Ott leszek, amikor hívsz és bármikor a lábaid elé borulok

Köszönöm szépen a kommentet Tamcsinak <3 Majd már kitalálok valamit, hogy ismét tudjak kommentet írni, mert olvasom a blogját és kurvajó és idegesít, hogy nem tudom ezt vélemény formájában kifejteni.
A héten beteg voltam (vagyok), ezért több az időm és semmi sem szabhatott gátat annak, hogy kedvemre írjam az új részt. Mára el is készültem vele. Olvassátok !  További szépet :*
Volt egy másik tervem is, igaz nem olyan nagyszabású, mint a költözés, de jó érzésekkel töltött el. Csakhogy várni kellett vele több okból is. Így mielőtt véghezvihettem volna, a nyári szünet utolsó két hetét anyáéknál kellett tölteni. Akkor már nem dolgoztunk és akármennyire is húzódoztam, menni kellett. Pedig annyira nem vágytam rá, komolyan még a loitschei hülye gyerekeket is szívesebben elviseltem volna, mint hogy Zielitz-ben tengődjek két hosszú hetet. Bármennyi időt itt voltunk, nem tudtam megszokni, számomra idegen és feszült volt a légkör, a megjátszott jópofizás, a tökéletes család képe, amibe anya akart beszorítani minket Billel. Pedig hát nem illettünk oda, ezt ő is sejtette. Utáltam ezt a hamis látszatot, de le kellett gyűrnöm minden viszolygásom és menni. Mert kötelező volt. Mert anya így akarta. Mert ő úgy érezte, ezzel könnyebbé teheti a lelkiismeretét és helyre hozhatja az összes rossz cselekedetét, amit ellenünk tett.
Szaporán szívtam a cigimet a kertben, miközben a többiek a házban voltak. Gordon, Marcussal napok óta egy kisautó pályát igyekezett összerakni, már amikor a szoros munkatempója ezt engedte. Bill is csatlakozott hozzájuk és segített nekik, anya meg a konyhában tevékenykedett. Nekem nem volt kedvem semmihez sem, feleslegesnek is éreztem magam, így inkább kijöttem és titokban rágyújtottam. Nagyjából ez volt az egyetlen élvezet, ami itt töltött napjaim alatt érhetett, a lopva elszívott cigaretták a kertben, mikor senki sem lát. Hunyorogva tekintettem egyenesen a tűző napba, amíg piros karikák nem kezdtek ugrálni a szemem előtt és egyre csak azt kérdeztem magamtól, mi a francot keresek én itt…
- Kérhetek egy szálat Tom? – hallottam ekkor egy hangot mögöttem.
Majdnem kiesett a cigi az ujjaim közül, annyira meglepődtem. Gyorsan megfordultam és láttam, hogy anya állt velem szemben, karjait összefonva a mellkasán. Mosolygott, amit végképp nem tudtam mire vélni.
- Tessék?
Mint mindig, most is elképesztett a számomra hibátlan szépsége, ugyanakkor zavarban is éreztem magam a kérdés miatt, mert kicsit provokatívnak hangzott.
- Megijesztettelek? – nevetett fel anya kedvesen, amint látta, hogy fut ki a vér az arcomból.
- Kicsit. – válaszoltam szűkszavúan.
- Szóval… adsz egy cigarettát? – ismételte meg a kérdését anya, mire bátortalanul bólogatva elé tartottam a dobozt. Ő kiszolgálta magát, aztán hagyta, hogy meggyújtsam a cigijét.
- Nem is tudtam, hogy dohányzol…- jegyeztem meg halkan és igen bizarrnak gondoltam, hogy együtt cigarettázom az anyámmal.
Anya beleszívott a cigarettájába.
- Ritkán gyújtok rá, mert Gordon haragszik érte. De te? Nagyanyád tud róla?
- Valószínűleg sejti. – dünnyögtem.
- Ő sosem gyújtott rá, ezért eléggé elítéli a dohányosokat. Bajban lehettek Billel, ha rá akartok gyújtani a házban. – ítélte meg anya.
- Meg lehet oldani, vagyis nekem sikerül, Bill meg nem cigizik. – feleltem és elnyomtam a csikket.
