Fuldokolni a hamisság tengerében

Hy !

Köszönöm a kommentet :) Amint látjátok, ügyködtem kicsit a blogomon, jobb későn mint soha. Kommentelni még mindig nem tudok se névvel, se névtelenül, fogalmam sincs, mi lelte a blogspotomat, de én olvaslak titeket, meg minden. És itt az új rész is :)

Gyönyörű volt az az este. Minden pillanata mély nyomot hagyott bennem. Ahogy álltunk egymást átölelve a lámpák fényében, én magamban ezerszer is fogadalmat tettem, hogy tűzön-vízen keresztülviszem minden elhatározásomat, ami a jövőmet illeti. Hiszen már csak egy év és az akadályok, amik előttem tornyosulnak, egyszerre eltűnnek. Nem állíthat meg semmi, erős leszek és kitartok. Csak néztem Billt, ő is nézett engem és reméltem, hogy hasonlóképp gondolkodik. A szívem boldogsággal telt meg, minden tökéletesen összhangban volt.
Majd hangokat hallottunk, járókelők egy csoportja közeledett, mi gyorsan szétugrottunk egymástól, de a szál, ami köztünk volt, a fizikai kapcsolat megszűnésével nem szakadt szét. Láthatatlanul, de összekapcsolta a szívünket Billel.
Félszeg mosolyok közepette indultunk el a park egyik útján és hamarosan kiértünk a még mindig zajos főútra. Mivel még volt időnk a haza útig, beültünk egy útba eső kocsmába és tovább ünnepeltük a közös szülinapunkat. Kicsit talán a fejembe is szállt az a néhány pohár alkoholos ital, amit az este folyamán elfogyasztottam, de csak mosolyogtam a saját bizonytalanságomon, ahogy valamivel később már a buszmegálló irányába sétáltam az oldalamon Billel. Gondtalannak éreztem magam és nem akartam, hogy az éjszaka valamikor is véget érjen. Pedig tudtam, hogy hamarosan felszállunk a buszra, ami haza visz minket, akár szeretném, akár nem. De az aznap átélt élmények nem engedték, hogy a mosoly eltűnjön az arcomról. Ezt Bill is észrevette ezt.
- Min nevetgélsz? – kérdezte.
Megcsóváltam a fejemet.
- Csak azon, hogy egy ittas pancser vagyok…
- Ez nem igaz. – vágott a szavamba gyorsan Bill.
Ráhagytam ezt, mert nem esett jól a beszéd, az a kellemes szédülés volt rajtam, amit ki akartam élvezni. Persze magamban még hozzá tettem, hogy egy ittas pancser, akinek jelen pillanatban nagyszerű az élete, a csodálatos ikertestvére mellett, és akit csak ez érdekel. A szédülés érzése egész úton jelen volt, de kezdett egyre kellemetlenebb lenni. Mikor a járatról leszálltunk, már inkább éreztem magam rosszul, mintsem felemelően. De nem panaszkodtam, csak botorkáltam kótyagosan Bill után a néha vaksötét utcákon és csodálkoztam azon, hogy neki miért nem ártott meg annyira az ital.
Nagyanyánk háza sötétbe burkolózva állt, mikor oda értünk. Igyekeztünk halkan beosonni és felmenni az emeletre. Mivel viszonylag sűrűn járkáltunk házibulikba és ebből kifolyólag nem egyszer voltunk illumináltak, elég nagy rutint szereztünk abban, hogyan kell úgy a szobánkig jutni, hogy ne ébresszük fel a nagyit. Szerencsére ez most is sikerült. Ikrem benyitott a szobánkba és rögtön villanyt kapcsolt. Az éles fény bántóan vakított, védekezésképpen az arcom elé raktam a kezem.
- Jaj ne, kapcsold le! – szóltam Billre dühösen, mire ő újra sötétet csinált, majd kisvártatva az éjjeli lámpa sokkal szolidabb fényei töltötték be a szobát. Nem foglalkoztam a precizitással, hanyagul dobáltam le magamról a cipőt, kabátot és pulcsit. Aztán csak leültem az ágyam szélére. Bill kissé aggódva hajolt le mellém.
- Nem láttad a cigimet? – kérdeztem oda nem illően, mert úgy gondoltam, lefekvés előtt még elszívok egy szálat. Testvérem megrázta a fejét.
