Hy !
Nem is tudom, mit írhatnék...Több mint négy hónap kihagyás, erre nincs mentség. Vagyis csak annyi, hogy tényleg összejöttek a dolgaim, betegségek, két haláleset, költözés, új meló, egyéb dolgok, meg hát az ihlet hiánya. Tudom, senkit sem érdekel, de bocsánatot kérek! És itt a folytatás.
Bill teste megfeszült és egy hangosabb nyögés hagyta el
a száját, amivel engem is még jobban sodort a beteljesülés felé. Pedig nem
akartam még, hogy vége legyen, az volt az elképzelésem, hogy még sokáig
kényeztetem őt és hagyom, hogy elmerüljön az örömökben. Lassan mozdultam,
miközben néztem, ahogy a szemei lecsukódnak, majd fel-fel nyílnak. Annyira
gyönyörű volt, megfoghatatlanul szép, a világon a legszebb. Izzadtság csepp
pergett le a homlokomról, ahogy neki is minden porcikája hideg verejtékben
úszott, összemosva minket. Már nem voltunk két ember, minden egyes másodperc
amit így töltöttünk, ebben a bűnös, szoros és kegyetlenül jó kötelékben, egy
emberré változtatott minket. Nem is akartam már önmagam lenni. Egy akartam
lenni Billel. Örökre.
Ismerős remegések szaladtak végig rajtam és bennem. Tudtam, hogy ezt nem lehet
visszafordítani. Akármennyire is akartam húzni a pillanatot, Bill annyira nagy
hatással volt rám, hogy képtelenség volt. A szűk forróság, ami körbefogta a
férfiasságomat, csak sodort, taszított az extázisba és bár küzdöttem ellene,
még lassabb mozdulatokat tettem, csak elért engem. Mindenem görcsbe rándult és
a kielégülés elemi, ösztönös ereje maga alá vont. Hangosan felnyögtem és ahogy
minden erőm elhagyott, csak lehanyatlottam ikrem szintén szaporán pihegő
testére. Éreztem, ahogy erősen ölel és ő is ugyanúgy reszket, mint én.
- Bill…már megint elszúrtam…bocsáss meg…- lihegtem kifulladva, mert tudtam, ő
még nem jutott el a csúcsra, ellentétben velem, aki minden egyes alkalommal
eléri azt. Lelki ismeret furdalásom volt és egy pancsernek éreztem magam, hogy
nem vagyok képes uralkodni a testem felett. Pedig igyekeztem, mind jobb és jobb
szeretővé válni és nem csak a magam önző férfi léte miatt, hanem hogy Billnek
is mind nagyon örömet szerezzek. Hogy végre elvigyem a kielégülésbe a
mozdulataimmal, a csókjaimmal, a szeretetemmel. De úgy látszik, ez még mindig
váratott magára és dühössé tett, hogy ilyen béna vagyok.
- De hiszen jó volt Tom…Már majdnem teljesen jó volt. – hallottam meg ekkor
Bill kifáradt és rekedt hangját. A kezei finoman simogatták izzadt hátamat.
Sok mindent elértünk és megtanultunk együtt és már rájöttem, mivel tudom a
lehető legkisebb fájdalmat okozni neki. A kellemetlen első pillanatok egyre
rövidebbre sikerültek és én már ezt is haladásnak tartottam. Ismerve magamat,
ha nem figyeltem eléggé, hajlamos voltam brutálisan gyorsba átmenni és ezzel
fájdalmassá tenni az együttlétet, hiszen ikrem mindig olyan hatással volt rám,
hogy kiléptem a saját valómból és nem mindig tudtam kontrollálni a
cselekedeteimet.
Hitetlenkedve néztem fel rá.
- Hogyan?
Bill szemei lázasan megcsillantak és elsöpörte az arcába hulló hajtincseket.
- Igen…éreztem, amit akkor kell érezni, mielőtt…Tudod…Én majdnem eljutottam a
csúcsra…- ikrem kicsit elpirult, én meg alig mertem elhinni,hogy ezt mondja. A
gyomrom nagyot ugrott, imádtam, amikor a szexről beszél és még szemérmes is
mellé, pedig legtöbbször az volt és ezzel nagyon bepörgetett.
- Ez biztos ? – sóhajtottam fel és kihúzva magam belőle mellé feküdtem, de
közben egy másodpercre sem vettem le a szememet róla.
Bill bólogatott.
- Egészen biztos, nézz csak meg…- suttogta.
Tekintetem ágyékára esett, a férfiassága még mindig merev volt és láttam a
tetején megcsillanó előcseppeket. Egyszerre estem zavarba és tudatosult bennem
a boldogság.
- Azta Bill…ez komoly…- nevettem fel.
