A bizalom, ha megtörik

Köszönöm a kattintásokat és a kommentet <3 Itt az új fejezet.

Hitetlenkedve kaptam fel a fejemet.
- Kirúgás? – ismételtem el az előbb hallottakat.
- Herr Decker, kérem ne…- a nagyi falfehérré vált és a szemei rögtön könnyesek lettek.
Az osztályfőnök is ledöbbent a kijelentéstől.
- Gondolja át, ez elég drasztikus lépés lenne. A fiú ebben a tanévben fog érettségizni…- csóválta a fejét.
- Mégis mit gondoljak át?! Elég egyértelmű a dolog. Nem hunyhatok szemet a lopás ténye felett. – vágott a szavába az igazgató ingerülten.
Nem tagadom, sokszor kívántam azt, bár rúgnának ki, hogy ne kelljen többet ebbe a szörnyű iskolába járnom, de ahogy nagyanyám sírás küszöbén álló arcára néztem, most azt szerettem volna, ha más döntés születik. Láttam, hogy fáj neki, és ez az egész felhozza benne a múltat. Hiszen anya is éppen tizenhét évesen maradt ki az iskolából.
- Be kell vonnunk a rendőrséget, talán mégsem Tom volt, csak valaki rosszat akart neki, azzal hogy gyanúba keveri. Jár még az osztályba pár zűrös tanuló. – találgatott Herr Weber, hogy mentsen engem.
Rezignáltan hallgattam a szavait, amik keveredtek a nagyi szipogásával. Biztos voltam abban, hogy az igazgató megváltoztathatatlan ítéletet hozott, így nem is láttam értelmét bármivel is védeni magamat. Ám alaposan meglepődtem, mert pár perc elteltével Herr Decker bólintott.
- Nos, rendben, bízzuk a rendőrökre. Bár én meg vagyok győződve róla, hogy maga a felelős a pénz eltűnése miatt. – mutatott rám.
Nagyi elsírta magát.
- Köszönöm!
Én sem hittem a fülemnek. Herr Decker fölényesen végig pillantott rajtam, érzékeltetvén, mekkora kegyet gyakorolt ezáltal.
- Csak azért hoztam meg ezt, a szerintem nem megfelelő határozatot, mert régóta ismerem magát Emma és tiszteltem a néhai férjét is, jó ember volt. És maga is jó ember, nem érdemli meg ezt az egészet..
Az „egész” alatt nyilván engem értett, vagy engem és Billt, nem tudom, de dühített ugyanakkor fájt is, hogy büntetésnek vélt minket a nagyi életében.
- Hálás vagyok…- törölgette a nagyi a szemét. Az igazgató erre csak lemondóan legyintett.
- Inkább várjuk ki a végét. Az unokáját természetesen addig is felfüggesztem. A rendőrség majd felkeresi magukat és gondolom, megteszik a szokásos lépéseket. – rendelkezett még, aztán átadta Weber tanár úrnak az ügy intézését, minket meg haza küldött.  Szégyent és meglepődést éreztem, amint nagyanyám kocsijában ülve, már hazafelé tartottunk. Pedig hát nem kellett volna szégyellnem magam, nem tettem semmit. Játszottam a karikával a számban és csak bámultam az autó ablakából a feltűnő, majd semmibe vesző házakat. Üvölteni tudtam volna a tehetetlen bénultságtól. A dühtől, a bizonytalanságtól és a gyűlölettől, amit Roman iránt éreztem.
- Remélem most elégedett vagy, lehet, hogy kicsapnak. De hát mindig is ezt akartad nem? – a nagyi hangja fátyolos volt a sírástól.
- Egyáltalán nem vagyok boldog. És igen, utálom az iskolát, meg az oda járókat, de nem ezt akartam…- vágtam a szavába határozottan.
- Én nem is tudom, mit csináljak veled. Azt hiszem, szobafogságot fogsz kapni, egész nagykorúságodig…- fenyegetett nagyanyám, de csak érdektelenül megvontam a vállamat.
- Ahogy tetszik…
Nagyi ekkor leállította a járművet és felém fordult, egyik keze féltőn megsimította az arcomat. Ilyet szerintem még sosem csinált. Nagy szemekkel néztem rá.
- Tom, kérlek… mondd meg az igazat… Én megértem, hogy ha megtetted… Ha elvetted azt a pénzt…
Szavai mint éles kések, úgy fúródtak belém.
