Erősnek kellett maradnom és távolságot tartanom, ezért nem mentem el szilveszterkor se anyáékhoz, se nagyiékhoz. És kihagytam fontos eseményeket is, úgy mint Marcus szülinapi partiját január végén, Michelle keresztelőjét tavasszal, vagy anya májusi születésnapját. Ugyan későbbi időpontokban megjelentem és pótoltam az elmaradt köszöntéseket, látogatásokat, de mikor az egész család ott volt, Bill miatt egyszerűen nem lehettem jelen. Nem esett jól, de így is nehezen kapartam magam össze az ominózus karácsonyi eset után, mikor nagyi kérésére Bill kezembe adta az albérlet kulcsát, ezzel számomra a kapcsolatunk végérvényes lezárását is. Persze tudtam, hogy örökre nem menekülhetek és bujkálhatok előle, de el kellett telnie nem kis időnek, míg annyi erőt véltem magamban, hogy nagyon nagy megerőltetések árán becsuktam a szívem azon részét, ahol Billt hordoztam. Ez az egyik legnagyobb próbatétel volt az életemben. Billt "csak" az ikertestvéremnek tekinteni és úgy ránézni, hogy nem áll lángokban a belsőm, nincs bennem a késztetés, hogy megcsókoljam, vagy átöleljem. Ehhez szükséges volt közönyös hátrébblépés, sziklaszilárd elhatározás, a szív teljes kirekesztése a gondolatok felett. És ez az út sokáig tartott, ami alatt egyszer-kétszer így is megbotlottam és a múlt édesen fájó, még mindig nagyon fontos részei idéződtek vissza a szívembe.
Eleinte semmilyen formában sem kommunikáltam a testvéremmel és csak hónapok múltán enyhült a keserves, titokban könnyekkel teli fájdalmam, forrtak be a sebeim annyira hogy felvettem a telefont, ha esetleg keresett. Később olykor én is hívtam őt, de ez tényleg ritka volt. Egy idő után azonban személyesen is találkoznunk kellett, megkerülhetetlen volt és anya, meg nagyi már kezdett gyanakodni, hogy nem oké valami közöttünk.
Közben az életemben is történtek a dolgok. A gyár egy másik részlegére kerültem át és csak két műszakban kellett dolgoznom, ezáltal több lett a szabadidőm és tehettem nem feltétlenül helyes dolgokat. Úgy mint a vég nélküli ivászatok, fesztiválok, vagy a nőkkel való ilyen-olyan kalandok.
2010 nyarának végén szétmentünk Maite-vel, pontosabban ő szakított velem, mert lebuktam, hogy egy másik lánnyal csókolóztam. Hamarabb jött haza a családi nyaralásából és pont rosszkor lépett be a kocsmába. Őszintén csodáltam, hogy eddig nem kapott rajta, pedig néha vékony jégen jártam, a lakótelepen nem volt jó hírem és több vasat tartottam a tűzbe, de ő semmit sem sejtett soha és meglehetősen kiborult már attól is, amit látott. El sem lehet képzelni mi lett volna, ha tudta volna a teljes igazat. De lényeg, a lényeg, nem bocsátott meg, én meg igazából nem is törtem magam még egy esélyért, sőt megkönnyebbültem hogy vége. Az én oldalamról sosem volt a kapcsolatunk mögött valódi érzelem, bár Maite tényleg törődött velem, jó volt hozzám, de tudtam, sokkal jobb jár neki mint én.
A nők és kapcsolatok jöttek-mentek ezután. Némelyik pár napos volt, de akadt hónapokig tartó is. A nevek, arcok elmosódtak, nem ragadtak meg igazán a lelkemben, nem akartam senkit komolyabban megtartani. Nem szerettem egyedül lenni sem, de nem törekedtem egy hosszan tartó viszony keresésére. A szívem mélyén még mindig Billt akartam, hozzá hasonlítottam mindenkit és senki oldalán sem találtam meg azt a szenvedélyt, tüzet, mindent felülíró, szinte vak szerelmet, még csak a szikráját sem.
Bill...a testvérem...akkoriban már csak így próbáltam magamban idézni és ez rohadt nehéz volt. Valahányszor rá gondoltam, felhevült a szívem és hát nagyon sokat gondoltam rá, pedig nem szabadott volna. Szerencsére rendeződött szétzilált élete, a depressziója is kontroll alatt tartható volt, lett állása egy üzletben és szerintem egész jól elvolt a nagyi mellett. Viszont nem került kapcsolatba senkivel sem. Ami nekem jó volt, egyben önző és kényelmes is, mert nem tudtam hogyan reagáltam volna, ha egyszercsak talál magának valakit, akire úgy néz, mint rám egykor, akit megérint és megcsókol...ha ez járt a fejemben, a heves féltékenység tört rám, miközben ha vele beszéltem telefonon, igyekeztem az átlagos dolgokra szorítkozni, testvéri hangnemet megütni.
