnod kell, hogy bármikor visszajöhettek a nagyanyátokhoz, vagy akár ide, hozzánk is. Gordon most akar indítani egy új vállalkozást, szívesen bevenne titeket is, lenne munkátok, biztos fedél a fejetek felé. Nem kell Lipcsében maradnotok a kilátástalanságban. Itt minden sokkal rendezettebb lenne. Nem aggódnék én sem, hogy mi van veletek. Közelebb szeretnélek tudni titeket magamhoz. – magyarázta anya, de engem nem érdekelt a kampánybeszéde. Sem Gordon vállalkozása. Nem akartam visszamenni Loitschébe, vagy Zielitzbe. A saját lábamon akartam megállni, ahogy szinte egész életemben magamra, na meg ikremre támaszkodtam. Eddig úgy véltem, Bill is ezt akarja.
Elegem lett és már nem szerettem volna tovább anyát hallgatni. Annyira másképp gondolkodtunk ebben a dologban is, hogy nem volt értelme több szónak. Szinte akármikor beszéltem anyával, ilyen-olyan formában, az fájdalmat okozott nekem.
Türelmetlenül felsóhajtottam.
- Oké, most már leteszem, Bill is mindjárt haza ér biztos.
- Jó, rendben, de átgondoljátok? – kérdezte reménykedve anya.
- Nem tudom, majd meglátjuk. – húzódoztam.
- Beszéljétek meg Billel. Több értelme lenne, mint Lipcsében albérletre költeni és én is olyan nagyon boldog lennék, ha a közelemben lennétek!
Oh, már megint anya! Anya és az ő boldogsága! Mindig úgy intézi, hogy a központba kerüljön. Akár testvérem által, az ő pillanatnyi zavartságát kihasználva.
- Jól van, majd beszélünk, na szia. –morogtam rosszkedvűen és gyorsan lenyomtam a telefont.
Azt a napot, a gondtalannak látszó délutánt, az esti közös vacsora ötletét, totálisan haza vágta ez a telefonhívás. Tele lettem kétségekkel, amiket anya keltett bennem. Bill csakugyan ennyire rossz perióduson megy keresztül? Ennyire kínlódik? Ennyire visszavágyik a régi életébe? Miért nem ad még egy kis időt magának és a dolgoknak, hogy kellően beinduljanak? Miért nem bízik önmagában? És miért nem bízik bennem?
Idegesen ültem az ágyon, egyik cigit a másik után szívva. Néztem a tv-t, de meg nem tudtam volna mondani, mi megy a képernyőn. Elmerültem a kavargó gondolataimban. Az órák telnek és Bill nem hívott, pedig mindennél jobban szerettem volna és vártam, hogy megérkezzen, és végre beszélhessek vele. Hogy tisztázzuk, mit is érez. Nem igazán hittem anya szavait. Ő talán csak manipulálni akar engem. Szánalmat, lelkiismeret furdalást ébreszteni bennem. Vissza akarta kapni a gyerekeit, pótolni a kiesett éveket, vagy tudom is én.
Az igazat Billtől akartam hallani, de ő nem jött. A telefonom is néma maradt. Így egy idő után elkezdtem őt hívni. De nem vette fel. Később kezdtem idegessé válni, úgy beszéltük meg, hogy jelentkezik, és én elé megyek. Bár nem mondta pontosan, melyik busszal jön, de biztos voltam benne, hogy estig azért nem marad el. Kezdett aggasztani, hogy nem tudok róla semmit.
Estefelé aztán nem vártam tovább, elindultam a buszpályaudvarra, remélve, hogy útközben belefutok Billbe és minden aggodalmam felesleges volt. Az idegesség szinte feszített belülről. Tízpercenként a telefonomat néztem, míg mentem át a városon. Bíztam benne, hogy ikrem nemsokára felbukkan.
A pályaudvaron az ilyentájt megszokott esti káosz volt, autóbuszok, emberek és za j mindenhol. Átvágtam a tömegen és az információs táblához mentem, hogy megnézzem, mikor jön a legközelebbi járat. Miután megláttam, hogy pár perce ért be, úgy gondoltam, Bill még a közelben lehet, így gyorsan átfésültem a környéket, közben persze egyfolytában őt hívtam. A vonal hosszan kicsörgött, de Bill nem fogadta a hívást.