- Hogyan? – kérdeztem döbbenten.
- Akármit is csináltál, én segítek. Beszélek az igazgatóval, megoldjuk, csak legyél hozzám őszinte. – folytatta a nagyi.
- Te most valóban úgy gondolod, én loptam el az osztálypénzt? – a hangom megremegett a hallottaktól és ökölbe szorultak a kezeim. Az indulat és elkeseredettség, ami eddig tombolt bennem, most megduplázódott.
Nagyanyám aggályoskodva sóhajtott.
- Tudom, hogy nem volt nektek könnyű és azt is, hogy az ilyen korú gyerekek mennyi mindenre vágynak. Menő ruhák, számítógép, legújabb mobiltelefon. És én ezeket nem tudom megadni nektek…
Már nem bírtam tovább hallgatni. Hihetetlen volt ez a vádaskodás. És éppen tőle.
- Fejezd be! – kiáltottam felháborodva és egy csepp könny szaladt végig az arcomon, a szám, torkom teljesen kiszáradt és hirtelen nagyon melegem lett, mintha lázas lennék.
Nagyi elhallgatott, én viszont nem tudtam.
- Sok mindent csináltam ebben az elbaltázott életemben, ami nem volt helyes. De lopni, sohasem loptam, vedd tudomásul! Bill meg én, egész nyáron dolgoztunk, van félretett pénzünk, nem szorulunk ilyen lépésekre !
- Nem akartalak megvádolni.- mentegetőzött a nagyi, de nem hatott meg.
- Hát persze, tudom… Ne félj, már megszoktam, hogy mindenki kevesebbnek hisz és megvet. Végig néznek rajtam és tudják, más nem lehet a bűnös, csakis én! Ezért hát te se lógj ki a sorból, gyanúsíts nyugodtan. – ezzel kinyitottam az autó ajtaját.
- Hova akarsz menni? – kérdezte a nagyi.
- Hazasétálok. – morogtam és kikászálódtam a kocsiból.
- Ugyan, majd én haza viszlek. –marasztalt nagyanyám.
- Fáj a fejem, szerintem jót tesz egy kis séta. – ellenkeztem és jó hangosan becsaptam az autó ajtaját.
- Én csak meg vagyok kavarodva Tom. – húzta le nagyi a kocsija ablakát és kezdett volna bele egy újabb magyarázkodásba, de én arra már nem voltam kíváncsi. Feszült remegések futottak végig rajtam, nem akartam vele beszélni. Egyedül akartam lenni és rá gyújtani.
- Te csak nem ismersz eléggé.- javítottam ki, aztán elindultam gyalog. Láttam, hogy ő is beindította a kocsit, így mikor elhúzott mellettem, már vettem is elő a cigimet. Mire vagy két szálat egymás után elszívtam, kicsit lecsillapodtam és a bennem zengő felháborodás alább hagyott, csalódássá szelídült. Nagyi viszont azt hihette, soha többet nem jövök haza, vagy nem tudom, mert az ajtóban várt, mikor jó negyedóra múlva haza érkeztem. Az arcán nyugtalanság és szomorúság.
- Készítsek valami ennivalót ? – kérdezte készséggel, amint együtt beléptünk a házba.
A gyomrom fel volt kavarodva az idegességtől, így nemet intettem.
- A szobámban leszek. – mondtam halkan nagyinak, miután levettem a cipőmet és leraktam a kabátomat, meg a táskámat, aztán a lépcső felé indultam.
- Tom bocsáss meg! – szólt utánam nagyi szánakozva.
- Nem haragszom. – morogtam csüggedten és rá sem néztem, ahogy az emeleti lépcsőkön lépkedtem.
A szobába érve rögtön ledőltem az ágyra. Égett a szemem és lüktetett a fejem. Fáradt voltam és kiábrándult. Rosszul esett, hogy a nagyi azt feltételezte, én loptam el a pénzt. Bár igazán nem tudom, mit is vártam. Ő is olyan mint a többiek, tele van előítéletekkel velem szemben. Van tetoválásom és van az a karika a számban, rasztahajat hordok, nem fogom be a számat, még akkor sem ha kellene és a gyerekotthonban éltem, ez neki is elég, hogy rossz véleményt alkosson, függetlenül attól milyen rokonságban vagyunk.
Szerintem az egész világon, csakis Bill hitt nekem feltétel nélkül.