- Inkább feküdj le Tom. – javasolta szelíden.
Hümmögve helyeseltem.
- Igen… Talán igazad van. Berúgtam. Haragszol?
- Dehogy haragszom, semmi baj. – mondta elnézően Bill és végigsimította a karomat, amitől fázni kezdtem. Szemeimmel lassan követtem a mozdulatot.
- De akkor is ez volt életem egyik legjobb estéje. És tudod melyik volt a leges legjobb? – kérdeztem sokat sejtetően vigyorogva.
- Melyik? – kérdezett vissza Bill.
- Hát az első alkalom, mikor szeretkeztünk. Tudom, hogy féltünk és olyan béna voltam és hogy neked fájt és megsérültél, de úgy még sohasem éreztem életemben. Azt az éjjelt soha semmi sem tudja felülmúlni. – jelentettem ki, ahogy átjárt az emlékek sodrása, majd megcsókoltam ikrem ajkát.
Szégyenlős mosollyal csókolt vissza.
- Igen, azt az estét én sem felejtem el soha…
Újra szájon csókoltam.
- Itt alszol mellettem ma éjjel? – kérdeztem reménykedve.
Billt meglepte a kérdésem.
- Ha szeretnéd. – egyezett végül bele.
- Most mást sem szeretnék, csak érezni hogy itt vagy velem. – mondtam és erőtlenül ledőltem az ágyra. Ikrem sem tétovázott, levett néhány felesleges ruhadarabot, majd mellém feküdt. Elégedetten öleltem át törékeny testét és beszívtam bőrének, hajának illatát. A nemrégen tapasztalt részegségből eredő rossz érzések csillapodni kezdtek és inkább fáradt nyugalom vont maga alá.
A születésnapunkat követő hétvége után újra kezdődött a számomra gyűlöletes iskolaév. Az érettségi éve. Mondjuk ez engem nem igazán izgatott, sosem szerettem tanulni és nem voltam jó tanuló. Az ide járó pár barom pedig még meg is nehezítette a helyzetemet. Amióta Bill meg én beléptünk az iskola épületébe, a puszta létezésünkkel szúrtuk pár ember szemét. Leginkább Roman volt az, aki az elejétől fogva szemétkedett, Martin és Dominic meg asszisztáltak hozzá. Sosem akartak megismerni minket, az első nap belénk kötöttek, ami szerintem elég szánalmas és érthetetlen volt. Néhány tettlegességig fajuló összetűzés után, a buszmegállóban egy jól irányzott ütéssel megmutattam Romannak, hogy félre ismert, és hogy én is meg tudom védeni magam, ha a helyzet úgy hozza. A kedélyek azóta valamelyest csillapodtak, az ellenünk irányuló ok nélküli utálat alább hagyott az osztály tagjainak részéről, ha nem is kedveltek, de legalább megtanultak elviselni minket.
Roman, bár meg nem ütött többé, verbális támadásoknak jó bőven ki voltunk téve és ezeknek a beszólásoknak a hangadója többnyire ő és a két kis talpnyalója voltak. Mást nem tehettünk, mint hogy túlléptünk ezeken a dolgokon, és ha fájt is, nem mutattuk ki. Az utolsó tanév tehát kezdetét vette és ezzel együtt megjelent bennem valami borongós érzés is, amit nem tudtam nagyon megfejteni. Úgy éreztem, a köztem és Roman közötti ellenségeskedésnek nincs vége, valami történni fog. És erre nem kell túl sokat várni.
Mivel Billt meg engem már nem szekált, Roman keresett magának másokat, akiken a frusztráltságát levezette. Legtöbbször kisebbeket és gyengébbeket vett célba, hogy kellőképpen megfélemlíthesse őket. Mi tagadás, elég indulatébresztő volt nap, mint nap ezt látni, nem is értettem, mit képzel magáról, hogy gondolhatja úgy, hogy bárkivel bármit megcsinálhat.
Éppen a régi, használaton kívüli tornaöltöző felé ballagtam, hogy rágyújthassak, mikor a fülemet megütötte egy rémült kiáltás. A hangok irányába kanyarodtam és elképedve néztem, ahogy Roman, Martin és Dominic egy náluk jóval fiatalabb és kisebb gyerek megalázásával múlatják az időt.