- Fracba, Bill, mi van veled? Vedd már fel. – dühöngtem halkan, mialatt reményvesztetten bámultam a buszpályaudvar monoton szürkeségébe. Az utolsó buszig még volt idő bőven, de nem akartam már hazamenni, így gondoltam, benézek néhány közeli szórakozóhelyre. Hátha Bill esetleg beugrott egy italra. Ezt mondjuk nem tartottam valószínűnek, hiszen biztos szólt volna, ha ilyet tervez. Mondjuk, a telefont is felvette általában. A viselkedése túlon-túl furcsa volt, nem értettem semmit és ez nem csak hogy rémületet, de gyanakvást is ültetett belém. Hogy anya, esetleg mégis csak igazat mondott és ikrem valóban ilyen bizonytalan. Én pedig átsiklottam ezeken a jeleken, csak dolgoztam és nem vettem észre a változásokat. Túl sokat hagytam őt egyedül a rossz gondolatok és a magány nyomásában őrlődni. Jót akartam, de lehet, hogy rosszul. Ezért megfogadtam magamnak, hogy átbeszéljük Billel és ezen túl sokkal több időt szánok rá.
Az utolsó busz, alig pár emberrel, Bill nélkül futott be. Én pedig sokkosan álltam a pályaudvar lámpái alatt, kezemben cigarettával. Végképp nem tudtam, most hogyan tovább. Bill telefonja továbbra sem felelt, a buszon nem volt, már csak abban bíztam, hogy időközben valahogy haza ért és csak elkerültük egymást. Sietősen róttam az utcákat, hogy mielőbb az albérletbe érjek, de csalódnom kellett, a lakás üres volt.
- Bill…- rogytam le kimerültem az ágy szélére. És a félelem jeges marokként szorította mindenemet.
Hova lett Bill? Egyáltalán, elindult a nagyitól?
A gondolat új reményt adott nekem, lehet, hogy lekéste a buszt, mert mondjuk a nagyi rábízott valami ház körüli dolgot, ami elhúzódott és nem végzett időben.
Nem vesztegettem az időt, gyorsan hívtam is nagyit, és míg a vonal kicsörgött, a rémület keringett a véremben.
- Szia, én vagyok az, Tom. – csuklott el a hangom, mikor nagyi felvette a telefont.
- Tom, nahát…de örülök! Minden rendben? – kérdezte nagyi kedvesen és nyilván, mit sem sejtően.
- Persze, ugye nem aludtál még? – érdeklődtem izgalomtól dübörgő szívvel és izzadt kézzel szorítottam a telefonomat.
- Dehogyis! Még teszek-veszek a konyhában. Jaj, Tom, olyan kár, hogy nem tudtál ma eljönni. – mondta nagyi sajnálkozóan.
- Dolgoznom kellett. Majd legközelebb megyek én is. – ígértem.
- Az remek lesz. Annyira hiányoztok, ez a hat hét szomorú és egyhangú volt nélkületek. Mindig várom, hogy hívjatok, olyan boldog vagyok, ha hallok felőletek. A legnagyobb öröm pedig az számomra, ha jöttök. Mint ma Bill…
- Igen, épp Billről akartam kérdezni. – vágtam nagyi szavába hevesen.
- Jót beszélgettünk, bár eléggé sápadt és szokatlanul levert volt ma. De nem könnyű ismét a nagyvárosi életet élni és biztos nehéz az álláskeresés is. – mondta nagyi együttérzően.
- Megteszi, amit tud. – helyeseltem.
- És biztos előbb-utóbb sikerülni is fog neki, csak ne adja fel. – csengett biztatóan nagyi szava.
- Bill nem olyan, hogy feladja. – vágtam rá.
- Igen, tudom. Csak legyen optimista. Csókoltatom őt is, add át neki. Legközelebb pedig téged is várlak. – búcsúzott a nagyi és a szavaiból egyértelműen leszűrtem, hogy testvérem elindult vissza Lipcsébe. Az eddig érzett szorító félelem, most már szabályosan fojtogatni kezdett, levegőt is alig kaptam.