Bill… Felsóhajtottam, majd a zsebembe nyúltam a telefonomért és kioldva a billentyűzárat, írni kezdtem neki.
HIÁNYZOL…
TE IS HIÁNYZOL. Jött tíz perc múlva a válasz üzenet, először nem tudtam miért írt ilyen későn, de rájöttem, éppen tart az első óra.
AZ IGAZGATÓ FELFÜGGESZTETT, A NAGYI MEG AZT HISZI, ÉN TETTEM. ELEGEM VAN AZ EMBEREKBŐL. EL AKAROK MENNI INNEN ÉS VELED AKAROK LENNI BILL. Írtam gyorsan neki.
ÉN IS VELED AKAROK LENNI. MINDENNÉL JOBBAN! Írt vissza ikrem. Elhomályosult szemekkel olvastam újra, meg újra a sorait és amikor bevillant csodaszép arca, egy pillanatra nem fájt belül semmi.
Az én drága testvérem, az egyetlen, aki miatt érdemes ezt a sok rettenetes dolgot elviselni. Az egyetlen, aki miatt el bírom egyáltalán viselni, ahogy ez a rengeteg szemétség az arcomba ömlik minden oldalról. A képmutatást, a jóság színlelését, vagy éppen nyilvánvaló megalázást. Folyton mindenkiben csalódnom kell és magamat sem értettem, miért vagyok ezen úgy kiakadva, mert megszokhattam volna már életem során. De mégis bántott, hogy a nagyanyám kapásból azt hitte, egy hazug tolvaj vagyok.
A nap iszonyat lassan telt. Egy ideig a szobában feküdtem, de miután azt eluntam, kimentem az udvarra. Tettem pár kört, aztán meg csak álltam a kerítésnél és kémleltem a néptelen betonutat. Annyira bizonytalan volt minden azzal kapcsolatban, mi lesz velem a holnap, vagy holnapután. Az egész jövőm ködös és kusza volt, csak kérdések, válasz semmi.
Később, mikor kezdett hideg lenni, vissza mentem a házba és a nappaliban ültem le tv-t nézni. Csak bámultam bambán a sok egyforma műsort, nem érdekelt egy sem, de jobb volt mint a súlyos némaság, vagy a gondolataim hangja. Egyre azt vártam, hogy Bill megérkezzen az iskolából és végre ne érezzem olyan magányosnak magam. Délután volt már, amikor a végtelen csendet telefoncsörgés szakította meg nagyanyám szobájából. Nagyi felvette és beszélt, de nem túl sokáig, aztán újra elcsendesedett minden. El is felejtettem az egészet, mikor úgy negyed óra múlva nagyanyám megjelent a nappali ajtajában. A kanapén ültem, az asztalra felrakott lábakkal, kezemben a távirányító.
- Te meg mit csinálsz ? – csattant fel nagyanyám, látva az egyáltalán nem helyes poziciót.
- Bűnbánatot gyakorlok. – feleltem kissé gúnyosan és levettem a lábamat az asztalról.
- Egy falatot sem ettél ma és egész nap nem láttalak. – jegyezte még meg nagyi.
- Hát pedig nem tűntem el, itt voltam az emeleten, vagy az udvaron. Igyekeztem elütni az időt, ha már így alakult. – mondtam.
A nagyi bólintott, majd odasétált hozzám és megállt a kanapénál. Láttam, hogy keresi a szavakat és mondana valamit, csak nem tudja, hogy fogjon hozzá.
- Valami baj van ? – sandítottam rá, mire nagy nehezen megszólalt.
- Nem rég hívott az igazgató az iskolából. Azt mondta, meglett a pénz. Hiánytalanul. Így az ellened felhozott vádak semmisek. Holnaptól mehetsz iskolába. – közölte egy szuszra.
Az arcom lángba borult és máris rám tört a heves szívverés. Olyan irreálisnak hangzott amit az előbb hallottam, mint amilyen hihetetlen volt az egész kegyetlen mai napom is.
- De mégis hol találták meg és ki vette el ? – tudakoltam remegő hangon, amint a csodálkozásom alább hagyott.
- Részleteket nem mesélt, csak ennyit mondott. De szerintem nem is lényeg mi történt, a fő, hogy minden a régi. – válaszolta a nagyi.