- Hát igazából neked sem kellene. – helyeselt anya és ez a jótanács igen furán hangzott, miután tőlem kért cigarettát.
Gúnyosan elhúztam a számat, de úgy hogy ne lássa. Nehezemre esett így bármit is komolyan venni tőle. Ha most egy üveg töménnyel talál rám, kér ő is belőle, aztán osztja az észt?! Ez vicces…
- A jó dolgok mindig károsak és tilosak…- mondtam még némi dacossággal a hangomban.
- Igen, ez volt az én véleményem is, mikor annyi idős voltam, mint te. – ismerte el anya.
Nem szóltam erre semmit, csak némán néztem, ahogy végig szívja a cigit, majd gondosan eltapossa a betonon. Észrevette, hogy figyelem.
- Az az érzésem veled kapcsolatban Tom, hogy te nagyon utálod ezt…- közölte váratlanul.
Először nem értettem, mire céloz.
- Mármint? – vontam fel a szemöldököm.
Anya széttárta a kezeit.
- Ezt az egészet, hogy itt kell lenned. Úgy érzem, nehezen tűröd a kötelezettségeket és ellenállsz. Valamiért nem akarsz esélyt adni, hogy családként működjünk. Igazi családként…- fejtegette és ezzel feldühített.
A visszafojtott harag szorította a torkomat és hirtelen elborított a melegség.
- Igazi család… Ez jó, mégis milyen család az, ahol az anya vagy tizenöt évre ott hagyja a gyerekeit?!  Mert szerintem semmilyen. Lepasszoltál bennünket a nagyinak, de ő nagyapa betegsége miatt nem tudott rólunk gondoskodni, ezért mentünk az otthonba, nem volt választásunk. És egyáltalán nem könnyű egy rohadt otthonban, meg egy rakás flúgos nevelőszülőnél élni tizenegy évig felváltva. Még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom, hogy megismerje azt a kilátástalan életet, és hogy elgondolkodjon, miért került oda, mikor igazából nem csinált semmit…- a hangom elcsuklott, nem akartam tovább erről beszélni, sőt igazából beszélni sem akartam tovább.
Anya szomorúan bólintott.
- Igazad van, borzasztó éveket okoztam nektek, miközben én is megtapasztaltam milyen mélyen lenni, nélkületek. De megváltoztam, újra kezdtem, mert rendbe szeretnék hozni mindent. És bármit megteszek, hogy kicsit jobban érezd magad és máshogy vélekedj.
- Akkor légyszíves ne akard ilyen görcsösen letolni az akaratodat és az álláspontodat a torkomon. Nem utálok itt lenni, de igazából nem is tölt el akkora örömmel, mint a testvéremet. Nézd, én nem vagyok olyan, mint Bill. Ő talán könnyebben megbocsát, jobban vágyik az idézőjeles család közegére, de én túl sokat tapasztaltam az otthonban, ahol sokszor csak magamra számíthattam. Évekről beszélünk, nem percekről, amit szülők és jobbára szeretet nélkül kellett leélni. Nekem több idő kell feldolgozni, de az is lehet, hogy nem fogok soha úgy érezni, ahogy te szeretnéd. Ez van. Kérlek, fogadd el. - sóhajtottam egyet és elfordultam kicsit, hogy anya ne lássa elhomályosodni a szememet.
Anya erőltetetten elmosolyodott.
- Hát persze kicsim, ahogy te akarod…
Egykedvűen biccentettem és újra rá néztem. Volt még egy kérdésem, amit régóta szerettem volna feltenni, csak eddig nem volt lehetőségem, vagy bátorságom.
- Azért kérdezhetek?
- Hogyne… Bármit. – mondta készségesen anya.
Megköszörültem a torkomat és éreztem, hogy az izgalomtól pirosasság vonja be az arcomat.
- Sosem akartad megkeresni apát? Miután megszülettünk, sosem gondoltad úgy, hogy felveszed vele a kapcsolatot? Nem a szerelem miatt, csak Bill és miattam? Hogy egy család legyünk, ha már így fogalmaztál…
Anya alaposan elképedt a kérdéstől, ez jól látszott rajta. Idegesen bele túrt a hajába és elsimította az arcából.