Aztán egy nap, azt hiszem 2010 késő őszén, mikor éppen anyánál voltam, már nem is tudom minek, ültünk a nappaliban beszélgettünk mindenféléről. És ő nevetve, rejtélyes arccal érdeklődött tőlem, tudom e ki van Bill életében. Menten kivert a víz, azt hittem, megnyílik a föld alattam és elnyel. Biztos jobb is lett volna, mert belém mart valami kegyetlen érzés, rettegés, hogy amitől eddig annyira féltem bekövetkezett. Éreztem hogy leszek falfehér, a gyomrom felkavarodott.
- Billnek van valakije?- kérdeztem elgyengülve.
- Nahát, te sem tudtál róla? Azt hittem, ti mindent megbeszéltek!- csodálkozott el anya.
- Mostanában sokat dolgozom, ahogy gondolom ő is, ritkábban tudunk beszélni, de honnan veszed, hogy Bill együtt van valakivel?- hebegtem a meglepettség felhőit elzavarva magam elől.
- Nagyanyád mesélte, hogy már hetek óta egy autó viszi haza Billt délutánonként a munkából. Azonkívül a testvéred megváltozott, más lett a haja, meg kedve is jobb, sokat mosolyog, ábrándozik, mintha a föld felett járna, a mobilja gyakran cseng kora reggeltől késő estig és ő olyankor elvörösödve rohan, hogy fogadja a hívást...
- Jó, értem...- vágtam anya szavába, mert már nem bírtam hallgatni a lelkes és részletes felsorolását ikrem meseszerűvé változott életéről. A szívem kellemetlen ütemre kezdett rá és izzadt a tenyerem a tehetetlen, féltékeny düh miatt.
- Ezekszerint te sem vagy jól informált. Bár láthatnék egy fotót az illetőről, de testvéred nagyon óvja a magánéletét, nincs fent egy közösségi oldalon sem. Hát remélem végre valaki boldoggá teszi.
- Ja igen. - morogtam az orrom alatt és totálisan elromlott a kedvem. Nem is hagyott nyugodni a dolog, hiába igyekezem lecsitítani magamban a hangot, csak üvöltött belül és nem tudtam semmi másra sem figyelni, nem ment a munka, sem az alvás, az evéstől hányingerem volt, szédültem és zsongott a fejem. Meg kellett tudnom, igaz e anya feltételezése, de már előre kikészített a tudat, hogy mihez kezdek, ha ikrem a képembe vágja, igen van valaki, akivel találkozgat és fontos neki. Ha ez még csak gondolati szinten így felzaklatott, mi lesz ha valósággá válik?
Az első szabad hétvégémen leugrottam Loitsche-be nagyihoz és reméltem, hogy Bill is ott lesz, hogy kérdőre vonhassam, de ikrem dolgozott épp. Csalódott voltam emiatt, de állhatatos is és elhatároztam, hogy megvárom, míg hazaér. Talán még a titokzatos autóba is belefutok...
Az idő lassan vánszorgott, nagyival vacsoráztunk, beszélgettünk, majd a tv előtt ültünk és míg őt elszórakoztatták a buta szappanoperák és a semmitmondó talk show-k, én magamban viaskodtam az idegesség, szomorúság és egyéb gondolatok kietlen mezsgyéjén.
Az este elérkezett, de Bill még mindig nem jött. A nagyi lassan lefekvéshez készülődött.
- Mindig ilyen későn ér haza?- érdeklődtem lehangoltan.
- Általában nem, de néha elhúzódik a munkája és később tud jönni. Felhívhatnád a mobilján. - jegyezte meg a szobája ajtajában állva hálóingben.
- Ezt nem telefonon akarom vele megvitatni. Esetleg várhatok még rá kicsit itt?- kérdeztem.
- Természetesen, még itt is alhatsz...
- Köszönöm, de nem tervezek ilyet, majd elmegyek az utolsó busszal.- ráztam meg a fejem tiltakozásul és nagyon nem akartam itt ragadni éjszakára.
- De ha mégis maradnál, tudod hol találsz tiszta ágyneműt. Nagyon fontos lehet az, ami miatt így várod Billt. - mondta nagyi.
- Nem lényeges annyira. - hazudtam gyorsan és félrepillantottam, mert tudtam, ha valaki, akkor a nagyi elég jól olvas a zavarodott arcomból.
- Azt akarod kideríteni, ki ül abban a világos színű kocsiban ugye?
Nagyanyám kérdése fizikailag is úgy hatott rám, mintha jól behúztak volna egyet az képem közepébe.
- Egyáltalán nem, csak...
- Sajnos mindig úgy parkol, hogy véletlen sem látom és gyorsan el is hajt, mire kinézek az ablakon már csak távolról látom. Az igazat megvallva, engem igenis érdekel, kivel randizik Bill...
- És ha nem is randizik? Más is állhat a háttérben. - motyogtam.
Nagyi a fejét csóválta.
- Igazán? És vajon mi? Öreg vagyok már fiam, de vak és ostoba nem. Na mentem lefeküdni, jóéjt. - ezzel behúzta maga mögött az ajtót és rám hagyta az mázsás csendet meg a kavargó gondolatok cseppet sem jó elegyét.
