Ezért hát úgy döntöttem, nem karácsonyozok Loitschében, de mivel tudtam hogy nagyanyám és anya kiakadnának, arra fogtam, hogy lebetegedtem és mintha egy mázsás szikla gurult volna le a mellkasomról, mikor telefonon közöltem velük. Anya megértette, sőt értékelte, hogy figyelmes vagyok és betegen nem megyek a kis Michelle közelébe. Nagyi kicsit morgott, de elfogadta, jobbulást kívánt és ellátott egy sor házi praktikával, amivel enyhíthetek a betegségemen. Amúgy kicsit tényleg megfáztam és kapart a torkom, meg fájt a fejem, de nyilván korántsem annyira, mint ahogy nekik állítottam.
A gyárban, már ünnepek előtt pár nappal eljött a leállás, tudtam pihenni, késő éjjelig a lakótelepi kocsmában iszogatni Alexékkel, vagy Maite társaságában csak úgy semmit tenni az albérlet falain belül. Aztán eljött a huszonnegyedike, amire különösebb tervem nem volt.
Mivel előző este kicsit többet ittam, mint kellett volna, másnaposan és morcosan ébredtem fel. Kínzott az émelygés és rázott hideg. Álltam a konyhai ablak előtt és néztem az utcát ékesítő díszes fényeket. Eszembe jutottak életem karácsonyai. A legtöbbet persze az otthonban töltöttem, vagy nevelőcsaládokban. Aztán ott voltak a loitschei ünnepek, vegyes élményekkel. A legjobb, legkedvesebb talán mégiscsak az volt, mikor itt az albérletben, Billel közösen ünnepeltünk. Elszomorított, hogy ebből a jóból kevés adatott meg nekünk. Ezektől a bántó gondolatoktól egészen levert lettem, borzongott a lelkem, összefacsarodott a szívem és legszívesebben átaludtam volna az egész karácsonyt. De Maite természetesen nem hagyta, hogy így legyen. Délelőtt eljött, hozott ünnepi díszeket és forralt bort, mindenféle sütiket, meg salátákat. Nem sokkal később Alex is megjelent és már nem volt józan. Tulajdonképpen örültem is nekik, sosem töltöttem még egymagam a karácsonyt és meglehetősen nyomasztó lett volna, ha így történik.
A nap amúgy átlagosan csordogált. A kedvem a nullához konvergált, akárhogy is próbáltam, nem bírtam kikevedni abból a spirálból, hogy ne ikremen járjon az eszem és így nem volt egyszerű mással foglalkozni. De már megtanultam kiválóan tettetni magam, így se Maite, se Alex nem sejtette milyen háborúk mennek végbe bennem és hogy fojtogat a keserves sírás.
Ittunk kicsit, majd csak bámultuk a tv-ben futó programokat. Alex hamar el is aludt, Maite meg nem bírt magával. Majdnem felborítottam az éjjeliszekrényen sorakozó sörösdobozokat, mikor váratlanul beleült az ölembe. Éppen nem voltam képben, csak a testem volt ott a szobában, a lelkem máshol és másnál időzött.
- Hé, mit csinálsz?!- lepődtem meg, de Maite csak csábosan vigyorgott rám, ahogy egyik lábát átvetette rajtam lovaglópozícióban és máris ezerszer intimebb helyzetben voltunk, mint fél perccel ezelőtt.
- Te minek látod drágám?!- érdeklődött kacéran.
Harisnyát és rövidszoknyát viselt, éreztem a teste forróságát, amitől bizsergés futott át rajtam.
- Felvillanyozott a karácsony?- kérdeztem.
- Te villanyoztál fel. - vágta rá Maite.
Örültem, hogy legalább ő jól érzi magát, de én bár nem mutattam ki, pocsékul voltam és ezen nem segített, hogy Maite óhajára már órák óta a zene csatorna szerelmes toplistás dalait néztük. Most éppen a When doves cry című dalt, aminek dallama, szövege elragadott, keserűvé tett és nem tudtam nem Billre gondolni. A baj az volt, hogy az előbbi videoklip is ikremet sodorta elő szívem zugaiból, sőt az azt megelőző is. Valójában már egy egész válogatás albumra való zene gyűlt össze bennem, aminek a "dalok az egyetlen emberhez, akit valaha szerettem" címet adhattam volna.
Felsóhajtottam és kezeim átsimítottak Maite hátán, majd a combjain.
- Ez kedves, de Alex itt van tőlünk úgy ötven centire.
- Kit zavar? Kiütötte magát és biztos órákig nem kel fel! - legyintett Maite és csókolgatni kezdte az arcomat. Édes parfümje elborított, hajtincsei az arcomba omlottak, ajka nedves volt és hűvös, de most ehhez végképp nem volt kedvem.
-Téged felizgatna, hogy ha mellette csinálnánk?- húztam el a fejem csodálkozva és kissé rosszallóan.
- Téged nem?- kérdezett vissza Maite játékosan.
Fanyar arccal toltam arrébb Maite-t, hogy kénytelen legyen leszállni rólam, aztán a sörömért nyúltam.
- Nem igazán...
Maite elégedetlenül csóválta a fejét.
- Pedig fogadok, előfordult, hogy szexeltél a volt csajoddal és a tesód meg itt aludt a közvetlen közeledben!
Majdnem félrenyeltem a sört Maite hülyesége miatt.
- Mi a francról beszélsz?- csattantam fel köhögve és dühösen, de ő csak mosolygott.
- Hiszen itt csak egy ágy van, Tom.
- Sosem aludtam Billel közös ágyban! Volt egy matracunk és felváltva osztoztunk rajta. - füllentettem szemrebbenés nélkül, mert ez volt a jól begyakorolt szövegem erre a kérdésre, amivel már Alex és bandája is előrukkolt néhányszor.
- Oké, de csak akadt akkor is olyan szituáció, hogy felhoztál ide valakit és ő meg itt volt. Vagy fordítva...
Kirázott a hideg és elszorult a torkom, a fájdalom apró kis szikrái kezdtek pattogni bennem. Beharaptam az ajkam és elfordultam, hogy Maite ne olvasson le semmit az arcomról.
