Ködszínű fehérség szorult a panelépületek közé. Nagyon hideg volt már. Decembert írtunk. Fagyott kezeimet mélyen a zsebembe süllyesztve álltam a délelőtti hűvös égbolt alatt. Cigifüsttel keveredett a lélegzetem, ahogy kifújtam a levegőt és a hidegtől szinte átfagyott a légcsövem. Itt volt a tél, közeledett az év vége és én akarva, akaratlanul valami számvetést készítettem magamban.
Mit is értünk el, mióta itt vagyunk?
Bill elment az állásinterjúra, az a munka nem jött neki össze, de aztán elment még számos másikra és kitartását végül siker koronázta. Talált állást, egy nagy irodaház éttermében, amit az első perctől kezdve szeretett. A munkatársak kedvesek voltak vele, a főnök sem volt túl szigorú, a feladatok is izgalmasak voltak. És az én lelkem is megnyugodott, hiszen már Bill sem ült és szomorkodott a négy fal között, hasznosnak érezte magát és ettől visszatért az életkedve, nem gyötörték a depressziós gondolatok.
A furcsa, idegen érzés az új életünk iránt, lassacskán átfordult a hétköznapi rutinba, megszokásba, rendszerességbe, stabil keretet adva mindennek. Így telt el a nyár, dolgoztunk és az együtt töltött, kevéske szabadidőnkben együtt voltunk. Akkor nem volt ott helye másnak, csak a közös, forró perceknek.
Hálás voltam a sorsnak, hogy az új munka révén Bill helyrejött lelkileg, hogy már nem a fájdalom és a szenvedés volt látható az arcán, hanem ugyanúgy élte az életét, mint bárki. A kötelességek szárnyakat adtak neki és mintha ez a viselkedésén is nagyon meglátszott volna. Bátrabb, kezdeményezőbb lett, sokkal többször ért hozzám és csókolt meg teljesen váratlanul. Sokkal vadabbul simult hozzám és láthatatlan vagy alig-alig érezhető jelekkel adta tudomásomra, mit is szeretne.
Nem kellett túl sok idő és én teljesen odavoltam tőle. A vadonatúj Billtől. Persze ott volt benne még a félénkség is, valójában azt soha nem tudta maradéktalanul eltüntetni magából, a lénye része volt. Egy mondatomtól képes volt elpirulni és zavartan mosolyogni. Viszont tudott ő is titokzatosan és kérdésesen viselkedni, egyre jobban felszínre tört belőle, a talán mélyen mindig is magában hordozott színtiszta érzékiség. Olykor úgy, hogy én nem is tudtam, mit tegyek zavaromban.
És amiket csináltunk kettesben, az felért akármilyen hosszú, kimerítő nap viszontagságaival. Ha Billel lehettem, egy pillanat alatt semmibe tűntek a rossz percek, érte mindent, de mindent hajlandó lettem volna vállalni. Ha érezhettem, kíváncsian fürkésző ujjai lágy érintését, ajkai ízét, ha hallhattam a sóhajait és láthattam a teste reakcióit, mikor örömet okoztam neki és ami engem is elvitt az őrületbe, azért bármire képes lettem volna. A világ össze súlyát el tudtam volna bírni. Bill mindig újabb és újabb jót adott nekem, ismeretlen és tűzforró érzelmeket hozott ki belőlem, amiken ugyan csodálkoztam, de elfogadtam. Szemet hunytam a saját"gyengeségem" felett. Beláttam, hogy ilyen a feltétel nélküli szeretet.
És ilyen a szerelem, nem?!
A nyarat felváltotta az ősz és én akkor már ki mertem jelenteni, hogy megtaláltuk a helyünket itt. Ismét beilleszkedtünk a lipcsei életbe. Tettük, amit kell, dolgoztunk, számlákat, albérletet fizettünk, ugyanakkor igyekeztünk Billel közös programokat, amolyan lazulós, iszogatós estéket, vagy csak nagy, beszélgetős sétákat is gyakran beiktatni. Máskor meg nem mentünk sehova, csak egymással foglalkoztunk.
Nagyihoz és anyáékhoz ritkábban jutottunk el a munkánk miatt, nehezen találtunk olyan napokat, mikor egyikünk sem dolgozott, de mikor tudtunk, persze oda is elutaztunk. Nagyanyánk amúgy is mindig számított a látogatásainkra és ha betoppantunk, mindig találtunk nála egy kis vendégváró finomságot. És ami a legjobb volt, lassan ő is elfogadta végre, hogy Lipcsében élünk.