Mikor már szinte teljesen beesteledett és a szemem káprázott az idióta műsoroktól, na és a várakozás stresszétől, felmentem az emeletre, egykor volt szobánkba. Ahogy beléptem, szinte a hideg kirázott az emlékek erejétől, Bill szana-szét heverő cuccaitól, ruhakupacoktól, ottfelejtett törölközőktől, kávéscsészéktől, az íróasztalt borító ceruzáktól, papíroktól, a polcon lévő zenei cd-ktől, a mobilja töltőjétől, az egész jelenlététől, úgy hogy ő ott sem volt. Leültem Bill ágyára, megsimítottam a takaróját és elragadott a fantázia, ahogy elképzeltem az ágyban ikremet és összeszorított a búskomorság, olyan magányosnak éreztem magam.
Valamivel később felhívtam anyát, hátha esetleg náluk van testvérem, de nem jártam szerencsével.
- Miért lenne nálunk? - értetlenkedett anya.
- Gondoltam, esetleg benézett hozzátok, vagy valami.
- Bill tisztában van azzal, hogy Michelle miatt elég szigorú a napirendünk, vagyis ilyenkor már nem jön és légyszives Tom, te is inkább írj üzenetet hívás helyett, mert ha a telefoncsörgésre felébred a kicsi, egy örökkévalóság lesz visszaaltatni...- kért meg anya szemrehányóan.
- Oké és ne haragudj.- szégyelltem el magam a figyelmetlenségemért.
Aztán, ahogy leraktam a telefont, lépések halk neszére lettem figyelmes, eszembe jutottak nagyi szavai és villámgyorsan oda ugrottam az ablakhoz, hogy lássam a kocsit, de csak sötét fogadott és a szemközti házak fényei. A szoba ajtaja meg ekkor nyílt és időm sem volt visszaülni az ágyra. Úgy festhettem mint egy komplett elmebeteg, kérdőn sápadt képpel, zavarodottan.
- Szia Bill.
Ikrem nem tűnt annyira meglepettnek, vagy csak nem tudta megfelelően leraeagálni hogy ott talált. Én viszont elámultam most újra rövidebbé vált haján, csillogó szemein és egészséges arcszínén. Az a szürke cipzáros pulóver, szintén szürke póló és fekete farmernadrág pedig klasszul állt neki, szívdobogtatóan jól. Szép volt, mint számomra mindig, nehéz volt nem rajta felejteni a tekintetemet.
- Szia Tom.- mosolygott visszafogottan, mint aki nem tudja most mit illik. Nem volt protokollunk, de többnyire komolyak voltunk, ha mostanság találkoztunk, mivel hát nem volt túl vidám a köztünk létrejött helyzet. De hazudtam volna, ha azt állítom, nem volt jó ismét látni Billt.
- Gondoltam eljövök, meglátogatom nagyit és téged, volt egy kis időm tudod...- dadogtam szánalmasan és leültem az ágyra.
- Igen, nagyi most mondta, mikor beköszöntem neki, hogy itt vagy. Örülök hogy találkoztunk, Tom.
Bár én is ugyanezt mondhattam volna, de inkább hallgattam. Bill várt, hogy megszólaljak, aztán szomorkás arccal az íróasztalhoz lépett, kihúzta egyik fiókját, kiemelt onnan egy gyógyszeresüveget, aztán kivett belőle egy tablettát, a szájába rakta és az asztalon lévő ásványvízzel leöblítette.
- Az mi volt?- kérdeztem döbbenten.
- Xanax. - rántotta meg a vállát, mintha ez egy kis lényegtelenség lett volna.
- Minek?- kérdeztem vissza.
- Ideges vagyok. - jött a felelet és elfordulva pakolni kezdte az asztalt uraló rendetlenséget.
- Ha lehet, ne csússz rá ezekre a szerekre. Amúgy meg ideges én lehetnék, attól amit anya és nagyi újságoltak...
Ikrem csodálkozva bámult felém.
- És mi az?
Kezdtem unni a kérdezz-feleleket, fárasztott és értelmetlen is volt.
- Nem kell ez a buta játék, Bill! Nagyon jól tudod! Fogadok ma is az új szerelmed furikázott haza! - csattantam fel.
Egy kis ideig csend volt a szobában. Bill mellém sétált és nagy sóhajok között leült az ágyra, máris forróság ébredt fel a gyomromban ettől. Izgató volt a közelsége és megőrjített a féltékenység is.
- Busszal jöttem.
- Hazudsz! Ki vele, kivel kavarsz? Tulajdonképpen nem is érdekel a kiléte, csak nézz ide és áruld el, lefeküdtél vele? És ha igen, élvezted? Jobb mint én?- és Bill alkarjához nyúlva haragosan megszorítottam, hogy figyeljen rám. Éreztem, hogy megdermedt a fájdalomtól és az ijedtségtől. Semmi jogom nem volt követelőzni, de nem bírtam leállítani magam és részleteket szerettem volna.
- Kérlek szépen Tom, ne beszéljünk erről! - suttogta Bill könyörgő tekintettel.
- Miért?
Ikrem lehajtotta a fejét.
- Mert fájdalmas.