- Én tudom, hogy nemsokára eljön az a pillanat is, mikor egyszerre fogunk a
tetőpontra jutni. – Bill tenyere a hasamra tévedt, aztán kicsit lejjebb, én meg
csak figyeltem, ahogy szeretetteljesen megsimogat. Nem is húztam az időt, pár
forró és mély csók után rögtön megfogtam ágaskodó hímtagját és gyakorlott,
ritmusos mozdulatokkal kezdtem el kényeztetni. Bill pedig rögtön felvette a
tempót, a csípője egy ütemben mozdult a kezemmel. Ismét hallottam az érzéki
nyögéseit és éreztem izzadt teste egyre nagyobb remegését. Ahogy a nevemet
ismételgette, az volt a mennyország, ami csak a miénk, ahol csak ketten
léteztünk. Nem telt bele sok idő és ikrem hangos nyögdécselések közepette,
erősen belém kapaszkodva eljutott a csúcsra. Én juttattam el, nem úgy, ahogy
akartam, de örömöt adhattam neki és akkor csak az volt a fontos. A teste
mozdulatlanná vált néhány másodpercre, aztán elgyengülve húzott magára, miközben
ujjaimat ellepte a forró nedvesség, amit annyira imádtam és amitől rögtön ismét
elkezdtem izgalomba jönni.
- Szeretlek. – mondtam neki és az arcához hajolva megcsókoltam.
Zihálva elmosolyodott.
- Én is szeretlek. Nagyon.
A karjaimba zárva percekig úgy maradtunk. Megtehettük, nem kellett sietni
sehova, vagy attól tartani, megzavarnak minket. A nagyi a városba ment
karácsonyi bevásárlást tartani. Tudtuk, hogy ilyenkor órákig nem fog haza
érkezni, tehát előttünk volt egy egész nap.
- És most mit csináljunk ? – kérdeztem, miután kibontakozva az ölelésből, megtörölgettük
magunkat és öltözni kezdtünk.
Bill tétován ült az ágy szélén.
- Nekem mindegy…
- Esetleg nézhetünk tv-t, vagy kimehetünk az udvarra. Aztán később újra
próbálhatnánk a dolgot…- néztem rá reménykedve, miközben belebújtam a
pulóverembe.
Ikrem biccentett.
- Azt én is nagyon szeretném…
Egymásra mosolyogtunk és boldognak éreztem magam, Bill ugyanannyira akar engem,
mint én őt. Más pedig nem is volt érdekes. Ekkor azonban hirtelen csapódott a
ház ajtaja. Felugrottunk az ágyról és meglepve pislogtunk egymásra.
- A nagyi hazajött ? – kérdeztem értetlenül, de mielőtt az ablakhoz lépve
megnézhettem volna, hogy az autója csakugyan a ház előtt áll e, már hallottuk a
lépteit a szoba felé közeledni.
- Sziasztok fiúk, azt hittem még mindig az ágyban lustálkodtok. – lépett be
rosszalló tekintettel. Az hogy ágyban voltunk, nem is állt messze a valóságtól,
de persze ezt ő nem sejthette. Hálát adtam az égnek, hogy már ruha volt rajtunk
és semmi gyanús jel nem utalt az előbbi mámoros percekre.
- Mintha azt mondtad volna, bemész Magdeburgba vásárolni az ünnepekre. –
jegyezte meg Bill.
- Igen, voltam is ott. –vágta rá a nagyi.
- Hú, hát akkor jó gyorsan elintézted, máskor mindig estére kerülsz haza. -
szaladt ki a számon.
- Talán zavarok?!- háborodott fel nagyanyánk.
- Miben zavarnál ? – kérdeztem vissza tettetve a flegmát.
- Azt csak te tudhatod. – nagyanyánk nem látszott éppen jókedvűnek.
- Valami baj van ? – érdeklődött Bill, mire nagyi előkapott egy kék borítékot.
- Ez a baj, fiúk! A postás nyomta a kezembe, mikor vásárolni indultam. Ezzel
aztán úgy elrontotta a kedvemet, hogy nem volt hangulatom üzletből ki, meg be
járkálni. Összekapkodtam ami kell és ennyi. – válaszolt nagyanyánk feldúltan.
Kérdőn meredtünk a boríték felé. Nem volt rajta feladó.
- Ki küldte ? – kíváncsiskodtam.
De nagyinak nem volt kedve magyarázkodni.
- Olvassátok el ! – morgott, mire Bill kivette a kezéből a borítékot és
előhúzta belőle a havas téli tájat ábrázoló karácsonyi képeslapot.
- Kedves nagyi ! Szeretettel várlak a karácsony esti családi vacsorára. Szépen
kérlek, gyere el, hogy személyesen is megismerhesselek végre. Ölel unokád
Marcus.- olvasta hangosan Bill.