- Nem volt semmi ilyesmi. - suttogtam.
- Mekkora hazug vagy...- nevetgélt Maite.
Tökéletesen igaza volt. Hazug voltam és bár nem tudott róla, őt többször megcsaltam és még csak nem is éreztem rosszul magam tőle, de a többiben hatalmasat tévedett, mert míg Bill velem élt ebben a lakásban, az teljesen kielégített minden téren és sosem volt szükségem másra.
- Higgy, amit akarsz. - törődtem bele, mert számomra nem volt jelentősége Maite véleményének. Hiszen sosem voltam belé szerelmes.
Egy kis ideig hallgattunk és a tv képernyőn futó zenét bámultuk, majd Maite újra megszólalt.
- Tényleg, hol is van most Bill?
Éreztem, hogy elsápadok és a szívem újból gyors ütemre kezd rá.
- Már mondtam, Bill hazaköltözött Loitschébe.
Így kimondva még mindig rettenetesen fájtak, szinte felhasogattak a szavak.
- Miért? Nem tetszett neki a nagyvárosi élet? Én el sem tudnám képzelni, hogy egy poros kis faluban tengetem a napjaimat.
Azt akartam, hogy Maite fogja végre be és ne emlegesse Billt, sőt az lett volna a legjobb, ha szépen elhúz haza, mert idegesített a locsogása és teher volt a társasága, de nyilván nem mondhattam ilyet neki.
- Gőzöm sincs, így látta jónak és kész. Amúgy nem vagyok információs pult, de ha ennyire foglalkoztat Bill élete, megadhatom a számát, hogy kérdezgesd.
Maite a fejét rázta.
- Kösz, kihagyom. Inkább csináljunk valami jót!- és ismét hozzám hajolt egy csókra. Karjai mohón fontak át, mellei mellkasomhoz a nyomódtak, én meg inkább megadóan viszonoztam a csókot és az ölelést, csak hogy ne fecsegjen össze-vissza. Simogatásai, ajkai érintése, keveredve a nap folyamán megivott mindenféle italokkal, időlegesen elhalványították ikrem sajgó hiányát, a bennem lévő még mindig feszülő szerelmi köteléket.
Zajok ütötték meg a fülemet, mint a kulcszörgés és a bejárati ajtó halk nyikorgása. De nem szenteltem ennek nagy figyelmet, az utóbbi időben minden neszre felkaptam a fejem, mert azt hittem, Bill jött vissza és mindig csalódnom kellett. Így nem hagytam abba a Maite-val való csókolózást, azt gondoltam, most is hallucinálok.
- Boldog karácsonyt!- lépett ekkor a szobába nagyanyám.
Ez most komoly?! Nem, ez az egész csak egy neurotikus lidércnyomás lehet! Majdnem lefordultam a padlóra olyan szürreális volt. Már félig fekvő helyzetben feküdtünk Maite és én, kezeim a blúza alatt, szájfénye elkenődve az arcomon, az ő tenyere is valahol a nadrágom környékén. Körülöttünk italosüvegek, csikkel teli hamutartó, az ágy másik felén meg Alex szunyókált békésen.
- Boldog karácsonyt...- nyögtem leizzadva és fülig vörösödve. Finoman arrébb taszigáltam Maite-t, aki szintén piros alapszínben játszva gombolta be a ruháját.
- Csókolom, én Maite Littmann vagyok, Tom barátnője...- dadogta szemlesütve.
- Tudom, Tom már mesélt rólad és láttam a közös fotóitokat is. Örvendek. De úgy látom, zavarok...- ítélte meg a nagyi komoran. Ilyen nyitójelenetre azért ő sem számított.
- Dehogy! - tiltakoztam és az járt a fejemben hogy te jó ég, ez de kínos. Időközben felráztam Alexet is, aki kb. azt sem tudta, melyik bolygón van épp.
- Szóval itt laksz...- pillantott körbe nagyi nem túl feldobottan a rendetlenség láttán.
- Igen és bocs a káoszért. De hogy-hogy itt vagy?Te karácsonykor sütsz és főzöl, meg fát díszítesz.- kérdeztem értetlenül.
- Sajnáltalak, hogy betegen itt ragadtál és gondoltam, ha te nem tudsz jönni akkor jövünk mi és meglátogatunk...
A többes számtól rossz érzésem lett és fájdalom mart a szívembe.
- Bill is itt van?- remegett a hangom.
Nagyanyám bólintott.
- Kipakol a konyhába. Hoztunk egy kis ennivalót, hogy együtt fogyasszuk el a karácsonyi ebédet.
A döbbenet és egy sor más érzelem vésődött az ábrázatomra, amit nem tudtam leplezni.
- Nem kellett volna fáradni nagyi. Maite is készült ezzel-azzal...
- Igen, ez nagyon szép tőle, de most már bizonyosan indulnia kell haza és a barátodnak is, hiszen ünnep van, várja őket a családjuk...- nagyi finom célzására, Maite kényszeredetten elmosolyodott, adott egy puszit az arcomra és felvette a kabátját.
- Persze...
- Nekem nincs családom asszonyom, engem az anyám születésemkor a kórházban hagyott, így én szívesen maradok!- kurjantotta közbe félrészegen Alex, de a fejemet dühösen megrázva, jeleztem neki, hogy ez az opció ki van zárva, így ő is Maite után eredt.
- Beszélünk később. - intettem nekik és miután a lakás ajtaja bezárult, hitetlenkedve meredtem nagyira.
- Nem hiszem el, hogy idáig utaztál, hogy jól lekoptasd a vendégeimet...
- Szerintem megértik...Én viszont azt nem, hogy miért kellett hazudnod, betegség, na persze...- korholt nagyanyám.
- Tényleg nem voltam valami fényesen. De már jobb. - bizonygattam, de nagyanyám nem hitte el amit mondtam.
- Velük akartál lenni és egész álló nap csak inni, ez a nagy helyzet. Akármi is a hagyomány, te vidáman szembemész vele.
- Jó, most már elmentek, hagyjuk...- morogtam, ám nagyanyámat nem lehetett csak úgy leállítani. Szigorúan vizslatott engem és kitudja, mire gondolt akkor.