- Mármint kinek? Neked vagy nekem? Légy nyugodt, annál nagyobb fájdalmat nem tudsz okozni, mintsem hogy leléptél tőlem! - eleresztettem Billt, aztán kiábrándultan ledőltem az ágyra. Bill értetlenül és némán ült egy ideig, majd hirtelen ő is lefeküdt az ágyra és felém fordult. Centiméterekre volt tőlem, hallottam a légzését, éreztem az illatát, mosópor, izzadtság és valami édes, mint a nagyi süteményei.
Fél szemmel láttam, hogy ikrem arcán az eddigi rózsaszín árnyat újra rosszkedvű fehérség vette át és könnyes volt a szeme.
- Te voltál az első szerelmem Tom, az első akivel csókolóztam, akivel szeretkeztem. Az első és a legjobb voltál mindenben. Még mindig a te képed van a tárcámban és rád gondolok lefekvés előtt és a zuhany alatt és az összes vággyal túlfűtött, elhagyatott éjjelen és álmos reggelen. Még mindig rettenetesen szédülnék, ha megcsókolnál és a hideg váltakozna a meleggel a gerincemen, ha megérintenél...
- Ne mondj ilyeneket, mert az összezavar és felizgat!- kértem a lehető legtárgyilagosabban, de nevetségesen elcsuklott a hangom és felgyorsult a szívem. Egyik részem fel akart onnan pattanni, míg a másik maradni akart Billel és csókolni őt. Ikrem azonban megelőzött, szemlesütve, de odahajolt a számhoz és bátortalanul nyomta rá kicserepesedett ajkait.
- Tom...csókolj meg! - zihálta.
Összerándultam és megütközve akartam ellökni magamtól, de túl gyenge voltam ehhez, így csak hagytam hogy nyelve hozzáérjen a számban lévő karikához, aztán finoman találkozzon az én nyelvemmel. Bill teste vibrált, izzadtan, halk sóhajjal merült el a csókban, ami egyszerre volt olyan, mintha először és utoljára történt volna meg. Színtiszta ártatlanság, a felnőttlét keserédes tapasztalatai és szeretet mosódott össze. Ikrem minden részével hozzám préselődött, a férfiassága keményen nyomódott az én ágyékomhoz, őrjítő volt ismét tapasztalni az izgalmát, ami mindig is nagy örömet jelentett számomra. És most meg akartam érinteni, kezem célirányosan megindult ikrem ágyéka felé és odanyomtam a tenyeremet ruhával fedett merevedésére, aztán beférkőztem a nadrágja alá, nem volt nehéz dolgom, a gombok, a cipzár mind gyorsan engedelmeskedtek. Évek rutinja...vagy olyasmi. Ikrem hímtagja kőkemény volt és erőteljesen lüktetett, ahogy éppen csak hozzá értem, majd finoman megfogtam. Hangosabb, egyértelmű nyögés járta át a szobát, Bill megremegett, sóhajaitól meleg levegő áramlott a nyakamhoz, amitől engem is elöntött a veríték. Mozgatni kezdtem a kezem Bill férfiasságán és ő is együtt mozdult egy végtelenül lágy ritmusban. Minden moccanása ugyanúgy érte a tenyeremet, ami síkos előcseppektől lett ragadós. A felismeréstől, Bill kéjtől színezett hangjaitól, csípője ütemes oda-vissza mozgásától, én is hamar teljes izgalomba kerültem.
- El fogok élvezni Tom...- suttogta a számba Bill. A szerszámom dobbant egyet a nadrágomban és csak egy rekedt, elharapott nyögést eresztettem ki bólintással egybekötve.
- Az jó...
- De én érezni szeretnélek magamban...úgy akarom hogy együtt jussunk el a csúcsra.
Levegőhiánnyal küzdve elhajoltam tőle. Ő is lihegett és nagyon reszketett, ruháin átütött a verejték, szemeit koromsötét, száját mélypiros színűre varázsolta az epekedés.
Hallgatásomra válaszképpen ujjai azonnal ruhám alá kerültek, szája a nyakamra siklott, majd pulóveremet, pólómat feljebb húzva nyirkos, parázsló nyomokat hagyott mellkasomon, aztán nyelvével hosszan, érzékien nyalogatta a mellbimbóimat. Felnyögtem, de tiltakozás helyett, tenyeremmel ikrem hátát simogatta bátorítóan. Amit tett, újként hatott rám, belém villant, hogy vajon kitől tanulhatta ezt, de nem akartam hogy felőröljenek ezek a teóriák.
Izgalom pezsgett, csorgott végig rajtam, forró sóvárgás, mint a láva és ugyanezt tapasztaltam Billen is. Szeretettel és figyelmesen csókolta a hasamat, már-már kínzóan vontatottan is, aztán a nadrágomhoz nyúlt és elkezdte kigombolni. Láttam ahogy reszket kicsit a keze és nem pillantott rám, igazából én is direkt kerültem a tekintetét, csak a szempillám alól méregettem hektikus mozdulatait, izgatott pihegését, összekócolódott hajtincseit, a izzadtságcseppeket az ajka felett, a kopott, fekete körömlakkját az nadrágom gombjain.