Nagyinak rögtön könny szökött a szemébe. Anyáék amúgy évente küldték a
karácsonyi lapokat, amiben mindig meginvitálták vacsorázni, de ő persze makacsul
ellenállt és távol maradt. Bill és én mehettünk, de ő sosem jött velünk. Ezért
hát anyáék stratégiát változtattak és az idei karácsonyra Marcus nevében
intézték a meghívást. És ha valami volt, amitől a nagyi zaklatott lett, az épp
ez a dolog volt. A “ Marcus-ügy” volt a nagyi gyenge pontja, mindig is gyötörte
a lelki ismeret, hogy nem láthatta még személyesen a kisfiút, mert anyával
rossz volt a viszonya. És ez a mostani húzás, láttam hogy kiütötte nála a
biztosítékot.
- És most mi lesz, elmész a vacsorára ? – sandítottam a nagyira, miközben
elvéve testvéremtől a lapot, az járt a fejemben, hogy anya meg Gordon tutira
Marcus szájába adták a szavakat.
Nagyi letörten sóhajtott.
- Nem tehetünk mást fiúk…
- Tehetünk ? – kérdeztem vissza.
- Persze. Csak nem képzelted, hogy egyedül megyek! Azt nem vállalnám be, el
kell, hogy kísérjetek ! – válaszolt nagyanyánk.
- Veled megyünk nagyi. – bólintott biztatóan Bill. És lehet, hogy ő még lelkes
is volt, de én már kevésbé. Valahogy átláttam a dolgot, hogy ez nem kizárólag a
féltestvérünk fejéből pattant ki, ő csak egy eszköz volt Gordon, na meg főleg
anya kezében. De végül tökmindegy volt, mert az egész el lett döntve és nem
volt apelláta.
Idegesen vártuk az indulást. A nagyi aznap egyszerűen mindenen kiakadt és
robbant, mint egy bomba. Sikerült összebalhéznom vele, mert mindenáron azt
akarta, hogy kiöltözzünk. Ordítoztunk egy sort, de mégiscsak fel kellett venni
azokat a ruhákat, amikben úgy éreztem magam, mint egy idióta. Bill viszont teljesen
feketében, valami eszméletlenül jól nézett ki. A levegő is bent maradt a
tüdőmben, mikor megláttam.
- A mindenit…- motyogtam magam elé és nagyon kellett türtőztetnem magamat, mert
ahogy végig néztem rajta, máris kezdett éledezni a szerszámom.
- Jól nézel ki. – mondtam végül meglepően higgadtan, ahogy Bill mellém ült, a
nappali kanapéján.
- Te is. – mosolygott Bill.
- Dehogy, szerencsétlenül nézek ki. Nem tudom, mit vétettem, hogy ezt kell
viselnem. – dühöngtem halkan.
- Szerinted mi lesz az este folyamán? – kérdezte Bill.
Vállat vontam.
- Hát passz, a nagyi elég kibírhatatlan volt egész nap, nem bízom semmiben,
csak remélem, nem esnek egymás torkának.
- Én is remélem. – osztotta a véleményemet Bill.
Nem volt kedvem beszélgetni, szorongatott az idegesség, nem volt akartam az
egészet, inkább itthon ünnepeltem volna, már amennyiben ünneplésnek nevezik,
hogy gyorsan megvacsorázunk, kibontjuk az ajándékot, aztán nagyi elvonul a
szobájába, mi meg nézzük a tv-t Billel. Végül is mindegy minek hívjuk, akkor is
ezerszer jobb lett volna, mint ez a kötelező izé anyáéknál.
- Indulhatunk. – jelent meg úgy húsz perc múlva a nappali ajtajában nagyi.
Tisztán látszott rajta, hogy ki van készülve, hiába volt rajta elegáns ruha, a
legfeltűnőbb mégis a sápadtsága és komorsága volt. A kezében pár kisebb csomagot
tartott, amiket gondolom anyáéknak szánt.
Kábán és kelletlenül szedelőzködtünk ikremmel, majd rövidesen a sötét, néptelen
autóúton mentünk Zielitz felé. A csend ami beállt közénk szinte kínzó volt,
nagyi vezetett, közben meg sem szólalt, mi meg Billel néztünk ki az el-elsuhanó
tájakra. már amennyit látni lehetett belőle. Amilyen némán és feszülten telt az
utazás, ugyanolyan csendben ballagtunk anyáék házához, miután leparkoltunk
előtte. Az egész környéket a karácsonyi fények tették színessé és ünnepivé.
- Meddig maradunk ? – kérdeztem halkan, mire nagyanyánk szúrós szemmel nézett
rám.
- Még oda sem értünk Tom…- dohogott.
- Oké, csak kérdeztem. – zártam rövidre a dolgot.
- Elhiheted, hogy nekem sem sok kedvem van az egészhez. De ne aggódj, nem
töltünk itt túl sok időt, csak kérlek, viselkedjetek jól. – torpant meg a kapu
előtt nagyi, láthatóan nagyon idegesen.