- Rendben, jó éjszakát. – nyögtem ki gondtalanságot színlelve, hogy nagyi ne fogjon gyanút.
- Neked is Tom. – és nagyanyám letette a telefont.
Én pedig nem tudtam, most mi a francot csináljak. Megfordult a fejemben, hogy Bill esetleg anyáéknál kötött ki, de aztán beláttam, hogy akkor anya valószínűleg hívott volna. Ha más nem azért, hogy az orrom alá dörgölje, mennyire nagyon igaza volt és Bill tényleg csak szomorkodik Lipcsében. Több ötletem végképp nem volt, a fejem így is kóválygott a mindenféle gondolatoktól. Most mit tegyek? Hol keressem tovább Billt? Menjek a rendőrségre? Ilyenkor mit szokás tenni?
Olyan tehetetlennek éreztem magam és nagyon féltettem Billt. Az idegesség, mint több tonnányi súly, nyomta össze a mellkasomat. Ültem az ágyon, cigifüstbe burkolózva és szüntelenül ikrem számát hívogatva. Mindhiába. Végül az idegességtől kimerülve, valahogy pár órára álomba zuhantam. És össze-vissza álmodtam, felkavaró képeket láttam. Álmaimban is Billt kerestem mindenhol, de nem találtam. A bőröm alá kúszott a fájdalmas kétségbeesés és mikor hideg izzadtságban fürödve felriadtam, azt hittem, hogy Bill velem van és ez az egész csak rémálom volt. De mikor felkattintottam a villanyt és ismét fény ülte meg a szoba falait, csak Bill üres fekhelye meredt rám vádlón.
Ezek után már nem is bírtam vissza aludni, járkáltam fel-alá és vadul lüktető szívvel vártam a hajnalt. Hogy változást hozzon és Bill betoppanjon azon az átkozott ajtón. Gondolni sem mertem másra, rosszabbra. Kialvatlanságtól elcsigázva vártam, hogy törjön már meg végre ez a rohadtul nyomasztó, félelmetes, kemény csend.
Végül egy idő után nem tudtam tovább tétlenkedni és túl életem valószínűleg legrosszabb éjszakája után felhívtam a nagyit. Úgy éreztem, elértem a tűrőképességem határát és most már komolyan tenni kell valamit.
Nagyanyám álmosan szólt a telefonba, biztosra vettem, hogy aludt még, de most nem volt erőm és energiám az udvariassági körökhöz.
- Szia, Tom vagyok. – köszöntem neki.
- Te jó ég, Tom, tudod mennyi az idő? – csodálkozott nagyi.
- Igen, marha korán van, de ez nem várhat tovább. – magyaráztam feldúltam, miközben meggyújtottam egy cigit, aznap már nem is tudom, hanyadikat.
- Istenem, valami baj van? – a nagyi is rögtön idegessé vált. Igazán nem akartam felzaklatni, de már fuldokoltam a tanácstalanságban.
- Az a helyzet, hogy Bill eltűnt…- mondtam ki a súlyos szavakat és kilelt a hideg.
- Eltűnt? – kérdezett vissza nagyi.
- Nem érkezett vissza Lipcsébe és mobilon is elérhetetlen. Attól félek, valami történt vele. Egész éjjel hívtam, vártam, de mintha a föld nyelte volna el…- hadartam félelemtől meg-megbicsakló hangon.
- Tom, kérlek, nyugodj meg! – csitított nagyi, de közbevágtam. Túl nagy volt az idegességem, gombócot éreztem a torkomban. Bill kámforrá válása miatt minden idegszálam fel volt borzolva.
- Tegnap beszéltem anyával, aki szerint Bill elég labilis, nem tudom, mi járhatott a fejében, nem tudok semmit.
- Fiam…- szólt ismét nagyi, de csak ömlött belőlem a szó.
- Bill ilyet sosem nem tett, még nem tűnt el így szó nélkül, nyomtalanul, nem értem az egészet. Aggódom érte…- a szemem tele lett könnyel.