Csodaszép volt, de engem megérintett a valóság hideg szellője és átsüvített összekavarodott érzéseimen. Miért csináljuk ezt? Miért bántjuk egymást és magunkat egy újabb csodálatos, néhány perces gyönyörrel, mikor utána csak a fénytelen agónia marad? Csak tovább reped a szívünk. Akármennyire is ezt akartam, Billel szeretkezni újra, önuralmat magamra erőltetve fogtam meg az egyik csuklóját.
- Rosszul csináltam valamit?- érdeklődött és feszültté váltak arcvonásai.
- Dehogyis...csak ez így...Nem tehetjük, mert beleélem magam olyasmibe, amibe nem kellene. Ne kínozz többet már, ha lehet...- lihegtem esdeklőn.
Bill megtörten nézett rám.
- Elutasítasz?
A fejemet megcsóválva bámultam a plafon felé, míg a szívverésem kicsit normalizálódik.
- Olyat sosem tennék!
Bill mellém feküdt újra, egyik keze az én kezemre simult.
- Jóvá szeretném tenni az összes keserűséget amit miattam éreztél. Kérlek, maradj velem! Itt Loitsche-ben!
- Ezt a témát lezártuk és nem jutottunk célba. Te itt akarsz lenni, én meg Lipcsében.Veszett ügy! Különben meg tele vagy nyugtatóval, össze-vissza beszélsz!
- Ne tarts drogosnak, ma csak kettőt vettem be és semmi bajom. - jelentette ki megbántva Bill.
- De nekem van bajom. Az, hogy semmi sem fog változni, ráadásul a kérdésemre sem kaptam választ, van e valakid vagy sem! De már ne is felelj, nem számít, jogod van élni az életedet, úgy ahogy te akarod. Én pedig most elmegyek!- arrébb toltam ikremet és felkászálódtam az ágyból, ő csak pislogott utánam.
- Szeretlek Tom! - szólt megbicsakló hangon. Én már az ajtónál jártam. Nehéz volt az összes léptem és feszített a sírás.
- Én is szeretlek! Az életemet is odaadnám érted, örökké veled akartam lenni, megtettem volna érted bármikor, bármit! De jött David aki akkora nagy hatással volt rád, hogy képes lettél volna elhagyni! Aztán meg el is hagytál és visszamenekültél ide!- vágtam rá, mikor visszanéztem.
- David a múlt! - suttogott testvérem komoran.
- Ez meg itt a jelen! Amiben mi már nem vagyunk együtt! A te választásod!
Bill szája dacos vonallá változott, szemei összeszűkültek, megteltek könnyel és vádló indulattal. És már nem volt értelme mondani semmit sem, így magára hagytam, megfogadva, hogy egy ideig hanyagolni fogom a társaságát, hiszen folyton ugyanoda lyukadunk ki. Na és arra is megesküdtem, hogy nem fog érdekelni ezentúl Bill kivel jár, sőt úgymond süket leszek a nagyi és anya ilyen irányú okfejtegetéseire, csak hogy ne sajogjon tőle a szívem és ne boruljak ki.
Nyilván, ők nem álltak le és néha mondogatták, hogy itt meg ott látták Billt egy autóból kiszállni, a buszállomáson egy kávézóban és nem volt egyedül, de válaszul csak hümmögtem és az összes lelkierőmmel próbáltam életem hajóját másfelé kormányozni. Komolytalan, ostoba flörtök és futókalandok, semmit sem jelentő csókok íze, és egyforma együttlétek. Iszogatás a felületes haverokkal, munkatársakkal, másnapos, hideg hajnalok és megbánt részeg éjszakák váltakoztak, felszínes mindennapok. Ha pedig családi esemény volt, amit nem tudtam kikerülni és ott volt Bill is, abba kicsit újra belepusztultam, de kifelé már egész jól tudtam elrejteni és ülni vele egy asztalnál, mindenféléről csevegve, épp hogy csak rá pillantva, belül háborgó lélekkel. Látszólag neki is tűrhetően ment ez. Felfogtam, hogy ha egészen elzárkózom tőle, el fogom veszíteni, úgy is mint embert és ezt nem éltem volna túl.
Telefonon a kommunikációnk jobban működött, akkor csak a hangját hallottam és nem vesztem el a szépségében. Egy időben meglehetősen sokat beszélgettünk, mert Bill tüdőgyulladást kapott és jó darabig otthon kellett lennie a négy fal fogságában. Segíteni szerettem volna rajta, azzal hogy bármikor telefonál, beszélgetek vele, legyen az késő este, vagy kora reggel. Akkoriban a közös viszonyunkon kívül minden, de minden terítékre került. Így a család, azon belül apa személye is. Már régebben is szöget ütött a fejemben, hogy felkutatom, csak nem mertem említeni senkinek sem. Bill figyelmeztetett, hogy nem jó ötlet, de nem hatott meg. Érdekelt, milyen ember is lehet a pasi, aki teherbe ejtette anyát, a vezetéknevét adta nekünk, aztán elegánsnak nem nevezhetően elpárolgott. A nagyi régi infói alapján annyit tudtam, hogy Kölnből származott és a neve Jörg Kaulitz. Ilyen néven a közösségi oldalon semmit sem találtam, viszont a kereső kiadott egy kocsmát, ami a Kölntől nem messze lévő Eschmar-ban működött és aminek egy Jörg Kaulitz nevű tag volt a tulaja. Ösztönösen éreztem, ez a fickó csakis az apánk lehet! Találkozni akartam vele és megkérdezni, miért nem érdekeltük soha, miért nem keresett meg minket, oké nem lett volna túl egyszerű dolga, hiszen Bill nem volt fent egy ismerőskereső oldalon sem és én is csak mint Tom K. képviseltettem magam, de azért valahogy biztos a nyomunkra akadhatott volna, ha nagyon akar. De nyilvánvalóan nem akart. Nem sokat késlekedtem, foglaltam buszjegyet és szállást, majd az utazás előtti éjjel beszéltem ikremmel telefonon.