- Mi mindig jók vagyunk. – vigyorogtam rá, hogy kicsit oldjam a hangulatát, de
nem nyertem.
- Na ezen vitatkozhatnánk. – csóválta meg a fejét, majd gondterhelten megnyomta
a csengőt. Rövid ideig nem hallottunk neszt, majd felkapcsolódott az udvari
lámpa és léptek közeledtek. Mindannyian anyára számítottunk, de Gordon állt
előttünk udvarias mosolyt magára erőltetve.
- Hello fiúk, boldog karácsonyt ! – rázott velünk kezet, majd nagyihoz fordult.
- Örülök, hogy találkoztunk, boldog karácsonyt. Én Gordon vagyok, fáradjon be.
- Boldog karácsonyt, én vagyok Simone anyja, de gondolom ezt tudja…-
mutatkozott be nem túl bőbeszédűen nagyanyánk, majd besétált az előtte szélesre
tárt ajtón, mi követtük.
- Simone és Marcus bent vannak és már nagyon vártak titeket. – mondta Gordon,
miközben előre ment.
- Mi is örülünk, hogy itt lehetünk. – jelentette ki nem valami meggyőzően
nagyi, mi pedig egyetértően bólogattunk a háta mögött. Gordon hátra pillantott
és szerintem nem hitt nekünk, meg mi sem neki. Nagyjából kölcsönösen nem
akartuk az egészet, de muszáj volt.
Kellemes meleg, valami karácsonyi zene és finom sütemény illat szállt a
levegőben, ahogy benyitottunk.
- Drágám, merre vagy ? – kiáltotta Gordon, de semmi válasz nem jött. Közben
levettük a kabátokat és a fogasra akasztottuk őket.
- Megérkeztek a vendégek ! – szólt ismét Gordon, erre már nyitódott egy ajtó az
emeleten és rövidesen feltűnt anya. Szépen felöltözve, a haja is rendben volt,
de az arcán meggyötörtség látszott, a szemei kisírva, még a smink sem tudta
eltüntetni. Rögtön kiszúrtuk, ahogy lejött a lépcsőn.
- Szia anya !- köszöntünk neki egyszerre Billel, én meg azt találgattam
magamban, miért sírhatott. Talán összeveszett Gordonnal, vagy csak az izgalom
miatt.
- Isten hozott titeket ! – köszöntött
bennünket egy hatalmas öleléssel, aztán nagyihoz fordult. Egy másodpercig
mérlegelt, aztán őt is megölelte, igaz jóval kevesebb vehemenciával.
- Nagyon köszönöm, hogy eljöttél anya. Sokat jelent ez Marcusnak és nekem is…-
suttogta és könny lepte el a szemét.
- Köszönöm a meghívást. – mondta erre udvariasan nagyi.
- Annyi mindenről kellene beszélni…- kezdte volna anya, de nagyi leintette.
- Ne ma este Simone. Majd máskor, most nem azért jöttem, hogy a múltról
merengjünk !
Anya arcán csalódás ült, talán sejtette, hogy az igazi nagy kibékülés nem most
fog elkövetkezni, sőt talán soha se.
- Rendben. – mondta beletörődve.
Közben Gordon is előkerítette Marcust és jöttek a kötelező körök, Marcus
bemutatása, idegenvezetés a házban, meg ilyenek. Nagyi igyekezett távolság
tartó lenni, de valahol a lelke mélyén ő is örült, hogy ennyi év után először,
láthatja a kisfiút és talán az elpazarolt időre gondolt, mikor a karjaiba
zárta.
- Végre együtt a család. – állapította meg anya meghatottan, mikor már mind a nappalijukban
ültünk. kivéve Marcust, aki a szobájában játszott.
- Nem is tudjátok, mióta várok erre. – mondta és nem tudta megállítani a
szeméből folyamatosan előtörő könnyeket.
- Hát eljött, mert itt volt az ideje talán. – ingatta a fejét bizonytalanul
nagyanyánk. Anya bólogatott és csak sírt. Mi meg döbbenten hallgattunk.
- Simone, most már ne sírj. – csitította Gordon, a vállát simogatva, de anya
nem tudta abba hagyni.
- Elnézést, még a végén oda ég a vacsora. – pattant fel és szipogva kisietett a
nappaliból.
Értetlenkedve néztünk utána.
- Miért ilyen szomorú anya ? – kérdezte Bill és számomra is nehezen hihető
volt, hogy a pillanat kavarta fel ilyen mértékben.
Gordon felkapott egy süteményt, majd elénk tolta a tálat, hogy vegyünk, de
mindegyikünk nemet intett.
- Az a helyzet, hogy történt valami, ami teljesen beárnyékolja az ünnepet. –
kezdett bele.