- Az unokám, akit nem tudtam betörni...
Megforgattam a szememet.
- Az sosem fog sikerülni senkinek sem! Olyan ember még nem született!
Nagyi arcán árnyak kezdtek gyűlni, lehajította a kabátját az ágyra és elkezdett pakolgatni, mintha bárki is megkérte volna.
- Menj, köszönj Billnek, rendet rakok és nekiláthatunk az ebédnek. - adta ki az utasítást szárazon.
Úgy véltem, megbántottam az előbbi beszólásommal, ami persze nem állt szándékomban, viszont totálisan nem volt értelme ennek az álszent beszédnek, hiszen jó pár ünnep során nem volt velünk, tehát fölösleges volt a sértődés és a megjátszás.
- Oké. - ezzel a konyha felé mentem és minden megtett lépéssel nyugtalanabbul dobbant a szívem, de erőt vertem magamba és nyugalmat megjátszva löktem meg a behajtott konyha ajtót, hogy kinyíljon. Ikrem az asztalnál pakolta ki a műanyag dobozok sokaságát, még a kabát is rajta volt, haja a vállát verdeste, arcán tűnődést véltem felfedezni, már amennyit tudtam nézni, mert minden másodperc, amit Bill tanulmányozásával töltöttem, egyre nehezen kontrollálható zavartsággal kezdett elborítani.
- Szia Bill! - köszöntem neki.
Meglepve fordult felém.
- Szia!
És csak álltunk ott.
Szerencsétlenül.
A szomszéd házak ablakaiból áramló színes fényekkel, dallamokkal és a december szürkésségével.
Minden tervezett hűvösségem, nyugalmam a porba hullt. Bill gyönyörűsége a csontjaimba hatolt. Kilelt a hideg és alig bírtam levenni a szemem a testéről, amit most ugyan vastag kabát fedett, télcsípte pirosas arcáról, erős csillogású tekintetéről, a kint szemerkélő havasesőtől nedves hajtincseiről, kívánatos ajkairól, amit rögtön csókoltam volna. Ő is csak bámult engem szavaktól mentesen.
- Maite és Alex máris elmentek? - kérdezte végül és magához véve egy tányért, elkezdte kipakolni az egyik dobozban lévő süteményeket.
- Nagyi néhány jól irányzott célozgatással mondhatni kidobta őket, de ez nem fontos most, ne beszéljünk róluk. - vágtam közbe.
Ikrem engedelmesen bólogatott.
- És hogy vagy, Tom?
- Jól vagyok. És te? Nem úgy volt, hogy nem bírod betenni a lábad a városba?- kérdeztem kicsit gúnyosan.
- A nagyi kérésére jöttem el. - Bill bizonytalanul mustrálta a konyhaszekrény fiókjait, mintha nem élt volna itt és nem tudta volna, mit hol keressen.
- Nagyszerű! Szóval csak a nagyi miatt vagy itt...- fortyantam fel, mire Bill tiltakozott.
- Nem így van! Hiányoztál és aggódtam is, hogy lebetegedtél.
- Szerintem sejted te is, hogy nem voltam beteg. Csak úgy véltem jobb nekünk a távolság. De közben meg őrülten vágytam utánad. Azt mondjuk, nem hittem volna, hogy eljössz...
- Nem is könnyű újra itt. Előtörnek az emlékek...- értett egyet testvérem.
Kiábrándultan dőltem neki a falnak.
- Emlékek? Hát igen, azok nekem is mindig jönnek, mint a hívatlan látogatók. Rátelepszenek az ágyra magányos estéimen és elborítják a gondolataimat. Azok az éjjelek, mikor csókolhattalak, ölelhettelek, izzadt voltál és reszkettél, ahogyan én is, és a a nevemet nyögted, ahogy én is a te nevedet mondtam ki a szeretkezésünkkor. Aztán elvitt minket a gyönyör! Emlékszel Bill?
Izgalom csapott fel bennem, végigkúszott a gerincemen és éreztem, hogy pirulok el. Jó volt, de fájt is hogy erről beszéltem.
- Igen...- Bill egy másodpercre lecsukta a szemeit, láttam hogy gyöngyözik a verejték a homlokán. Lehúzta kabátja cipzárját, de nem vette le magáról. Gyengének és zaklatottnak tűnt. De én is így éreztem magam.
- Mikor te és én meztelenre vetkőztünk, testben és érzelmileg egyaránt és egymásnak adtunk magunkból mindent, az a világon a legjobb volt! Ahhoz nem volt és nem is lesz fogható sosem! Hiába keresném, de nem is keresem. Mert mindig, mindig csak téged akarlak...- hadartam és Billhez lépve, magamhoz húztam. Nem mutatott ellenállást, kabátja anyaga halkan zizegett, ahogy erőteljesen, de mégis minden szerelmemet és gyengédségemet beleadva simítottam végig a vállain és a hátán, majd karjaim közé vettem. Ő is átölelt, és furcsán zihált, mintha sírást akarna visszafojtani. Pedig én nem azért öleltem meg hogy sírjon, csak azt akartam, hogy érezze, mennyire fontos számomra, hogy még mindig mennyire szeretem. És ezt tudatni is szerettem volna vele, de nem volt rá mód, mert hallottuk a nagyi lépteit a szobából és szét kellett válnunk.
Az ebéd a felfokozott érzelmi állapotunk miatt elég feszült volt. Nagyanyánk még mindig haragudott rám, így csak keveset beszélt, az is kioktatás féle nyomasztás volt, amire nem volt szükségem.
Étvágyam sem volt, idegesség munkált bennem, gombócot éreztem a torkomban, követ a gyomromban és egyfolytában Billt figyeltem árgus szemekkel, forrongó érzésekkel. Néha már figyelmeztetnem kellett magamat, hogy hagyjam abba, mert ez így rohadtul feltűnő. Főleg, mert testvérem is gyakran nézett rám. El lehet képzelni, mennyire volt így jó az egész. De végül átvészeltük az étkezést, majd jött az ajándékbontás, a tettetett örömködés és kora délután nagyi készülődni kezdett.