- Biztos nem jössz velem? Elvégre a te apád is ez a fószer...-
- Holnap dolgoznom kell Tom és én különben sem vagyok ilyen merész. - mondta Bill..
- Ez nem merészség...
- Tényleg nem. Ez vakmerőség. - ítélte meg Bill.
- Inkább nevezzük akkor őrültségnek. De hát tudod milyen vagyok...Egy javíthatatlan alak. - szaladt egy apró mosoly a számra.
- Csodállak is ezért...- közölte Bill.
- Nem kell. - hárítottam zavartan.
- Hívj majd, hogy mi történt! Vigyázz magadra! Szeretlek!- búcsúzott Bill. Gombóc volt a torkomban és felmelegedett a mellkasom, Bill még mindig, minden beszélgetésünkkor mondta, hogy szeret, de én már nem mondtam neki sosem.
- Oké, most leteszem, holnap korán kelek. Jó éjt. - bontottam gyorsan a hívást.
Mondanom sem kell, hogy alig aludtam valamit, másnap pedig hajnalban fejfájással és émelygéssel küszködve, buszra ültem és több mint öt órát utaztam Kölnbe, hogy aztán a kibérelt motelszobában hagyva a holmimat, átbuszozzak Eschmarba. Oda, ahol az az ember lakott, akiről soha semmilyen infóm nem volt és aki biológiailag az apám, holott csak "megcsinált".
A gyomrom máris felháborodott, ahogy megérkeztem ebbe a pár ezres lakosú, nem túl nagy területű, barátságosnak is nevezhető faluba. De én nem turistának jöttem, annál sokkal súlyosabb indokom volt és ahogy közeledtem a kocsma felé leírhatatlan idegesség munkált bennem, ami körülbelül olyan rémes volt, mint amikor anyával kapcsolatban kutakodtunk, vagy felkerestük őt Billel Zielitz-i otthonában. Akkor is aggasztott, hogy mi lesz ha még több csalódás vár, mint amit el tudok képzelni és most is ezen kattogott az agyam és dübörgött ezerrel a pulzusom. Miután vagy két cigarettát elszívtam az utcasarkon, vadul ugráló szívvel, remegő gyomorral nyitottam be a helyiségbe. Igazi, falusi kocsma volt, sárgára mázolt falak, amiket tájképek és italreklámos poszterek takartak, fapadok, kockás abroszos asztalok, zenegép. Unalmas délután lévén, csak páran lézengtek ott, de ők is a tv képernyőt bámulták, ahol valami sportműsort sugároztak, fel sem néztek, mikor betoppantam. Szédültem a félelemtől. Tanácstalanul harapdáltam a számat a bejáratnál, mikor is egy szívélyes hangot hallottam.
- Jöjjön csak beljebb, Isten hozta!
Máris könnyes lett a szemem, mert tudtam, éreztem, hogy aki megszólított, az a bizonyos Jörg lesz. Az édesapám. Már ha illett rá ez a megszólítás. Lassan fordultam a hangforrás felé és láttam, hogy a pultban egy fickó áll és kedvesen int, mintha több éve ismerne. A lábaim megindultak a pulthoz, miközben magamat győzködtem, hogy csak semmi sírás, érzelem és hogy azért jöttem, hogy begyűjtsem a történetem még hiányzó darabkáit.
- Jó napot. - köszöntem halkan, szemem sarkából méricskélve a férfit. A kor stimmelt, olyan negyven körüli lehetett, a kinézete viszont nem olyan volt, mint amint én valaha is elképzeltem. Ha arcot kellett társítani az apámhoz, egy olyan jóvágású figura szerepelt a fantáziámban, mint pl. Hans Schreibert, Britta apja, vagy ilyesmi, ez az ember viszont nem úgy nézett ki. Nagyon nem. Alacsonyabb volt és zömök, arca nyúzott, sápadt, borostás, szemei alatt karikák, haja barnás színű és talán ez az egy pont volt, amire azt mondtam volna, hogy eseteg tőle örököltük. Meghatározhatatlan színű kötött pulóvert viselt és egy üveg sör meg cigi volt mellette. Sokkolt, hogy erre a pacákra aggatta nagyanyánk a "jóképű" jelzőt. Na persze régen lehetett sármos, kitudja. De jelenleg inkább kiégettnek látszott.
