Tattoo

Hello !


Áh, nem megy ez nekem...Már ami a részek gyakori feltöltését illeti :/ Ne haragudjatok és köszi a kommenteket!!! 


Noha úgy tűnt, az év utolsó napján ikrem megbocsátott, de azért a helyzet nem volt ilyen egyszerű és nem kerültek gyorsan helyére a dolgok. Sokszor úgy éreztem, örök sebet ejtettem rajta és ezt soha sem tudja majd nekem elfelejteni. Nem is volt olyan hét, amikor ne jött volna szóba az eset. Bizonyítanom kellett hát neki, hogy többet ne legyen oka kételkedni bennem és az iránta érzett szeretetemben. Akartam valamit, ami még inkább összeköt minket a nyilvánvalókon kívül. Valami, ami örökre szól, ami végleges.
Elérkezett a tavasz, amit úgy vártam már, azt éreztem a tél szürkeségével együtt a múltam szennyesét is magam mögött tudhatom, és eljött az ideje az új kezdetnek. Akkor villant be, mit is kell tennem, amivel erősebbé fűzhetem a viszonyomat Billel. Éppen hazafelé ballagtunk egy nap a suliból, mikor felhoztam neki, hogy mi lenne, ha csináltatnánk egy-egy tetoválást. Az ötlet teljesen meglepte ikremet, de egyáltalán nem volt ellenére, így némi szervezkedést és spórolást követően egyik nap tanítás után elbuszoztunk Magdeburgba és meg is csináltattuk. A születésünk idejét varrattuk magunkra, jól látható helyre, az ujjainkra és bár tudtuk, hogy ebből mind otthon, mint az iskolában balhé lesz, egyáltalán nem bántuk meg. Miután vissza értünk a faluba, elmentünk a mi titkos tisztásunkra és csak ültünk a füvön, egymás karjában, a még friss tetoválásainkat nézegetve.
- Ez tökéletes.- suttogta felvillanyozódva Bill és meghatottság csillant a szemeiben.
Egyet értettem vele.
- Mint te. – jelentettem ki és óvatosan végig simítottam testvérem tetoválását, aztán a sajátomra néztem.
- Én nem vagyok tökéletes. – tiltakozott pirulva ikrem, ahogy közelebb húztam magamhoz.
- De az vagy és ez az utolsó láncszem… Most már tényleg az enyém vagy Bill…- mondtam, mire Bill elmosolyodott.
- Eddig is a tied voltam, hiszen tudod. Szerinted nagyi nagyon leszid minket a tetoválás miatt?
Vállat vontam. Már meg is jelent a gondolataimban nagyanyánk, ahogy kiabál, és kb. mindennek elmond minket. Követelve, hogy azonnal tüntessük el a tetoválást. A suliban pedig biztos kapjuk a kéretlen hozzászólásokat tanároktól, diákoktól egyaránt, megint lesz pár nap, mikor mi leszünk a beszédtéma. Mert sem a nagyi, sem más a földön nem érthette miért csináltuk és hogy mit jelentünk egymásnak Billel.
Ezt nem is lehetett jól elmagyarázni, ez bonyolult volt. Bill meg én majdnem egyszerre születtünk, ikrek voltunk. Az a dátum volt a végzetünk, a sorsunk. Mindennek az eleje. Én ezt a bőrömön akartam viselni, mint ahogy Bill neve volt a szívembe vésve már hosszú hónapok óta, és akárcsak a valódi tetoválásom, ez is egész életemre szólt.
- Valószínűleg, de semmitől sem félek, amíg te velem vagy.
Bill boldog elégedettséggel bámulta a kék eget.
- Én sem…- és mosolygott, ahogy ajkamat éhesen nyomtam az ő szájára. Ekkor egy autó suhant el az úton. Nem láttam, csak a hangját hallottam, de mint mindig, most is belém hasított a változtatás lehetősége, és a tervem, amit szinte az első naptól kezdve dédelgettem, ahogy betettem ide a lábamat.