Anyával már nehezebb dolgunk volt, ő és Gordon gyakran bepróbálkoztak azzal, hogy miért nem költözünk oda hozzájuk és társulunk be mi is Gordon vállalkozásába. De mi Billel szilárdan kitartottunk amellett, hogy az alig elkezdett, közös életünk Lipcsében elég jól alakul és nem akarunk változtatni. Ezt anyáéknak is tudomásul kellett venniük, bár nagyon nem akarták.
- Hé, Tom, már megint elbambultál? - lengette meg a kezeit előttem vihogva Alex.
- Mi van?- kérdeztem vissza ingerülten.
Hát igen,erre nem voltam túlságosan büszke, de ha Bill dolgozott és én éppen nem, gyakran lógtam a régi gyerekotthonbeli tagokkal. Valahogy nem szerettem az üres albérletben lébecolni és Alex amúgy is folyton a telepen csavargott, nem volt nehéz rátalálni. Vagy ő talált meg engem.
- Azt akarja, hogy dobd már meg egy cigivel!- felelte Alex helyett Emil.
Ő és Reiner, Alex haverjai voltak és emlékszem, ők is az otthonban nevelkedtek, bár személyesen nem ismertem őket előtte, mert kicsit idősebbek voltak. Alexhez hasonlóan, ők sem a jellembajnokok táborát erősítették, sőt mondhatni, mindegyikük kisstílű és sunyi alak volt. Alkalmi melókból éltek, folyton pénzt és cigarettát tarháltak, de én már megtanultam kezelni és kellően erélyesen elküldeni őket a búsba, ha túlmentek egy határon.
- Nincs cigim, már az összeset elszívtátok. Mit gondoltok,rajzolom én a pénzt? - tártam szét a karjaimat.
- Egy szemétláda vagy Kaulitz, mi is kisegítenénk,ha bajban lennél! -puffogott sértődötten Alex.
- Na, azt megnézném egyszer. - csóváltam a fejemet.
Alex és a barátai kb. olyan szinten voltak megbízhatóak, mint anno Romanék sleppje Loitschében. Egyáltalán nem adtam a szavukra, de jobb híján mégis inkább voltam velük, mintsem hogy az egyedüllétet válasszam.
- Maite-nek biztos nem mondanád azt. Neki tuti adnál cigit. - jegyezte meg Reiner.
- Hogy kinek? - értetlenkedtem.
- Maite. Tudod, szőkésbarna haj, kék szemek és odáig van érted. - vázolta a lány paraméterit Alex.
És bár derengett róla valami, de nem vettem túlzottan figyelembe. Alexék társaságában sok lány fordult meg, köztük ez a Maite nevű is, de igazából pár szón kívül, több nem esett köztünk. Nagyjából annyira ragadt meg az emlékezetemben, mint a közeli pékség fiatal eladónője, vagy a házban lakó, szintén szőke, úgy tizenöt-tizenhat éves forma lány, aki ha összefutottunk a lépcsőházban, folyton mosolygott.
Tizenkilenc évesen már tudtam ezeket a mosolyokat hova illeszteni magamban és tudtam úgy vissza mosolyogni, hogy ők véletlenül se vegyék bátorításnak.
- Vagy fel sem tűnt? Hol tartod a szemeidet, ember? - röhögött Emil.
- Arra kért, hogy hozzam össze veled. - toldotta meg Alex.
- Fene sem tudja, mit eszik rajtad. - tette hozzá Reiner, mire hozzávágtam a kezemben lévő, már kiürült energiaitalos dobozt.
- Komoly szakmai titok, amibe nem avatok be akárkit. - mondtam és ezen ők idiótán vihorásztak egy ideig.
- De tényleg rád van állva, szóval mit mondhatok neki? Két perc alatt ledobná neked a bugyiját, csak kérned kellene. Miért nem használod ki az alkalmat? - kérdezte Alex.
Vállat vontam.
- Nem érdekel Maite. Ezt tolmácsolhatod is neki.
Értetlenül néztek össze.
- Talán van valakid?- faggatózott Emil.
Hát pont ez volt az az infó, amit soha az életben nem osztottam volna meg velük. Havernak elmentek, felületes kapcsolatnak, időtöltésnek, de ennél többet, a bizalmamat nem érdemelték meg.
Barátság? Nem ők azok, akikre ez a jelző illett volna. Sőt, igazából Billen kívül nem is nevezhettem volna mást barátomnak.