- Te aztán, nem kertelsz… De a kérdésre felelve, nem lett volna értelme foglalkozni az apátokkal. Ő nem akart tőlem semmit a szexuális kapcsolaton túl, és amikor teherbe estem tőle, gyorsan meg is lépett, lerázva magáról minden felelősséget. Persze megérdemelte volna az a szemét, hogy elmenjek hozzá Kölnbe és jól lejárassam az akkori kis barátnője előtt, aki valószínűleg sosem jött rá, hogy a fiúja másnak csinált gyereket. Talán azt kellett volna tenni, bosszút állni rajta, hiszen cserbenhagyott. Ha vállalja a felelősséget a tetteiért, minden másként alakul. Na és egy csomó gyerektartással lóg nekem a mai napig…
Az utolsó mondat annyira durván anyagiasra sikeredett, hogy a meglepettségtől tátva maradt a szám és nem tudtam eldönteni, anya viccelt, vagy komolyan mondta.
- Miért, te szeretnéd megismerni? – kérdezte anya.
Megráztam a fejemet.
- Nem tudom…
Kellemetlen csend telepedett közénk, amit anya tört meg, miután valószínűleg elgondolkodott kicsit a régmúlt dolgokon.
- Semmit sem vesztettél, hogy nem találkoztál vele. Úgy gondolom, egy rossz szülő egy életre elég büntetés neked és Billnek…- sóhajtott és ezzel magára célzott. Üveges tekintettel néztem el mellette, majd a napsütötte ég irányába és akárhogy is akartam, nem tudtam a kijelentése ellen tiltakozni, pedig lehet, hogy várta volna. Úgy hiszem, az egész nyári szünet, vagy talán az egész eddigi közelebbi ismeretségünk alatt ez volt a legnyíltabb beszélgetés köztem és az anyám között.
Aztán, mint mindennek, szerencsére az itt töltött fanyar és fájdalmas napoknak is vége lett és szeptember elsején, épp a tizenhetedik születésnapunkon haza utazhattunk. Indulás előtt anyáék persze szépen felköszöntöttek minket, kaptunk tortát és pénzt. Aminek ugyan örültem, mert minden fillérre szükségem volt a jövőbeli tovább lépéshez, de kicsit csalódott is voltam, hogy anya nem erőltette meg magát és inkább pénzt adott ajándék helyett. Valahol ez is azt mutatta, hogy nem ismer minket.
Haza érve a nagyi is várt minket szintén édességgel és pénzzel. De tőle a tavaly is azt kaptunk, így meg sem lepődtünk. A hangulat nem volt különösebben emelkedett, de azért nagyanyánk meghatódott és mi tagadás, én is furcsán éreztem magam. Hát eljött ez is. A születésnapunk. A tizenhetedik. És ez különös volt számomra, néha még mindig egy megszeppent, vagy éppen dühös kisgyereknek éreztem magam, mintha megállt volna az idő. Pedig nem… Az idő rohant felettünk is. Az este egyik részében ezen agyalgattam, később viszont találtam magamnak egy sokkal jobb elfoglaltságot. Történetesen azt, hogy ikrem elfelejtette bezárni a fürdőszoba ajtaját, mikor fürdeni indult. Megigézve néztem a résnyire nyitva hagyott fürdőszoba ajtón át, ahogy Bill meztelenül állt a zuhany alatt. Tekintetem elveszett a hófehér bőrén lévő tetoválások mintájában, a lassú mozdulataiban, ahogy magát simítja, ahogy szemei szorosan csukva vannak a rá zúduló vízcseppek alatt. Néztem őt, a szám kiszáradt, melegem lett, a vérem gyorsan és forrón lüktetett a testemben. Főleg, mikor az ágyéka irányába kalandozott el a pillantásom. A szerszámom máris keményre változott és nehéz nyögés hagyta el az ajkamat. Tudtam, hogy nem kellene bámulnom, azzal magamnak okozok szenvedést, meg hát nem is helyénvaló, lévén hogy a nagyanyánk a földszinten van. De mégsem tudtam magamnak megálljt parancsolni. Akartam őt még nézni, miközben a gerjedelem gyorsan terjedt szét minden porcikámban. A fejemben máris lejátszódott a jelenet, mit kezdenék ikremmel, ha tehetném, ha most üres lenne a ház, ha ő is akarná. Némán suttogtam magamban Bill nevét, ujjaim a férfiasságomat érintették a nadrágon át. Felszisszentem ettől és nyirkos homlokomat az ajtófélfának döntöttem. Bill közben befejezte a tusolást, elzárta a vizet és kilépett a kádból, én meg nem voltam elég óvatos, hogy időben arrébb lépjek az ajtó résétől.