- Ugye mindig így lesz Bill? Ugye velem jössz, ha itt hagyok mindent? – kérdeztem halkan, emlékeztetve a számtalan ígéretére, hogy majd ő meg én közösen kezdünk egy új életet máshol. Együtt, hiszen összetartozunk.
Tudnom, hallanom kellett ismét, mert néha elgyengített a bizonytalanság és megerősítésre vágytam. Úgy éreztem kevés vagyok és még mindig vezekelnem kell a Silkével elkövetett együttlét miatt.
Bill viszonozta a csókomat.
- Ha szeretnéd, veled megyek. – ígérte halkan.
- Hát még jó, hogy szeretném! – vágtam a szavába. 

Hiszen mást sem kívántam, mint ezt. Nem akartam elképzelni, hogy máshogy is történhet. Csakis együtt. Csakis Billel.
Miután új esélyt adott nekem, bebizonyosodott, hogy semmi sem foglalkoztat, csak hogy vele lehessek. Szükségem volt rá. Már egy mosolyától is kikészültem és szinte éjjel-nappal megszállottan vágytam a közelségére, az álomszerű, csodálatos érintésére.
Nagyon nagyon szerettem Billt…
Az esték, amik többnyire a forró szenvedélyről szóltak, lassan egybe mosódtak a délutánokkal. Amint lehetőségünk adódott rá, Billel kihasználtuk, hogy egymásnak örömet okozzunk. Már nem vártuk meg a sötétedést és nem aggódtunk annyira amiatt, hogy esetleg nagyanyánk rajta kaphat bennünket. Tudtuk mikor és mit szabad és meg tanultunk egy másodperc alatt szétugrani, ha mégis neszeket hallottunk.
Feküdtünk az ágyon, körülöttünk füzetek és ceruzák, jelezvén hogy tanulni kellene, de sem Bill, sem én nem törődtünk ezzel. Csak faltuk egymást hosszú percek óta és ziháltunk mind hangosabban, a nadrágom a bokámig letolva, Bill pedig felettem. Bele merülve a csókunkba. A haja teljesen izzadt volt és verejtékcseppek csorogtak le a homlokáról. Készségesen húzta feljebb a pulóveremet, hogy végigcsókolhassa, a hasamat aztán egyre lejjebb menjen.
- Ez az…- sóhajtottam fel boldogan, ahogy ajkai égető érintését megéreztem kemény férfiasságomon. A testem lüktetett Bill után, a vérem forrt az izgalomtól.
- Ne hagyd abba, kérlek…- suttogtam és a csípőm hamar felvette az ikrem által diktált ritmust, minden aznap történt rosszat elfeledtetve velem. A gondolataim eltompultak, csak ikrem mozdulataira tudtam koncentrálni és a kéjre, ami másodpercenként jobban öntött el kívül és belül. Ujjaim hol a hajába túrtak, hol a gerince mentén simítottak át. Ő pedig tette, amire vágytam. Egyre jobban és jobban tudott olvasni a testem reakcióiból és vitt közelebb a biztos beteljesülésbe. Nyelve mohón kényeztette a szerszámomat, a piercingjét, ahogy megéreztem, mindig remegés futott végig rajtam. Nem sok kellett, hogy szinte önkívületbe kerüljek.  A gyönyör, mint valami függöny ereszkedett rám és nem voltam ura a cselekedeteknek, a mind hangosabb nyögéseknek és hevesebb mozgásoknak.
 - Bill…- leheltem nevét, újra és újra.
A szívem gyorsan vert, kapkodtam levegő után, utolsó erőmmel belekapaszkodtam a pulóverébe, majd elsodort az orgazmus leírhatatlan érzése. Felnyögtem és magamhoz szorítottam Billt, majd csak zuhantam abba a végtelenbe, amit minden együttlétünk alkalmával éreztem. Mintha kicsit megszűntem volna, nem hallottam mást, csak a szívem hangjait és nem láttam semmit csak tompa fényű mintákat, amint lassan nyitogattam a szememet. Izzadt voltam mindenütt és lázasnak éreztem magam, a testem kicsit rázkódott. Kezeim hiába keresték, Bill már nem volt rajtam, mellettem feküdt és ámulattal figyelt engem. Pillantása majdnem elégetett. Zavarba jöttem és kiszáradt a torkom, az ágyékom környéke nyirkos volt.