- Tom, engedd, hogy végig mondjam. Minden rendben. Bill nem tűnt el, itt van nálam.- igyekezett a nagyi túlharsogni engem. A szavai csak lassan jutottak el a tudatomig. És amit hallottam, attól lefagytam. Egyszerre tört fel bennem a megkönnyebbültség és ledermedt értetlenség.
- Hogyan? – és a szívem majd kiugrott a torkomon.
- Nézd, nem tudom, mi folyik köztetek, vagy mi Bill fejében. De éjszaka arra ébredtem, hogy nyitódik az ajtó. Majd halálra rémültem, hogy ki motoszkál oda kint. Aztán megláttam Billt és nem tudtam az esetet hova tenni, de állítása szerint lekéste az utolsó járatot Lipcsébe, amit nem tudom, hogy csinált, mert innen időben elindult. – mesélte nagyanyám.
- De miért nem vette fel a telefonját? Legalább értesíthetett volna, hogy ez történt. Szétaggódtam magam. – motyogtam még mindig lesokkolva.
- Ezt nem tudom. Nem nagyon beszéltünk, húztam neki tiszta ágyneműt, aztán hagytam pihenni. Túl késő volt már és Bill elég fáradtnak tűnt. Azért nem hívtalak, mert azt hittem szólt neked és tudsz róla. – mondta a nagyi.
- Semmit sem értek. – bámultam magam elé, figyelve a cigarettám felfelé szálló füstjét.
- Hát ez tényleg elég szövevényes. Összevesztetek mostanában? – kérdezte kíváncsian nagyi.
- Egyáltalán nem, ezért nem tudom, mi van. Megteszed, hogy szólsz Billnek? Beszélni szeretnék vele. – sóhajtottam.
- Szerintem még alszik és rá is fér egy kis nyugalom. Majd megmondom, hogy kerested és hamarosan visszahív. – ajánlotta nagyi, de nekem nem volt türelmem erre várni, választ szerettem volna mindenre. Mégpedig minél előbb.

- Felejtsd el, inkább oda megyek! – támadt egy váratlan ötletem.
-És a munkád? – rökönyödött meg a nagyi.
- Elintézem, hamarosan ott leszek. – ezzel leraktam a telefont és gyorsan kértem egy szabadnapot a gyárban, családi problémákra hivatkozva. Majd a leghamarabbi buszhoz siettem. Az idegesség és értetlenség égetett. Szédültem a sok nikotintól és a kétségektől. Szerettem volna tudni, hogy mi ütött Billbe, amiért ilyen furcsán viselkedik. A válaszát szerettem volna hallani, hogy mitől fordult fel a világa és én hogy tudnék neki segíteni.

Már felkelt a nap és elkezdődött az élet, mikor Magdeburgba, majd Loitschébe értem. Zsebre dugott kézzel, a gondjaimat nehezen leplezve baktattam a nagyi háza felé, időnként köszöngetve a falubeli embereknek, miközben próbáltam legyűrni a mindinkább felerősödő szívdobogásomat. Ugyanakkor érdekes érzéseim voltak, hogy ismét a faluban vagyok. Ott, ahol bőven volt részem rossz élményekben, de hála Billnek, szépekben is. Az ismerős, égig érő fák, a sárga, fehér, vagy épp zöld színű kerítések, a zeg-zugos utcák, mind megtöltöttek a nosztalgia keserédességével. A lábaim egyre elszántabban vittek a nagyi házához, és erőtlenség futott végig rajtam, ahogy végre oda értem, aztán benyitottam a ház kapuján. Majd gyors léptekkel gyalogoltam át az udvaron. A nagyi észrevette, hogy jövök, mert már tárta is ki az ajtót. Ahogy beléptem a házba, kávé és süteményillat fogadott, mint mikor itt laktam.
- Szia. – köszöntem neki megilletődve, ő pedig a nyakamba borult.
- Tom! – és szorosan ölelt. Láttam rajta, hogy örül a találkozásunknak. Hát igen, hat hete nem ölelt meg és az idő, nem csak nekem telt meglehetősen lassan.