- Tom? – kérdezte ámulva, ahogy észlelte a jelenlétemet.
- Bassza meg…- káromkodtam halkan, majd egy hatalmasat sóhajtva beljebb löktem az ajtót. Akármennyire is szégyelltem, hogy rajta kaptak, nem tudtam titkolni kiéhezett pillantásaimat, amivel szinte felnyársaltam Billt. A szívem úgy vert, hogy azt hittem kiugrik a helyéről, izzadtság lepte el a hátamat. Szó nélkül beléptem a helyiségbe.
- Te mit csinálsz?- érdeklődött kedvesen Bill és a törölközője után nyúlt. Ez elég röhejes kérdés volt, mintha a szituáció nem lenne magától értetődő.
Magyarázat helyett megragadtam Bill egyik kezét és elvettem tőle a törölközőt. Testvérem arcán a hirtelen jött píron túl egyszerre látszott a mosoly, a kíváncsiság és a meghökkenés. Kicsit talán én is elpirultam, de lehajítottam a törölközőt a földre, aztán jó alaposan végig mértem ikrem csuromvizes és gyönyörű testét. Az izgalom végigszaladt a gerincemen, a mellkasom szorított és már-már fájó vágy hatalmasodott el rajtam. Szemeimet rajta felejtettem legérzékenyebb pontján, ami kezdett merevvé válni.
- Inkább az a kérdés, mit csinálnék, ha lehetőségem adódna rá…- mondtam felizgulva.
- Zavarba hozol…- jelentette ki Bill.
- Te meg kőkeménnyé teszel, már ha csak végig pillantok rajtad.- vallottam be remegő hangon és bár nagyon nem volt kedvem, de hagytam, hogy testvérem felvegye a földre ejtett töröközőt és magára terítse. Bénán szobroztam mellette, míg a szemeim előtt még mindig a néhány másodperce látott csupasz valóság lebegett.
- Szeretlek nézni, mikor nem tudsz róla. Például a zuhany alatt. – árultam el.
- Igazán? – kérdezett vissza Bill és azt hittem, kicsit neheztelni fog a beismerésemért, de inkább csak meglepődött.
- Az előbb az ajtónál, csak bámultalak és közben mindenfélén járt az agyam. Aztán megérintettem magamat…
Itt inkább elhallgattam és a lesütöttem a szememet.
- Tom…- Bill szemérmesen pislogott, mintha először hallott volna tőlem ilyet, mintha nem is sejtette volna, mit teszek éjjelenként, ha felébredek arra, hogy teljes izgalomban vagyok, vagy ha sokáig nem történik köztünk semmi.
Mardosott a vágyakozás most is és voltak ötleteim, mivel tudnám levezetni, de nem akartam ajtóstól a házba rontani, főleg ma nem, a közös szülinapunkon. Le kellett nyugodnom, még ha ez nem is volt egyszerű.
Vártam egy kicsit, míg ikrem megtörölközik és hozzá lát, hogy felöltözzön.
- Arra gondoltam, bemehetnénk ma este a városba.– hozakodtam elő a hetek óta tervezgetett elképzelésemmel.
Nem sűrűn járkáltunk el szórakozni Magdeburgba. Igaz, az Andreasos ügy már nem kísértett, de nagy igényünk nem volt rá, hogy sokat lógjunk ott. Talán havonta, kéthavonta egy-egy alkalommal elbuszoztunk, kicsit sétálgattunk, beültünk néhány italra, aztán az utolsó járattal hazajöttünk. A faluban amúgy is viszonylag gyakran rendeztek házibulikat, amik ugyan a féktelen alkoholizáláson túl nem szóltak másról, de elég sokra mi is elmentünk. Volt, hogy többet ittunk, mint kellett volna, máskor meg annyira unalmas volt az összejövetel, hogy inkább eljöttünk.