- Légyszíves hagyjatok elmenni! – könyörgött a fiú már a földön fekve, de kérése süket fülekre talált. Romanék csak jól kinevették.
- Frászt hagyunk, majd ha ide adod az összes pénzedet, te kis buzi! – mondta Martin.
- De már mind oda adtam! – nyögte a fiú.
- Hazudsz! – Roman lába rúgásra lendülsz és ez volt az a pont, ahol úgy véltem, be kell avatkoznom.
- Miért nem hagyjátok békén?! – léptem elő, mire mindhárman úgy bámultak rám, mintha két fejem lenne.
- Te meg mit ugatsz bele mások dolgába, mi? - mordult rám Dominic.
- Ebben meg mégis mi olyan dicsőséges ? Komolyan egy tízévessel kell kezdenetek? – tártam szét értetlenül a karjaimat.
- El lehet takarodni, ez nem ilyen nyomorékoknak való, mint te! – toldotta meg Martin.
Roman azonban csendre intette.
- Kaulitz, azt önkéntes igazságosztó. Ez jó. – röhögött.
- Nem erről van szó. Csak nem értem, miért jó ez nektek? – csóváltam a fejemet. A fiú közben kihasználva a helyzetet, feltápászkodott a földről, magához vette a táskáját, aztán felém küldve egy köszönet teljes és megkönnyebbült pillantást, gyorsan elszaladt. Dominic hiába kapott utána.
-Ezt nem hiszem el, meglépett az a kis csótány! – elégedetlenkedett,
- Csak azért, mert ez a degenerált belepofázott a dolgunkba. Roman, verjük már be a képét. Én nem is értem, mostanában miért nem kapja, meg azt, ami jár. – helyeselt Martin felbőszülve.
Roman, bár igyekezte elrejteni, de kissé zavarba esett, viszont mivel nem akart beégni a haverjai előtt, tett felém pár lépést.
- Kapni akarsz, ugye? – érdeklődött gúnyosan. 
- Ez az. – vihogott a háta mögött Martin és Dominic egymást bökdösve és akcióra kiéhezve.
Megvártam, míg Roman oda sétál elém.
- Most félnem kellene? – vontam vállat.
- Hát nem ártana, ugyanis feltöröljük veled a földet.- magyarázta Dominic. Én azonban nem mozdultam, álltam Roman pillantását. Csak néztem rá és nem éreztem félelmet, vagy bármi mást. A szívem sem akart kiugrani a helyéről és a gyomrom sem fájt az idegességtől. Ő sem volt sérthetetlen, már tudtam ezt.
- Jobb lenne, ha elkezdenél szaladni, mint az előbbi kis féreg, mert ha elkaplak, ki foglak csinálni. – fenyegetőzött Roman, de csak keserűen elmosolyodtam.
- Nem Roman, nem fogok elfutni. A buszmegállóban sem futottam el, ott bebizonyítottam magamnak, hogy erősebb vagyok, mint hinnéd, és hogy te is lehetsz gyenge. Emlékszel?
Roman elnémult és az arca egy pillanat alatt vörössé változott, láttam rajta, hogy visszaidéződött benne, ami akkor történt. Martin és Dominic csak néztek rá, mert nagyon nem értettek semmit.
- Mit beszél ez a seggfej ? – kérdezte végül Martin dühösen.
Roman érdektelenséget tettetve vonta meg a vállát.
- Szerintem maga sem tudja. Biztos megint benyelt valami tablettát ez a toxikomán idióta.
Ám a magyarázata nem állta meg a helyét és a barátai nem hittek neki.
- Milyen buszmegállóról vartyogsz itt? – érdeklődött Dominic.
- Kérdezzétek meg őt, ha akarjátok. – tértem ki a felelet elől, mert megígértem magamnak, hogy nem árulom el senkinek sem, hogy valaha megütöttem Romant. Megérdemelte volna, mert egy kegyetlen állat, de szerintem egyáltalán nem dicsőséges más gyengeségét ilyen módon kiadni.
Martin és Dominic választ várva vizslatták Romant, aki csak hallgatott. Én meg sarkon fordultam és az iskola felé vettem az irányt.
Hallottam, hogy Martin meg Dominic idegesítően okoskodnak a háttérben.