- De mégis mi?- érdeklődött nagyi.
Gordon bánatosan sóhajtott.
- Lehet, hogy meglepő, de Simone és én egy ideje babát terveztünk. Szerettük
volna, ha Marcusnak van egy testvére…
- Hiszen már van testvére, Bill meg én. – vágtam a szavába.
- Úgy érti, édestestvére. – szólalt meg mellettem nagyi, kissé gúnyosan. Ezt
érzékelte Gordon is, mert jól elvörösödött.
- Egy hete anyátok csinált egy terhességi tesztet, pozitív lett. Gondolhatjátok,
hogy örült és úgy gondoltuk, a karácsonyi vacsorán jelentjük be. Tegnap még
elmentünk az orvoshoz, azt reméltük, talán már ultrahang képet is hozhatunk
haza a piciről. De az orvos sajnos semmit sem látott…
- Ez mit jelent ? – kérdezte Bill.
Gordon lehajtotta a fejét.
- Azt, hogy anyátok mégsem vár gyereket, a teszt valószínűleg rossz volt.
A hír egyszerre sokkolt és el is szomorított minket. Megsajnáltam anyát és
csodálkoztam is, nem gondoltam volna, hogy szeretne még egy gyereket.
- Szegény anya. – mondta együttérzően ikrem.
- Próbáltam tartani benne a lelket, de nagyon le van törve, egész nap csak
sírt. Minden vágya, hogy még egy babát szülhessen, úgy szeretne egy kislányt.
Az a baj, hogy nagyon bele éltük magunkat.- magyarázta Gordon.
- Azért még nincs veszve semmi, én is sokat küzdöttem annak idején, hogy végre
anya legyek. Nem szabad feladni. – próbálta a maga módján vigasztalni nagyi,
Gordon bánatosan helyeselt, egymás után kapkodva a karácsonyi süteményeket.
Billre néztem, éreztem, hogy ugyanarra gondol, így aztán nem lepett meg, hogy
egyszerre álltunk fel az asztaltól.
- Hova mentek ? – lepődött meg nagyi.
- Anyához, hátha kicsit jobb kedvre derítjük. – feleltem, aztán a konyhába
indultunk. Anya éppen az egyik edény felett sírdogált, kezében egy pohár
borral. Döbbenten pislogtunk egymásra Billel, úgy tudtuk, egy életre leszámolt
az ivással. De persze egy ilyen dolog után azért érthető volt, hogy megiszik
egy-két italt.
- Hallottuk Gordontól mi történt. Nagyon sajnáljuk…– kezdtem bele, kicsit
zavartan, ahogy beléptünk a konyhába. Anya ránk emelte a kisírt szemeit és
keserűen elmosolyodott.
- Ugye tudod, hogy veled vagyunk ? – kérdezte Bill, mire anya bólogatott és
letéve a poharat, hozzánk lépett.
- Nekem vannak a legcsodálatosabb fiaim a világon. – suttogta és megölelt
minket. Kicsit talán túlzott, én nem voltam csodálatos. Bill az volt,
tökéletes, de én nem, viszont tiszta szívemből sajnáltam, hogy anya vágya nem
teljesülhetett.
- Szerintem hamarosan megszületik a kisbaba, akire annyira vársz. – mondta Bill
és megsimogatta anya arcát. A mozdulataiból áradt a feltétlen szeretet, bár én
is ennyire ki tudtam volna mutatni, de csak megnémultan álltam anya karjai
között, a torkom összeszorult és nem tudtam semmi értelmeset kinyögni.
- Nagyon remélem, de ha mégsem így lesz, akkor is szerencsésnek mondhatom
magam, hiszen itt vagytok ti és Marcus. Talán most már nagyanyátokkal is rendbe
hozhatom a dolgot. – törölgette a szemét anya, aztán magára véve egy kicsit
jobb hangulat látszatát, a tűzhelyen gőzölgő tálakhoz ballagott.
- Szerintem lassan kész a vacsora, adjuk át az ajándékokat, aztán üljünk
asztalhoz. – kérte sírástól még fátyolos hangon, mielőtt Bill, vagy én bármit
mondhattunk volna.
Nem sokkal később túl voltunk az ajándékozáson, és a vacsorán, ami elég
kedélytelenre sikerült. Anya kitett magáért, sok finom ételt készített és
próbált beszélgetést kezdeményezni, de nem igazán volt fényes a hangulata, és
nagyi is elég erősen elzárkózott a túlzott kapcsolat építéstől. Gordon igazából
meg sem szólalt, Marcus, meg miután megvacsorázott, eltűnt a nappaliban az
újonnan kapott játékaival. Billel mi is csak ültünk ott bambán és alig vártam
már, hogy végre indulhassunk haza. De a desszert még hátra volt.