- Nem is tudom…- vont vállat bizonytalanul Bill.
- Mégiscsak a születésnapunk van. Mindent én fizetek. – ajánlottam fel, hátha ezzel jobban meggyőzöm testvéremet, de ő rögtön tiltakozott.
- Mindent közösen fizetünk, ez így tisztességes.
- Rendben. De van kedved? – érdeklődtem.
- Végülis miért ne? Csak nem biztos, hogy a nagyi elenged. – aggodalmaskodott ikrem.
- Kapd fel a ruhádat, a többit meg bízd ide! – indultam eltökélten a földszintre. Nagyanyánk éppen a nappaliban nézett valamit a tv-ben.
- Kértek vacsorát? – érdeklődött, mikor a kanapéhoz léptem.
- Köszönöm nem, tele ettük magunkat tortával, de este elmennénk Magdeburga. – kezdtem bele, mire ő felkapta a fejét.
- Azt hittem, a két hét anyátoknál teljesen lefárasztott titeket. 
- Valahogy úgy, de szeretnénk megünnepelni a születésnapunkat Billel. Meg aztán hétfőtől ismét iskola… – helyeseltem.
Nagyi kedvetlenül biccentett.
- Hát nem vagyok elragadtatva, de bízom benne, hogy nem csináltok semmi ostobaságot. Mehettek, csak vigyázzatok magatokra, ne igyatok sokat és az utolsó busszal gyertek haza.
Széles mosoly terült szét az arcomon, de igyekeztem végig hallgatni az ilyenkor szokásos mit ne tegyünk és mit igen felsorolást a nagyi részéről.
- Úgy lesz! Szia. – vágtam rá és már mentem is az előszobai fogasra felakasztott kabátomért. Mire a cipőmbe bele bújtam, Bill is megjelent. A szemei kérdőn pillantottak rám.
- Minden oké, mehetünk. – közöltem, mire felvillanyozódott képpel beköszönt nagyanyánknak, aztán rövidesen indultunk is a buszmegállóba, hogy elérjük a hamarosan induló járatot.
A buszon csendben ültünk egymás mellett, időnként az elsuhanó, sötét tájképre pillantva. Magamban azon ötleteltem, mit is kezdünk, ha beértünk a városba. Mert az odáig oké, hogy elkértük magunkat nagyanyánktól, de valójában, semmi meghatározott elképzelésem nem volt. És ez nem változott akkor se, mikor Magdeburgba értünk és leszálltunk a buszról.
A város, péntek lévén, fel volt pezsdülve, rengeteg fiatal sétált az utcán, hangzavar és a különféle szórakozó helyek felől áramló zene hallatszott.
- És most? – kérdezte Bill tanácstalanul.
Nem akartam leégni, hogy tervem sincs, ezért magabiztosságot színlelve elvigyorodtam.
- Gyere utánam!
És ő jött mellettem a zsúfolt utcákon át, kerülgetve az embereket. Igazából nem siettünk, csak mászkáltunk mindenfele, nézegettük a kirakatokban lévő dolgokat, gyakran összemosolyogtunk és néha váltottunk néhány szót. Nekem a szavak most nem is kellettek, elég volt, hogy láttam Bill arcát, ahogy belefeledkezett a neonfényekben villódzó kirakatok csodálásába, és ha valami érdekeset látott, gyerekesen belém karolva húzott a látnivaló irányába. Úgy éreztem, az hogy vele lehetek ezen az estén és remélem, még nagyon sok másikon is, a legszebb szülinapi ajándék, amiben részesülhetek. Akkor, Magdeburg utcáin úgy gondoltam, ez a totális boldogság.
Egy bár előtt megtorpantam. Még sosem jártunk itt, de tetszett, hogy olyan hangulatosnak tűnt kívülről.
- Ide bemegyünk, jó? – pislantottam Billre, aki rábólintott. Akkor már vagy háromnegyed órája járkáltunk az utcákon és kezdtünk fázni.