- Most mi van? Miért nem csaptad már szét a fejét? – kérdezgették egymást túl kiabálva.
- Lányokat nem verünk, tudjátok. – igyekezett Roman egy poénnal elütni az egészet. Dominic és Martin mesterkélten felröhögtek.
- Még lánynak is gyenge. – legyintett Martin.
- Azt remélem sejted, hogy ez nem a befejezés Kaulitz. Nagyon nem. – szólt még utánam vészjóslóan Roman, de nem reagáltam a mondatára, már nem éreztem félelmetesnek a fenyegetéseit. Inkább örültem, hogy sikerült azt a szegény gyereket megmenteni az aznapi veréstől.
Igazából az egész jelenet hamar kiment a fejemből, meg volt a magam baja, a tananyag elég húzós lett az érettségire való felkészülés miatt. Otthon is nagy volt a nyomás, a nagyi folyton csak azt akarta, hogy tanuljunk, ahogy anya is csak ezt szajkózta, ha telefonált. Untam nagyon és a sok tankönyv feletti magolást, szívesen elcseréltem volna szabadidőre, amit Billel tölthetek.
Az a nap is egy egész átlagos szerdai napnak indult, bár motoszkált bennem valami vészterhesen rossz előérzet. Foghattam volna arra, hogy utálom az iskolát és utálom, hogy a napom nagy részét a tanulásra kell elpazarolnom és a rohadt szabályokat betartanom, vagy a rengeteg leckét a fejembe verni, de ez nem a tanulásnak szólt.
Az osztályfőnök arca nem sok jót ígért, amint Brittával a nyomában belépett az osztályterembe. Miután becsukta maga mögött az ajtót, egyenesen a tárgyra tért.
- Gyerekek! Megdöbbentő dolog jutott ma tudomásomra, ami felett nem mehetünk el csak úgy. Nos, Britta ? – pislantott a lányra, aki azon nyomban belekezdett.

- Az osztálypénzt tartalmazó boríték a benne lévő összes pénzzel eltűnt! – hadarta el idegesen.
Britta volt az osztálytitkár, az ő feladata volt, a pénz megőrzése és kezelése.
Morajlás zúgott végig az osztályon, mindenkit meglepett ez a tény. Nem kevés összegről volt szó.
Weber tanár úr visszavette a szót gondterhelten sóhajok közepette.
- Lehet, hogy nem jó helyen keresgélek, de ha a tettes az osztályban van, megkérem, hogy adja elő a pénzt, amit elvett. Most még következmények nélkül megteheti…
Persze senki sem jelentkezett, így az osztályfőnök bólintott.
- Rendben, akkor most mindenkinek átnézzük a padját. – rendelkezett és Brittával együtt az egyik padsorhoz léptek. Letaglózva pillantottunk egymásra Billel és szinte éreztük a feszültséget a levegőben. A teremben régóta nem volt ilyen némaság, csak a padok fel és lenyitódását lehetett hallani.
- Durva, hogy valaki ellopta az osztály pénzét. – jegyeztem meg rosszallóan, ahogy figyeltem az alapos procedúrát.
- Fiúk, ti következtek. – állt meg előttünk ekkor a tanár úr és Britta. Szó nélkül felnyitottam a padomat, mire Britta pedig falfehérré sápadt.
- Te jó ég, de hiszen ott a boríték…- mondta megrökönyödve.
- Micsoda? – kerekedett el a szemem és rögtön odanéztem. A füzetek között valóban ott volt egy kisméretű, fehér boríték. Rajta díszelgett a felírat, osztálypénz. Jeges döbbenet markolt a gyomromba. Hogyan lehetséges ez?!
- Sosem láttam ezt a borítékot korábban, nem én tettem oda! – szólaltam meg azonnal. Akkorra már az osztály több tanulója a padom köré sereglett. Szájtátva és megvetően méregettek. Hallottam pár „tolvaj” és „enyveskezű” jelzőt felém repkedni. Weber tanár úr miután mindenkit a helyére terelt, kivette a borítékot a padomból.
- Ez a boríték üres, Tom…- állapította meg lesújtva.
A torkom kapart az idegességtől és elöntött a forróság. Testvéremre pillantottam, aki szintén csak tanácstalanul és értetlenül szemlélte a tanárunk kezében lévő borítékot.