- Ez végképp magánügy. Szerezzetek magatoknak nőt, vagy munkát, akkor nem lesz időtök veletek foglalkozni. - mondtam és lassan elindultam a házunk felé. Hideg volt és kezdett sötétedni, azonkívül a telefonomat is fent hagytam a lakásban és lehet, hogy Bill már keresett.
- Ki foglalkozik veled, te gyík?- ordítozott felháborodva Reiner.
- Én csak jót akartam, de ha neked nem kell Maite, akkor majd én megfektetem. - morgott Alex.
- Oké, sok sikert!- vigyorogtam rá és hallottam még pár nem túl kedves jelzőt, amivel illettek, de ezek voltak ők, ez a színvonal és tudtam, néhány nap múlva úgyis ugyanitt, ugyanúgy fogunk beszélgetni.
Meleg levegő csapott az arcomba, ahogy ráérősen ballagtam a ház lépcsőin, nem várva a liftet, nem siettem, tudtam hogy Bill még dolgozik. Azon agyaltam, mit is fogok csinálni az előttem álló, üres és egyhangú órákban, míg az ikrem megérkezik. Meglepetésemre azonban, Billt otthon találtam.
- Mi a franc? - döbbentem le, mikor a fogason lógó kabátja tárult elém. Értetlenül vettem le én is a kabátomat és a konyha felé tartottam, ahonnan edénycsörgést véltem hallani, valamit éreztem a vacsora hívogató illatait.
- Szia, hogy-hogy már itthon vagy? - kérdeztem, ahogy beléptem.
Bill a tűzhelynél állt és főzött valamit.
- Szia, jó hogy jöttél, már többször is kerestelek, de nem vetted fel. - üdvözölt kedvesen, de rám sem nézett. Figyelmét sokkal inkább lekötötte a tűzhelyen sercegő hús, szerintem először csinálta ezt a fogást. A szakácskönyv szétnyitva hevert a pulton.
Nem voltunk túl nagy konyhatündérek, de egy-két könnyű fogást már össze tudtunk ütni és néha megleptük egymást azzal, hogy főztünk valamit.
- Itthon felejtettem a telefont. Csak lementem járni egyet. Nagyon unatkozom, ha szabadnapos vagyok és te nem tudsz itt lenni velem. - hajoltam közel hozzá és megcsókoltam a haját, majd a karjaimmal átfogtam a derekát.
Egy dal jutott eszembe, amit pár napja hallottam a rádióban és azóta folyamatosan a fejemben motoszkált, mert Billre emlékeztetett.
- I'm so addicted to, all the things you do, when you're going down on me, in between the sheets...
- Tomi...- lepődött meg ettől Bill.
Én meg belecsókoltam a nyakába, mire felsóhajtott.
- Oh, the sounds you make, with every breath you take, it's unlike anything, when you're loving me.- kezeim türelmetlenül vándoroltak lejjebb ikrem derekáról, nadrágja cipzárja felé, de ő nem volt hangulatban és elhúzódott.
- Odaég a vacsora. - közölte halkan és kislisszolva az ölelésemből, máris a konyhaasztalon sorakozó zöldségek felé fordult.
- Ez most komoly?- rövid de annál lángolóbb vágyakozásomnak nem tett jót az elutasítás.
Bántam is volna én a vacsorát, ha Billel szeretkezhettem volna a konyhaasztalon mondjuk...De úgy látszott, ő másképp vélte.
- Tehát, miért is jöttél hamarabb? - kérdeztem elkedvetlenedve, mikor láttam, hogy nem szól, ehelyett elfoglalta magát azzal, hogy paradicsomokat és paprikákat összevágva, salátát csinált.
- Mert ma este itthon fogunk dolgozni. - felelte erre nagy sokára.
A válasza meghökkentett.
- Fogunk? Mármint te és még ki?- kérdeztem vissza.
- Kicsit elmaradtunk a határidős munkákkal, David aggódik, be fogjuk e fejezni, gondoltam, akkor meghívok mindenkit vacsorára, ezt egybefűzzük a munkával, úgy mégiscsak kötetlenebb. - mondta erre Bill könnyedén.
Ez a David Bill főnöke volt és hát a nevén kívül mást nem igazán tudtam róla, ikrem sokat dicsérte, ódákat zengett a munkabíró képességéről és a kollégákkal való bánásmódjáról. Bár azt igazán nem értettem, miféle elmaradt munka adódhat egy irodaház étteremében.
- Oh, hát értem. Akkor ez finom vacsora és készülődés nem nekem, vagyis nekünk szól.- vettem tudomásul lehangoltan.