Kicsit megilletődve léptünk be az ajtón és a kintről látszó szolid hely, bent valamivel harsányabbnak tűnt, szólt a zene és ráadásul rengetegen voltak, alig lehetett beférni. Kezdtem bánni, hogy bejöttünk, de már nem akartam visszakozni.
- Keress egy szabad asztalt, addig én kérek valami italt. – tekintettem körbe és a bárpult felé vettem az irányt. Vagy tíz percbe telt, míg megkaptam az italainkat, aztán még további két percbe, mire megláttam, Bill hol talált helyet. Gyorsan oda mentem és leraktam elé a poharat.
- Ez milyen ital? – kérdezte rögtön a poharában lévő érdekes színű folyadékot vizsgálgatva.
- Fogalmam sincs, a pultos azt mondta, a ház specialitása, szóval biztos iható ! Nyugi, nem mérgezlek meg! – vágtam rá és leültem, majd az italomra meredtem.
Fél percig így ültünk, hallgatva a körülöttünk lévő morajlást. Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak, meg jó is volt csendben maradni.
- Akkor igyunk a születésnapunkra? – emelte meg a poharat ikrem határozatlanul. Belefeledkeztem a gondolataimba, így váratlanul ért a kérdése, de amint eljutott a tudatomig, helyeseltem.
- Persze. Te jó ég, tizenhét év, Bill. Tizenhét sokszor kőkemény év… Igyunk arra, hogy még nagyon sok év lesz, de ezen túl már csak együtt töltjük. – hadartam el.
Bill elmosolyodott és imádtam ezt a mosolyát. Gyönyörű volt és megigéző. Rögtön melegem is lett. Felkaptam a poharat és bele ittam, kicsit erős volt az ital, de ez most jól is esett. Bill is ivott egy kortyot, aztán csak bámulta a poharat. Talán őt is maga alá temette a nosztalgia, ha a mögöttünk lévő gyakran nehéz évekre visszagondolt. Fizikai és lelki bántalmazás, ígéretek, álmok, könnyek és harag, na meg az a sok ember, akiket szerintem egyáltalán nem kellett volna megismernünk.
A bárban lévő zene ekkor abba maradt és a dj pultnál lévő fickó vette magához a mikrofont.
- És most egy kívánság zene jön! A következő dalt Tomnak küldik sok szeretettel. Akárki is az a Tom, piszok mázlista, mert gondolnak ma rá! – ezzel elkezdődött a Lifehouse Everything című száma, a bárban ülők egy részének tetszését kiváltva.
Döbbenten néztem magam elé a félhomályban és igyekeztem feldolgozni a hallottakat. Éreztem, hogy piros lesz az arcom.

- Ez most komoly?! – fordultam Bill felé. A hideg futott végig a hátamon és forróság öntött el egyszerre.
- Úgy tűnik. – felelte erre ikrem ünnepélyes arckifejezéssel.
- Várj, te kértél nekem egy dalt? De hát mikor és hogyan? – zúdítottam rá a kérdéseimet.
- Mikor szabad asztalt kerestem, akkor láttam meg a dobozt, amire ki volt írva, hogy a kívánságként kért dalokat oda lehet bedobni. Míg te a bárpultnál álltál, egy szalvétára felírtam a dalt, meg hogy kinek lesz és bedobtam. Senki sem látta és nem is írtam alá a papírt. Csak mi ketten tudjuk. – mesélte. Én meg le voltam nyűgözve, nem hittem volna, hogy Bill ilyen magánakciókba kezd.
- Hát izé...rohadtul megleptél…- dadogtam.
- Az volt a célom. – vont vállat erre Bill.
- Na, de ilyen zenéket hallgatsz mostanában? – érdeklődtem, mert azt hittem, Bill ugyanazt a stílust kedveli, mint én. Nevezetesen kemény rockot, full hangerőn. Ikrem kicsit zavarba jött.
- Tudod, hogy nem. Én csak egy dalt szerettem volna neked küldeni, amiből tudod, mit érzek irántad. Ennek a dalnak minden egyes szava egy igazolás az érzelmeimet illetően. Azt hiszem, néha nem sikerül megfelelően kimutatnom, de szeretnék mindig ott lenni, amikor szükséged van rám. – magyarázta.