- Maradhatnátok még, ha már ennyit kocsikáztatok. - jegyeztem meg, mikor már az előszobában voltak, de nem kellett volna, mert nagyanyám rögtön fel is háborodott.
- És még ugyanennyit kell vezetnem visszafelé, úgy hogy már kezd sötétedni!
- Bocs, nem mondtam semmit! - vágtam elégedetlenkedése közepébe..
- Legközelebb, ha megoldható, gyere el te, úgy mindenkinek praktikusabb! A barátnődet is elhozhatod, anyád úgyis meg akarná ismerni, meg én is szívesen beszélgetnék vele, aranyosnak látszik!
Fancsali képet vágtam és érzékeltem, hogy Bill is felsóhajtott erre.
Az igazat megvallva, a terveim között ez nem szerepelt, nem akartam elcipelni Maite-t nagy családi összeborulásokra. Hiszen ő számomra nem jelentett ennyit.
- Majd egyszer. - húzódoztam kelletlenül.
Nagyi megölelt és néhány csomaggal a lift felé indult.
- Előre megyek, beindítom az autót, boldog ünnepeket és vigyázz magadra fiam!- köszönt el tőlem.
- Köszönöm nagyi, boldog ünnepeket neked is! - búcsúztam és figyeltem, ahogy lift megállt az emeleten, nagyanyám beszállt és a liftajtó nagy robajjal csukódik, majd a szerkezet elindult.
Visszamentem a lakásba. Ikrem épp akkor lépett ki a maradék holmival az előszobába.
- Nagyi hol van?- érdeklődött meglepve.
- A parkolóban a kocsinál. - válaszoltam elmélázva és realizálva, hogy most vagyunk először kettesben a nap folyamán.
- Akkor megyek én is, tudod, hogy nem szeret várni... - Bill lépett párat az ajtó felé, ezáltal hirtelen közel került hozzám. A vérem máris türelmetlenül kavarogva gyorsult fel ettől a ténytől. Erre vágytam, mióta belépett ide.
- Bill...- csak a nevét mondtam ki elhomályosult szemekkel és rekedt hangon. Tekintetem mereven függött Bill csodálatos arcán, aztán megfogtam egyik csuklóját és a mellkasomra húztam. Akartam, hogy érezze, még mindig ugyanarra a ritmusra lüktet a szívünk. Vérvörös lett ettől, de nem szólt csak ő is nézett engem. Szeretetre éhes, kérdő és felkavartan várakozó szemekkel. Fehér arcbőrén halvány mintákat rajzolt az utcáról bevillanó narancs-kék-zöld-sárga ciklikus karácsonyi izzók fénye.
- Bill...- ismételtem meg a nevét és abban a percben teljesen egyszerre mozdultunk egymás irányába szavak helyett, mintha ugyanaz járt volna a fejünkben és egy titkos jelet kaptunk volna. Az ajándékdobozok a padlóra puffantak ahogy ajkaink vehemensen préselődtek össze, Bill hangosan sóhajtott, ahogy nekitoltam az ajtónak és a háta koppant egyet. Nyelveink óvatosan találkoztak. Forró nyálat éreztem az enyémmel vegyülni, kissé cserepes ajkak sejtelmes lágyságát, karok félszeg ölelését, gyors légzést és fekete hajszálai cirógatását az arcomon. Ugyanakkor érezem kemény férfiasságát is, hozzám nyomódó csípőjénél és az én férfiasságom is ugyanilyenné vált másodpercek alatt.
Igen, a testem még jól emlékezett és azonnal reakcióba lépve emészteni kezdett a vágyakozás. A megállapítástól jólesően felsóhajtottam és mélyebben nyomultam be nyelvemmel Bill ajkai közé, míg kezeim testén simítottak, figyelmen kívül hagyva a kabát zavaró vastagságát. Szorosan lecsukott szemekkel bontottam ki a cipzárt, aztán tenyerem ikrem ruhája alá bújva a mellkasán csúszott végig, érezve gyorsan dobogó szívét, meleg bőre textúráját és ujjaim alatt az apró mellbimbói keménységét. Bill élesen felnyögött erre és egy tizedmásodpercre elhúzódott, de én hajába túrva visszanyomtam a száját az enyémre. Kellett az a csók, mint a levegő, nem tudtam betelni vele. Testünk szoros, fülledt érintkezése, egymást remegő tapintással felfedező simogatásaink, a súrlódás ahogy a másik ágyékához őrlődtünk, villámot indított el bennem és szerintem benne is. Lihegtünk, ritmusosan mozdultunk, kezeink a egymás nadrágját igyekeztek eltűntetni az útból. Nekem sikerült is Bill nadrágját kibontani és puha szőrszálak kerültek az ujjaimhoz, aztán eleven kőkeménység, míg nyelvünk táncolt egymás szájában, ajkunk egyesülése elmosta a percek valódiságát és a jelent, olyan volt, mint két folyó találkozása, amelyek együtt folynak tovább, egyre erősebben.
Mindenem lángolt, a gondolataim kergetőztek fékevesztett izgatottságommal és csak ezt akartam csinálni. Nem csak most. Hanem egész életemben.
- Nagyon szeretlek Bill...nagyon...ugye nem hagysz el?! - suttogtam a szájába lenyalva az ajka felett megjelent sós izzadtságcseppeket.
Kába voltam, a Bill iránt táplált egyszerre szelíd és vad szeretettől megrészegült, de testvérem szája ekkor elszakadt az enyémtől.
- Ugye velem maradsz szerelmem?!- kérdeztem kétségbeesetten, Bill csókjaitól parázsló ajkakkal, megerősítésre várva és rettegve a választól.
De ikrem csak nézett felém levegő után kapkodva, izzadtan és egy ideig nem mondott semmit.
- Megbántottalak? Rosszat mondtam?
- És Maite?- kérdezte, mikor végül megszólalt.
- Egy szavadba kerül és ott hagyom! - felháborított, hogy még most is Maite-vel kellett törődni, mikor abszolút nem érdekelt engem.
Megcsókoltam Bill arcát.
- Mondj valamit! Nem véletlen, hogy ha találkozunk ez történik. Érezned kell, mennyire szeretlek és hogy ez sokkal több annál, mint hogy átlépjünk felette!