- Gyere gyorsan beljebb!  -karolt belém és szinte behúzott a nappali felé, aztán úgy nézett végig rajtam, mintha évezredek teltek volna el az utolsó találkozásunk óta. Mosolygott, de nem őszintén, inkább fájdalommal.
- A te dolgaid rendben mennek? – kérdezte egy szomorú sóhajjal.
Mire határozatlanul helyeseltem.
- Igen, jól vagyok. Van munkám, nem mindig könnyű, de csinálom, amit kell.
- Helyes. – ezzel nagyi eltűnt a konyha irányába és a szekrény ajtajának nyitódását, majd csészék halk koppanását véltem hallani az asztalon. Mint minden reggel, amikor még itt voltam. Átrohantak rajtam az emlékek, de az aggodalom is ébredezni kezdett bennem, az emeleten lévő testvérem iránt.
- Most főztem kávét, kérsz? – érdeklődött nagyi kedvesen.
- Nem köszönöm, inkább felmennék és beszélnék Billel. – indultam a lépcsők irányába idegesen. Nagyi bólintott és szemeivel követte, ahogy felfelé lépdelek.
- Remélem, minden rendben lesz köztetek. – mondta még, mire visszapillantottam rá és nem tudom, esetleg Bill mondott e neki valamit, vagy csak a megérzései vezetik, de az ő arcán is azt láttam, ami bennem is forrongott. Aggódást és zavarodottságot.
- Én is nagyon remélem. – biccentettem, mire a nagyi kávéjával a kezében, eltűnt a konyhában. Én pedig nyílegyenesen a szobánkba mentem. Fura érzés volt ennyi hét után ott állni az ajtó előtt, ami abba a szobába vezetett, ahol megannyi érzelem húzódott. Ahol annyi mindenben osztoztunk Billel, beleértve a testiség titkait is. Ez a szoba, akármennyi idő is telik majd el, mindig sokat fog jelenteni számomra. Egy másodpercig nem tudtam, mit tegyek, kopogjak, vagy rontsak be és kérjem számon ikremet, magyarázza meg, mi a csoda történt vele. Végül egy halk kopogtatás mellett döntöttem, amire nem volt reakció. Lehet, hogy Bill olyan mélyen alszik, hogy nem hallotta? Megismételtem a műveletet, majd miután még mindig csend volt, óvatosan lenyomtam a kilincset és benyitottam. Kora reggeli tompa homály volt, ami a félig elhúzott függönyök felől áramlott. A levegőben tömény alkohol szagát véltem felfedezni és ez újabb tippet adott, miért nem ért haza tegnap Bill, talán ivott, esetleg sokat, bár ez távol állt tőle, de mi van, ha mégis. A torkom máris kiszáradt, a lábaim meg mintha ólomból lettek volna, amint közeledtem az ágyhoz, minél halkabbra véve a lépteimet.
A szoba, ahol évekig éltünk, Bill meg én, most jószerivel sivár volt. Az íróasztal, ahol a sulis időkben a tankönyveink sorakoztak, vagy a polc, ahová a ruháinkat raktuk el, üres volt, érintetlen. Ahogy az ágy is, ahol régen én aludtam. Egyedül Bill ágya volt megvetve. Testvérem pedig alaposan betakarva, hason hevert a színes virágmintás ágynemű között. Ahogy realizáltam, hogy Bill, aki miatt halálosan aggódtam és szinte végigvirrasztottam egy éjszakát, ott fekszik az ágyban, egyszerre lettem nyugodt és szörnyen mérges is. Legszívesebben felráztam volna, hogy válaszokat követeljek, de csak álltam megszeppenve, viaskodva az érzelmeimmel.
- Nyugodtan megszólalhatsz, nem alszom. Egyáltalán nem aludtam egész éjjel.  – hallottam meg ekkor ikrem fáradt és rekedt hangját. Mire akármit is szóltam volna, lassan szembefordult velem. A tegnapi ruhája gyűrötten lógott rajta, ő maga pedig ijesztően sápadt volt, a haja kócos, a szemei vörösek és karikásak, mintha sírt volna. A szomorúság szinte sütött róla.
- Basszus, te másnapos vagy? – csak ez a triviális kérdés bukott ki belőlem, mert a látvány nagyon erre következtetett.