- Te is itt leszel, én úgy terveztem. - mondta testvérem.
- Szerinted, mit tudok hozzászólni a főnököd és munkatársaid üzleti ügyeihez? Nekem ez az egész kínai, jobb lenne kimaradnom belőle, úgyhogy nem zavarok és majd nézem a tv-t a szobában. - kelletlenkedtem, de Billt nem lehetett leszerelni.
- Kérlek, Tomi, maradj itt, a jelenléted önbizalmat ad. Szeretném, ha David is látná, hogy milyen erős támaszom is vagy. Már sokat meséltem rólad. - hadarta lelkesen. A szemei vadul csillogtak, a mosoly nem tűnt el az arcáról, gyönyörű volt, a kérésére egyszerűen nem lehetett erre nemet mondani és hiába nem volt hozzá egy csepp kedvem sem, rábólintottam.
- Legyen.
Bill a nyakamba borult.
- Köszönöm Tom! Szeretlek.
- Én is szeretlek. - viszonoztam az ölelését, a haja selymes takaróként borult rám, az illata, a teste közelsége elragadott. Legszívesebben kettesben csináltam volna vele valami programot, de tudtam, ha jót akarok ikrem számára, erőt kell vennem magamon és játszani udvarias vendéglátó szerepét.
- Segítesz megteríteni? Nemsokára megérkeznek. - simított végig a hátamon finoman Bill.
- Persze. - egyeztem bele és kibontakoztam az öleléséből, amit akár órákig is élveztem volna, de ehelyett abrosszal, szalvétával és tányérokkal kellett felékesíteni az asztalt. Billen látszott, hogy ideges, hogy ez az egész sokat jelent neki és a legjobb formáját akarja mutatni. Ehhez mérten én is igyekeztem odatenni magamat.
Amikor pontban hétkor megszólalt a csengő, Bill a szemében ragyogó izgalommal ment ajtót nyitni, én még igazítottam néhányat a terítéken és ellenőriztem, megfelelően meleg e az étel. Lépteket és halk beszédet hallottam, aztán megjelent Bill, arcán ünnepélyes kifejezéssel.
- Tom, ő itt a főnököm, David Jost. - lépett el az ajtótól és szorosan a nyomában, rögtön ott állt egy férfi.
A megrökönyödés kiült az arcomra. A pasas egész biztosan nem volt több harmincötnél, kócos, fekete haja volt és elegáns zakója, divatos farmernadrágja, a bőre napbarnított, a mosolya vakító, karakteres parfümtől illatozott és egyáltalán nem festett úgy, mint egy főnök.
Fura, de mikor testvérem körülírta ezt a Davidot, azt nem említette hogy néz ki, igazából az elbeszélései alapján egy idősebb fazonra számítottam.
- Jóestét. Tom Kaulitz.- kaptam észbe és gyorsan kezet fogtam vele.
- Hello, David vagyok, tegezni köztelező. Hoztam italt is! - rakta az asztalra a pezsgőt, mire Bill szemérmesen mosolyogni kezdett.
- Nem kellett volna.
- Milyen helyes kis lakás.- pillantott körbe és egyértelműen nem ilyen közeghez volt szokva.
- Kösz. - morogtam az orrom alatt, mert láttam, hogy megvolt a negatív véleménye.
- A többiek sajnos nem tudnak jönni. - jelentette be David, pár másodperc kellemetlen csend után.
Bill elkomorodott.
- Igazán sajnálom. Pedig főztem is.
És ezt tagadhatatlan büszkeséggel az arcán jelentette ki, megmosolyogtam, mert aranyos volt, de Davidot nem érdekelte az étkezés.
- Ilyen ez a filmes szakma. De megoldjuk ketten is. - poénkodott David.
A leges-legelső benyomásom az volt róla, hogy egy idióta. De tényleg. Viszont azt is tudtam, hogy nem szabad előre ítélkezni.
- Foglalj helyet. - mutattam az egyik székre, mire David levágódott és szeme sarkából engem méregetett és fene tudja, mire gondolt.
- Szóval te vagy az a híres ikertestvér? Bill már mondott rólad ezt-azt. De amúgy nem is hasonlítotok. Szerintem. - ítélte meg.
- Igen, ezt sokan mondják. - tette hozzá Bill, miközben poharakat vett elő a pezsgőnek.
Nagy szemeket meresztettem rá,és magamban találgattam, hogy kik gondolhatják azt, hogy nem hasonlítunk Billel.
- Na, de nem is lehet mindenki egyforma. És Billből különben is csak egy van! - jelentette ki David.
Míg Bill az étel kitálalásával foglalatoskodott, igyekeztem szóval tartani Davidot, mert bármennyire is unszimpatikus volt, nem lehettem vele bunkó. Hát nem sok közös témánk volt, az biztos és már előre untam hogy egész este vele kell jópofizni. Ráadásul nem is értékelte kellően Bill igyekezetét, mert nem kért vacsorát, ivott egy kis pezsgőt, majd előrántotta a köteg papírmunkát és ikremmel órákig belefeledkeztek. Egy darabig szenvedtem a konyhaasztalnál, majd mivel tök fölöslegesnek éreztem magam, inkább hagytam őket dolgozni és behúzódtam a szobába tv-t nézni. Így aludtam el és arra keltem, hogy Bill befekszik mellém az ágyba.
- Mennyi az idő? - morogtam félálomban.
- Fél tizenegy. Nem akartalak felébreszteni, bocsáss meg.- mentegetőzött Bill és láttam, hogy elcsigázottan, ugyanakkor elégedetten szemléli a plafon éjszakába burkolt feketeségét. Az arcán mindenféle gondolatok látszottak, még mindig ezerrel pöröghetett az agya.
- Mi a francot csináltatok eddig? Nem normális ez az ember... - dühöngtem halkan.
- Azt hittem velünk maradsz. - jegyezte meg szemrehányóan testvérem.
- Mire mentél volna azzal, ha ott ülök felettetek? Ráadásul órákig.- kérdeztem vissza.
- Mondtam, hogy sok az elmaradás és így, hogy a többiek nem tudtak jönni, kettőnknek kellett befejezni az egészet, de készen van és ez a fő. - mondta ikrem egy nagy sóhajjal.
- Na jó, ezt tegyük tisztába, mégis, mit is dolgozol te emellett a David mellett? - érdeklődtem.
Bill vállat vont.
- Amolyan asszisztens féle vagyok.- bökte ki végül. Láttam, hogy agyalt, azon hogy beavasson e.
- Mióta? Nem az irodai büfébe vettek fel? Hogy kerülsz egy üzletember mellé, mint asszisztens? - a döbbenettől az álom egyből kiment a szemeimből.
- Igen a büfében kezdtem és egy nap felküldtek, hogy vigyem fel David kávéját. Így ismerkedtünk meg. - ikrem meglehetősen szűkszavú volt, ami kicsit felhergelt.
- És ezt mikor akartad közölni?
Bill ismét megvonta a vállát.
- Szerencsém volt, de ez az egész nem olyan nagy ügy.
Kezdtem pimasznak és flegmának találni a hozzáállását.
- Nem is értesz az üzlethez. - dohogtam felkönyökölve az ágyon, mert most már igencsak érdekelt ez a történet.
Felkattintottam az éjjeli lámpát, hogy testvérem szemébe tudjak nézni, hiszen ha hazudik, vagy ferdít, azt rögtön észreveszem rajta. Bill kicsit sápadt volt és fáradt, biztosan szívesebben aludt volna, ha hagyom.
- Igazából nem is én foglalkozom az üzlettel, és amúgy sem kell túl bonyolult dolgokat csinálnom, reggeli kávé, délelőtti kávé, ebéd rendelés, elhozni David öltönyét a tisztítóból, taxit hívni, lebeszélni a találkozókat, fogadni a telefonjait. - sorolta ikrem, de ez elég magyarázkodósra sikerült.
- És ez a sok papír, amit a főnököd elhozott? - vágtam Billhez egy újabb kérdést.
- David titkárnője gépelte le, csak sorba kellett rakni, a holnapi megbeszéléshez. Tom, nyugodj meg. - tette a vállamra a kezét Bill.
Lesöpörtem onnan a tenyerét.
- Nem vagyok ideges. Csak nem értek semmit. Egy szóval nem mondtad, hogy ilyen jól mennek a dolgaid és ennyire lépdelsz felfele a ranglétrán. Én csak egy gyári melós vagyok, tudod...
- Mert ez egyáltalán nem számít! -szólt közbe Bill.
- Neked valószínűleg nem! Azt sem mondtad, hogy ez a David ilyen fiatal és laza...- tettem még hozzá.
Feszült hallgatás telepedett közénk kis időre. Nem mérges voltam, csak nem értettem, Bill miért hagyott ki megint az élete fontos állomásából. Ha valaki jobb állást kap, azzal dicsekedni szoktak, nem elhallgatni.
- Nehogy azt hidd, hogy David laza, nagyon is precíz, már ha a munkáról van szó, de valóban jó vezető...- ingatta a fejét Bill.
- Szerintem marhára rámenős! Hogy képzeli, hogy munkaidőn túli programokat szervez neked? Az asszisztense vagy, de nem a tulajdona! - elégedetlenkedtem.
- Úgy volt vele, hogy többen hamarabb fejezzük be, én ajánlottam fel, hogy legyen a találkozó itt. Tudom, szólnom kellett volna neked, akartam is, de nem vetted fel a telefont. Ő is végezni akart ezzel a sok munkával, hogy a feleségével lehessen. - mesélte még Bill és mosoly bujkált a szájánál.
- Komolyan van felesége? - hitetlenkedtem. A fagyosság, ami bennem volt a fickóval kapcsolatban, lassan engedett fel. El sem tudtam képzelni, milyen őrült nő kezd egy ilyen arrogáns és munkamániás alakkal.
- Nemrég nősült.- Bill még mindig mosolygott, megfogalmazhatatlan "tudom, mire gondolsz..." mosollyal.
Nekem David túl jól szituált volt, afféle született győztes, lehengerlő stílussal, gondolom jó sok pénzzel. És én, aki az önbecsülés terén pedig sosem álltam jól, mindig is egy senkinek gondoltam magamat, akiket az ilyenek simán lenyomhatnak. Ezért éreztem kényelmetlenül magam ennek a pasinak a közelében.
- Hú, gratulálok, de mi ez a vigyorgás, Bill?- igyekeztem nem visszamosolyogni, elég nehéz volt, de ebben az ügyben is túl sok kérdőjel mutatkozott. Bill ezzel a kiismerhetetlen titkolózásával az őrületbe tudott volna kergetni.
- Utálod Davidot? - kérdezte hirtelen ikrem.
Rávágtam volna, hogy naná, de nem ismertem eléggé, így csak a fejemet ráztam.
- Csak menőzött és vedelte a pezsgőt, neki főztél és egy falatot nem evett. Úgy viselkedett, mintha pótolhatatlan lenne, mintha ő lenne a világ ura! - dühöngtem felhevülten.
- Igen, kicsit fura a stílusa, de meglehet szokni. - adott igazat nekem Bill.
- Hát nekem nem lopta be a szívembe magát, fogalmazzunk úgy.- foglaltam össze az érzéseimet.
- Csak jobban meg kellene ismerned...- Bill közelebb húzódott hozzám és megvárta, míg lefekszem, akkor aztán a karjaimba bújt és a fejét szorosan a mellkasomra szorította.
- Ahhoz nincs kedvem. - ellenkeztem és már nem akartam erről az alakról beszélni. Jó volt így ez a közelség, Bill teste az enyémen, éreztem a szívverését, a lélegzetvételeit. A testem azonnali reakcióba lépve izgalommal válaszolt. Nagyon kevés volt az ilyen pillanat, legalábbis számomra, mert én ha lehet, éjjel-nappal így lettem volna ikremmel.
Nem telt bele egy perc és máris hevesen csókolóztunk. A nyelvem türelmetlenül tört be Bill pezsgőízű ajkai közé és ő is legalább ilyen vehemensen viszonozta a csókomat. Már nem látszott álmosnak, szorosan simult hozzám és tűzforró lett mindene. A vágy perzselte fel, ahogy engem is. A szívem csak úgy lüktetett, a vérem vitt, elmosva a magamban érzett bizonytalanságot, a kishitűséget, az ellenszenves David Jost irányában. Remegő kezekkel nyúltam Bill pólója után, hogy kibújtassam belőle, közben szinte letéptem a sajátomat és elhajítottam, nem foglalkozva, merre ér földet, ahogy a pizsamanadrágjaink is hasonló sorsra jutottak. Nem törődtem a részletekkel. Hiszen, ha Billel voltam együtt, semmi sem számított. Mielőbb ujjaim alatt akartam érezni, fehér, selymes és forró bőrét. Csak simogattam önfeledten, csókoltam az ajkait, az arcát, a nyakát, beletúrtam éjfekete hajába. Hallottam a sóhajait, ott dörömböltek bennem, és én is sóhajtoztam már, élveztem az érintéseit a legérzékenyebb részemen, ajkának friss, szenvedéllyel teli csókját, a nyelvét, ahogy végighaladt az számon, egészen a nyakam vonaláig, majd le a mellkasomig, hasamig. Hogy aztán a keményre duzzadt férfiasságomat kényeztesse.
- Bill...- suttogtam a nevét, amikor megéreztem az egyszerre ismerős és ismeretlen érzést, a lágy és egyúttal határozott mozdulatokat, amikre csípőm önkéntelenül is moccanni kezdett. Izzadtság borította el a homlokomat, a hátamat, a gyomrom kicsire zsugorodott. Bill ajka nedves volt és perzselt, a mozdulatok, amiktől mind hangosabb nyögéseket hallattam, pedig szédítőek. Nem tudtam kontrollálni a magam, csak vergődtem és mind erősebben markoltam Bill hajába, de ő nem tulajdonított ennek jelentőséget, ajkának, nyelvének minden egyes érintése gyötrelmesen édes volt, ha hagytam volna, hogy még csinálja, egész biztosan másodpercek alatt az extázisba jutok, ezért gyorsan felé kerekedve, finoman magam alá gyűrtem őt. Szája vérvörös volt, fekete hajtincsei verítékes arcába tapadtak, szaporán kapkodta a levegőt, a kéj gyönyörűszéppé varázsolta. Jó volt így látni, így birtokolni őt.
Újra csókolóztunk, a nyelveink szenvedélyesen kergetőztek, miközben karjaink egybefonódva felfedezőútra indultak a másik testének minden kis részén.
- Akarlak. - leheltem és éreztem az izzadtságot végiggördülni a gerincemen.
Bill férfiassága is ugyanolyan kemény volt, mint az enyém. Ikrem nyaka, mellkasa és hasa után vágyakozva érintettem meg, mire Bill összerándult és a tenyeremben lévő érzékeny testrész lüktetni kezdett az ujjaim között, hamar felvéve egy szapora ütemet.
- Én is akarlak, Tom. Szerelmem. - nyögte halkan Bill. Férfiasságán átlátszó és csúszós előcseppek folydogáltak, síkossá téve az ujjaimat, az izgatottság áramszerűen cikázott át rajtam ettől. Bill egy ritmusban mozgott a kezemmel, mind hangosabban nyögve és az én ajkamat is elhagyta pár felhevült, már-már nyögésszerű sóhaj. A szívem ki akart ugrani a torkomon és totális izgalomban voltam. És akartam még ezt érezni. Meg még annyi mindent. Bill testét, ahogy minden centiméteren összeér az enyémmel, a bőre forróságát, fel-alá emelkedő mellkasát, hevesen kalapáló szívét, hallani szerettem volna, ahogy sóhajtozik, majd nyögdécsel és hánykolódik az ölelésem között, én pedig mélyre megyek benne. Igen, ezt akartam, minden egyes nap, minden egyes percében. Remegve hajoltam el Billtől, aki levegőhiánnyal küzdve figyelte, hogy hajolok az éjjeliszekrényhez és húzom elő a testápolót. A hűvös krém engedelmesen folyt az ujjaimra és ikrem legalább ugyanennyire készségesen hagyta, hogy a lábai közé nyúlva, bekenjem az ott lévő területet, aztán az ujjammal belehatoljak. Talán több idő kellett volna, mert ikrem egy másodpercre megugrott, de aztán belenyugvó mosollyal nyugtázta a türelmetlen vágyaimat, aminek kicsit gyorsan adtam bizonyítékát. De már nehezen tudtam türtőztetni magamat, a sóvárgás mindent felülírt, a szívem gyorsan vert, a gyomrom fájt, az szerszámom kőkemény volt, minden egyes részem az eggyé válásért könyörgött. Hogy, ha csak pár rövid percre is, de elmerülhessek a földöntúli örömben és szó szerint együtt létezhessek Billel. Az ujjaim tették a dolgukat, Billnek csak néhány másodpercig volt rossz, utána jólesően sóhajtozott, az arca piros volt, ajka kiszáradva tapadt az én ajkamhoz egy csókra. Szinte görcsösen kapaszkodott a felkarjaimba és ahogy előbb egy, majd több ujjal voltam benne, az ágyékát zihálva nekifeszítette a kezemnek. Túl jó volt ez a tapasztalás nekem is és ha lehet, még jobban hatalma alá vont az izgalom, talán képes lettem volna ennyitől is elélvezni, de még nem akartam, kihúztam az ujjaimat Billből, aztán testápolót kentem a férfiasságomra, Bill elmélázva nézte a sokszor látott mozdulatsort, halvány pír kúszott az arcára, barna szemei szikrázva követték a fehér krém útját a kemény szerszámomon. Beharaptam az ajkam és egy halk, rekedt nyögést hallattam, kilelt a hideg a testápoló hidegségétől és a tudattól, hogy meg fog történni. Szeretkezünk.
Tudtam, mit kell tennem, az egész adta magát, a számomra mindig is fontos, kis részletek is a helyükre kerültek. Elfelejtett és jól begyakorolt dolgok kerültek felszínre. Ahogy Bill felé hajolva gyengéden belehatolok, miközben egyik kezemmel a feje fölött megszorítom a csuklóit. Ő feljebb emelte a csípőjét, megkönnyítve ezzel a dolgomat. Olyan lassan tettem meg, érzékeltem minden egyes centimétert, a szorosságot, a tűzforróságot, ami azonnal körbevett. A nyögés a torkomban rekedt ettől, éreztem Bill lélegzetét, amiből először a fájdalom szűrődött ki, de néhány másodperccel később már őt is kezdték magával sodorni lágy, majd egyre határozottabbá váló mozdulatok. Csókoltuk egymást, közben a testünk némán ringatózott, csak a nyöszörgéseink adtak dallamot az egésznek. Hideg verejték lepte be a halántékomat és homlokomat, a csípőm előre és hátra mozdult, mind mélyebben, az ajkam Bill ajkát falta vég nélkül. Egyre megfékezhetetlenebbül.
- Billie...az én Billie-m...- nyögtem a szájába, mire ikrem csak sóhajtozott, rohadtul érzékien. Lenéztem és láttam, hogy ér össze minden porcikánk. Felkavaró látvány volt, égni kezdett az arcom és zúgni a fülem.
Billhez hajoltam.
- Élvezz el nekem...Billie...
Annyira akartam, mert még sosem sikerült eljuttatnom az extázisba ezen a módon.
Néztem az arcát, csukott szemekkel, karjaival erősen fogott át engem, teste az enyém alatt tekergett kéjesen.
- Kérlek...
Éreztem, a csúcspont előtti, szavakba nem önthető érzés, hogyan indul el az alhasamból. Reszketni kezdtem és túl hamar volt, nem tudtam mit tenni ezellen, a gyönyör elborított és úgy hasított végig rajtam, akár egy villámcsapás. Bill nevét mondtam ki hangosan felnyögve, aztán ráhanyatlottam ikremre. A szívverésem a fülemben dübörgött és csak kapkodtam a levegő után. Kezeim Bill kezét keresték, és mikor megtalálták megszorították. A fejemben üresség volt, mindenem nehézzé vált, izzadtság és finom illatú testápoló gyöngyözött a nyirkos bőrömön, a lepedő, a takaró és a intim részeink a belőlem előtörő anyagtól ragadóssá váltak. Jó néhány perc telt el így, ebben a józanul részegítő lebegésben, Bill mellkasán pihenve, nem gondolva semmire, csak hallgatni milyen gyorsan veszi a levegőt. De aztán rögtön feltámadt bennem a lelkiismeretfurdalás, túl rövid volt az egész és csak én élveztem el.
Ikremhez húzódtam és lihegve megcsókoltam az ajkát.
- Akarod, hogy folytassam? Szeretném, ha neked is jó lenne...
- Nekem jó volt, Tom...- vágott közbe Bill a hajamat cirógatva. Fázni kezdtem az engem épp csak érintő simogatásaitól.
- Tudod, hogy értem...- pillantottam rá, de csak mosolygott.
- Tudom és higgy nekem, így is jó volt. Amennyire csak jó lehet. Érted? - kérdezte még mindig mosolyogva.
Nem győzött meg, pedig szívesen okoztam volna neki örömet, így vagy úgy.
Csalódottan bólintottam.
- Hát, oké.
- Szeretlek. És ne aggódj. - húzta magára a takarót ikrem.
Én meg csak pislogtam a lámpafényben.
- Aggódni? Volna rá okom? - sóhajtottam fel és a kérdést, valószínűleg csak magamnak címezhettem, mert Bill nem felelt.
- Kapcsold le a lámpát, kérlek szépen. - mondta válasz helyett és nyakig betakarózott.
Szó nélkül eleget tettem a kérésének és csak feküdtünk némán, én meg igyekeztem meggyőzni magamat, hogy minden úgy van jól, ahogy van és én csak én vagyok hülye, hogy a jó szokásomhoz híven megint többet látok a dolgokba, mint kellene.