- És fiúk, van már barátnőtök ? – kérdezte anya nevetve, egy újabb pohár bort
töltve magának. Akkor este már a sokadikat.
Megállt a kezemben az evőeszköz és éreztem, ahogy pirossá és forróvá válik az
arcom. Lopva Billre pillantottam, az ő arcán is átrohant a zavar vörössége.
- Jelenleg épp nincs. – feleltem bámulva a fehér porcelán tányér leges-legközepébe.
- Ez meglepő, olyan helyesek és vagányak vagytok mind a ketten. Hogy lehet,
hogy nem jártok senkivel sem ? Vagy Loitschében csak csúnya lányok vannak ? –
vihogott tovább anya idegesítően és alig ismertem rá. Nem rég még a könnyeivel
küzdött a konyhában, most meg néhány pohár italtól úgy viselkedik, mint egy
tizenöt éves csaj.
- Simone, szerintem hagyjuk ezt a témát, a fiúk majd beszámolnak erről, ha úgy
tartja kedvük. – jegyezte meg Gordon, mert ő is kellemetlennek gondolta a
szituációt, de anyát nem lehetett leszerelni, így feladta és inkább
csatlakozott Marcushoz a nappaliban.
- Tehát, hogy is van ez a barátnő téma ?- könyökölt az asztalra anya, miután
Gordon lelépett.
- Nincs most és kész. – vonogattam a vállamat.
Nagyi sem állta meg most már szó nélkül.
- Tom és Bill még bőven ráérnek az ilyesmivel, az a fontos, hogy tanuljanak az
érettségire. De most azt hiszem, ideje indulnunk.
- A fiúk még nem ették meg a süteményt. És különben is, még korán van. – vágott
a szavába anya dacosan.
- Egyáltalán nincs korán. Viszont koromsötét van és nekem még vezetnem is kell.
– mondta erre nagyi mérgesen.
Anya maga elé vette a boros üveget és öntött magának a poharába.
- Na és mi lenne, ha ma itt aludnátok fiúk ? – rukkolt elő az újabb borral
felhígított ötletével.
- Most ? – képedt el Bill.
- Most.Vagy bármikor máskor. Itt van saját szobátok, van életteretek, ahol azt
csináltok, amit akartok. Loitschében fogadok, még mindig egy szobán vagytok kénytelenek
osztozni. – forgatta meg a szemét anya kissé fölényesen.
- Jó nekünk úgy. – szólalt meg halkan Bill. Én meg kicsit elmosolyodtam. Nem
csak hogy jó a közös szoba- sőt néha közös ágy- hanem a legjobb és jó volt
hallani, hogy testvérem is így véli.
- Szerintem is jó, volt idő, mikor évekig nem is láttuk egymást. – tettem hozzá
én is a magam véleményét.
- Nem mondjátok komolyan. – elégedetlenkedett tovább anya, ezzel idegesítve a
nagyit.
- A fiúk kaphattak volna külön szobát. Az emeleten van még másik helyiség is.
Kérdeztem már őket, mondtam hogy ha szeretnék, kifestünk, rendbe rakunk még egy
szobát és külön költözhetnek. De nem akarták. – magyarázta ingerülten a nagyi.
- Na persze…Nyilván a rád való tekintettel mondták ezt, de majd ha lesz
barátnőjük, vágyni fognak a külön szobára, sőt vágyni egy normálisabb életre. Meglátod…
- Ha lesz barátnőjük, arról talán én is tudni fogok. Nem hinném, hogy neked
árulnák el először, lévén hogy alig foglalkoztál velük. –jelentette ki nagyanyánk.
Kezdtem magam nagyon kellemetlenül érezni, mint egy tárgy, ami felett
vitatkoznak.
- Nem hagynátok abba ? – kérdeztem, de meg sem hallották, folytatták, mintha
ott sem lennénk.
- Hát persze, majd épp veled fogják megbeszélni a szexuális életüket, mikor
olyan maradi vagy! Te és szegény apa, mindig is konzervatívak voltatok, ha nem
lettek volna felvilágosító könyvek, én sosem tudok meg semmit az ilyen
dolgokról. – csóválta a fejét anya.
Nagyi lecsapta a poharát az asztalra, amitől az megremegett. A feszültség
szinte tapinthatóvá vált a levegőben.
- Jó ég Simone, de hiszen nem is tudtál semmit ezekről a dolgokról ! Egy könnyűvérű
csitri voltál és tizenévesen teherbe ejtettek!
Anya ajkára fagyott a szó, indulatosan belekortyolt a poharába.
- Na, akkor itt alszotok fiúk ? – pillantott ránk fátyolos szemekkel és
megbántva.
Nagyi ekkor állt fel az asztaltól.
- A fiúk az én gyámságom alatt vannak, még kiskorúak, tehát azt teszik, amit én
mondok. És én most azt mondom, hogy öltözzetek, mert indulunk haza ! – adta ki
az utasítást és látszott rajta, marhára nem viccel.
Anya gyűlölettel nézett rá.
- Te mindig mindent elrontasz! – sziszegte dühösen.
- Tévedsz, én eljöttem, a többi rajtad múlt. Azt ajánlom, ezen gondolkodj el.
És ha lehet, ne igyál már többet, emlékezz, mekkora baj lett ebből jó pár évvel
ezelőtt ! – ezzel nagyanyánk végleg anyába fojtva a szót a nappaliba indult,
hogy elköszönjön a többiektől és végre mehessünk.
Bill meg én, akik eddig csendben hallgattuk az egészet, villámgyorsan összekaptuk
magunkat és miután mi is búcsút vettünk Gordontól és Marcustól, a csomagokkal
megrakodva lépkedtünk a nagyi kocsija felé. Anya jött velünk, miközben nagyit
szidta, aki már az autóban várakozott ránk.
- Nagyanyátok megint önmagát adta. Hogy bírjátok elviselni ?! Hihetetlen ez a
nő, hogy a karácsony sem szent neki. Azt hiszem befejeztem vele, többet nem
hívom meg, de ti remélem azért hamarosan ismét eljöttök. – sóhajtozott.
Billel egymásra néztünk.
- Természetesen. – mondta ikrem erőltetett műmosollyal, csak hogy ne idegesítse
anyát.
- Akkor jó. Szilveszterkor csinálunk egy kis összejövetelt. Marcust leküldjük
Gordon szüleihez és átjön pár barátunk, néhányan hozzák a gyerekeiket is. Nem
akarnátok ti is jönni ? – érdeklődött.
Nekem már most egy rohadt nagy nem volt a válaszom, de inkább csak kibújtam az
egyenes felelet alól.
- Még nem tudjuk, lesz e programunk aznap estére.
- Azért gondoljátok át. – kérte anya.
Bill megsimogatta a vállát.
- Rendben, de most menj be, megfázol itt a hidegben.
Anya erősen megölelt minket búcsúzóul, majd vissza indult a házba. Mi pedig
integettünk neki.
- Boldog karácsonyt drágáim. – mosolygott és ez volt az a mosolya, ami a
szívünkig hatolva tudatosította bennünk, hogy akármi is van, vagy volt, ő akkor
is az anyánk és hiába csinált annak idején egy egész családot felemésztő
baromságot, azzal hogy ott hagyott minket, akkor sem tudjuk ezért kellően
gyűlölni. Megijedtem, mert én igazán nem akartam nagyon kötődni hozzá, de mikor
így mosolygott és szorosan átölelt engem, az jutott az eszembe, hogy milyen jó
is ez és milyen jó is lehetett volna, egész eddigi életemben érezni. Amint anya
eltűnt a szemünk elől, beültünk az autóba. Fagyos légkör várt minket. Nagyi
dühösen bámult ránk a visszapillantó tükörben.
- Itt fogunk ülni reggelig ? – kérdeztem, miután nem indította be a járművet,
csak megfejthetetlen arccal vizsgálgatott minket. Nyilván haragudott ránk, hogy
még beszélgettünk anyával és nem csak köszönés nélkül beültünk a kocsiba, ahogy
ő tette.
- Mondott valamit rólam ? – kérdezte válasz helyett nagyanyánk.
- Semmi olyat, amire te gondolsz. A szilveszterről beszélt. – ráztam meg a
fejemet.
- Azt elfelejtheti, a közeljövőben biztos nem jövök ide ismét. Anyátok
borzasztóan felelőtlen és éretlen, pedig azt gondoltam ennyi év után már
megkomolyodott…- morgott nagyi.
Nehéz volt ezt hallgatni, kb. ugyanúgy, ahogy anya előbbi nagyi elleni “kampányát”.
Az ellentét, ami köztük feszült nem tűnt egyhamar kibékíthetőnek.
- Kár, hogy nem sikerült elrendezni a nézeteltéréseteket. – néztem nagyira.
- Anyátokkal lehetetlen, még mindig a saját sérelmeivel van elfoglalva. – legyintett
nagyanyánk.
- Anya csak érzelmileg labilis jelenleg. – próbálta védeni anyát Bill,
eredménytelenül.
- Hívd ahogy akarod, előttem végleg leszerepelt. – nagyi végre elindította a
kocsit. Nagy sóhajjal dőltem hátra az ülésben és kérdőn bámultam Billre, de ő
sem mondott egy árva szót sem, ahogy nagyanyánk sem szólalt meg egész haza úton.
Az tény, hogy mindenkit felkavart az este és alig vártam már, hogy vége legyen.
Mikor hazaértünk, a nappaliban raktuk le az ajándékokat a karácsony fa alá.
- Kibontjuk a csomagokat ? – kérdezte a nagyi kezében a kabátjával.
- Szerintem tegyük át holnapra. Ez az este elég borzasztó volt. – javasoltam és
mindenki egyet értett.
- Ahogy mondod. Akkor ha nem gond, én lefekszem aludni. Jó éjszakát és boldog
karácsonyt. – mondta a nagyi, aztán behúzta a nappali ajtaját maga mögött.
- Neked is boldog karácsonyt ! – mondtuk Billel, aztán ledobtam a kabátomat és
leültem a kanapéra. Égett a szemem és kezdett megfájdulni a fejem. Bill is
mellém telepedett és csak ültünk ott a gondolatainkba mélyedve.
- Tudod, mit érzek most ? – szólaltam meg váratlanul, ahogy végre levettem
magamról a gyűlölt alkalmi viseletként szolgáló pulóvert.
- Mit ? – érdeklődött ikrem.
- Hogy akármit hoz az élet, mi sosem leszünk annyira közel anyához, mint
szeretnénk. Látod, inkább új gyereket akarnak, mintsem hogy velünk jobbá tegyék
a kapcsolatot. – feleltem.
- Igen, lehet hogy az új baba is egyfajta vezeklés, az ellenünk elkövetett
cselekedeteiért. – bólogatott Bill.
- Ráadásul a nagyival is csak marják egymást. Azt gondolom, mindketten csak meg
akarnak győzni minket a saját igazukról, hogy válasszuk, tartsuk jobbnak őket.
De én inkább a semleges maradok és a magam lábára állok. Ki maradok ebből és új
életet kezdek veled, Bill…- és végig simítottam Bill karján, ő szelíden elmosolyodott
és a vállamra hajtotta a fejét. Azt hiszem, az egész karácsony estében ez
jelentette számomra a legtöbbet. Hogy ott volt velem. Mindig és mindenben.
Elképzelni, átvészelni sem tudtam volna másképp.
Hallgatásunkat a mobilom üzenetet jelző csipogása szakította darabokra. Meglepődve
rezzentünk össze Billel és morogva kutattam a kabátom zsebében a készülékem
után.
- Ki a franc írhat ilyenkor ? – morfondíroztam és visszaülve Bill mellé,
feloldottam a mobil billentyűzárját, hogy megnézzem, ki küldött üzenetet. Ikrem
mellettem kíváncsian bámulta a kijelzőt.
- Drága Tom! Boldog karácsonyt kívánok, ha a szünetben unatkozol és erre jársz,
felugorhatsz. Nálam te sosem zavarsz, Britta…- olvasta helyettem a sorokat Bill
és mire a mondat végére ért, egészen rekedtté vált a hangja.
- Tudtam már mi hiányzott, Britta meg a hülyeségei. – puffogtam és gyorsan
kitöröltem az üzenetet, ami annyira nem is lepett meg, már előző nap is írt
valamit, amire nem válaszoltam és nem is említettem Billnek. Úgy voltam vele,
ha nem reagálok rá, előbb-utóbb csak megunja. Vagy végre betöltöm a
tizennyolcat és eltűnök innen, akkor aztán azt ír, amit akar, nem leszek a
közelében.
- Nem írsz neki vissza ? – csodálkozott Bill.
- Dehogy írok! Nem érdekel. – tiltakoztam. Bill hitetlenkedve bólogatott, aztán
felkelt mellőlem.
- Maradunk még egy kicsit ? Olyan jó volt csak itt ülni, anya és nagyi vitáitól
mentesen és nem mondani semmit. – néztem utána csalódott képpel.
Ikrem azonban elkedvetlenedett.
- Inkább lefekszem Tom. – nyúlt az ajtó kilincse után.
- Ugye nem gondolod, hogy bármi közöm van Brittához, vagy ahhoz amit írt ?
Tudod milyen, nem komplett, kár vele foglalkozni. – magyarázkodtam, de tök
idétlenre sikeredett és Billt sem győzte meg.
- Nem gondolok semmit, csak elfáradtam. Aludj jól, szeretlek. – suhant át egy
fájdalmas mosoly ikrem arcán, aztán már csak a nappali ajtajának diszkrét
nyikorgását hallottam. És hirtelen olyan ijesztően jéghideg lett minden körülöttem.
Nem bírtam, mikor csak úgy elmegy tőlem. Főleg, hogy éppen semmit sem
csináltam.
- Én is szeretlek. Nagyon és mindennél jobban. – szóltam utána, aztán idegesen
forgattam a kezemben a telefont, amit kedvem lett volna összetörni. Nem volt
elég ez az elbaltázott, ránk erőltetett vacsorázós este, még Britta is
bekavart, de hát nem is ő lett volna. Hülye liba ! Egy teher, egy újabb érv, egy
útmutatás, hogy az én helyem biztosan máshol van.