- Köszönöm…- csak ennyit bírtam kinyögni, aztán gyorsan lehajtottam az italomat.  Az én drága Billem micsoda meglepetést okozott nekem!
Égett a nyelőcsövem és a torkom az erős alkoholtól, de rezzenéstelenül bámultam a kiürült pohár szélén megcsillanó mindenféle fényeket. Meghatottan felsóhajtottam és igencsak nagyokat kellett pislognom, hogy ne legyen könnyes a szemem. Majd felpattantam az asztaltól.
- Menjünk!
Bill értetlenül nézett rám.
- Baj van?
- Dehogy, csak gyere! – ráztam meg a fejemet és megfogtam Bill karját.
Sietősen átvágtunk a zsúfolásig megtelt báron. Szegény, még az italát sem tudta meginni, de én már nem bírtam ott maradni.
- Hova rohanunk? Még van egy csomó időnk a busz indulásáig.
– kérdezte ikrem, amint elhagytuk a helyet és kinti hideg levegő az arcunkba vágott.
- Tudom. – válaszoltam és felelet helyett a park felé kanyarodtak a lépteim. Bill persze követett, csak nem értett semmit. A park amúgy sem volt messze a buszmegállótól. Mikor a már kissé kopasz fák és bokrok között sétáltunk a tó felé, akaratlanul is eszembe jutott, hogy itt találkoztam annak idején Silkével. Fura módon, de tompán még emlékeztem a lány csókjára, az ölelésére, aztán később, hogy lefeküdtem vele, de az én drága ikrem ezt is megbocsátotta nekem. Most, hogy az elnéptelenedett park betonján lépkedtünk, ezek a képsorok is a múltba vesztek. Minden megfakult és már csak Bill volt, meg én, valamint a közössé összeforrt életünk.
Megnyugtató csend honolt mindenütt, a tó vizének sima felszínén sárga körként visszatükröződött a hold. Nem járt erre senki, ezért nem hezitáltam, megfogtam Bill kezét. Ez váratlanul érte, látszott rajta, de nem ellenkezett.
- Miért jöttünk el ide? – kérdezte és az egyik fa törzséhez támaszkodott.
- Mert kettesben akartam veled lenni. De nem lerészegedni egy bárban, hanem együtt ünnepelni veled! Mert ez egy csodálatos születésnap. – néztem egyenesen rá, a kezét szorongatva.
Egyetértően bólintott
- Tényleg csodálatos, köszönöm ezt az estét…
Elsimítottam a tincseket az arcából és csak gyönyörködtem barna szemeiben, amikben megvillantak a minket körülvevő utcalámpák fényei.
- Jövő ilyenkor pedig már egy teljesen más helyen leszünk, az új életünkben. Engem nem érdekel, hogy melyik városban és milyen nehéz munkát végzek, mennyi pénzem lesz, vagy mennyire lelakott albérletet sikerül szereznem, nem érdekel, lesznek e barátaim, vagy csak ellenségeim, amíg mellettem vagy. Talán tartanom kellene attól, ami ránk vár, de inkább nyugtalan várakozással tölt el. – mondtam neki és közel hajoltam hozzá. Éreztem forró leheletét a nyakamnál és ettől még jobban fázni kezdtem.
- Amíg együtt vagyunk, minden rossz legyőzhető. – szólalt meg ikrem néhány csendben eltöltött másodperc után. Kihúzta a kezét az én kezemből és megölelt.
- Amíg együtt vagyunk, szerintem nem is létezhet rossz. – helyesbítettem, majd a számat az ő szájára nyomtam. Az ajka, a nyelve forró volt, ahogy szenvedélyesen visszacsókolt és egyre szorosabban ölelt. Akartam is ezt a közelséget, a köteléket, amit soha senki sem szakíthat szét.
- Szeretnék még adni neked valamit Bill…- mondtam izgatottságtól elrekedten és ő érdeklődve figyelte, mit teszek.