- Szeretnéd, hogy én is? – kérdeztem lihegve és máris sóvárogva tapasztottam számat az ő szájára, érezve az izzadtságtól sós bőrét. Készen álltam volna, hogy most én okozok neki élvezetet, de ikrem csak megrázta a fejét.
- Majd este…- és mosolyogva nézte, hogy mit művelt velem.
- Oké. – bólogattam és amint a légszomj, meg a gyors szívverés alább hagyott, rendbe szedtem magamat. Pár perc múlva már felhúzott nadrággal ültem testvérem mellett kezemben a matematika füzettel, habár nehéz volt egy – egy ilyen eset után a normál tevékenységekhez hozzáfogni.
- Nekem most nincs kedvem ehhez. Nem is értem az egészet. – dünnyögtem fanyalogva. Aztán észrevettem, hogy Bill merően néz engem.
- Baj van? – érdeklődtem, mert nem tudtam olvasni a tekintetéből.
- Figyelted, Britta hogy nézett rád egész nap? – tette fel a kérdést Bill váratlanul és halál komoly arccal.
Nagy szemeket meresztettem erre. Brittát azóta sem tudtam lerázni, hogy szakított azzal a csökött agyú Romannal. Ott volt, ha kellett, ha nem és bár a külseje az előnyére változott, azzal hogy leszedte magáról azokat a szörnyen kihívó ruhákat, meg a tonna sminket, de én akkor sem mutattam iránta nagyobb érdeklődést.
- Hogy megmondjam az őszintét, nem izgat Britta, de te is tudod…- vontam vállat hanyagul.
- Mégis mindig a közeledben van. Ott nevetgél melletted és felül a padra. Épp veled szemben, abban a rövid ruhában. – jegyezte meg Bill.
Leraktam a füzetet és nem tagadom, hogy jól esett látni testvérem érzelmi kirohanását.
- Mi az Bill, te most féltékenykedsz, vagy mi? – nevettem el magam.
Bill zavarba jött, tűzpiros lett az arca.
- Csak azok után ami…- de itt elhallgatott és láttam rajta, hogy már bánta, amiért megszólalt.
Helyette én fejezem be a mondatot.
- Ami Silkével történt ugye? Tudom, nem adtam okot rá, hogy újra megbízz bennem, de szeretném, ha elhinnéd, nekem te vagy a legfontosabb az életben…
- A legfontosabb? –kérdezett vissza Bill.
- Persze. – bólogattam egy halvány mosoly kíséretében és ujjaim Bill ujjaihoz értek.
- Anyánál is fontosabb? – kérdezte ikrem és most meg én döbbentem meg. Nem értettem, hogy jött ide anya.
- Mindenkinél fontosabb vagy számomra. Te akkor is ott voltál velem, mikor anya, vagy a nagyi nem. És ami köztünk van, még erősebbé teszi az egészet. Nem szeretem sokat mondani, mert nem akarom, hogy ráunj, de szeretlek. Ahogy csak szeretni lehet…
És most én maradtam csendben. Mi mást mondhattam volna még? Ez volt a lényeg és nem szerettem volna, ha Bill egy nyálas alaknak tart, meg amúgy sem voltam a szavak embere. Csak akartam, hogy tudja mi a helyzet.
- Soha nem tudnám megunni, hogy szeretsz, és hogy ki is mondod…- közölte ikrem és búskomorsága lassan eltűnt az arcáról.
- Én inkább éreztetni szeretném, mintsem hogy folyton hajtogassam. Nem is tudom, mi lenne, ha egyszer már nem akarnál, és nem szeretnél többet. A Silke üggyel így is majdnem mindent elrontottam. – a hangszínemben volt valami keserűség, amit nem tudtam elrejteni, és amit Bill rögtön észrevett.
- Olyan butaságokat mondasz néha. – korholt kedvesen és megcirógatta az arcomat én pedig hálásan pillantottam rá. Annyira akartam hinni neki és abban, hogy együtt is lesz jövőnk, mert csak így látom értelmét az egésznek.