A nagyanyámra sandítottam, és igen, annak fényében, hogy nemrég még ő is engem vádolt, talán neki ez csak ennyi, egy kis semmiség, amivel nem kell törődni, de nekem annál jóval többet jelentett. Újabb leckét az emberekről…
Felpattantam a kanapéról és az előszobába igyekeztem. Nagyi értetlenül jött utánam.
- Elmész ? – kérdezte, amint látta, hogy felveszem a cipőmet és a kabátomat.
- Ki kell szellőztetnem a fejemet. – válaszoltam és nem várva, hogy mit reagál, kirohantam a házból, át az udvaron, ki az utcára. Émelyegtem és szédültem, hideg veríték jelent meg a halántékomon. De mégsem álltam meg, nem lassítottam, csak rohantam a falu határa felé.
Mire a Billel közös helyünkre értem alaposan kifulladtam és égetett a tüdőm a levegőhiánytól. Átgyalogoltam az ősztől megbarnult, lehullott leveleken, az elszáradt füvön és erőtlenül álltam meg a terebélyes fa előtt. Hideg szél fújt keresztül rajtam. Megmozgatta a földön heverő rézszínű faleveleket és a nagy fa kopasz ágait. A tavasszal és nyáron még itt pompázó virágtenger a múlté volt, az élénkzöld pázsitszőnyeg, amin feküdve annyi titkon osztoztunk Billel, kifakult és ritka lett. Nem is tudtam, miért szaladtam idáig, de kifejezetten jó volt most itt lenni. Nekidőltem a fának, rágyújtottam egy szál cigarettára és nem gondoltam semmire. Hagytam hogy az felindultság könnyei olykor eltompítsák a látásomat és közben megpróbáltam felépíteni magamban, hogy lesz ezután. Kezdett sötétedni, mikor elindultam onnan. De a félhomályban is jól láttam a falu határában álldogáló Loitsche feliratú táblát, amin gondolatban annyiszor végleg túlmentem már. Eldobtam a kezemben éppen füstölgő cigit, majd a táblához léptem. A szemeim végigfutottak a vastag, fekete betűkön, aztán hirtelen, teljes erőből belerúgtam a táblába. Feljajdultam, ahogy éles fájdalom cikázott végig a lábamon, a tábla hangos kongással válaszolt az erőteljes fellépésre. De egy centit sem mozdult meg.
- Megingathatatlan…ahogy gondoltam…De nem erősebb az én hitemnél, miszerint hamarosan örökre eltűnök innen. – suttogtam, majd hátat fordítva a táblának, elindultam vissza a faluba.
A lábam még mindig sajgott, ahogy a dühöm is forrongott és nem hagyott nyugodni az egész. Részleteket szerettem volna megtudni, ezért ahelyett, hogy a nagyi háza felé kanyarodtam volna, lépteim egészen más környékre vittek. Mégpedig Brittáék égbenyúlóan magas, háromemeletes házához. Bár bennem volt az hogy talán mégsem kellene, felülemelkedtem ezen, legyűrtem a régi, rossz emlékek okozta ellenérzést és aránylag nyugodtnak tűnve lépkedtem a lány háza irányába. Ez az érzés, azonban hamar megváltozott, mikor megpillantottam azt a gyökér Romant Brittáék házánál szobrozni. Persze nem csak úgy álldogált, meg szemlélődött, hanem éppen Brittával vitatkozott méghozzá elég hangosan.
- Az a tetű lenyúlta az osztálypénzt, erre te játszod a kéretlen segítőt. Miért avatkozol abba, ami rohadtul nem a te ügyed ?! Mégis mit képzelsz magadról, te ócska kurva ?!  – vonta kérdőre idegesen Roman a lányt, mire Britta rögtön közbe is vágott.
- Én csak azt akartam, hogy előkerüljön az a pénz !
- Úgy, hogy kihívatod a zsarukat?! – háborgott Roman.
- Egy pillanat, a rendőröket az osztályfőnök és az igazgató intézte, mivel egy csomó pénzről volt szó. – magyarázkodott Britta, de Romant nem tudta meggyőzni.
- Ezért megfizetsz ! Vedd tudomásul, hogy velem nem lehet szórakozni! – fenyegetőzött és durván megszorította a lány vállát.
- Engedd el Brittát !- léptem oda ekkor hozzájuk.
Roman meglepődött és úgy tolta el a kezét Brittáról, mintha undorodna.
- Te meg mi a szart keresel itt ? Azt hittem, már régen lesitteltek! – röhögött a képembe.
- Tetszett volna, mi ? – kérdeztem vissza.
- Hát ja, akkor legalább azt kapod, amit megérdemelsz. – jelentette ki Roman.
- Az egész a te műved, igaz ? – csóváltam meg a fejemet, de Roman kajánul vigyorgott, miközben széttárta a karjait.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. Csak azt tudom, amit nagyjából mindenki. Hogy az ilyen nincstelen, gyerekotthonból szalasztott, kis fattyúk úgyis a javítóban végzik…
Ez volt az a pont, ahol Roman ismételten túl messzire ment. Nem is emlékeztem pontosan hogy volt, csak éreztem, ahogy Britta belekapaszkodott a karomba, amikor megragadtam Roman dzsekijét és erőteljesen neki löktem a kerítésnek. Roman háta nagyot dobbant, ahogy a kerítés rácsainak ütődött. A meghökkenéstől, belé fagyott a szó.
- Ne csináld Tom, légyszíves! – kérte Britta.
A hangjában ijedtség volt, de nem hallgattam rá.
- Semmit sem tudsz rólam! – ordítottam Romannak, szinte magamon kívül. Ő persze védekezett, de eléggé sarokba volt szorítva.
- Vedd le rólam a kezed! – próbált kiszabadulni, vagy olyan helyzetbe kerülni, hogy ő legyen a domináns, de ezúttal nem sikerült. Olyan elkeseredett és indulat teljes erővel szorítottam a kabátját, hogy a dulakodás hevében a cipzár kezdett szétszakadni.
- Fejezzétek már be ! – kérte ismételten Britta, de szavai nem találtak meghallgatásra.
- Te nem vagy normális! – zihálta Roman és igyekezett megütni, de a szorításomtól nem ment neki.
- Hagyjátok abba, vagy segítségért kiáltok! – visongott mellettünk Britta.
Hangjára pár házból nyitódtak az ajtók és emberek jelentek meg kérdő tekintettel.
- Mi folyik ott ? – kérdezte valaki, mire Britta csak kényszeredetten dadogott. Nem akartam jelenetet, ezért elengedtem Romant, aki levegő után kapkodva lépett arrébb pár lépést. Én meg csak álltam ott a haragtól eltompulva és éreztem, hogy izzadtság csorog le a hátamon. Az ajtók amilyen hirtelen kinyíltak, úgy be is záródtak, így ismét hármasban maradtunk a néptelen utcán.
Roman szeme szikrákat szórt.
- Kibaszott idióta vagy ! – lihegett.
- Te vetted el a pénzt, ugye? – kérdeztem ismét, mire felnevetett.
- És ha igen? Meglett, nem hiányzik belőle, tehát nem indul eljárás. Csinálhattok akármit, sohasem tudjátok rám bizonyítani!
- Siralmas, hogy még mindig azért vagy rám berágva, mert akármikor lecseréltelek volna Tomra. –  szólt közbe Britta, de Roman legyintett.
- Jó ég, hol élsz? Ki beszél rólad? Ugyan…
- Mi volt ez, ha nem elégtétel ? – próbáltam felfogni okszerűen a cselekedetei miértjét, de csak a bosszú ugrott be .
- Csak azt akartam, hogy Kaulitz életre megjegyezze, hogy velem nem baszakodhat! Ha ez az eszement ribanc nem buzgólkodik, minden terv szerint alakul…
Roman szavaiból áradt a végtelen utálat, ami azóta fűtötte irányomban, mikor először meglátott. Most legalább ismét tettem érte, hogy legyen is alapja ennek az érzésnek.
- Gyűlölhetsz, szíved joga és hidd el én sem kedvellek, de ideje lenne belátni, hogy nem vagy mindenek felett álló. Nem vagy jobb, vagy különösebben erősebb nálam, vagy sok más tanulónál, akiket igyekeztél rettegésben tartani. Én már tudom és csak idő kérdése, mások mikor jönnek erre rá. Itt az idő felnőni…- szólaltam meg és fagyos hallgatás követte a mondataimat. Roman összeszorított szájjal állt nem messze tőlem, nyilván akart mondani valamit, de semmi értelmessel nem tudott előrukkolni.
- Szerintem húzz el ! – javasolta neki Britta.
Roman lenézően végigpillantott rajtunk. Ez volt a legtöbb, ami tellett tőle.
- Nyomorult senkik vagytok! Dögöljetek meg! – ezzel sarkon fordult és elsietett.
- Micsoda balfék! Nem hiszem el, hogy valamikor jártam vele. – forgatta meg a szemét Britta.
Csak néztem Roman után és eltelt pár perc, míg szóhoz jutottam.
- El mondod, mi történt ? – érdeklődtem.
Britta bólintott és belekezdett.
- Szóval miután téged az igazgató felfüggesztett, óra után félre hívtam az osztályfőnököt és elmondtam, hogy bár minden jel erre utal, de szerintem nem te voltál. Viszont Roman tudta, hol tartottam az osztálypénzt, hiszen mikor még a pasim volt, sok mindenbe beavattam. És arról is meséltem, mennyire rossz a viszonyod vele. Weber tanár úr is egyet értett, hogy esetleg Romanék keze lehet a dologban, így bejelentette, hogy kihívta a rendőrséget, akik majd mindenkit kihallgatnak, mindent átkutatnak, tehát súlyos következmények várhatóak. Talán ez lehetett hatással Romanra, beijedt vagy ilyesmi, mert mindenki megdöbbenésére következő óra után az ügyeletes tanár egy köteg pénzt talált az egyik mosdóban. Senki sem látta, ki rakta oda, tanú egy sem volt, de az összeg pontosan megegyezett az osztálypénz összegével. A rendőröknek nem kellett beavatkoznia, mert ez a gyáva Roman inkább kihátrált az egészből.
- Akkor miattad nem rúgtak ki az iskolából, köszönöm. – tekintettem rá egy kis hálával a szemeimben. Meglepett amit csinált, hiszen elég viharos volt a kapcsolatom vele és nem mindig álltunk egyazon oldalon.
- Én csak felnyitottam a tanárok szemét. Nem akartam, hogy olyasmivel gyanúsítsanak, amit nem követtél el. – szabadkozott a lány.
- Ennyire biztos voltál az ártatlanságomban? – kérdeztem meghökkenve.
- Igen. Én mindig is tudtam, hogy nem te tetted. Aki ilyen jó, az nem lehet vétkes…- mosolyodott el Britta és éreztem, ahogy ujjai a kabátom zsebében lévő kezeimre kúsznak. A mosolya mögött ott volt az a kiéhezettség, amit már volt lehetőségem megismerni és legtöbbször teher volt számomra. De most nem tudott zavarni a nyomulása. Jelen pillanatban tényleg nem tudtam mit higgyek róla.
- Nem vagyok jó…- jelentettem ki, de Britta nem hagyta magát.
- Nekem az vagy, Tomi…- suttogta és az ajka már az enyémet súrolta.
- Te vagy a jó, amiért kiálltál értem. – sóhajtottam, ahogy kissé elhúztam a fejemet és csak bámultam az élénk szőke haját, a félig nyitva felejtett ajkait, a nem mindennapi színű szemeit.
- Itt maradsz egy kicsit? – érdeklődött a nem titkolt reménykedés arckifejezésével és szája óvatosan tapadt az enyémre. Parázslott az ajka és ettől átforrósodott a vérem is, magam sem tudom, mit éreztem. Ismét elhajoltam tőle és megadóan bólintottam.
- Maradok…
Ő pedig boldogan átölelt, a teste szorosan tapadt hozzám, a parfümje illata körbevett. Mit csinálhattam volna ? Ügyetlenül zártam a karjaimba és csak álltunk a kietlen utca sötétjében.
Teljesen besötétedett, mire haza értem. Nagyanyám mérgesen, de egyúttal aggódva nyitotta szélesre a bejárati ajtót, mikor hallotta, hogy jövök.
- Hol a csodában mászkáltál? Tudod te hány óra van? – tapadt nekem rögtön.
- Csak sétáltam és elszaladt az idő. – mondtam neki válasz helyett, ahogy kibújtam a cipőmből és a kabátomból.
- Azt mondtad, kiszellőzteted a fejedet, ehhez képest jól elmaradtál. – korholt nagyanyám.
- Sajnálom, kicsit tovább tartott, mint gondoltam. – közöltem vele és elindultam az emeleti lépcsőkön.
- Soha nem fogod nekem elfelejteni, hogy megfordult a fejemben, hogy esetleg közöd van a pénz eltűnéséhez, ugye ? – kérdezte nagyanyám, ahogy mentem felfelé a lépcsőn.
- Majd igyekszem túl tenni magam rajta. – válaszoltam erre szűkszavúan.
Mikor benyitottam a szobába, Bill kis híján nekem szaladt, ugyanis az ágyon ült a tankönyveivel és reflexből felugrott, amint nyílt az ajtó. Arcán az idegesség miatti piros szín látszott, szemei nyugtalanul ragyogtak.
- Istenem, hol voltál ? Már vagy tízszer hívtalak. – mondta izgatottan és csak nézett bele az arcomba. Olyan közel állt hozzám, hogy éreztem a forró leheletét, mindahányszor levegőt vett.

- Csak sétáltam és nem vittem magammal telefont. Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj. – magyaráztam, kerülve a barna szemeinek égető pillantását. Nem akartam mesélni neki a Romannal történt összetűzésről, sem a Brittával töltött időről.
Bill elnézően biccentett.
- Kész őrültek háza volt a mai nap.
- Ugye téged nem gyanúsítottak, vagy bántottak ? – kérdeztem, mert attól tartottam, ez az egész majd ikremen fog lecsapódni.
- Úgy volt, hogy jön a rendőrség és kihallgatnak mindenkit, de mielőtt bármi történt volna, megkerült a pénz. – felelte erre Bill.
 - Tudok róla, a nagyi elmondta. Holnaptól az élet megy tovább. – vágtam a szavába elfásultan és nagyon nem volt kedvem erről beszélni. Inkább az ablakhoz mentem és az elhúzott függönyön keresztül néztem a sötétség felé. Remélve, hogy mégiscsak lesz ott némi világosság, ami erőt ad. De csak néhány sápadt csillag fénylett halványan a koromfekete égbolton.
- Van ötleted, ki akart bajba sodorni? – kíváncsiskodott Bill.
- Igen, valószínűleg az, akire te is gondolsz. – tértem ki az egyenes válasz alól. Testvérem bólogatott, majd újabb kérdéssel állt elő.
- És szerinted bocsánatot kérnek, amiért igazságtalanul téged vádoltak meg ? –
- Egyáltalán nem kell a bocsánatuk, meg vagyok anélkül is ! – fortyantam fel.
- Biztos fájt, amikor mindenki azt hitte te voltál. – hallottam ikrem halk és szelíd szavát mögöttem. Összeszorítottam a szemeimet és forróság szökött az arcomba, ahogy felsejlett előttem a mai rémes nap.
- Tévedsz ! Annyira nem fájt ! Te mindvégig hittél bennem és csak ez számít. De most már nem akarok ezen témázni. Elmúlt és kész…
Hátrafordultam és csak bámultam Billt. Haja kissé a szemébe hullott, de azért láttatni engedte gyönyörű szemeit és a piercinget a szemöldökében, amitől még észbontóbb volt. Szép arca továbbra is kérdésekkel volt teli, erőtlenül elmosolyodott, majd váratlanul komollyá vált és csak harapdálta az ajkát.
- Úgy szeretném, ha nem lennél szomorú…- mondta halkan.
Jól esett, hogy vigasztalni szeretett volna.
- Ha velem vagy, nem vagyok az. Csak tudod, elfáradtam…- vontam vállat.
Testvérem mintha olvasott volna gondolataimban, mert szótlanul arrébb húzódott az ágyon, én pedig oda botorkáltam és lefeküdtem. Billre néztem és szinte azonnal magamhoz vontam a testét. Ujjaim megtörten keresték az ő ujjait és amint megtalálták, csak fogtam a kezét erősen, mintha soha sem szeretném elengedni. Most már akartam a tekintetét, akartam, hogy az enyémbe fonódjon, hogy elmerüljek szemeinek tiszta, őszinte színében és egy kis nyugalmat találjak nála.
- Semmit sem szeretnék Bill, csak feküdni melletted, érezni téged és elfelejteni, milyen rohadt ez a világ ! – suttogtam gondterhelten. Ikrem megértően bólogatott és nem kérdezett többet, csak néztük egymást. Valójában kiabálni tudtam volna, a realitás súlya ijesztően húzott lefelé, de egyre csak az visszhangzott a fejemben, hogy erősnek kell lennem.
Ha kell, magamat is le kell küzdenem.
Tizenhét éves vagyok, valahogy túl kell élnem a tinédzserkort.
Mert ha azt túl élem, akkor túl élek mindent.