- Üdv itt, foglaljon helyet! - mutatott a bárszékekre, mire leültem. Ő pedig már elő is kapott egy poharat.
- Várjon, kitalálom, egy sör?!
- Először inkább egy kávét kérnék, köszönöm.- biccentettem és figyeltem a pasi gyors és begyakorolt mozdulatsorait, amivel kávét rakott elém.
- Még nem láttam erre...- kezdett bele egy barátságos beszélgetésbe, ami csak nekem kedvezett, hiszen így talán hamar személyes vizekre tudok evezni.
- Átutazóban vagyok. - közöltem.
- Az jó, utazni nagyszerű! Remek, hogy erre a kis kocsmára esett a választása, vigye hírül az itteni vendégszeretetet. - bólogatott egyetértően.
- Hangulatos hely tényleg. Jobbak is a családi vállalkozások, mint a lélektelen multik éttermei.
- Örülök, ha tetszik, bár családi munkahely lenne, de egyedül viszem a kocsmát...- ingatta a fejét Jörg.
Nem hittem el, hogy ilyen gyorsan témánál vagyunk, belekortyoltam a kávémba és folytattam a kérdezősködést, pedig a félelem és izgalom millió tüskeként fúródott belém.
- Ez nem lehet könnyű. Nincsenek gyerekei, akik segítenek?
Jörg eddigi sápadtsága megsokszorozódott, láttam, hogy beletrafáltam valami kellemetlenbe és bár nem állt szándékomban, de kicsit meg is sajnáltam.
- Vannak, de mégsincsenek...ez bonyolult...- legyintett lehangoltan.
- Nem akartam faggatózni. - visszakoztam, mire mégiscsak megeredt a nyelve, úgy látszott, nem sokszor beszélgetnek vele, holott szívesen osztaná meg a sztoriját.
- Maga fiatal, talán megérti, hogy megy ez. Egyetem egy messzi városban. Féktelen bulik, jó társaság, pia. Na és csajok. Aztán az egyik benyögte, hogy terhes lett tőlem.
- És mi történt?! - forró vörösség kúszott az arcomba, éreztem, hogy éget és mivel nem akartam elárulni magam, inkább a kávémat néztem.
- Mikor felfogtam, hogy mi az ábra, máris két fiú apja lettem, mert szerencsétlenségemre az a lány ikreket várt! Tizenkilenc évesen! Nekem meg itthon menyasszonyom volt, akit el akartam venni. Én azt a lányt abszolút nem szerettem, csak párszor összefeküdtünk. Meg akartam szabadulni ettől az egész tehertől, így meg sem néztem a két újszülöttet, sőt kijelentettem a lánynak, hogy felejtsen el, nem kívánok részt venni a gyereknevelésben, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy legalább adjam a vezetéknevemet a babáknak, ami szerintem ostobaság volt, de az volt az egyetlen, amit a gyerekeimért tettem. Aztán otthagytam az egyetemet és hazajöttem Kölnbe. A szüleim néhányszor küldtek csomagot azoknak a kisbabáknak és tervezték, hogy majd meglátogatják a piciket, de féltem hogy kitudódik a menyasszonyom előtt és inkább rávettem őket, hogy fejezzék be.
Könnyek gyűltek a szemembe és teljes erőmből beleharaptam az ajkamba, hogy ne érezzem azt a fájdalmat, ami elkezdett belül marcangolni.
- És nem hiányoztak magának?
Jörg vállat vont, teljesen közönyös volt.
- Nem. Hiszen nem szerettem az anyjukat, így a gyerekekhez sem kötődtem. Inkább csak nyomasztott a tény.
Már nem is sajnáltam Jörgöt, sőt dühöt éreztem iránta. Mekkora egy rohadék...
- És később? Akkor sem akarta őket látni? Nem volt kíváncsi arra, milyen emberek lettek?
- Sosem törődtem a létezésükkel, olyan gyerekeket akartam, akiknek az anyjához szerelem fűz. Elvettem hát a menyasszonyomat, de később szétmentünk, mert őt csak a munkája érdekelte és nem akart szülni. Aztán jött második feleségem, ő szeretett volna babát, de valamiért nem lehetett neki, így örökbe fogadtunk egy kislányt. Csak mire eddig eljutottunk, a házasságunk be is csődölt. Húztuk egy ideig, de végül elváltunk és ők elköltöztek. Én meg itt maradtam...A fiaim most huszonévesek, ha jól számolom és szerintem nem kíváncsiak rám és jól is van ez így. Mit mondhatnék nekik? Hogy egy önző szemét vagyok? Gondolom ezzel tisztában vannak. Azért remélem jó életük van...Ők semmiről sem tehettek, csak megszülettek, mert két éretlen tini nem használta az eszét....- Jörg mélabúsan szemezett az sörével és arra gondoltam, talán nekem is kellene egy ital. Valami bivalyerős.
- És ha mégis érdekelné őket, ki az apjuk?
- Akkor bolondabbak, mint a sok éves átlag...
Erre nem tudtam mit kinyögni és Jörg is a saját tettei és múltja hatása alá került. Pont ekkor jelent meg néhány helyi, akik inni akartak, így míg ő kiszolgálta őket, úgy döntöttem, lelécelek. Nem láttam értelmét tovább ott ülni és azt hiszem, választ kaptam arra, amiért érkeztem.
A pénzt a pulton hagytam és míg Jörg az italok csapolásával tevékenykedett, kisétáltam a kocsmából. Kint rákezdett a havaseső, fejembe húztam a kapucnimat és a számba raktam egy cigarettát. Meglepetésemre, ekkor utánam jött Jörg, meglehetősen feldúlva.
- Miért rohant el úgy? Nem ízlett a kávé?
- De finom volt. - válaszoltam és másodpercekig vizslattuk egymást.
- Olyan fura ez, nem szokásom így kitárulkozni, én még nem éreztem ilyet, de mintha már találkoztunk volna. - hebegte a férfi zavarodottan.
- Hát pedig mondtam, én még sosem voltam itt.
- Még be sem mutatkoztunk. A nevem Jörg Kaulitz...
Kiszáradt a torkom, a rosszullét környékezett, elöntött a harag és a kedvetlenség, a szememet könnyek kezdték homályosítani, még jó hogy időben elkaptam a fejem és a szemközt álló házakat tanulmányoztam elmélyülten.
- Lényeges a nevem?- kérdeztem vissza végül, meggyújtva a cigimet.
A pasi elbizonytalanodott.
- Természetesen nem kötelező elárulnia, csak ha akarja...
- Oké, miért ne? Tom vagyok. És egy világ végi faluból származom, Loitsche-ből. Fogadok nem is hallott még róla.
Láttam, hogy Jörg arcán elhatalmasodik valami pánikszerűség. Arról valószínűleg tudott, hogy születésünkkor anya milyen nevet adott nekünk. A meghökkenéstől a szája is nyitva maradt, a kezében tartott félig leégett cigaretta a földre zuhant. És képtelen volt megmoccanni, beszélni, csak bámult rám és mintha összeállt volna számára egy fátyolos, tisztázatlan kirakós.
- Loitsche? Nem ismerős a hely neve...- motyogta nagy sokára, de lerítt róla, hogy hazudik.
- Nézzen el arra, ha teheti. Kedves falu. De most már indulnom kell, viszlát. - vontam meg a vállam, ugyanolyan szenvtelenül, mint ahogy ő tette, mikor rólunk mesélt. Aztán elindultam a buszmegállóba.
- Tom?! Hé, várjon! - kiabálta utánam Jörg, de én nem fordultam vissza.
Kora este lett, mire a kölni szállásomra értem, az apámmal való eszmecsere annyira fájt, hogy ittam egy-két pohárral egy bárban, de korántsem annyit, hogy részeg legyek, csak tompa voltam, a szám kiszáradt, a fejem hasogatott, vacogtam, mint aki lázas. Lehajítottam a kabátomat a székre és ledőltem az ágyra. A szoba plafonja és az ablakot fedő narancssárga függöny bántóan cikázott előttem. És megcsörrent a mobilom. Bill hívott.
- Mond...- szóltam a készülékbe fásultan.
- Tom, jól vagy? Azt ígérted, hívni fogsz. - hallottam meg ikrem hangját.
- Bocs, totál elfelejtettem. - dünnyögtem sajnálkozva.
- Találkoztál apával? Milyen ember? Mondott valamit? Elárultad, hogy te vagy az egyik fia? - halmozott el kíváncsi kérdésekkel Bill, de nem tudtam erről részletesen beszámolni. A könnyeim, amiket ezidáig sikeresen visszatartottam, megindultak lefelé az arcomon és nem tudtam megakadályozni.
- Igen, beszéltünk! Közvetlen volt és sok mindenbe beavatott! Az van, hogy te és én sosem kellettünk neki, egy percig sem akart ránk találni! Nem mondtam meg hogy a gyereke vagyok, csak a keresztnevemet árultam el és emlitettem Loitsche-t, azt hiszem ebből rájött ki is lehetek...de ott hagytam! Nem szeretnék vele többet összefutni! Az az ember egy szemétláda, akinek csak saját maga volt a fontos, cserben hagyta anyát és minket is! - tört ki belőlem a sírás és percekig csak zokogtam a telefonba.
- Úgy sajnálom Tom és azt is, hogy nem mentem veled, lehet együtt könnyebb lett volna.- mondta testvérem és lehetett hallani a hangján, hogy ő is sírva fakadt.
- Most már mindegy, csak ne tedd le a telefont Bill! Beszéljünk, vagy csak hallgassunk, csak legyél itt a vonalban velem...- kértem a könnyeimben és a saját keserű fájdalmamban fulladozva.
- Rendben! - vágta rá azonnal Bill.
Órákon át beszélgettünk. Bill vigaszt adott, erőt, ami segített, hogy elbírjam az újabb terhet, amit a szívem cipelni kényszerült. És azon az átkozott napon, mikor az összes infantilis illúzióm összeroskadt apámmal kapcsolatban, rájöttem, hogy létezik a szerelemmel közel azonos, megingathatatlan, szelíd szeretet, amit Bill adott meg nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése