Tattoo

Hello !


Áh, nem megy ez nekem...Már ami a részek gyakori feltöltését illeti :/ Ne haragudjatok és köszi a kommenteket!!! 


Noha úgy tűnt, az év utolsó napján ikrem megbocsátott, de azért a helyzet nem volt ilyen egyszerű és nem kerültek gyorsan helyére a dolgok. Sokszor úgy éreztem, örök sebet ejtettem rajta és ezt soha sem tudja majd nekem elfelejteni. Nem is volt olyan hét, amikor ne jött volna szóba az eset. Bizonyítanom kellett hát neki, hogy többet ne legyen oka kételkedni bennem és az iránta érzett szeretetemben. Akartam valamit, ami még inkább összeköt minket a nyilvánvalókon kívül. Valami, ami örökre szól, ami végleges.
Elérkezett a tavasz, amit úgy vártam már, azt éreztem a tél szürkeségével együtt a múltam szennyesét is magam mögött tudhatom, és eljött az ideje az új kezdetnek. Akkor villant be, mit is kell tennem, amivel erősebbé fűzhetem a viszonyomat Billel. Éppen hazafelé ballagtunk egy nap a suliból, mikor felhoztam neki, hogy mi lenne, ha csináltatnánk egy-egy tetoválást. Az ötlet teljesen meglepte ikremet, de egyáltalán nem volt ellenére, így némi szervezkedést és spórolást követően egyik nap tanítás után elbuszoztunk Magdeburgba és meg is csináltattuk. A születésünk idejét varrattuk magunkra, jól látható helyre, az ujjainkra és bár tudtuk, hogy ebből mind otthon, mint az iskolában balhé lesz, egyáltalán nem bántuk meg. Miután vissza értünk a faluba, elmentünk a mi titkos tisztásunkra és csak ültünk a füvön, egymás karjában, a még friss tetoválásainkat nézegetve.
- Ez tökéletes.- suttogta felvillanyozódva Bill és meghatottság csillant a szemeiben.
Egyet értettem vele.
- Mint te. – jelentettem ki és óvatosan végig simítottam testvérem tetoválását, aztán a sajátomra néztem.
- Én nem vagyok tökéletes. – tiltakozott pirulva ikrem, ahogy közelebb húztam magamhoz.
- De az vagy és ez az utolsó láncszem… Most már tényleg az enyém vagy Bill…- mondtam, mire Bill elmosolyodott.
- Eddig is a tied voltam, hiszen tudod. Szerinted nagyi nagyon leszid minket a tetoválás miatt?
Vállat vontam. Már meg is jelent a gondolataimban nagyanyánk, ahogy kiabál, és kb. mindennek elmond minket. Követelve, hogy azonnal tüntessük el a tetoválást. A suliban pedig biztos kapjuk a kéretlen hozzászólásokat tanároktól, diákoktól egyaránt, megint lesz pár nap, mikor mi leszünk a beszédtéma. Mert sem a nagyi, sem más a földön nem érthette miért csináltuk és hogy mit jelentünk egymásnak Billel.
Ezt nem is lehetett jól elmagyarázni, ez bonyolult volt. Bill meg én majdnem egyszerre születtünk, ikrek voltunk. Az a dátum volt a végzetünk, a sorsunk. Mindennek az eleje. Én ezt a bőrömön akartam viselni, mint ahogy Bill neve volt a szívembe vésve már hosszú hónapok óta, és akárcsak a valódi tetoválásom, ez is egész életemre szólt.
- Valószínűleg, de semmitől sem félek, amíg te velem vagy.
Bill boldog elégedettséggel bámulta a kék eget.
- Én sem…- és mosolygott, ahogy ajkamat éhesen nyomtam az ő szájára. Ekkor egy autó suhant el az úton. Nem láttam, csak a hangját hallottam, de mint mindig, most is belém hasított a változtatás lehetősége, és a tervem, amit szinte az első naptól kezdve dédelgettem, ahogy betettem ide a lábamat.
- Ugye mindig így lesz Bill? Ugye velem jössz, ha itt hagyok mindent? – kérdeztem halkan, emlékeztetve a számtalan ígéretére, hogy majd ő meg én közösen kezdünk egy új életet máshol. Együtt, hiszen összetartozunk.
Tudnom, hallanom kellett ismét, mert néha elgyengített a bizonytalanság és megerősítésre vágytam. Úgy éreztem kevés vagyok és még mindig vezekelnem kell a Silkével elkövetett együttlét miatt.
Bill viszonozta a csókomat.
- Ha szeretnéd, veled megyek. – ígérte halkan.
- Hát még jó, hogy szeretném! – vágtam a szavába. 

Hiszen mást sem kívántam, mint ezt. Nem akartam elképzelni, hogy máshogy is történhet. Csakis együtt. Csakis Billel.
Miután új esélyt adott nekem, bebizonyosodott, hogy semmi sem foglalkoztat, csak hogy vele lehessek. Szükségem volt rá. Már egy mosolyától is kikészültem és szinte éjjel-nappal megszállottan vágytam a közelségére, az álomszerű, csodálatos érintésére.
Nagyon nagyon szerettem Billt…
Az esték, amik többnyire a forró szenvedélyről szóltak, lassan egybe mosódtak a délutánokkal. Amint lehetőségünk adódott rá, Billel kihasználtuk, hogy egymásnak örömet okozzunk. Már nem vártuk meg a sötétedést és nem aggódtunk annyira amiatt, hogy esetleg nagyanyánk rajta kaphat bennünket. Tudtuk mikor és mit szabad és meg tanultunk egy másodperc alatt szétugrani, ha mégis neszeket hallottunk.
Feküdtünk az ágyon, körülöttünk füzetek és ceruzák, jelezvén hogy tanulni kellene, de sem Bill, sem én nem törődtünk ezzel. Csak faltuk egymást hosszú percek óta és ziháltunk mind hangosabban, a nadrágom a bokámig letolva, Bill pedig felettem. Bele merülve a csókunkba. A haja teljesen izzadt volt és verejtékcseppek csorogtak le a homlokáról. Készségesen húzta feljebb a pulóveremet, hogy végigcsókolhassa, a hasamat aztán egyre lejjebb menjen.
- Ez az…- sóhajtottam fel boldogan, ahogy ajkai égető érintését megéreztem kemény férfiasságomon. A testem lüktetett Bill után, a vérem forrt az izgalomtól.
- Ne hagyd abba, kérlek…- suttogtam és a csípőm hamar felvette az ikrem által diktált ritmust, minden aznap történt rosszat elfeledtetve velem. A gondolataim eltompultak, csak ikrem mozdulataira tudtam koncentrálni és a kéjre, ami másodpercenként jobban öntött el kívül és belül. Ujjaim hol a hajába túrtak, hol a gerince mentén simítottak át. Ő pedig tette, amire vágytam. Egyre jobban és jobban tudott olvasni a testem reakcióiból és vitt közelebb a biztos beteljesülésbe. Nyelve mohón kényeztette a szerszámomat, a piercingjét, ahogy megéreztem, mindig remegés futott végig rajtam. Nem sok kellett, hogy szinte önkívületbe kerüljek.  A gyönyör, mint valami függöny ereszkedett rám és nem voltam ura a cselekedeteknek, a mind hangosabb nyögéseknek és hevesebb mozgásoknak.
 - Bill…- leheltem nevét, újra és újra.
A szívem gyorsan vert, kapkodtam levegő után, utolsó erőmmel belekapaszkodtam a pulóverébe, majd elsodort az orgazmus leírhatatlan érzése. Felnyögtem és magamhoz szorítottam Billt, majd csak zuhantam abba a végtelenbe, amit minden együttlétünk alkalmával éreztem. Mintha kicsit megszűntem volna, nem hallottam mást, csak a szívem hangjait és nem láttam semmit csak tompa fényű mintákat, amint lassan nyitogattam a szememet. Izzadt voltam mindenütt és lázasnak éreztem magam, a testem kicsit rázkódott. Kezeim hiába keresték, Bill már nem volt rajtam, mellettem feküdt és ámulattal figyelt engem. Pillantása majdnem elégetett. Zavarba jöttem és kiszáradt a torkom, az ágyékom környéke nyirkos volt.
- Szeretnéd, hogy én is? – kérdeztem lihegve és máris sóvárogva tapasztottam számat az ő szájára, érezve az izzadtságtól sós bőrét. Készen álltam volna, hogy most én okozok neki élvezetet, de ikrem csak megrázta a fejét.
- Majd este…- és mosolyogva nézte, hogy mit művelt velem.
- Oké. – bólogattam és amint a légszomj, meg a gyors szívverés alább hagyott, rendbe szedtem magamat. Pár perc múlva már felhúzott nadrággal ültem testvérem mellett kezemben a matematika füzettel, habár nehéz volt egy – egy ilyen eset után a normál tevékenységekhez hozzáfogni.
- Nekem most nincs kedvem ehhez. Nem is értem az egészet. – dünnyögtem fanyalogva. Aztán észrevettem, hogy Bill merően néz engem.
- Baj van? – érdeklődtem, mert nem tudtam olvasni a tekintetéből.
- Figyelted, Britta hogy nézett rád egész nap? – tette fel a kérdést Bill váratlanul és halál komoly arccal.
Nagy szemeket meresztettem erre. Brittát azóta sem tudtam lerázni, hogy szakított azzal a csökött agyú Romannal. Ott volt, ha kellett, ha nem és bár a külseje az előnyére változott, azzal hogy leszedte magáról azokat a szörnyen kihívó ruhákat, meg a tonna sminket, de én akkor sem mutattam iránta nagyobb érdeklődést.
- Hogy megmondjam az őszintét, nem izgat Britta, de te is tudod…- vontam vállat hanyagul.
- Mégis mindig a közeledben van. Ott nevetgél melletted és felül a padra. Épp veled szemben, abban a rövid ruhában. – jegyezte meg Bill.
Leraktam a füzetet és nem tagadom, hogy jól esett látni testvérem érzelmi kirohanását.
- Mi az Bill, te most féltékenykedsz, vagy mi? – nevettem el magam.
Bill zavarba jött, tűzpiros lett az arca.
- Csak azok után ami…- de itt elhallgatott és láttam rajta, hogy már bánta, amiért megszólalt.
Helyette én fejezem be a mondatot.
- Ami Silkével történt ugye? Tudom, nem adtam okot rá, hogy újra megbízz bennem, de szeretném, ha elhinnéd, nekem te vagy a legfontosabb az életben…
- A legfontosabb? –kérdezett vissza Bill.
- Persze. – bólogattam egy halvány mosoly kíséretében és ujjaim Bill ujjaihoz értek.
- Anyánál is fontosabb? – kérdezte ikrem és most meg én döbbentem meg. Nem értettem, hogy jött ide anya.
- Mindenkinél fontosabb vagy számomra. Te akkor is ott voltál velem, mikor anya, vagy a nagyi nem. És ami köztünk van, még erősebbé teszi az egészet. Nem szeretem sokat mondani, mert nem akarom, hogy ráunj, de szeretlek. Ahogy csak szeretni lehet…
És most én maradtam csendben. Mi mást mondhattam volna még? Ez volt a lényeg és nem szerettem volna, ha Bill egy nyálas alaknak tart, meg amúgy sem voltam a szavak embere. Csak akartam, hogy tudja mi a helyzet.
- Soha nem tudnám megunni, hogy szeretsz, és hogy ki is mondod…- közölte ikrem és búskomorsága lassan eltűnt az arcáról.
- Én inkább éreztetni szeretném, mintsem hogy folyton hajtogassam. Nem is tudom, mi lenne, ha egyszer már nem akarnál, és nem szeretnél többet. A Silke üggyel így is majdnem mindent elrontottam. – a hangszínemben volt valami keserűség, amit nem tudtam elrejteni, és amit Bill rögtön észrevett.
- Olyan butaságokat mondasz néha. – korholt kedvesen és megcirógatta az arcomat én pedig hálásan pillantottam rá. Annyira akartam hinni neki és abban, hogy együtt is lesz jövőnk, mert csak így látom értelmét az egésznek.

Messze túl a rossztettek s jótettek fogalmán van egy mező, ott találkozunk

Sziasztok !

Hát nagyon köszönöm az idáig majdnem ezres látogatottságot, a követést Tamcsinak <3 és a sok-sok kommentet. Talán rá sem szolgáltam,hiszen jó későn hoztam a folytatást, de sajnos van hogy napi 10 percnél nem ülök többet a net előtt.  Majd próbálom jobban beosztani az időmet, de nem ígérhetek semmit, ilyen ez a filmes szakma :P 

Az anyáéknál töltött három hét és a nyári szünet dögunalmasan, de csak eltelt. Elsején betöltöttük a tizenhatot és ismét iskolába mentünk. A hétköznapok monotonitása elmosta a keserű nyári élményeket. Az iskolát, a tanulást ugyanúgy utáltam, akárcsak jó pár tanulót és mindig csak az estéket vártam, mikor oda hajolhatok ikrem ajkához és csókolhatom, mikor a bőrét érezhetem az ujjaim alatt, vagy hallhatom a nyögéseit, ahogy átzuhanunk egy másik világba. Ez adott nekem erőt, ugyanakkor ez volt az, ami miatt egyszer már nem bírtam tovább és bevallottam neki mindent, amit Silkével műveltünk. Nem akartam így kezdeni egy újabb évet. Ez karácsonykor volt, egészen pontosan az ünnepi ebéd előtt. Szakadt a hó, minden ablakból színes fényeket láttam, karácsonyi zenék hallatszottak a nappaliból és hát igen… én sosem tudtam jól időzíteni. Bill persze kiborult a hírtől, csak ült az ágyán és bámult rám vádló szemekkel. A teste reszketett a visszafojtott sírástól.
- Silkével? – hitetlenkedett.
Kelletlenül megvontam a vállam.
- Vele. Tudod, hogy néha irkáltunk egymásnak, de csak, mint barátok, nem terveztem, hogy találkozunk. Aztán mikor nem jöttél el velem Magdeburgba, teljesen véletlenül összeakadtunk. Elhívott a lakásukra, ittunk egy kis alkoholt és…- gondterhelt sóhajjal vetettem véget a mondatnak. Nem akartam kimondani újra meg újra, mit csináltam Bill ellen. Gyűlöltem beszélni erről.
- És jó volt? – kérdezte halkan.
- Csak veled a jó. – vágtam rá azonnal.
- Akkor miért csináltad? – érdeklődött Bill.
- Nem tudom pontosan. Olyan fura volt ez az egész nyár, valahogy nem jöttünk ki egymással. Folyton csak veszekedtünk, nem tudtam mi bajod és dühös voltam, meg összezavarodtam. – kezdtem volna magyarázni, de aztán inkább elhallgattam.
- Ez nem ok. – szipogta ikrem.
Bólintottam.
- Igaz… de az egész nem arról szólt, amire gondolsz. Én egy barom vagyok, aki aznap sokat ivott, a pillanat hevében történt. Sajnálom…– feleltem.
- Lesz folytatása is? – jött az újabb szemrehányó kérdés, mire hevesen megráztam a fejem.
- Dehogy! Azóta még csak nem is írtam neki és ő sem jelentkezett. Miután megtörtént, elmondtam neki, hogy van valakim és megértette.
- És miért kellett elárulnod? Sosem tudtam volna meg. Nem értem…- csóválta a fejét Bill.
Végig simítottam a karján, de ő dacosan elrántotta az érintésem elől. Érthető harag áradt a mozdulataiból, könnyes, barna szemei lángoltak a felkavarodott érzelmektől.
- Mert ez titkolózás teher és szenvedés volt, én nem akarok neked hazudni Bill. Soha többet nem akarok. Csak még egy esélyt szeretnék, hogy helyre hozzam. Már ha még érdemlek újabb lehetőséget…- a hangom elcsuklott és csak bámultam a felgyűrődött ágyneműt Bill lábainál. Testvérem erre nem mondott semmit, csak ültünk ott nyomasztó csendben és mindketten vártunk valamire. Én a megbocsátásra, testvérem pedig arra, hogy meg tudjon bocsátani. Emlékeztem az Andreas és a Lena ügyekre, amik kis semmiségek voltak, de én jól felfújtam az egészet, amit én elkövettem százszor nagyobb bűn, nem is tudtam milyen jogon várhatom el testvéremtől, hogy elfelejtse, mégis reménykedtem. De Bill akkor nem beszélt, csak ült ott összetörve, én, pedig ha lehet, szembe köptem volna magam a szánalmasságomért. Aztán jött a nagyi, hogy kész az ebéd és nekünk jó képet kellett vágni. Soha olyan nyomorultul nem éreztem magam, mint akkor.
- Bocsáss meg! – mondtam Billnek halkan, amikor este a nappaliban ültünk a tv előtt. Nagyanyánk lefeküdt, jó ideje kettesben voltunk, mégsem esett köztünk egy szó sem. Bár be volt kapcsolva a televízió, de egyikünk sem az ilyenkor szokásos műsorokat nézte, az ajándékaink jószerivel kibontatlanul hevertek a fa alatt. Persze megnéztünk párat, mikor a nagyi átadta, örömködtünk egy sort, ahogy az anyáék által küldött ajándékoknak is örültünk, de ez valójában felületesség volt, megjátszás, ikrem is, én is teljesen máshol jártunk gondolatban. Csak bámultam magam elé és azon gondolkodtam, hogyan hozhatnám rendbe az egészet. Bill meg a karácsonyfát tanulmányozta, amit együtt díszítettünk fel még délelőtt. Amikor még minden okés volt köztünk.
- Kérlek, mondj valamit és nézz rám Bill! – szólaltam meg újra, miután Billtől semminemű reakció nem érkezett. Úgy figyelte azt a fát, mintha még sosem látta volna, a narancssárga-kék-piros színben villogó égők színei visszatükröződtek kisírt szemeiben és annyira nagyon sápadt volt. Én meg konkrétan egy utolsó féregnek éreztem magam a tetteimért.
- Hazudnom kellett volna életem végéig? Az jó lett volna? – tártam szét a karjaimat, amire Bill egy nemtörődöm vállrándítással reagált.
- Oké, azt akarod, hogy hagyjalak, akkor mondd azt, vagy kiálts rám, de szólj végre hozzám, mert megölsz a némaságoddal…- suttogtam neki rezignáltan, de ő csak hallgatott hajthatatlanul. A sóhajtásaiban éreztem, hogy a sírás küszöbén áll és nagyjából én is ezen a szinten voltam.
- Bill…- az egyik kezem a válla irányába indult, de az ügyetlen mozdulat félúton abba is maradt, mert testvérem rám sandított és ismeretlen érzések sütöttek a tekintetéből. Valódi harag és talán igaz gyűlölet. Én ezt láttam és gombócot éreztem a torkomban ettől. Meg tehetetlenséget. Minden erőm elhagyott egy másodperc alatt.
- Akkor én megyek lefeküdni. Jó éjszakát! – motyogtam halkan és testvérem természetesen erre sem felelt, csak ült ott ugyanabba az irányba meredve. Felballagtam az emeletre és benyitottam a szobánkba. Koromsötét volt, de az ablak felől jött némi fény a szomszéd házak karácsonyi fényeinek köszönhetően. Odasétáltam és elhúzva a függönyt kipillantottam rajta. A hó még mindig esett, vastag fehérséggel borítva be a tájat. Az első gondolatom az volt, hogy milyen szép látvány, aztán észbe kaptam, hogy ez baromság. Ez itt Loitsche, ez az átkozott falu az Isten háta mögött, ahol az életem totál felfordult, ahová be vagyok zárva és még két évig nincs szabadulás. Ahol nincsenek barátaim, van viszont pár gyökér, aki folyton piszkál és Britta akit nem tudok lekoptatni. Van a nagyanyám, aki olykor jófej, máskor meg nagyon nem az, szóval nem tudom hova rakni. És itt van anya, aki ugyan nem itt él, mégsem a távolság választ el tőle, hanem vastag érzelmi falak.
Itt van az ikrem Bill… akit bántottam, pedig Isten a tanúm rá, hogy nem akartam, hiszen mindenkinél többet jelent számomra. És végül itt vagyok én, aki megbotlottam, de jó alaposan. Aztán nem tudtam tartani a számat, nem bírtam cipelni tovább ezt a hazugságot és most minden tönkre ment.
A zsebemben lévő cigarettáért nyúltam, de aztán mégsem gyújtottam rá, nem volt kedvem. Kibújtam a pulcsimból és a nadrágomból, majd végig heveredtem az ágyamon és csak bámultam a plafont, ahol árnyak suhantak végig, ha az utcán elhaladt egy-egy jármű. Jó ideig fekhettem így, mikor is hangokat hallottam és nyílt a szoba ajtaja. Gyorsan a fal felé fordultam és úgy tettem, mint aki alszik. Bill benyitott, egyenesen az ágyához ment és lefeküdt. Pár másodpercig nyomasztó csend volt, aztán hallottam, hogy forgolódik az ágyon és nagyokat sóhajt, kicsivel később már azt is hallottam, ahogy szipog és sír. Fájni kezdett a gyomrom, idegesen játszottam a karikával a számban és nem tudtam, mit lépjek erre. Miattam zokogott, méghozzá elég hangosan.
- Sírsz? – kérdeztem, mintha nem lett volna egyértelmű. Felelet nem jött persze.
- Bill kérlek, ne sírj! – szólaltam meg végül, de ő csak sírt tovább.
- Ne csináld ezt… Tudom, hogy undorító vagyok, és amit csináltam az is az. Bármit megteszek, hogy jóvátegyem. – ültem fel az ágyon és a sötétben próbáltam kivenni ikrem alakját. Mozdulatlan volt, a fejét a párnájába nyomta és a teste rázkódott a sírástól. A kezeim ökölbe szorultak, az indulattól és utálattól, amit saját magam iránt éreztem.
Bill csak zokogott fájdalmasan és legszívesebben oda ugrottam volna hozzá, hogy a karjaimba vegyem, de nem mertem. Úgy éreztem, látni sem akar, amit meg is értettem. Vártam egy kicsit, hátha mond valamit, de nem így történt. A sírása egy idő után abba maradt, csak hallgatott fagyosan. Nem tudtam, végül is mikor aludt el, de nekem sokáig nem jött álom a szememre. Alvás helyett gondolkodtam és kínlódtam. Nagyon hosszú volt az éjszaka.
A két ünnep között sem volt köztünk túl sok a kommunikáció. Hogy a nagyi ne fogjon gyanút, minimális szinten beszélnünk kellett egymással, de ez nem volt több pár mondatnál, és amint nagyanyánk nem látott minket, ikrem máris visszavonult a passzív hallgatásba. Eljött a szilveszter és minden úgy történt, mint tavaly. A nagyi elment a barátnőjéhez pár órára, mi meg kettesben maradtunk Billel. Unatkozva feküdtem a nappaliban és az jutott eszembe, hogy egy évvel ezelőtt még mennyire más volt minden. Pont egy éve annak, hogy némi konyakozás után Bill meg én először csókolóztunk, ezzel egy lavinaszerű dolgot indítottunk el magunkban és egymásban. Hiszen egyik tettünk követte a másikat és a végén áthágva minden vérségi szabályt lefeküdtünk egymással. Egy esztendeje még mind a ketten naivak és kíváncsiak voltunk, hajtott minket a megismerés vágya és megrettentünk, mikor felfedeztük a valódi szexualitást, de soha egy percig sem bántam, hogy vele történt meg először. Most meg… Túl vagyunk jó néhány dolgon és Bill még mindig naiv valamilyen szinten. Én ellenben egy szemét vagyok és elromlottam.
Nyikordult az ajtó és belépett Bill. Egy másodpercre megtorpant az ajtóban, majd elindult felém, gyorsan arrébb húzódtam, hogy helyet adjak neki. Fél szemmel figyeltem, ahogy ült mellettem és olyan csodaszép volt. A szívverésem rögtön gyorsabb lett és összeszorította a torkomat a szomorúság. Felsóhajtva csatornát váltottam a tv-ben, de semmi érdekes nem volt. Az utca felől már órák óta ment a petárdázás, meg a hangos zene.
- Van ötleted, mit csináljunk? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de Bill csak tanácstalanul pislogott.
- Esetleg van kedved elugrani Brittáékhoz? Említette még téli szünet előtt, hogy szilveszteri bulit rendez. Benézhetnénk, nagyi úgyis csak éjfél után jön. Akarod, vagy maradjunk itthon? – érdeklődtem halkan, de már akkor tudtam, hogy ez az elképzelés működésképtelen, mikor még fel sem vetettem.
- Én maradnék, ha nem gond. De te csak menj, ha szeretnél. – felelte ugyanolyan halkan Bill, de láttam rajta, hogy elég meglepett, mert előhozakodtam az ötlettel.
Megráztam a fejemet.
- Annyira nem fontos, csak gondoltam, nem akarsz velem kettesben maradni nyomasztó hallgatások közepette. – hadartam el, majd felpattantam és a konyhába igyekeztem.
- És milyen érzés? – szólt utánam váratlanul Bill.
Megálltam és rögtön tudtam, mire értette. Elöntött a forróság és a szégyenérzet.
- Hát…- fordultam meg a szavakat keresve és magamban visszaidézve pár másodpercet az akkor történtekből, már amikre az ittasság miatt egyáltalán emlékeztem.
- Én csak azt tudom veled milyen…- tette hozzá ikrem.
Régebben már beszélgettünk arról, milyen lehet lánnyal lefeküdni. De mikor megtapasztaltam, annyira szégyelltem magam, hogy még a fejemben sem foglaltam össze, így a kérdés elsőre nehéznek bizonyult. De megpróbáltam a lehető legnyíltabban válaszolni rá. Lassan visszamentem a kanapéhoz és leültem Bill mellé. Komoly arccal várta a válaszomat.
- Nem mondom, hogy rossz volt. Mert a szex alapjában jó és Silke készséges volt, meg minden. Nem akarom rákenni az egészet, de ő jobban akarta, én csak hagytam, hogy úgy legyen, mert már túl részeg voltam, és mert én is csak egy vagyok a semmirekellő férfiak közül. Talán olyan vagyok, mint apa…
- Ezt azért nem hinném! – vágott a szavamba Bill, de nem tudott meggyőzni.
- Attól félek tőle ezt örököltem. Igen, lefeküdtem Silkével és ez kegyetlennek hangzik, mert az is. De megtettem, nem tudom ezt megmásítani, akár hogy szeretném. Viszont tudnod kell, hogy egyáltalán nem volt olyan, mint bármelyik együttlétem veled. Ahhoz nincs fogható, az mindig különleges, az mindig valami más, a köztünk lévő szeretet miatt. Úgy gondolom, a szex csak akkor működhet tökéletesen, ha igazi érzelmek vannak az emberben. Ez itt nem volt jelen, Silke meg én csak csináltuk, részemről érzések nélkül. A vele való szexelés túl valóságos volt. A konyhaasztalon feküdtünk és még egy üveg töményet is összetörtünk. Lefogadom, neki egyáltalán nem volt jó, mert elég rövid ideig tartott, a francba, még csak nem is védekeztünk rendesen…
Bill kissé sokkosan hallgatta a szavaimat, nekem viszont jó volt őszintének lennem.
- Ne haragudj. – mondtam még végül és lehajtott fejjel bámultam a kanapét. Ikrem határozatlanul bólogatott, aztán fél perccel később megszólalt.
- Annyira nem haragszom már. Csak fáj, és nem tudom, ez valaha eltűnik e belőlem. De köszönöm, hogy ezt így elmondtad és szeretném, ha ma este félretennénk a haragot, a csalódást, a magyarázkodást és a bocsánatkérést. Hiszen szilveszter van…A többiről később beszélünk.
Hitetlenkedve kaptam fel a fejemet és félszegen elmosolyodtam.
- Benne vagyok.

Erre testvérem is mosolyogni kezdett. Jó pár napja ez volt az első mosolyunk, szemvillanásunk egymás felé.
- Emlékszel, mit csináltunk tavaly ilyenkor? – érdeklődött Bill, mikor már a szobánkban feküdtünk és figyeltük a szomszédból elég jól
látszódó tűzijáték fényeit, bár én inkább Bill arcát néztem, ahogy kisfiúsan álmélkodva gyönyörködik a színekben. Melegség és szédülés borított el a látványától és a ténytől, hogy ott van mellettem néhány centire.
- Hát persze és soha nem is fogom elfelejteni. Az volt az egész életem egyik legszebb estéje. – bólogattam szaporán.
- Annyira boldoggá tettél, hogy megcsókoltál, soha nem csinálnám ezt másként. Tökéletes volt. Egyszerre hullott szét és került a helyére minden bennem.  – mondta Bill és szebben én sem fogalmazhattam volna meg.
- Tiszta őrület volt az biztos, azt hittem túl sokat ittál, vagy valami bajod van, hogy erre kérsz engem. Én akkor még nem is gondoltam, hogy te is táplálsz másféle érzelmeket irányomban, mint a testvériség. Valamit elárulok neked, akkor éjjel, mikor te már aludtál és én felébredtem, ugyanígy láttam a tűzijátékot, ott volt a falon mindenhol, színessé tette a szobát, én pedig hiába ébresztgettelek, hogy megmutassam neked. És akkor én… megtettem… szóval magamhoz nyúltam és közben téged néztelek. - egy másodpercre lecsuktam a szemem, az izgalomtól végigfutott a hátamon a hideg és a férfiasságom kezdett éledezni, már a puszta gondolattól is.
Bill arca lángba borult és kínos mosoly szaladt az ajkára.
- Nahát…- csak ennyit tudott kinyögni.
- Sajnálom, egy szexmániás baromnak tűnök…- mentegetőztem, de ekkor ikrem gyengéden megfogta a kezemet és mélyen a szemembe nézett.
- Nekem inkább őszintének látszol.
A suta magyarázkodásom abba maradt, a szavaim eltűntek, a gondolataim megfagytak. Csak Bill ujjait éreztem a sajátjaimon és szinte rögtön ösztönből viszonoztam az érintést.
- Az tény, hogy jól összezavartál és sokszor még most is így van. – sóhajtottam egyet zavartan.
- Vajon leszünk még olyan boldogok, mint múlt évben úgy ilyen tájt? – kérdezte váratlanul Bill.
Felkönyököltem az ágyon és félve, de megsimítottam testvérem arcát.
- Én annál sokkal boldogabb tudnék lenni veled. Engem semmi sem érdekel, csak mosolyogni lássalak. Nem akarok több fájdalmat okozni neked. Megfogadom, hogy az újévben jobban csinálok mindent! – jelentettem ki.
Ikrem kétkedve ingatta a fejét.
- Szerinted működnek az újévi fogadalmak?
- Az enyém működni fog! – vágtam rá magabiztosan.
Bill közel hajolt hozzám, az ajkunk már majdnem összeért. Csodálkoztam ezen a hirtelen jött változáson, nem rég még szóba sem akart állni velem. Meglepődésemet testvérem is észrevette.
- Nem akarod? – kérdezte.
Egyszerre futott végig rajtam a hideg és a forróság.
- Dehogynem! Csak nem tudom, szabad e. Úgy értem, megérdemlem e…-suttogtam.
Éreztem Bill karjait a nyakam köré fonódni és egy hitetlen sóhaj szakadt fel belőlem.
- Nekem is lehetnek újévi fogadalmaim…- mondta titokzatos arccal Bill és mire bármit reagáltam volna, máris megcsókolt. Szomjasan és felhevülve csókoltam vissza, hosszú napok óta nem éreztem már a közelségét és amint az ajkunk, a nyelvünk a másikéhoz ért, engem rögtön átjárt az izgalom. Annyira hiányzott már ez. Ikrem nem vesztegette az időt, a pulóverem után nyúlt, majd az én segítségemmel le is vette rólam, ahogyan a pólómat is. Szédült a fejem ettől a váratlan hangulatváltástól, de megpróbáltam nem ezen agyalni. Igazából nem is tudtam nagyon gondolkodni, az érzékiség, az izgalom elvonta a figyelmemet a kétségekről és a kérdésekről.
Sietve szedtem le én is róla a ruhadarabokat, hogy aztán csókolhassam a teste minden pontját végig a nyakától, a hasán át, egészen a legérzékenyebb pontjáig. Ahogy egyre meztelenebbek lettünk és szenvedélyese simogattuk egymást, azért tudtam, hogy nem jött minden magától rendbe és Bill nem bocsátott meg nekem, még biztos lesz pár komolyabb beszélgetésünk. Tudtam, hogy hosszú lesz az út, de Bill talán lassanként felenged és majd reményt ad, hogy folytassuk, vagy inkább újra kezdjük az egészet. És én jó leszek, nem fogok ismét csalódást okozni. Mert ikrem csak a legjobbat kaphatja, azért mert ilyen jó hozzám. Hálás voltam Billnek, hogy most velem volt, a karjaim között feküdt, suttogta a nevemet és akart engem, függetlenül attól, mit követtem el. Igen, végtelenül hálás voltam neki, amiért gyönyörűvé tette a szilveszter estémet, és amiért szeretett, amikor a legkevésbé érdemeltem meg azt.