- Fogalmam sincs, hogy került hozzám a boríték és azt sem, hogy hova lett a benne lévő pénz. Én azt sem tudtam, Britta hol tartotta az osztálypénzt. – suttogtam magam elé, de minden szavammal csak még inkább magamra tereltem a gyanút.
- Mindenesetre nálad találtuk meg és nincs benne a pénz. Valami magyarázat csak van erre. – fejtegette Weber tanár úr, de nem látszott túl meggyőzöttnek abban a tekintetben, hogy csakugyan én loptam el a pénzt. Többen viszont annál inkább biztosabbak voltak ebben.
- Te és Britta elég jóban voltatok mostanában, tuti hogy te nyúltad le azt a pénzt!- kiáltott ekkor közbe Roman.
- Lehet, hogy a nődnek is köze van hozzá. – helyeselt Natalie, aki valamilyen ismeretlen okból még mindig féltékeny volt Brittára, mert az valamikor Romannal járt.
- Ja, biztos együtt szórakoztátok el ! – témázgatott Martin.
- Hé, engem hagyjatok ki ebből. Nehogy már a végén én legyek a hibás! – kiáltotta mérgesen Britta szúrós pillantásokat küldve az illetékeseknek.
- Csendet! – szólt emeltebb hangon az osztályfőnök, de mindenki azzal volt elfoglalva, hogy minél jobb elméletet találjon ki arról, hova tüntettem el a pénzt.
Hátra fordultam, és ahogy láttam Romanék elégedett képét, lemertem fogadni, hogy ebben az egészben az ő kezük van. Eszembe jutott, amit a legutóbbi nézeteltérésünkkor mondott. Hogy még nincs vége…És tényleg…Még csak most kezdődött…Hirtelen összeállt a kép és ettől rám tört a vad szívverés.
- Szóval nem tudod, hogy került ide a boríték és nincs tudomásod arról, mi történt a benne lévő pénzzel? – kérdezte még egyszer az osztályfőnök, mire megráztam a fejemet.
- Nem én voltam…- mondtam még halkan és reményvesztetten, hiszen olyan dolgot akartam bebizonyítani, amit jelen helyzetben egyáltalán nem lehetett. Minden ellenem szólt.
- Ne higgyen neki, nyakig sáros! – ordította közbe Roman.
- Azért ne hozzunk elhamarkodott döntéseket. Tom, te most az összes holmiddal együtt velem jössz az igazgatóhoz, a gondviselődet is azonnal értesítem. – döntötte el Weber tanár úr és kifelé indult az osztályból. Bólintottam és a tekintetem összevillant Billével.
- Ugye te nem gondolod azt, hogy én voltam? Ugye nem hiszed azt, hogy bármi közöm van ehhez? – kérdeztem még elcsukló hangon.
Ikrem szeme is könnybe lábadt, de próbált erősnek tűnni.
- Tudom, hogy ártatlan vagy és minden rendben lesz. – biztatott.
- Tom rád várok! – hallottam az osztályfőnököt és muszáj volt mennem, ezért összeszedtem a táskámat és a kabátomat.
- Sajnálom Tom, remélem, kiderül az igazság. – mondta még Britta aggodalmaskodva, amint elmentem mellette. A szavaiból azt vettem ki, hogy nem engem gyanúsít.
- Én is remélem. – biccentettem, majd az osztályfőnök után eredtem.
- Én meg azt remélem, hogy elvisznek a zsaruk, te szerencsétlen ! – kiáltott utánam Roman, de pechjére az osztályfőnök is hallotta ezt.
- Na most már elég legyen ebből ! Azt ajánlom Roman, fogd be a szádat és inkább koncentrálj arra a harminc matematika példára, amit még tegnapra kellett volna megoldani ! Mindenki maradjon csendben, egy hangot ne halljak, mert azonnal felmérőt íratok ! – és ezzel a fenyegetéssel kilépett a terem ajtaján. Én meg mentem utána.
A kiürült folyosó fájdalmasan kongott a lépteinktől, ahogy Herr Weberrel együtt végig mentünk rajta. Fejben már lejátszódott előttem, mit fog ehhez szólni a nagyi és rohadtul elveszettnek éreztem magam.
- Tényleg fontos a nagyanyámat is ide hívni? Ki fog készülni. – motyogtam Weber tanár úrnak, aki eddig szótlanul jött velem, kezében az ominózus üres borítékkal.