Hangos kopogás szakította félbe ami kettőnk között volt, valamint nagyi felettébb mérges hangja.
- Bill, mi a csoda történt, hogy nem értél még le?
Indulatosan nyomtam neki a homlokomat az ajtónak. Hihetetlen volt, hogy nagyanyánk képes feljönni ezért ide.
- Ne...a francba már...- suttogtam tehetetlen haragomban és éreztem a verítéket a hátamon lecsorogni.
- Egy pillanat!- Bill ismét sápadttá vált, visszagombolta a nadrágját és úgy nézett ki, mint aki sírni fog és hát én is sírni tudtam volna.
- Minden út feléd kanyarodik, Bill. Én nem bírok másképp élni, nem bírok nélküled létezni. Nem hagyhatsz itt!- motyogtam és mint egy utolsó szalmaszálba úgy kapaszkodtam az előbb megtörténtekbe és a köztünk függő melankólikus csendbe, de már nem volt idő további szavakra.
- Tom...könyörgök ne haragudj rám...- mondta Bill, és reagálni sem tudtam, mert pont ekkor nagyi lenyomta az ajtó kilincsét és ott állt velünk szemben. Persze mi már akkor nem öleltük egymást, bármi ami megszületett nemrég, rövid úton meg is szűnt.
- Több mint tíz perce várok rád! Lennél szíves jönni végre?!- ripakodott rá Billre, mintha valami ovis kisfiú lenne, nem egy húsz éves felnőtt.
Ikrem tűzvörös arccal húzta be kabátja cipzárját és szedte össze a lábunknál heverő karácsonyi csomagokat.
- Csak kicsit belemerültünk a beszélgetésbe Tommal.- magyarázta.
- Kint meg koromsötét lett! Jókor jut eszedbe társalogni! - morogta a nagyi és kinyitotta a lift ajtaját.
- Bill nem mehetsz így el!- szóltam utána halkan, és meg akartam fogni a karját, de ő elslisszolt. Előbb még az ölelésemben volt és csókolt, most pedig ismét ellökött magától, tagadóan beharapta az ajkát, megrázta a fejét és láttam a könnyeket a szemében.
- Sajnálom Tom, Loitschében bármikor, de itt Lipcsében nem megy...
Nagyanyánk gyanakodva felkapta a fejét.
- Mit pusmogtok ott? Miről van szó?
- Nem fontos. Neked biztosan nem. - közöltem mogorván, mire nagyi megvonta a vállát.
- Rendben. Jut eszembe, Bill szerintem a lakáskulcsodat nyugodtan visszaadhatod a testvérednek! - szállt be a liftbe.
Megszédültem és zsibbadni kezdett a fejem, Billt is váratlanul érte a dolog, csak szobrozott ott leszegett fejjel.
- Nem kell! Bill tartsd csak meg a kulcsot, még kellhet neked!
- Máskor ha jövünk, inkább csengetünk, mert nem akarok ilyen kellemetlen helyzeteket, mint ma. A vendégeknek különben sem jár lakáskulcs. -jelentette ki a nagyi.
- De Bill nem vendég, ő valamikor itt lakott...- a hangom elcsuklott és fátyolos lett a szemem.
- A hangsúly a múltidőn van. Így lesz a leghelyesebb. - rendelkezett nagyi, mire Bill elővette a kulcsot és szó nélkül a kezembe nyomta, úgy hogy rám sem pillantott, majd belépett a liftbe a nagyi mellé.
Eddig nem hittem a lezárásban, makacsul küzdöttem a kapcsolatunkért Billel, ez az iménti momentum azonban józanítóan hatott és végképp megadta a kegyelemdöfést. És ezt a markomban lévő kulcs remekül példázta.
A pont ott ragadt a vége szó után, nem lehetett kitörölni, ahhoz már az én szeretetem sem volt elég. Ahogy a szavak is bennem akadtak, a kimondásukra nem volt idő, lehetőség, vagy tudomisén micsoda. És végső soron már mindegy is volt, célt úgysem értek volna. Bill Loitschét választotta a szerelmünk helyett. Míg én azt hittem, klaffolnak a dolgok, ő depressziós lett és nap mint nap messzebb sodródott tőlem, az érzései mind fakóbbak lettek felém és ehhez jött még pluszba David, ami még inkább összekuszálta őt.
Ami egykor egy falusi ház emeleti szobájában egy havas, hideg szilveszter éjjel egy ártatlan csókkal vette kezdetét, kínzó vágyódást és sok más addig nem ismert érzést, valamint leckéket, tanulságokat mutatott számomra és hozta el az igazi szerelemet, most egy félhomályos, dohos panellépcsőházban, fura pillantásokkal fejeződött be karácsony napján. Még mindig drágább volt mindennél nekem, de véget ért.
Beláttam, hogy most már értelmetlen az önáltatás. Fájdalmas délibábok után rohanni, megbotlani, szenvedni és álmodozni. El kell engednem Billt, úgy mint szerelmet és társat.
- Igen és bocs a káoszért. De hogy-hogy itt vagy?Te karácsonykor sütsz és főzöl, meg fát díszítesz.- kérdeztem értetlenül.
- Sajnáltalak, hogy betegen itt ragadtál és gondoltam, ha te nem tudsz jönni akkor jövünk mi és meglátogatunk...
A többes számtól rossz érzésem lett és fájdalom mart a szívembe.
- Bill is itt van?- remegett a hangom.
Nagyanyám bólintott.
- Kipakol a konyhába. Hoztunk egy kis ennivalót, hogy együtt fogyasszuk el a karácsonyi ebédet.
A döbbenet és egy sor más érzelem vésődött az ábrázatomra, amit nem tudtam leplezni.
- Nem kellett volna fáradni nagyi. Maite is készült ezzel-azzal...
- Igen, ez nagyon szép tőle, de most már bizonyosan indulnia kell haza és a barátodnak is, hiszen ünnep van, várja őket a családjuk...- nagyi finom célzására, Maite kényszeredetten elmosolyodott, adott egy puszit az arcomra és felvette a kabátját.
- Persze...
