Jéghideg

Hy !

Nem is tudom, mit írhatnék...Több mint négy hónap kihagyás, erre nincs mentség. Vagyis csak annyi, hogy tényleg összejöttek a dolgaim, betegségek, két haláleset, költözés, új meló, egyéb dolgok, meg hát az ihlet hiánya. Tudom, senkit sem érdekel, de bocsánatot kérek! És itt a folytatás.

Bill teste  megfeszült és egy hangosabb nyögés hagyta el a száját, amivel engem is még jobban sodort a beteljesülés felé. Pedig nem akartam még, hogy vége legyen, az volt az elképzelésem, hogy még sokáig kényeztetem őt és hagyom, hogy elmerüljön az örömökben. Lassan mozdultam, miközben néztem, ahogy a szemei lecsukódnak, majd fel-fel nyílnak. Annyira gyönyörű volt, megfoghatatlanul szép, a világon a legszebb. Izzadtság csepp pergett le a homlokomról, ahogy neki is minden porcikája hideg verejtékben úszott, összemosva minket. Már nem voltunk két ember, minden egyes másodperc amit így töltöttünk, ebben a bűnös, szoros és kegyetlenül jó kötelékben, egy emberré változtatott minket. Nem is akartam már önmagam lenni. Egy akartam lenni Billel. Örökre.
Ismerős remegések szaladtak végig rajtam és bennem. Tudtam, hogy ezt nem lehet visszafordítani. Akármennyire is akartam húzni a pillanatot, Bill annyira nagy hatással volt rám, hogy képtelenség volt. A szűk forróság, ami körbefogta a férfiasságomat, csak sodort, taszított az extázisba és bár küzdöttem ellene, még lassabb mozdulatokat tettem, csak elért engem. Mindenem görcsbe rándult és a kielégülés elemi, ösztönös ereje maga alá vont. Hangosan felnyögtem és ahogy minden erőm elhagyott, csak lehanyatlottam ikrem szintén szaporán pihegő testére. Éreztem, ahogy erősen ölel és ő is ugyanúgy reszket, mint én.
- Bill…már megint elszúrtam…bocsáss meg…- lihegtem kifulladva, mert tudtam, ő még nem jutott el a csúcsra, ellentétben velem, aki minden egyes alkalommal eléri azt. Lelki ismeret furdalásom volt és egy pancsernek éreztem magam, hogy nem vagyok képes uralkodni a testem felett. Pedig igyekeztem, mind jobb és jobb szeretővé válni és nem csak a magam önző férfi léte miatt, hanem hogy Billnek is mind nagyon örömet szerezzek. Hogy végre elvigyem a kielégülésbe a mozdulataimmal, a csókjaimmal, a szeretetemmel. De úgy látszik, ez még mindig váratott magára és dühössé tett, hogy ilyen béna vagyok.
- De hiszen jó volt Tom…Már majdnem teljesen jó volt. – hallottam meg ekkor Bill kifáradt és rekedt hangját. A kezei finoman simogatták izzadt hátamat.
Sok mindent elértünk és megtanultunk együtt és már rájöttem, mivel tudom a lehető legkisebb fájdalmat okozni neki. A kellemetlen első pillanatok egyre rövidebbre sikerültek és én már ezt is haladásnak tartottam. Ismerve magamat, ha nem figyeltem eléggé, hajlamos voltam brutálisan gyorsba átmenni és ezzel fájdalmassá tenni az együttlétet, hiszen ikrem mindig olyan hatással volt rám, hogy kiléptem a saját valómból és nem mindig tudtam kontrollálni a cselekedeteimet.
Hitetlenkedve néztem fel rá.
- Hogyan?
Bill szemei lázasan megcsillantak és elsöpörte az arcába hulló hajtincseket.
- Igen…éreztem, amit akkor kell érezni, mielőtt…Tudod…Én majdnem eljutottam a csúcsra…- ikrem kicsit elpirult, én meg alig mertem elhinni,hogy ezt mondja. A gyomrom nagyot ugrott, imádtam, amikor a szexről beszél és még szemérmes is mellé, pedig legtöbbször az volt és ezzel nagyon bepörgetett.
- Ez biztos ? – sóhajtottam fel és kihúzva magam belőle mellé feküdtem, de közben egy másodpercre sem vettem le a szememet róla.
Bill bólogatott.
- Egészen biztos, nézz csak meg…- suttogta.
Tekintetem ágyékára esett, a férfiassága még mindig merev volt és láttam a tetején megcsillanó előcseppeket. Egyszerre estem zavarba és tudatosult bennem a boldogság.
- Azta Bill…ez komoly…- nevettem fel.
- Én tudom, hogy nemsokára eljön az a pillanat is, mikor egyszerre fogunk a tetőpontra jutni. – Bill tenyere a hasamra tévedt, aztán kicsit lejjebb, én meg csak figyeltem, ahogy szeretetteljesen megsimogat. Nem is húztam az időt, pár forró és mély csók után rögtön megfogtam ágaskodó hímtagját és gyakorlott, ritmusos mozdulatokkal kezdtem el kényeztetni. Bill pedig rögtön felvette a tempót, a csípője egy ütemben mozdult a kezemmel. Ismét hallottam az érzéki nyögéseit és éreztem izzadt teste egyre nagyobb remegését. Ahogy a nevemet ismételgette, az volt a mennyország, ami csak a miénk, ahol csak ketten léteztünk. Nem telt bele sok idő és ikrem hangos nyögdécselések közepette, erősen belém kapaszkodva eljutott a csúcsra. Én juttattam el, nem úgy, ahogy akartam, de örömöt adhattam neki és akkor csak az volt a fontos. A teste mozdulatlanná vált néhány másodpercre, aztán elgyengülve húzott magára, miközben ujjaimat ellepte a forró nedvesség, amit annyira imádtam és amitől rögtön ismét elkezdtem izgalomba jönni.
- Szeretlek. – mondtam neki és az arcához hajolva megcsókoltam.
Zihálva elmosolyodott.
- Én is szeretlek. Nagyon.
A karjaimba zárva percekig úgy maradtunk. Megtehettük, nem kellett sietni sehova, vagy attól tartani, megzavarnak minket. A nagyi a városba ment karácsonyi bevásárlást tartani. Tudtuk, hogy ilyenkor órákig nem fog haza érkezni, tehát előttünk volt egy egész nap.
- És most mit csináljunk ? – kérdeztem, miután kibontakozva az ölelésből, megtörölgettük magunkat és öltözni kezdtünk.
Bill tétován ült az ágy szélén.
- Nekem mindegy…
- Esetleg nézhetünk tv-t, vagy kimehetünk az udvarra. Aztán később újra próbálhatnánk a dolgot…- néztem rá reménykedve, miközben belebújtam a pulóverembe.
Ikrem biccentett.
- Azt én is nagyon szeretném…
Egymásra mosolyogtunk és boldognak éreztem magam, Bill ugyanannyira akar engem, mint én őt. Más pedig nem is volt érdekes. Ekkor azonban hirtelen csapódott a ház ajtaja. Felugrottunk az ágyról és meglepve pislogtunk egymásra.
- A nagyi hazajött ? – kérdeztem értetlenül, de mielőtt az ablakhoz lépve megnézhettem volna, hogy az autója csakugyan a ház előtt áll e, már hallottuk a lépteit a szoba felé közeledni.
- Sziasztok fiúk, azt hittem még mindig az ágyban lustálkodtok. – lépett be rosszalló tekintettel. Az hogy ágyban voltunk, nem is állt messze a valóságtól, de persze ezt ő nem sejthette. Hálát adtam az égnek, hogy már ruha volt rajtunk és semmi gyanús jel nem utalt az előbbi mámoros percekre.
- Mintha azt mondtad volna, bemész Magdeburgba vásárolni az ünnepekre. – jegyezte meg Bill.
- Igen, voltam is ott. –vágta rá a nagyi.
- Hú, hát akkor jó gyorsan elintézted, máskor mindig estére kerülsz haza. - szaladt ki a számon.
- Talán zavarok?!- háborodott fel nagyanyánk.
- Miben zavarnál ? – kérdeztem vissza tettetve a flegmát.
- Azt csak te tudhatod. – nagyanyánk nem látszott éppen jókedvűnek.
- Valami baj van ? – érdeklődött Bill, mire nagyi előkapott egy kék borítékot.
- Ez a baj, fiúk! A postás nyomta a kezembe, mikor vásárolni indultam. Ezzel aztán úgy elrontotta a kedvemet, hogy nem volt hangulatom üzletből ki, meg be járkálni. Összekapkodtam ami kell és ennyi. – válaszolt nagyanyánk feldúltan.
Kérdőn meredtünk a boríték felé. Nem volt rajta feladó.
- Ki küldte ? – kíváncsiskodtam.
De nagyinak nem volt kedve magyarázkodni.
- Olvassátok el ! – morgott, mire Bill kivette a kezéből a borítékot és előhúzta belőle a havas téli tájat ábrázoló karácsonyi képeslapot.
- Kedves nagyi ! Szeretettel várlak a karácsony esti családi vacsorára. Szépen kérlek, gyere el, hogy személyesen is megismerhesselek végre. Ölel unokád Marcus.- olvasta hangosan Bill.
Nagyinak rögtön könny szökött a szemébe. Anyáék amúgy évente küldték a karácsonyi lapokat, amiben mindig meginvitálták vacsorázni, de ő persze makacsul ellenállt és távol maradt. Bill és én mehettünk, de ő sosem jött velünk. Ezért hát anyáék stratégiát változtattak és az idei karácsonyra Marcus nevében intézték a meghívást. És ha valami volt, amitől a nagyi zaklatott lett, az épp ez a dolog volt. A “ Marcus-ügy” volt a nagyi gyenge pontja, mindig is gyötörte a lelki ismeret, hogy nem láthatta még személyesen a kisfiút, mert anyával rossz volt a viszonya. És ez a mostani húzás, láttam hogy kiütötte nála a biztosítékot.
- És most mi lesz, elmész a vacsorára ? – sandítottam a nagyira, miközben elvéve testvéremtől a lapot, az járt a fejemben, hogy anya meg Gordon tutira Marcus szájába adták a szavakat.
Nagyi letörten sóhajtott.
- Nem tehetünk mást fiúk…
- Tehetünk ? – kérdeztem vissza.
- Persze. Csak nem képzelted, hogy egyedül megyek! Azt nem vállalnám be, el kell, hogy kísérjetek ! – válaszolt nagyanyánk.
- Veled megyünk nagyi. – bólintott biztatóan Bill. És lehet, hogy ő még lelkes is volt, de én már kevésbé. Valahogy átláttam a dolgot, hogy ez nem kizárólag a féltestvérünk fejéből pattant ki, ő csak egy eszköz volt Gordon, na meg főleg anya kezében. De végül tökmindegy volt, mert az egész el lett döntve és nem volt apelláta.
Idegesen vártuk az indulást. A nagyi aznap egyszerűen mindenen kiakadt és robbant, mint egy bomba. Sikerült összebalhéznom vele, mert mindenáron azt akarta, hogy kiöltözzünk. Ordítoztunk egy sort, de mégiscsak fel kellett venni azokat a ruhákat, amikben úgy éreztem magam, mint egy idióta. Bill viszont teljesen feketében, valami eszméletlenül jól nézett ki. A levegő is bent maradt a tüdőmben, mikor megláttam.
- A mindenit…- motyogtam magam elé és nagyon kellett türtőztetnem magamat, mert ahogy végig néztem rajta, máris kezdett éledezni a szerszámom.
- Jól nézel ki. – mondtam végül meglepően higgadtan, ahogy Bill mellém ült, a nappali kanapéján.
- Te is. – mosolygott Bill.
- Dehogy, szerencsétlenül nézek ki. Nem tudom, mit vétettem, hogy ezt kell viselnem. – dühöngtem halkan.
- Szerinted mi lesz az este folyamán? – kérdezte Bill.
Vállat vontam.
- Hát passz, a nagyi elég kibírhatatlan volt egész nap, nem bízom semmiben, csak remélem, nem esnek egymás torkának.
- Én is remélem. – osztotta a véleményemet Bill.
Nem volt kedvem beszélgetni, szorongatott az idegesség, nem volt akartam az egészet, inkább itthon ünnepeltem volna, már amennyiben ünneplésnek nevezik, hogy gyorsan megvacsorázunk, kibontjuk az ajándékot, aztán nagyi elvonul a szobájába, mi meg nézzük a tv-t Billel. Végül is mindegy minek hívjuk, akkor is ezerszer jobb lett volna, mint ez a kötelező izé anyáéknál.
- Indulhatunk. – jelent meg úgy húsz perc múlva a nappali ajtajában nagyi. Tisztán látszott rajta, hogy ki van készülve, hiába volt rajta elegáns ruha, a legfeltűnőbb mégis a sápadtsága és komorsága volt. A kezében pár kisebb csomagot tartott, amiket gondolom anyáéknak szánt.
Kábán és kelletlenül szedelőzködtünk ikremmel, majd rövidesen a sötét, néptelen autóúton mentünk Zielitz felé. A csend ami beállt közénk szinte kínzó volt, nagyi vezetett, közben meg sem szólalt, mi meg Billel néztünk ki az el-elsuhanó tájakra. már amennyit látni lehetett belőle. Amilyen némán és feszülten telt az utazás, ugyanolyan csendben ballagtunk anyáék házához, miután leparkoltunk előtte. Az egész környéket a karácsonyi fények tették színessé és ünnepivé.
- Meddig maradunk ? – kérdeztem halkan, mire nagyanyánk szúrós szemmel nézett rám.
- Még oda sem értünk Tom…- dohogott.
- Oké, csak kérdeztem. – zártam rövidre a dolgot.
- Elhiheted, hogy nekem sem sok kedvem van az egészhez. De ne aggódj, nem töltünk itt túl sok időt, csak kérlek, viselkedjetek jól. – torpant meg a kapu előtt nagyi, láthatóan nagyon idegesen.
- Mi mindig jók vagyunk. – vigyorogtam rá, hogy kicsit oldjam a hangulatát, de nem nyertem.
- Na ezen vitatkozhatnánk. – csóválta meg a fejét, majd gondterhelten megnyomta a csengőt. Rövid ideig nem hallottunk neszt, majd felkapcsolódott az udvari lámpa és léptek közeledtek. Mindannyian anyára számítottunk, de Gordon állt előttünk udvarias mosolyt magára erőltetve.
- Hello fiúk, boldog karácsonyt ! – rázott velünk kezet, majd nagyihoz fordult.
- Örülök, hogy találkoztunk, boldog karácsonyt. Én Gordon vagyok, fáradjon be.
- Boldog karácsonyt, én vagyok Simone anyja, de gondolom ezt tudja…- mutatkozott be nem túl bőbeszédűen nagyanyánk, majd besétált az előtte szélesre tárt ajtón, mi követtük.
- Simone és Marcus bent vannak és már nagyon vártak titeket. – mondta Gordon, miközben előre ment.
- Mi is örülünk, hogy itt lehetünk. – jelentette ki nem valami meggyőzően nagyi, mi pedig egyetértően bólogattunk a háta mögött. Gordon hátra pillantott és szerintem nem hitt nekünk, meg mi sem neki. Nagyjából kölcsönösen nem akartuk az egészet, de muszáj volt.
Kellemes meleg, valami karácsonyi zene és finom sütemény illat szállt a levegőben, ahogy benyitottunk.
- Drágám, merre vagy ? – kiáltotta Gordon, de semmi válasz nem jött. Közben levettük a kabátokat és a fogasra akasztottuk őket.
- Megérkeztek a vendégek ! – szólt ismét Gordon, erre már nyitódott egy ajtó az emeleten és rövidesen feltűnt anya. Szépen felöltözve, a haja is rendben volt, de az arcán meggyötörtség látszott, a szemei kisírva, még a smink sem tudta eltüntetni. Rögtön kiszúrtuk, ahogy lejött a lépcsőn.
- Szia anya !- köszöntünk neki egyszerre Billel, én meg azt találgattam magamban, miért sírhatott. Talán összeveszett Gordonnal, vagy csak az izgalom miatt.
 - Isten hozott titeket ! – köszöntött bennünket egy hatalmas öleléssel, aztán nagyihoz fordult. Egy másodpercig mérlegelt, aztán őt is megölelte, igaz jóval kevesebb vehemenciával.
- Nagyon köszönöm, hogy eljöttél anya. Sokat jelent ez Marcusnak és nekem is…- suttogta és könny lepte el a szemét.
- Köszönöm a meghívást. – mondta erre udvariasan nagyi.
- Annyi mindenről kellene beszélni…- kezdte volna anya, de nagyi leintette.
- Ne ma este Simone. Majd máskor, most nem azért jöttem, hogy a múltról merengjünk !
Anya arcán csalódás ült, talán sejtette, hogy az igazi nagy kibékülés nem most fog elkövetkezni, sőt talán soha se.
- Rendben. – mondta beletörődve.
Közben Gordon is előkerítette Marcust és jöttek a kötelező körök, Marcus bemutatása, idegenvezetés a házban, meg ilyenek. Nagyi igyekezett távolság tartó lenni, de valahol a lelke mélyén ő is örült, hogy ennyi év után először, láthatja a kisfiút és talán az elpazarolt időre gondolt, mikor a karjaiba zárta.
- Végre együtt a család. – állapította meg anya meghatottan, mikor már mind a nappalijukban ültünk. kivéve Marcust, aki a szobájában játszott.
- Nem is tudjátok, mióta várok erre. – mondta és nem tudta megállítani a szeméből folyamatosan előtörő könnyeket.
- Hát eljött, mert itt volt az ideje talán. – ingatta a fejét bizonytalanul nagyanyánk. Anya bólogatott és csak sírt. Mi meg döbbenten hallgattunk.
- Simone, most már ne sírj. – csitította Gordon, a vállát simogatva, de anya nem tudta abba hagyni.
- Elnézést, még a végén oda ég a vacsora. – pattant fel és szipogva kisietett a nappaliból.
Értetlenkedve néztünk utána.
- Miért ilyen szomorú anya ? – kérdezte Bill és számomra is nehezen hihető volt, hogy a pillanat kavarta fel ilyen mértékben.
Gordon felkapott egy süteményt, majd elénk tolta a tálat, hogy vegyünk, de mindegyikünk nemet intett.
- Az a helyzet, hogy történt valami, ami teljesen beárnyékolja az ünnepet. – kezdett bele.
- De mégis mi?- érdeklődött nagyi.
Gordon bánatosan sóhajtott.
- Lehet, hogy meglepő, de Simone és én egy ideje babát terveztünk. Szerettük volna, ha Marcusnak van egy testvére…
- Hiszen már van testvére, Bill meg én. – vágtam a szavába.
- Úgy érti, édestestvére. – szólalt meg mellettem nagyi, kissé gúnyosan. Ezt érzékelte Gordon is, mert jól elvörösödött.
- Egy hete anyátok csinált egy terhességi tesztet, pozitív lett. Gondolhatjátok, hogy örült és úgy gondoltuk, a karácsonyi vacsorán jelentjük be. Tegnap még elmentünk az orvoshoz, azt reméltük, talán már ultrahang képet is hozhatunk haza a piciről. De az orvos sajnos semmit sem látott…
- Ez mit jelent ? – kérdezte Bill.
Gordon lehajtotta a fejét.
- Azt, hogy anyátok mégsem vár gyereket, a teszt valószínűleg rossz volt.
A hír egyszerre sokkolt és el is szomorított minket. Megsajnáltam anyát és csodálkoztam is, nem gondoltam volna, hogy szeretne még egy gyereket.
- Szegény anya. – mondta együttérzően ikrem.

- Próbáltam tartani benne a lelket, de nagyon le van törve, egész nap csak sírt. Minden vágya, hogy még egy babát szülhessen, úgy szeretne egy kislányt. Az a baj, hogy nagyon bele éltük magunkat.- magyarázta Gordon.
- Azért még nincs veszve semmi, én is sokat küzdöttem annak idején, hogy végre anya legyek. Nem szabad feladni. – próbálta a maga módján vigasztalni nagyi, Gordon bánatosan helyeselt, egymás után kapkodva a karácsonyi süteményeket. Billre néztem, éreztem, hogy ugyanarra gondol, így aztán nem lepett meg, hogy egyszerre álltunk fel az asztaltól.
- Hova mentek ? – lepődött meg nagyi.
- Anyához, hátha kicsit jobb kedvre derítjük. – feleltem, aztán a konyhába indultunk. Anya éppen az egyik edény felett sírdogált, kezében egy pohár borral. Döbbenten pislogtunk egymásra Billel, úgy tudtuk, egy életre leszámolt az ivással. De persze egy ilyen dolog után azért érthető volt, hogy megiszik egy-két italt.
- Hallottuk Gordontól mi történt. Nagyon sajnáljuk…– kezdtem bele, kicsit zavartan, ahogy beléptünk a konyhába. Anya ránk emelte a kisírt szemeit és keserűen elmosolyodott.
- Ugye tudod, hogy veled vagyunk ? – kérdezte Bill, mire anya bólogatott és letéve a poharat, hozzánk lépett.
- Nekem vannak a legcsodálatosabb fiaim a világon. – suttogta és megölelt minket. Kicsit talán túlzott, én nem voltam csodálatos. Bill az volt, tökéletes, de én nem, viszont tiszta szívemből sajnáltam, hogy anya vágya nem teljesülhetett.
- Szerintem hamarosan megszületik a kisbaba, akire annyira vársz. – mondta Bill és megsimogatta anya arcát. A mozdulataiból áradt a feltétlen szeretet, bár én is ennyire ki tudtam volna mutatni, de csak megnémultan álltam anya karjai között, a torkom összeszorult és nem tudtam semmi értelmeset kinyögni.
- Nagyon remélem, de ha mégsem így lesz, akkor is szerencsésnek mondhatom magam, hiszen itt vagytok ti és Marcus. Talán most már nagyanyátokkal is rendbe hozhatom a dolgot. – törölgette a szemét anya, aztán magára véve egy kicsit jobb hangulat látszatát, a tűzhelyen gőzölgő tálakhoz ballagott.
- Szerintem lassan kész a vacsora, adjuk át az ajándékokat, aztán üljünk asztalhoz. – kérte sírástól még fátyolos hangon, mielőtt Bill, vagy én bármit mondhattunk volna.
Nem sokkal később túl voltunk az ajándékozáson, és a vacsorán, ami elég kedélytelenre sikerült. Anya kitett magáért, sok finom ételt készített és próbált beszélgetést kezdeményezni, de nem igazán volt fényes a hangulata, és nagyi is elég erősen elzárkózott a túlzott kapcsolat építéstől. Gordon igazából meg sem szólalt, Marcus, meg miután megvacsorázott, eltűnt a nappaliban az újonnan kapott játékaival. Billel mi is csak ültünk ott bambán és alig vártam már, hogy végre indulhassunk haza. De a desszert még hátra volt.
- És fiúk, van már barátnőtök ? – kérdezte anya nevetve, egy újabb pohár bort töltve magának. Akkor este már a sokadikat.
Megállt a kezemben az evőeszköz és éreztem, ahogy pirossá és forróvá válik az arcom. Lopva Billre pillantottam, az ő arcán is átrohant a zavar vörössége.
- Jelenleg épp nincs. – feleltem bámulva a fehér porcelán tányér leges-legközepébe.
- Ez meglepő, olyan helyesek és vagányak vagytok mind a ketten. Hogy lehet, hogy nem jártok senkivel sem ? Vagy Loitschében csak csúnya lányok vannak ? – vihogott tovább anya idegesítően és alig ismertem rá. Nem rég még a könnyeivel küzdött a konyhában, most meg néhány pohár italtól úgy viselkedik, mint egy tizenöt éves csaj.
- Simone, szerintem hagyjuk ezt a témát, a fiúk majd beszámolnak erről, ha úgy tartja kedvük. – jegyezte meg Gordon, mert ő is kellemetlennek gondolta a szituációt, de anyát nem lehetett leszerelni, így feladta és inkább csatlakozott Marcushoz a nappaliban.
- Tehát, hogy is van ez a barátnő téma ?- könyökölt az asztalra anya, miután Gordon lelépett.
- Nincs most és kész. – vonogattam a vállamat.
Nagyi sem állta meg most már szó nélkül.
- Tom és Bill még bőven ráérnek az ilyesmivel, az a fontos, hogy tanuljanak az érettségire. De most azt hiszem, ideje indulnunk.
- A fiúk még nem ették meg a süteményt. És különben is, még korán van. – vágott a szavába anya dacosan.
- Egyáltalán nincs korán. Viszont koromsötét van és nekem még vezetnem is kell. – mondta erre nagyi mérgesen.
Anya maga elé vette a boros üveget és öntött magának a poharába.
- Na és mi lenne, ha ma itt aludnátok fiúk ? – rukkolt elő az újabb borral felhígított ötletével.
- Most ? – képedt el Bill.
- Most.Vagy bármikor máskor. Itt van saját szobátok, van életteretek, ahol azt csináltok, amit akartok. Loitschében fogadok, még mindig egy szobán vagytok kénytelenek osztozni. – forgatta meg a szemét anya kissé fölényesen.
- Jó nekünk úgy. – szólalt meg halkan Bill. Én meg kicsit elmosolyodtam. Nem csak hogy jó a közös szoba- sőt néha közös ágy- hanem a legjobb és jó volt hallani, hogy testvérem is így véli.
- Szerintem is jó, volt idő, mikor évekig nem is láttuk egymást. – tettem hozzá én is a magam véleményét.
- Nem mondjátok komolyan. – elégedetlenkedett tovább anya, ezzel idegesítve a nagyit.
- A fiúk kaphattak volna külön szobát. Az emeleten van még másik helyiség is. Kérdeztem már őket, mondtam hogy ha szeretnék, kifestünk, rendbe rakunk még egy szobát és külön költözhetnek. De nem akarták. – magyarázta ingerülten a nagyi.
- Na persze…Nyilván a rád való tekintettel mondták ezt, de majd ha lesz barátnőjük, vágyni fognak a külön szobára, sőt vágyni egy normálisabb életre. Meglátod…
- Ha lesz barátnőjük, arról talán én is tudni fogok. Nem hinném, hogy neked árulnák el először, lévén hogy alig foglalkoztál velük. –jelentette ki nagyanyánk. Kezdtem magam nagyon kellemetlenül érezni, mint egy tárgy, ami felett vitatkoznak.
- Nem hagynátok abba ? – kérdeztem, de meg sem hallották, folytatták, mintha ott sem lennénk.
- Hát persze, majd épp veled fogják megbeszélni a szexuális életüket, mikor olyan maradi vagy! Te és szegény apa, mindig is konzervatívak voltatok, ha nem lettek volna felvilágosító könyvek, én sosem tudok meg semmit az ilyen dolgokról. – csóválta a fejét anya.
Nagyi lecsapta a poharát az asztalra, amitől az megremegett. A feszültség szinte tapinthatóvá vált a levegőben.
- Jó ég Simone, de hiszen nem is tudtál semmit ezekről a dolgokról ! Egy könnyűvérű csitri voltál és tizenévesen teherbe ejtettek!
Anya ajkára fagyott a szó, indulatosan belekortyolt a poharába.
- Na, akkor itt alszotok fiúk ? – pillantott ránk fátyolos szemekkel és megbántva.
Nagyi ekkor állt fel az asztaltól.
- A fiúk az én gyámságom alatt vannak, még kiskorúak, tehát azt teszik, amit én mondok. És én most azt mondom, hogy öltözzetek, mert indulunk haza ! – adta ki az utasítást és látszott rajta, marhára nem viccel.
Anya gyűlölettel nézett rá.
- Te mindig mindent elrontasz! – sziszegte dühösen.
- Tévedsz, én eljöttem, a többi rajtad múlt. Azt ajánlom, ezen gondolkodj el. És ha lehet, ne igyál már többet, emlékezz, mekkora baj lett ebből jó pár évvel ezelőtt ! – ezzel nagyanyánk végleg anyába fojtva a szót a nappaliba indult, hogy elköszönjön a többiektől és végre mehessünk.
Bill meg én, akik eddig csendben hallgattuk az egészet, villámgyorsan összekaptuk magunkat és miután mi is búcsút vettünk Gordontól és Marcustól, a csomagokkal megrakodva lépkedtünk a nagyi kocsija felé. Anya jött velünk, miközben nagyit szidta, aki már az autóban várakozott ránk.
- Nagyanyátok megint önmagát adta. Hogy bírjátok elviselni ?! Hihetetlen ez a nő, hogy a karácsony sem szent neki. Azt hiszem befejeztem vele, többet nem hívom meg, de ti remélem azért hamarosan ismét eljöttök. – sóhajtozott.
Billel egymásra néztünk.
- Természetesen. – mondta ikrem erőltetett műmosollyal, csak hogy ne idegesítse anyát.
- Akkor jó. Szilveszterkor csinálunk egy kis összejövetelt. Marcust leküldjük Gordon szüleihez és átjön pár barátunk, néhányan hozzák a gyerekeiket is. Nem akarnátok ti is jönni ? – érdeklődött.
Nekem már most egy rohadt nagy nem volt a válaszom, de inkább csak kibújtam az egyenes felelet alól.
- Még nem tudjuk, lesz e programunk aznap estére.
- Azért gondoljátok át. – kérte anya.
Bill megsimogatta a vállát.
- Rendben, de most menj be, megfázol itt a hidegben.
Anya erősen megölelt minket búcsúzóul, majd vissza indult a házba. Mi pedig integettünk neki.
- Boldog karácsonyt drágáim. – mosolygott és ez volt az a mosolya, ami a szívünkig hatolva tudatosította bennünk, hogy akármi is van, vagy volt, ő akkor is az anyánk és hiába csinált annak idején egy egész családot felemésztő baromságot, azzal hogy ott hagyott minket, akkor sem tudjuk ezért kellően gyűlölni. Megijedtem, mert én igazán nem akartam nagyon kötődni hozzá, de mikor így mosolygott és szorosan átölelt engem, az jutott az eszembe, hogy milyen jó is ez és milyen jó is lehetett volna, egész eddigi életemben érezni. Amint anya eltűnt a szemünk elől, beültünk az autóba. Fagyos légkör várt minket. Nagyi dühösen bámult ránk a visszapillantó tükörben.
- Itt fogunk ülni reggelig ? – kérdeztem, miután nem indította be a járművet, csak megfejthetetlen arccal vizsgálgatott minket. Nyilván haragudott ránk, hogy még beszélgettünk anyával és nem csak köszönés nélkül beültünk a kocsiba, ahogy ő tette.
- Mondott valamit rólam ? – kérdezte válasz helyett nagyanyánk.
- Semmi olyat, amire te gondolsz. A szilveszterről beszélt. – ráztam meg a fejemet.
- Azt elfelejtheti, a közeljövőben biztos nem jövök ide ismét. Anyátok borzasztóan felelőtlen és éretlen, pedig azt gondoltam ennyi év után már megkomolyodott…- morgott nagyi.
Nehéz volt ezt hallgatni, kb. ugyanúgy, ahogy anya előbbi nagyi elleni “kampányát”. Az ellentét, ami köztük feszült nem tűnt egyhamar kibékíthetőnek.
- Kár, hogy nem sikerült elrendezni a nézeteltéréseteket. – néztem nagyira.
- Anyátokkal lehetetlen, még mindig a saját sérelmeivel van elfoglalva. – legyintett nagyanyánk.
- Anya csak érzelmileg labilis jelenleg. – próbálta védeni anyát Bill, eredménytelenül.
- Hívd ahogy akarod, előttem végleg leszerepelt. – nagyi végre elindította a kocsit. Nagy sóhajjal dőltem hátra az ülésben és kérdőn bámultam Billre, de ő sem mondott egy árva szót sem, ahogy nagyanyánk sem szólalt meg egész haza úton. Az tény, hogy mindenkit felkavart az este és alig vártam már, hogy vége legyen. Mikor hazaértünk, a nappaliban raktuk le az ajándékokat a karácsony fa alá.
- Kibontjuk a csomagokat ? – kérdezte a nagyi kezében a kabátjával.
- Szerintem tegyük át holnapra. Ez az este elég borzasztó volt. – javasoltam és mindenki egyet értett.
- Ahogy mondod. Akkor ha nem gond, én lefekszem aludni. Jó éjszakát és boldog karácsonyt. – mondta a nagyi, aztán behúzta a nappali ajtaját maga mögött.
- Neked is boldog karácsonyt ! – mondtuk Billel, aztán ledobtam a kabátomat és leültem a kanapéra. Égett a szemem és kezdett megfájdulni a fejem. Bill is mellém telepedett és csak ültünk ott a gondolatainkba mélyedve.
- Tudod, mit érzek most ? – szólaltam meg váratlanul, ahogy végre levettem magamról a gyűlölt alkalmi viseletként szolgáló pulóvert.
- Mit ? – érdeklődött ikrem.
- Hogy akármit hoz az élet, mi sosem leszünk annyira közel anyához, mint szeretnénk. Látod, inkább új gyereket akarnak, mintsem hogy velünk jobbá tegyék a kapcsolatot. – feleltem.
- Igen, lehet hogy az új baba is egyfajta vezeklés, az ellenünk elkövetett cselekedeteiért. – bólogatott Bill.
- Ráadásul a nagyival is csak marják egymást. Azt gondolom, mindketten csak meg akarnak győzni minket a saját igazukról, hogy válasszuk, tartsuk jobbnak őket. De én inkább a semleges maradok és a magam lábára állok. Ki maradok ebből és új életet kezdek veled, Bill…- és végig simítottam Bill karján, ő szelíden elmosolyodott és a vállamra hajtotta a fejét. Azt hiszem, az egész karácsony estében ez jelentette számomra a legtöbbet. Hogy ott volt velem. Mindig és mindenben. Elképzelni, átvészelni sem tudtam volna másképp.
Hallgatásunkat a mobilom üzenetet jelző csipogása szakította darabokra. Meglepődve rezzentünk össze Billel és morogva kutattam a kabátom zsebében a készülékem után.
- Ki a franc írhat ilyenkor ? – morfondíroztam és visszaülve Bill mellé, feloldottam a mobil billentyűzárját, hogy megnézzem, ki küldött üzenetet. Ikrem mellettem kíváncsian bámulta a kijelzőt.
- Drága Tom! Boldog karácsonyt kívánok, ha a szünetben unatkozol és erre jársz, felugorhatsz. Nálam te sosem zavarsz, Britta…- olvasta helyettem a sorokat Bill és mire a mondat végére ért, egészen rekedtté vált a hangja.
- Tudtam már mi hiányzott, Britta meg a hülyeségei. – puffogtam és gyorsan kitöröltem az üzenetet, ami annyira nem is lepett meg, már előző nap is írt valamit, amire nem válaszoltam és nem is említettem Billnek. Úgy voltam vele, ha nem reagálok rá, előbb-utóbb csak megunja. Vagy végre betöltöm a tizennyolcat és eltűnök innen, akkor aztán azt ír, amit akar, nem leszek a közelében.
- Nem írsz neki vissza ? – csodálkozott Bill.
- Dehogy írok! Nem érdekel. – tiltakoztam. Bill hitetlenkedve bólogatott, aztán felkelt mellőlem.
- Maradunk még egy kicsit ? Olyan jó volt csak itt ülni, anya és nagyi vitáitól mentesen és nem mondani semmit. – néztem utána csalódott képpel.
Ikrem azonban elkedvetlenedett.
- Inkább lefekszem Tom. – nyúlt az ajtó kilincse után.
- Ugye nem gondolod, hogy bármi közöm van Brittához, vagy ahhoz amit írt ? Tudod milyen, nem komplett, kár vele foglalkozni. – magyarázkodtam, de tök idétlenre sikeredett és Billt sem győzte meg.
- Nem gondolok semmit, csak elfáradtam. Aludj jól, szeretlek. – suhant át egy fájdalmas mosoly ikrem arcán, aztán már csak a nappali ajtajának diszkrét nyikorgását hallottam. És hirtelen olyan ijesztően jéghideg lett minden körülöttem. Nem bírtam, mikor csak úgy elmegy tőlem. Főleg, hogy éppen semmit sem csináltam.
- Én is szeretlek. Nagyon és mindennél jobban. – szóltam utána, aztán idegesen forgattam a kezemben a telefont, amit kedvem lett volna összetörni. Nem volt elég ez az elbaltázott, ránk erőltetett vacsorázós este, még Britta is bekavart, de hát nem is ő lett volna. Hülye liba ! Egy teher, egy újabb érv, egy útmutatás, hogy az én helyem biztosan máshol van.