- Ez az eljárás. – mondta tömören.
- Higgye el, nem én vagyok a tettes. – közöltem még egyszer.
A tanár úr amúgy jó fej volt, tudta, hogy milyen sík hülye vagyok matekból, mégsem húzott meg, hanem adott esélyt, hogy ha a gyakorlat nem is, az elmélet bemagolása meghozza a kettes átlagot. Az arcán most is látszott, hogy nem ítél el, nem gondolja azt kapásból, hogy én voltam, még ha nagyon is úgy festett a helyzetem.
- Ha nem te csináltad, úgyis kiderül, nem kell félned. – tette hozzá bátorítóan és én igyekeztem hinni neki. Ő talán kicsit az én pártomon volt, ám Decker igazgató úr egyáltalán nem és előre sejtettem, hogy vele nem lesz könnyű dolgom.
Hamarosan már az igazgatói irodában ültem, velem szemben az igazgató bámult engem lekicsinylően, Weber tanár úr valamivel nyájasabban, de szintén kérdően nézett rám és akkor még ott volt nagyanyám, aki a telefonhívás után villámgyorsan oda ért. A gyomrom összeszorult tőlük, ültek ott és várták, hogy mondjak valamit, hogy magamra vállaljam az egészet. Nagyi a kezeit tördelte és a szemei szikrákat szórtak, láttam rajta, hogy nehezen fogadja el a történteket.
- Ne bonyolítsuk egymás helyzetét fiam. Árulja el, mi lett azzal a pénzzel. – tért a tárgyra az igazgató, miután kipakolták a táskám és kabátom tartalmát, de persze nem találtak semmit.
- Nem tudom, mert nem én vettem el. – válaszoltam erre.
- Tom! – szólt rám nagyi idegesen.
- Mondtam már, hogy nem én voltam! Mi a francért hiszed azt, hogy én tettem? – fakadtam ki mérgesen.
A harag perzselő erejét éreztem magamban és az igazságtalanság nyomasztó, mázsás súlyát. Legszívesebben kirohantam volna onnan. Bill jutott az eszembe, hogy vajon ő mit hisz most rólam? Csak remélni mertem, hogy nem esik bántódása e miatt az egész kicseszett lopásos dolog miatt.
- Mutasson több tiszteletet a nagyanyja iránt, és ha lehet, ebben az irodában ne emelje meg a hangját, inkább mondja el az igazat. – utasított rendre Herr Decker.
- Ez az igazság. – rántottam meg a vállamat.
Az igazgató hátra dőlt a székében.
- Ha mégsem maga tulajdonította el az osztálykassza tartalmát, akkor elárulná, mit keresett a padjában az összeget korábban tartalmazó boríték?
Roman undok, patkány képére gondoltam és elteltem gyűlölettel. Éreztem, hogy csak ő tehette ezt velem.
- Talán valaki bajba akart keverni. – dünnyögtem.
Az igazgató nagyira nézett, majd az osztályfőnökre.
- Lehetséges…- bólintott Weber tanár úr, ám Deckert nem sikerült erről biztosítani.
- És van ötlete, mégis kicsoda? – a kérdése gúnyosan csengett, persze hogy nem hitte egy szavamat sem. Inkább hitt volna akárkinek, de nekem nem. Már a régebbi, Romannal való verekedésnél láttam, mélyen megvan a véleménye rólam, Billről, a mi egész viszontagságos életünkről. Mondhattam volna bármit, nem érem el, hogy higgyen nekem, azon kívül nem volt szilárd alapokon álló érvem sem, csak a megérzéseim, amikkel nem megyek sokra. Sóhajtottam egyet és lehajtottam a fejem.
- Nincsen…
Hűvös némaság lengte be az irodát egy percig, azt hittem sosem lesz vége, de az igazgató egyszer csak megszólalt.
- Ez egy átlagos, alapvetően jó iskola. Igaz, hogy a világ végén van, talán nem is a legmodernebb, de ettől még itt is megvannak az írott, vagy épp íratlan szabályok. Egész eddigi pályafutásom során mindösszesen ötször fordult elő lopás az intézményben. Mind az ötnél az azonnali kicsapás mellett döntöttem és azt hiszem, most sem tehetek másként.