A csókba beleszédülve húztam lejjebb kabátja cipzárját, hogy ujjaimmal beférkőzhessek a pulóvere alá és érinthessem a csupasz bőrét. Tenyerem lassan végig húztam a hátánál, majd a mellkasánál. A bőre forró volt, lélegzetvételei felgyorsultak, kilelte a hideg, a mellbimbói kemények lettek. Ismerős remegések futottak végig rajtam is és rögtön megjelent a kora este látott kép a fürdőszobában. Forgott velem a világ és kétségbeesett, emésztő vágyakozás vett erőt rajtam. Kezem ekkor már a hasánál siklott el. Akartam őt, hallani, látni, érezni egyszerre, akartam, hogy jó legyen neki, és hogy ezt én is átélhessem. Érintésem elhagyta a hasát és rövidesen a nadrágja övét kezdtem bontogatni, miközben ajkaink nem váltak szét. Amint sikerült az övet kibontani, rögtön rátaláltam hímtagjára, ami már kezdett kőkeménnyé válni az izgalomtól. Bill halkan sóhajtozott, később már hangosabban nyögdécselt, ahogy ütemes mozdulatokkal kezdtem el férfiasságán húzgálni a bőrt. Én pedig élveztem, hogy ezt tehetem vele. Izzó érzékisége, engem is nagyon felizgatott, ahogy mélyen és erőteljesen csókolt, az kész őrület volt.
Még inkább magamhoz vontam. Testének minden apró része vibrált az érintések nyomán.
- Olyan jó veled.- nyögött fel elcsukló hangon, mikor elhajolt tőlem és csukott szemekkel, fejét a fatörzsnek döntve hagyta, hogy az egyre gyorsabb mozdulatok a beteljesülés felé vigyék.
- Tom…- zihálta és belőlem is feltört egy nyögés, ahogy kimondta a nevemet. Jó volt így hallani, tőle, ezen az estén, ott parkban.
Az én szemeim is lecsukódtak, a torkom kiszáradt a gerjedelemtől, csak hallgattam Billt, ahogy kapkodott a levegő után. Hangja keveredett az én sóhajaimmal és az éjszaka csendességével. Csípője egyszerre mozgott a kezemmel, mind gyorsabban és szabálytalanabbul. A hangok, amiket hallottam tőle, egyre kéjesebbek voltak, ahogy a mozdulatoktól elragadta az önkívület sodrása. Majd a legfelfokozottabb pillanatban, hirtelen hangos nyögés hagyta el az ajkát és remegve ölelt magához. Tudtam, hogy eljuttattam a csúcsra és ez most is, akárcsak minden egyes alkalommal, boldogságot és büszkeséget jelentett nekem. Bill kifulladva, erőtlenül állt a karjaim között, én pedig biztonságot adóan tartottam őt. A vastag kabátján keresztül is éreztem vad iramban lüktető szívét, és ahogy szaporán lélegzik. Lassan húztam el a kezemet Bill ágyékától, ujjaimon forró folyadék csorgott le. A látványtól és a tudattól teljesen felhevültem. A szívem a torkomban dobogott és egy halvány, de elégedett mosoly jelent meg az arcomon. Megtöröltem a kezemet és Bill szelíd tiltakozása ellenére, segítettem begombolni a nadrágját.
- Olyan jó vagy hozzám. – hálálkodott Bill.
- Ez a legkevesebb. – vágtam rá, ahogy az átéltek miatt kicsit sután, de végül sikerült, az övet is bekapcsolnom.
- Lehet, hogy nekem nem menne most, annyira reszketek. - lehelte testvérem és fejét a nyakamba temette. A homloka és a haja izzadt volt, ahogy megsimogattam, az arca hideg.
- Boldog születésnapot Bill. – adtam egy gyengéd csókot az arcára. Felnézett rám a tekintete gyönyörű volt, csaknem szikrázott
- Boldog születésnapot Tom. – mondta erre ő is.
Újra a karjaim közé zártam és csak álltunk ott ölelkezve, hallgatagon. A gondolataim persze kavarogtak és elszorult a torkom, ahogy a dal sorai jártak a fejemben, amit Bill küldött nekem.
Te vagy a lelkemnek a fény, te vagy a célom… te vagy a mindenem…
És ez annyira igaz volt, mint az a valószerűtlennek látszó, de mégis valódi pillanat, amit akkor éltünk meg.