- Nekem nincs családom asszonyom, engem az anyám születésemkor a kórházban hagyott, így én szívesen maradok!- kurjantotta közbe félrészegen Alex, de a fejemet dühösen megrázva, jeleztem neki, hogy ez az opció ki van zárva, így ő is Maite után eredt.
- Beszélünk később. - intettem nekik és miután a lakás ajtaja bezárult, hitetlenkedve meredtem nagyira.
- Nem hiszem el, hogy idáig utaztál, hogy jól lekoptasd a vendégeimet...
- Szerintem megértik...Én viszont azt nem, hogy miért kellett hazudnod, betegség, na persze...- korholt nagyanyám.
- Tényleg nem voltam valami fényesen. De már jobb. - bizonygattam, de nagyanyám nem hitte el amit mondtam.
- Velük akartál lenni és egész álló nap csak inni, ez a nagy helyzet. Akármi is a hagyomány, te vidáman szembemész vele.
- Jó, most már elmentek, hagyjuk...- morogtam, ám nagyanyámat nem lehetett csak úgy leállítani. Szigorúan vizslatott engem és kitudja, mire gondolt akkor.
- Az unokám, akit nem tudtam betörni...
Megforgattam a szememet.
- Az sosem fog sikerülni senkinek sem! Olyan ember még nem született!
Nagyi arcán árnyak kezdtek gyűlni, lehajította a kabátját az ágyra és elkezdett pakolgatni, mintha bárki is megkérte volna.
- Menj, köszönj Billnek, rendet rakok és nekiláthatunk az ebédnek. - adta ki az utasítást szárazon.
Úgy véltem, megbántottam az előbbi beszólásommal, ami persze nem állt szándékomban, viszont totálisan nem volt értelme ennek az álszent beszédnek, hiszen jó pár ünnep során nem volt velünk, tehát fölösleges volt a sértődés és a megjátszás.
- Oké. - ezzel a konyha felé mentem és minden megtett lépéssel nyugtalanabbul dobbant a szívem, de erőt vertem magamba és nyugalmat megjátszva löktem meg a behajtott konyha ajtót, hogy kinyíljon. Ikrem az asztalnál pakolta ki a műanyag dobozok sokaságát, még a kabát is rajta volt, haja a vállát verdeste, arcán tűnődést véltem felfedezni, már amennyit tudtam nézni, mert minden másodperc, amit Bill tanulmányozásával töltöttem, egyre nehezen kontrollálható zavartsággal kezdett elborítani.
- Szia Bill! - köszöntem neki.
Meglepve fordult felém.
- Szia!
És csak álltunk ott.
Szerencsétlenül.
A szomszéd házak ablakaiból áramló színes fényekkel, dallamokkal és a december szürkésségével.
Minden tervezett hűvösségem, nyugalmam a porba hullt. Bill gyönyörűsége a csontjaimba hatolt. Kilelt a hideg és alig bírtam levenni a szemem a testéről, amit most ugyan vastag kabát fedett, télcsípte pirosas arcáról, erős csillogású tekintetéről, a kint szemerkélő havasesőtől nedves hajtincseiről, kívánatos ajkairól, amit rögtön csókoltam volna. Ő is csak bámult engem szavaktól mentesen.
- Maite és Alex máris elmentek? - kérdezte végül és magához véve egy tányért, elkezdte kipakolni az egyik dobozban lévő süteményeket.
- Nagyi néhány jól irányzott célozgatással mondhatni kidobta őket, de ez nem fontos most, ne beszéljünk róluk. - vágtam közbe.
Ikrem engedelmesen bólogatott.
- És hogy vagy, Tom?
- Jól vagyok. És te? Nem úgy volt, hogy nem bírod betenni a lábad a városba?- kérdeztem kicsit gúnyosan.
- A nagyi kérésére jöttem el. - Bill bizonytalanul mustrálta a konyhaszekrény fiókjait, mintha nem élt volna itt és nem tudta volna, mit hol keressen.
- Nagyszerű! Szóval csak a nagyi miatt vagy itt...- fortyantam fel, mire Bill tiltakozott.
- Nem így van! Hiányoztál és aggódtam is, hogy lebetegedtél.
- Szerintem sejted te is, hogy nem voltam beteg. Csak úgy véltem jobb nekünk a távolság. De közben meg őrülten vágytam utánad. Azt mondjuk, nem hittem volna, hogy eljössz...
- Nem is könnyű újra itt. Előtörnek az emlékek...- értett egyet testvérem.
Kiábrándultan dőltem neki a falnak.
- Emlékek? Hát igen, azok nekem is mindig jönnek, mint a hívatlan látogatók. Rátelepszenek az ágyra magányos estéimen és elborítják a gondolataimat. Azok az éjjelek, mikor csókolhattalak, ölelhettelek, izzadt voltál és reszkettél, ahogyan én is, és a a nevemet nyögted, ahogy én is a te nevedet mondtam ki a szeretkezésünkkor. Aztán elvitt minket a gyönyör! Emlékszel Bill?
Izgalom csapott fel bennem, végigkúszott a gerincemen és éreztem, hogy pirulok el. Jó volt, de fájt is hogy erről beszéltem.
- Igen...- Bill egy másodpercre lecsukta a szemeit, láttam hogy gyöngyözik a verejték a homlokán. Lehúzta kabátja cipzárját, de nem vette le magáról. Gyengének és zaklatottnak tűnt. De én is így éreztem magam.
Az ebéd a felfokozott érzelmi állapotunk miatt elég feszült volt. Nagyanyánk még mindig haragudott rám, így csak keveset beszélt, az is kioktatás féle nyomasztás volt, amire nem volt szükségem.
Étvágyam sem volt, idegesség munkált bennem, gombócot éreztem a torkomban, követ a gyomromban és egyfolytában Billt figyeltem árgus szemekkel, forrongó érzésekkel. Néha már figyelmeztetnem kellett magamat, hogy hagyjam abba, mert ez így rohadtul feltűnő. Főleg, mert testvérem is gyakran nézett rám. El lehet képzelni, mennyire volt így jó az egész. De végül átvészeltük az étkezést, majd jött az ajándékbontás, a tettetett örömködés és kora délután nagyi készülődni kezdett.