- Egy kicsit. - Bill felült az ágyon és arrébb húzta a takarót, hogy én is helyet tudjak foglalni. Odamentem hát hozzá és leültem. Sóhajtottam egy nagyot, és csak néztem rá. Azok a kérdések, amiket a fejemben megfogalmaztam, egyszerűen nem jöttek a számra. Néztem Billt, a gyönyörű, bár elgyötört arca fehérségét, a fekete haját, az ajka ívét, a szemöldökében lévő piercinget, a bőre hibátlanságát és nem tudtam, mit gondoljak, hogyan reagáljak. Üvöltsek rá, vagy zárjam a karjaimba. Mindkét késztetés erős volt.
- Jól sikerült az estéd Bill? Túltoltad az alkoholt és nem jutott eszedbe, merre kell elindulni? – kérdeztem végül kimérten. Vagyis igyekeztem az lenni, de nem igazán sikerült.
- Bocsáss meg, Tom. – suttogta Bill és elkerülve a tekintetemet, harapdálta kiszáradt ajkát.
- De miért is?! Mert fogtad magad és úgy döntöttél, csinálsz egy jó éjjelt, csavarogsz, berúgsz, aztán teszel mindenre és felszívódsz, elérhetetlenné válsz, majd részegen visszamászol a nagyihoz? Mert ez történt ugye? – érdeklődtem rettenetesen nehezen kontrollált higgadtsággal.
Bill megrázta a fejét.
- Nem teljesen.
Aztán megint csak hallgatott makacsul, amitől kis híján a falra másztam.
- Miért kellene haragudnom rád? Mert semmibe veszel minden téren? Mert anyának panaszkodsz a te fene nagy magányodról, vagy, mert köpsz a következményekre és azt hiszed, neked privilégium, hogy mások érzelmeivel ilyen módon szórakozol? Tudod, mit éltem át, míg órákat vártam rád a buszpályaudvaron? Tudod, mit éreztem, mikor elment a legutolsó járat és te azon sem voltál rajta? Megnézted egyáltalán a tetves mobilodat, hányszor hívtalak? Tudod milyen volt hallani a telefonba a nagyitól, hogy innen már eljöttél és már régen velem kellene, hogy legyél? Bill, komolyan megijesztesz azzal, ahogy viselkedsz. Mond, gondolkodsz te néha azzal a kicseszett agyaddal? – és megragadtam ikrem karját, magamhoz közel húzva őt, így kénytelen volt végre a szemembe nézni és láttam a riadt lángokat könnyes tekintetének tükrében. Nem ellenkezett, hagyta, hogy szorításom fájdalmasan mélyedjen a bőrébe, még csak fel sem jajdult.
-  Tudom…tudom…- ismételgette halkan.
- Ez rohadék dolog volt tőled. Egy jó nagy pofont kéne kapnod, egy olyat, mint annak idején, tizenöt évesen, ugyanitt, ebben a szobában. – közöltem felbőszülve és egy másodpercre eszembe jutottak annak az esetnek a körülményei. Az a híres Lena Schwartz ügy…Bill akkor is elég meggondolatlan volt, megbántott, ahogy most is, de ez a mostani történet teljesen másként okoz fájó érzéseket.
- Akkor üss meg. – lehelte Bill beletörődve és a szempillái megrezzentek, arcából a maradék vér is kifutott. Abban a pillanatban úgy éreztem, megérdemelte volna, rettentően haragudtam rá. Elmondani sem tudtam, mennyire. De azzal is tisztában voltam, hogy az eszement pofozkodással nem megyünk sokra.
- Nem Bill. Ahhoz már túlságosan felnőttek vagyunk. – mondtam végül, mire testvérem hitetlenkedő és bűnbánó arccal várta a következő tettemet. De bármi egyéb helyett csak elengedtem a karját, mire kissé hátrébb hajolt. És ezzel, úgy éreztem, nem csak fizikailag csinált köztünk távolságot. Valamit maga köré vont, amit titkolózásból, beszámíthatatlanságból, számomra érthetetlen melankóliából épített fel és amit abban a percben nem tudtam megfejteni.