- Maradhatnátok még, ha már ennyit kocsikáztatok. - jegyeztem meg, mikor már az előszobában voltak, de nem kellett volna, mert nagyanyám rögtön fel is háborodott.
- És még ugyanennyit kell vezetnem visszafelé, úgy hogy már kezd sötétedni!
- Bocs, nem mondtam semmit! - vágtam elégedetlenkedése közepébe..
- Legközelebb, ha megoldható, gyere el te, úgy mindenkinek praktikusabb! A barátnődet is elhozhatod, anyád úgyis meg akarná ismerni, meg én is szívesen beszélgetnék vele, aranyosnak látszik!
Fancsali képet vágtam és érzékeltem, hogy Bill is felsóhajtott erre.
Az igazat megvallva, a terveim között ez nem szerepelt, nem akartam elcipelni Maite-t nagy családi összeborulásokra. Hiszen ő számomra nem jelentett ennyit.
- Majd egyszer. - húzódoztam kelletlenül.
Nagyi megölelt és néhány csomaggal a lift felé indult.
- Előre megyek, beindítom az autót, boldog ünnepeket és vigyázz magadra fiam!- köszönt el tőlem.
- Köszönöm nagyi, boldog ünnepeket neked is! - búcsúztam és figyeltem, ahogy lift megállt az emeleten, nagyanyám beszállt és a liftajtó nagy robajjal csukódik, majd a szerkezet elindult.
Visszamentem a lakásba. Ikrem épp akkor lépett ki a maradék holmival az előszobába.
- Nagyi hol van?- érdeklődött meglepve.
- A parkolóban a kocsinál. - válaszoltam elmélázva és realizálva, hogy most vagyunk először kettesben a nap folyamán.
- Akkor megyek én is, tudod, hogy nem szeret várni... - Bill lépett párat az ajtó felé, ezáltal hirtelen közel került hozzám. A vérem máris türelmetlenül kavarogva gyorsult fel ettől a ténytől. Erre vágytam, mióta belépett ide.
- Bill...- csak a nevét mondtam ki elhomályosult szemekkel és rekedt hangon. Tekintetem mereven függött Bill csodálatos arcán, aztán megfogtam egyik csuklóját és a mellkasomra húztam. Akartam, hogy érezze, még mindig ugyanarra a ritmusra lüktet a szívünk. Vérvörös lett ettől, de nem szólt csak ő is nézett engem. Szeretetre éhes, kérdő és felkavartan várakozó szemekkel. Fehér arcbőrén halvány mintákat rajzolt az utcáról bevillanó narancs-kék-zöld-sárga ciklikus karácsonyi izzók fénye.
- Bill...- ismételtem meg a nevét és abban a percben teljesen egyszerre mozdultunk egymás irányába szavak helyett, mintha ugyanaz járt volna a fejünkben és egy titkos jelet kaptunk volna. Az ajándékdobozok a padlóra puffantak ahogy ajkaink vehemensen préselődtek össze, Bill hangosan sóhajtott, ahogy nekitoltam az ajtónak és a háta koppant egyet. Nyelveink óvatosan találkoztak. Forró nyálat éreztem az enyémmel vegyülni, kissé cserepes ajkak sejtelmes lágyságát, karok félszeg ölelését, gyors légzést és fekete hajszálai cirógatását az arcomon. Ugyanakkor érezem kemény férfiasságát is, hozzám nyomódó csípőjénél és az én férfiasságom is ugyanilyenné vált másodpercek alatt.
Igen, a testem még jól emlékezett és azonnal reakcióba lépve emészteni kezdett a vágyakozás. A megállapítástól jólesően felsóhajtottam és mélyebben nyomultam be nyelvemmel Bill ajkai közé, míg kezeim testén simítottak, figyelmen kívül hagyva a kabát zavaró vastagságát. Szorosan lecsukott szemekkel bontottam ki a cipzárt, aztán tenyerem ikrem ruhája alá bújva a mellkasán csúszott végig, érezve gyorsan dobogó szívét, meleg bőre textúráját és ujjaim alatt az apró mellbimbói keménységét. Bill élesen felnyögött erre és egy tizedmásodpercre elhúzódott, de én hajába túrva visszanyomtam a száját az enyémre. Kellett az a csók, mint a levegő, nem tudtam betelni vele. Testünk szoros, fülledt érintkezése, egymást remegő tapintással felfedező simogatásaink, a súrlódás ahogy a másik ágyékához őrlődtünk, villámot indított el bennem és szerintem benne is. Lihegtünk, ritmusosan mozdultunk, kezeink a egymás nadrágját igyekeztek eltűntetni az útból. Nekem sikerült is Bill nadrágját kibontani és puha szőrszálak kerültek az ujjaimhoz, aztán eleven kőkeménység, míg nyelvünk táncolt egymás szájában, ajkunk egyesülése elmosta a percek valódiságát és a jelent, olyan volt, mint két folyó találkozása, amelyek együtt folynak tovább, egyre erősebben.
Mindenem lángolt, a gondolataim kergetőztek fékevesztett izgatottságommal és csak ezt akartam csinálni. Nem csak most. Hanem egész életemben.
- Nagyon szeretlek Bill...nagyon...ugye nem hagysz el?! - suttogtam a szájába lenyalva az ajka felett megjelent sós izzadtságcseppeket.
Kába voltam, a Bill iránt táplált egyszerre szelíd és vad szeretettől megrészegült, de testvérem szája ekkor elszakadt az enyémtől.
- Ugye velem maradsz szerelmem?!- kérdeztem kétségbeesetten, Bill csókjaitól parázsló ajkakkal, megerősítésre várva és rettegve a választól.
De ikrem csak nézett felém levegő után kapkodva, izzadtan és egy ideig nem mondott semmit.
- Megbántottalak? Rosszat mondtam?
- És Maite?- kérdezte, mikor végül megszólalt.
- Egy szavadba kerül és ott hagyom! - felháborított, hogy még most is Maite-vel kellett törődni, mikor abszolút nem érdekelt engem.
Megcsókoltam Bill arcát.
- Mondj valamit! Nem véletlen, hogy ha találkozunk ez történik. Érezned kell, mennyire szeretlek és hogy ez sokkal több annál, mint hogy átlépjünk felette!
Hangos kopogás szakította félbe ami kettőnk között volt, valamint nagyi felettébb mérges hangja.
- Bill, mi a csoda történt, hogy nem értél még le?
Indulatosan nyomtam neki a homlokomat az ajtónak. Hihetetlen volt, hogy nagyanyánk képes feljönni ezért ide.
- Ne...a francba már...- suttogtam tehetetlen haragomban és éreztem a verítéket a hátamon lecsorogni.
- Egy pillanat!- Bill ismét sápadttá vált, visszagombolta a nadrágját és úgy nézett ki, mint aki sírni fog és hát én is sírni tudtam volna.
- Minden út feléd kanyarodik, Bill. Én nem bírok másképp élni, nem bírok nélküled létezni. Nem hagyhatsz itt!- motyogtam és mint egy utolsó szalmaszálba úgy kapaszkodtam az előbb megtörténtekbe és a köztünk függő melankólikus csendbe, de már nem volt idő további szavakra.
- Tom...könyörgök ne haragudj rám...- mondta Bill, és reagálni sem tudtam, mert pont ekkor nagyi lenyomta az ajtó kilincsét és ott állt velünk szemben. Persze mi már akkor nem öleltük egymást, bármi ami megszületett nemrég, rövid úton meg is szűnt.
- Több mint tíz perce várok rád! Lennél szíves jönni végre?!- ripakodott rá Billre, mintha valami ovis kisfiú lenne, nem egy húsz éves felnőtt.
Ikrem tűzvörös arccal húzta be kabátja cipzárját és szedte össze a lábunknál heverő karácsonyi csomagokat.
- Csak kicsit belemerültünk a beszélgetésbe Tommal.- magyarázta.
- Kint meg koromsötét lett! Jókor jut eszedbe társalogni! - morogta a nagyi és kinyitotta a lift ajtaját.
- Bill nem mehetsz így el!- szóltam utána halkan, és meg akartam fogni a karját, de ő elslisszolt. Előbb még az ölelésemben volt és csókolt, most pedig ismét ellökött magától, tagadóan beharapta az ajkát, megrázta a fejét és láttam a könnyeket a szemében.
- Sajnálom Tom, Loitschében bármikor, de itt Lipcsében nem megy...
Nagyanyánk gyanakodva felkapta a fejét.
- Mit pusmogtok ott? Miről van szó?
- Nem fontos. Neked biztosan nem. - közöltem mogorván, mire nagyi megvonta a vállát.
- Rendben. Jut eszembe, Bill szerintem a lakáskulcsodat nyugodtan visszaadhatod a testvérednek! - szállt be a liftbe.
Megszédültem és zsibbadni kezdett a fejem, Billt is váratlanul érte a dolog, csak szobrozott ott leszegett fejjel.
- Nem kell! Bill tartsd csak meg a kulcsot, még kellhet neked!
- Máskor ha jövünk, inkább csengetünk, mert nem akarok ilyen kellemetlen helyzeteket, mint ma. A vendégeknek különben sem jár lakáskulcs. -jelentette ki a nagyi.
- De Bill nem vendég, ő valamikor itt lakott...- a hangom elcsuklott és fátyolos lett a szemem.
- A hangsúly a múltidőn van. Így lesz a leghelyesebb. - rendelkezett nagyi, mire Bill elővette a kulcsot és szó nélkül a kezembe nyomta, úgy hogy rám sem pillantott, majd belépett a liftbe a nagyi mellé.
Eddig nem hittem a lezárásban, makacsul küzdöttem a kapcsolatunkért Billel, ez az iménti momentum azonban józanítóan hatott és végképp megadta a kegyelemdöfést. És ezt a markomban lévő kulcs remekül példázta.
A pont ott ragadt a vége szó után, nem lehetett kitörölni, ahhoz már az én szeretetem sem volt elég. Ahogy a szavak is bennem akadtak, a kimondásukra nem volt idő, lehetőség, vagy tudomisén micsoda. És végső soron már mindegy is volt, célt úgysem értek volna. Bill Loitschét választotta a szerelmünk helyett. Míg én azt hittem, klaffolnak a dolgok, ő depressziós lett és nap mint nap messzebb sodródott tőlem, az érzései mind fakóbbak lettek felém és ehhez jött még pluszba David, ami még inkább összekuszálta őt.
Ami egykor egy falusi ház emeleti szobájában egy havas, hideg szilveszter éjjel egy ártatlan csókkal vette kezdetét, kínzó vágyódást és sok más addig nem ismert érzést, valamint leckéket, tanulságokat mutatott számomra és hozta el az igazi szerelemet, most egy félhomályos, dohos panellépcsőházban, fura pillantásokkal fejeződött be karácsony napján. Még mindig drágább volt mindennél nekem, de véget ért.
Beláttam, hogy most már értelmetlen az önáltatás. Fájdalmas délibábok után rohanni, megbotlani, szenvedni és álmodozni. El kell engednem Billt, úgy mint szerelmet és társat.
Rogyadozó lábakkal, égő arccal és könnyes szemekkel mentem vissza a lakásba és míg cigire gyújtottam, dobtam egy sms-t Maite-nek, hogy ha tud, ugorjon át.
Biztos voltam benne, hogy eljön, meghallgat és az ágyban csinálja, amit kérek. Ma is, meg holnap is és talán utána is. Mellettem lesz, míg én tűrhető szintre rendezem el magamban a felfordulást. Persze soha semmi sem lesz olyan, mint régen, de valahogy muszáj tovább élnem.
Becsukom a kaput, elrejtem amit érzek, csak előre tekintek.
Nem sírok, nem gyengülök el és megteszem életem eddigi legfájóbb, esetlen lépéseit egy még járatlan, idegen úton egy új jövő felé.
Becsukom a kaput, elrejtem amit érzek, csak előre tekintek.
Nem sírok, nem gyengülök el és megteszem életem eddigi legfájóbb, esetlen lépéseit egy még járatlan, idegen úton egy új jövő felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése