Könnyek az esőben

Sziasztok!

Köszönöm szépen a kommenteket, drágák vagytok <3 Hoztam az új részt, igyekeztem gyorsan elkészülni vele. Remélem a következőt is időben tudom hozni.

A szavak így kimondva is a szívemig hatoltak, fájdalommal borítottak be, sajgott mindenem, a fejem, a gyomrom, a mellkasom. De ikrem is láthatóan ilyesmi kínt érzett, ahogy a valóság nagy kérdőjelként, súlyosan zuhant rá. Arckifejezése eltorzult, teljesen sokkossá vált a kijelentéseimtől. Még a szája is nyitva maradt.
- Nahát, meg akartál lepni…- nyögte elhalóan, halovánnyá váló arcszínnel és erősen csillogó szemekkel.
- Az most mellékes. – törtem meg az idegölő csendet, ami a szobában uralkodott.
- Nem úgy volt, ahogy gondolod. – kezdett volna bele ikrem a szánalmas, magyarázkodó szövegbe, amiből én köszönöm, nem kértem.
- Miért, szerinted volna okom máshogy gondolni ?– kérdeztem vissza elcsukló hangon.
- Andreassal a temetés óta nem találkoztunk, teljesen véletlenül jött be a bisztróba, fogalma sem volt arról, hogy ott dolgozom. Meglepődött és ivott egy italt, aztán megkérdezte, van e kedvem egy kicsit beszélgetni…- mesélte ikrem zavartan.
- És neked persze volt! Mert te vagy Bill, aki mindenkit meghallgat! Nem emlékszel, rád akart mászni, ki akart használni?! Ezek szerint megbocsátottál neki ? – szegeztem Billnek a kérdést.
Ikrem szelíden vállat vont.
- Inkább túl léptem a dolgon. Ahogy a sokkal rosszabb emlékeimen is. – válaszolta és jól tudtam, most a Silkével történt esetre célzott, ez pedig daccal töltött el.
- Te és a nagy szíved…- gúnyolódtam.
- Akármit is feltételezel, nem úgy történt. Valóban, beültünk egy helyre, ittunk pár italt és beszélgettünk. Főleg a nagymamájáról esett szó, nagyon megrázta a halála. – magyarázta Bill, de belé fojtottam a szót.
- Ugye nem baj, ha nem sajnálom, ezt a rohadékot! Téged pedig nem értelek ! Egy féreg, te pedig iszogatsz vele? Nekem meg jól belehazudsz a pofámba. Ha ma nem megyek eléd, biztos nem számolsz be erről az esetről! – dühöngtem még mindig halkan, pedig valójában üvöltöttem volna vele, vagy rá, már magam sem tudtam.
Bill szégyellősen lehajtotta a fejét.
- Nem hazudtam és nincs miről beszámolnom Tom. Andreas, már messze nem az a fiú, akit annak idején megismertünk. Megváltozott, nem kezdett el erőszakosan közeledni...
- Nem, mert hagytad magad, mi? Ő biztos jobban ki tud elégíteni minden téren! Nyugodtan bevallhatod, hogy vele a fellegekben jártál! – vágtam ikrem felé a szavakat, meggondolatlanul.Tudtam, hogy ez már egyáltalán nem felnőttes viselkedés, de annyira fájt, hogy Bill még mindig Andreast védi! És mi lesz ezután? Majd rendszeresen összejárnak? Nekem meg jó képet kell vágnom ehhez? Mert azt nem fogom kibírni.
- Gyerekes vagy Tom ! – állapította meg szomorkás és döbbenten dühös arccal Bill.
- Igen, talán az vagyok, te meg szép és túl könnyelmű! Vigyáznom kellene rád, hogy pont az ilyeneknek ne legyél kitéve, de ha nem vagy őszinte, akkor nem tudok! Különben meg, ha szerinted Andreas olyan jó fejjé vált, természetesen elmehetsz vele a francba ! – emeltem most már fel a hangomat, aztán az íróasztalról felkapva a cigis dobozomat, az ablakhoz mentem, kinyitottam és rágyújtottam egy szál cigarettára. Éreztem Bill kérdő szemeit a hátamba vésődni, de nem érdekelt, úgy tettem, mint aki észre sem veszi. Elszívtam a cigarettát, aztán szó nélkül lefeküdtem az ágyamra. Hogy Bill ne lásson és én sem őt, a fal felé fordulva nyeltem a harag könnyeit. Össze voltam kavarodva és megbántva éreztem magam.
- Tom…kérlek…- éreztem, hogy ikrem leült mellém az ágyra, majd megsimította a vállamat.
- Légyszi, hanyagolj !  – morogtam összeszorított fogakkal, becsukott szemekkel, legszívesebben a fülemet is befogtam volna, hogy ne kelljen Bill hangját hallanom.
- Tudd meg, hogy egyáltalán nem kell megóvnod tőle, mert jól tudom hol a helyem, kit akarok és az te vagy. – suttogta és megremegett a hangja, mint aki mindjárt elbőgi magát, ezzel tetézve az egészet.
- Igazán? Hát ez remek !
Bevallom, nem nagyon tetszett Bill ébredező öntudata. Dühített, hogy a hátam mögött italozgat Andreassal, hogy titkolózik és azt állítja, tud bánni az egész szituációval. Én viszont nem tudtam ezt kezelni és nem érett dolog, de megfelelően lereagálni sem.
- Azonkívül Andreasnak már jó ideje kapcsolata van. – jegyezte még meg Bill.
A kijelentése meg is lepett, főleg hogy annak idején egy sunyi szemétláda volt ez az Andy. Most meg elhívja Billt dumálni és még csak be sem próbálkozik?! Helyette azt mondja, van valakije. Elég ambivalensen hangzott.
- Wow, és milyen nemű a nagy Ő ? – kérdeztem gúnyosan.
- Azt nem részletezte, de mindegy is. – vont vállat testvérem.
- Ja, nekem tök mindegy, amíg nem akar tőled valamit. – morfondíroztam tovább, makacsul állva, Bill szelíd simogatásait, amit más esetben már forró csókokkal viszonoztam volna, de most csak hevertem, mint egy korhadt fa, teljesen szétcsúszva.
- Nem akar.– erősítette meg még egyszer az elhangzottakat Bill.
- Nem bízom benne! – csóváltam a fejemet és hirtelen mozdulatokkal ikrem felé fordultam. Kicsit megilletődött, de halovány mosoly futott végig arcán.
- És bennem bízol? – kérdezte kedvesen.
És mit mondhattam volna erre én? Egyik részem szinte ordítozott, hogy hát persze, csak benne bízom, de valami meggátolt, hogy ezt így azonnal kimondjam. Talán a bizonytalanság bilincsei. Bár ikrem nem csalt meg, mint annak idején én őt, de valahogy mégis fájdalmat okozott ezzel a húzásával. Érdekes, hogy még a kis dolgai is határtalan gyötrődéssel töltöttek el. Pedig semmi rosszat nem tett, elmondása szerint. De akkor is keserűség áradt szét bennem, gombócot éreztem a torkomban az idegességtől.
- Igen. – feleltem végül halkan és nem annyira meggyőzve. Ezt Bill is érezhette, mert a mosolya eltűnt és csak biccentett.
- Én soha nem tennék olyat. Sosem tudnám magamat oda adni senkinek, csak neked…Azt gondoltam, tudod ezt. – mondta csüggedten. Határozatlanul vonogattam a vállamat és végképp nem tudtam, én fújom e fel az ügyet, vagy Bill szerint semmiség az, ha leáll azzal a fafejjel. Hirtelen megragadtam a karját és magamhoz húztam. Kérdőn villantak rám a szemei.
- Nincs szükséged ilyen tettekre, meg fölösleges titkokra. És főleg Andreasra! Ne foglalkozz vele és soha többet ne verj át, kérlek! – mondtam szinte szótagolva, egyenesen Bill arcába bámulva.
- Persze…- dadogta erre ő és aprókat mozdulva próbált enyhíteni a szorításon, ami talán kicsit erősebbre sikerült, mint kellett volna.
- Hiszen csak egymásra számíthatunk…- suttogtam még és elengedtem ikrem kezét, aki ahelyett hogy elhajolt volna, inkább mellém feküdt és fejét a nyakamba fúrva bólogatott.
- Ne haragudj! – kérte.
Tétován és a dühöm miatt még mindig kicsit fagyosan simítottam meg a hátát és egy hatalmas sóhajjal nyugtáztam a helyzetet. Valahogy fékeznem kellett a kételkedéseimet, nem lehettem ennyi idősen ilyen idióta és féltékeny ok nélkül, de akkor este úgy éreztem, mintha hajszálvékony repedés keletkezett volna az eddig szilárd alapúnak hitt bizalmamon. Talán nem ikrem tehetett róla, talán az én “üldözési mániám” is vastagon benne volt az egészben. Mindig győzködtem magam, hogy végül is Bill velem fekszik, engem ölel és csókol. Az enyém, az első szeretkezésünk óta, azóta hogy a testünk először egybe olvadt. Mégis, gyakran azt vettem észre, hogy a gyanakvó gondolatok lepik el az agyamat, ha elmúlt kilenc óra és Bill még mindig nem jött haza, vagy ha nem vette fel a mobilját. Nem volt konkrét bizonyítékom, arra hogy Andreas még a képben lenne, egy kétes telefonhívás, üzenet nem volt, ami ezt alátámasztaná, de a belső harcaimat az egyhangú hétköznapok sem tudták kellően elcsendesíteni. És a varázslatos momentumok sem. Pedig úgy szerettem volna.

Hallottam, hogy a szoba ajtaja halkan nyikordulva nyílik és ikrem lép be rajta. A szívem egyből gyorsabb ütemre váltott.
- Aludtál ? – kérdezte és bezárta maga mögött az ajtót.
Megráztam a fejemet.
- Dehogyis, téged vártalak.
Testvérem rejtélyesen mosolygott és elkezdte levenni a pulóverét, cipőjét.
- Siettem haza.
- Látom…- húzódtam arrébb az ágyon, szavak nélkül felkínálva a közelséget, amit Bill rögtön meg is értett. Másodpercek alatt az ágyam szélén ült és nézett engem. Én meg őt, kiszáradt ajkakkal és vágyakozóan. Annyira hibátlanul szép volt, még egy nyolc órás munkanap után, kócosan, izzadtan és cigiszagúan is. A vérem forrni kezdett tőle.
- Egész nap te jártál a fejemben, olyan szédült voltam ma, még a tulaj is kiszúrta hogy valami nem stimmel velem. Hát nem is stimmelt. Fel voltam húzva, a karjaimban akartalak tartani és azt hittem ez ma is csak elképzelés maradt. Féltem, hogy későn jössz…- hadartam el egy szuszra, erre Bill oda hajolt hozzám, hogy megcsókoljon.
- Kívánlak…- mondta nekem  és remegések futottak át a testén, ahogy én is remegni kezdtem, ahogy megöleltem. A csókja szenvedélyes volt és nagyon mély, mindenemet fűtötte tőle a láz. Ahogy ajkai az enyémhez értek és nyelve az én nyelvemmel találkozott, hatalmába kerített a kábult izgatottság, éreztem milyen gyorsan szökik a vér az arcomba. Sóvárogva nyúltam a pólója után, hogy levegyem róla és ruhái alatt érezhessem meztelen bőrét. Aztán kezeim végig siklottak testén egészen nadrágjáig, amit, miután együtt gomboltunk ki Billel, cinkosan összemosolyogva, ő vett le, ahogy a még rajta lévő, többi ruháját is. Közben én is levetkőztem, szerencsére nem volt nehéz, csupán alsónemű és póló volt rajtam. Bill ujjai finoman simogattak végig a nyakamtól a mellkasomon át a hasamig. És érintése kőkemény, már fedetlen hímtagom irányába közeledett. Néztem a képet és jéghideg borzongás futott át a gerincemen az izgalomtól.
- Bill…- nyögtem fel rekedten a gerjedelemtől, ahogy láttam hogy megfogja a férfiasságomat. Szemeim ösztönösen lecsukódtak, úgy éreztem végtelen idők óta várok már az érintésére. A szívem szinte fájdalmasan, erősen lüktetett, éreztem, hogy száguld bennem a vér, az égető izgalom. Hallottam ikrem halk, reszkető levegővételeit, a mozdulatai pedig ritmikusan ismétlődtek kemény szerszámomon, önkívületi nyöszörgést kiváltva tőlem. Az izgalom elsöprő erővel tört fel a belőlem, a csípőm egyre gyorsabban mozdult, ikrem kezével egy tempóban. Magamhoz vontam Billt, hogy ne legyen köztünk semmi távolság,  hogy feltüzelt testünk egymáshoz préselődjön. És ugyanígy nyomtam a számat az övére, egy újabb csókért. A nyelvem vadul tört utat Bill szájába, és ő ugyanolyan hevesen viszonozta a csókot. Érezni akartam minden rezdülését, ezért percekig csak csókoltuk, érintettük egymást, elmerülve a szenvedélyben. Majd Bill elszakadva az ajkamtól, az arcomat kezdte el csókolni és lefelé haladt a nyakam, majd mellkasom felé. Tűzként lángoltak ajkainak nyomai, amint lejjebb kerültek a hasam és férfiasságom irányába elkalandozva.
- Te jó ég milyen jó vagy…el is felejtettem…- sóhajtottam fel és elcsuklott a hangom, amikor megéreztem Bill ajkát kőkemény és egyben legérzékenyebb testrészemen. Az ágyékom összerándult és kínzó izgalom szaladt át rajtam, mikor Bill gyengéden megfogta a férfiasságomat és közben a szájával is megérintette azt. Kinyitottam a szememet és elszorult a torkom, ahogy láttam milyen tökéletes és önzetlen az én ikrem. Tenyere finoman simult hímtagomra, míg ajkaival és nyelvével először lassan, majd mind gyorsabban és bátrabban kényeztette. Reméltem, hogy neki is örömet okoz ez, mert engem pillanatok alatt teljes őrületbe vitt. Nem voltam ura önmagamnak, csak egyre hangosabb nyögéseket hallattam és kontrollálatlan mozdulatokat produkáltam. Mindenem a kéj jéghideg verejtékében úszott. És tudtam, hogy ha nem szakítom félbe amit csinál, nemsokára már nem tudom megtenni, mert akkor már késő lesz és én nem így akarom befejezni. Mert bár ez átkozottul jó, de máshogy is akartam Billt. Belülről. Levegő után kapkodva, az extázis utolsó pillanatai előtt, húzódtam arrébb és mielőbb Bill bármit kérdezhetett volna, én kerekedtem felé. Szemérmesen sóhajtott, mikor forró és nedves csókokat hagytam izzadtságtól sós bőrén. Ajkaim teste több pontján át ágyéka felé haladtak .
- Még nem is zuhanyoztam…- bukott ki belőle pironkodva, de engem nem érdekelt, akartam őt, most azonnal.
- Tökéletes vagy zuhanyzás nélkül is. – lihegtem, és már érintettem is ágaskodó férfiasságát. A kéj megrészegített, ahogy végre én is a kezembe tarthattam a forró, lüktető testrészt. Bill kérdőn nézett felém.
- Biztosan akarod?- a hangja megremegett.
- Igen, érezni akarom az ízedet…- válaszoltam és elvörösödtem, ahogy ikrem is.
- Tomi…- sóhajtotta, én pedig nem vesztegettem az időt, marokra fogtam kőkemény hímtagját, majd előbb lassabb, utána gyors mozdulatokkal kezdtem el rajta húzgálni a bőrt. Bill légzése rögtön gyorsabb lett és halk sóhajtozásait, felváltotta a hangosabb nyögdécselés. A teste hamar felvette mozdulataim ritmusát, és csak akkor ugrott meg egy kicsit, mikor a kezeim mellé a számat is használni kezdtem. A férfiassága kemény volt és erősen lüktetett. Sós előcseppek csillogtak a tetején, mikor nyelvemmel megérintettem. Bill felszisszent és közelebb húzott magához.
- Tom… - suttogta a nevemet és végigsimított a gerincem vonalán. Én pedig tettem amit az ösztöneim mutattak az izgalom ködös útján, eleinte lassan, majd mind gyorsabban, mélyebben vettem birtokba hímtagját. Bill csak nyögdécselt és sóhajtozott, felhevült teste reszketett érintéseimtől, ágyéka ütemesen mozgott, ahogy ajkam, nyelvem legérzékenyebb testrészéhez ért. Reszketett és zihált, mozdulataimra nyögésekkel válaszolt, nekem pedig ez volt a legnagyobb öröm, látni, ahogy ő is élvezi, amit én teszek vele.
- Érezni szeretnélek…- nyögte nekem lihegve, és bár szívesen csináltam volna neki ezt akármeddig, boldogan tettem eleget a kérésének. Kifulladva kúsztam feléje és mosolyogtam izzadt és mámortól ragyogó arcába.
- Én is Bill…- simogattam meg az arcát, vállát, összeolvadva egy újabb perzselő csókban. Majd az ágy alá rejtett testápolós flakonért nyúltam. Már attól elborított az izgalom, hogy a hűvös krémet elkentem a szerszámomon, hiszen tudtam, ez azt jelenti, nemsokára ismét eggyé válhatok Billel és érezhetem az egyik legnagyobb boldogságot a földön. Ikrem türelmesen figyelt engem, bár mellkasa fel-alá járt és beharapta ajkát, ahogy nézte a jelenetet. Nem zavartak a pillantásai, sőt élveztem, ahogy nem titkolt ámulattal bámulja a férfiasságomat. Én is mindig rajta felejtettem a szememet az övén és így volt ez most is. Bill átvette tőlem a testápolót és most ő kente be magát a lábai között, ezt meg én néztem megbűvölve.
- Csodálatos vagy…- mondtam, ahogy tenyereim végig szántottak ikrem testének finom vonalán, ujjaimmal átrajzolva a fehér bőrébe vésett fekete tetoválásokat, amiket mindig annyira imádtam. Aztán elérkezve az előbb krémmel alaposan bekent területhez, az ujjammal hatoltam bele. Rögtön körbevett a már jól ismert szűk forróság és ettől az amúgy is torkomon ki ugrani akaró szívem, még nagyobb dübörgésbe kezdett, a hátamon és ajkam felett gyöngyözött az izzadtság és görcsbe állt a gyomrom. A mozdulataim lassúak és óvatosak voltak, ikrem lecsukott szemekkel, tűzvörös arccal, halkan sóhajtozott és ágyéka meg-meg rezzent. Másik kezemmel megfogtam kemény ékességét és határozottan, de finoman húzgáltam rajta a bőrt, míg végül már szinte dobálta magát az ágyon és szüntelenül az én nevemet ismételgette. Mindene forró izzadtságban fürdött és engem is már-már gyötrően kínzott a vágyakozás Bill és az általa adott, annyira vágyott beteljesülés után. Egy akartam lenni vele, együtt mozdulni, lüktetni az ő testével. Minden gondolatot kizárva, magam mögött hagyva, csakis vele törődni. Pár szenvedélyes mozzanat után, úgy éreztem ő is készen áll, ezért, miután kentem még magamra a testápolóból, lassan és finoman belehatoltam. A verejték pillanatok alatt kiült a homlokomra, a szívem meg a torkomban dobogott, Bill fájdalmasan felnyögött egy másodpercre, csukott szemei felpattantak, ahogy férfiasságom lassan teljesen betöltötte. Aggódva álltam meg egy pillanatra, mire ő megnyugtatóan ölelt magához.
- Mindjárt jobb lesz. Ne félj…
És ajkai kiéhezve keresték az enyémet. Amint nyelveink újra összeértek, ismét mozogni kezdtem, gyengéden és lassan. És ezek a mozdulatok enyhítették Bill a fájdalmát, engem pedig még jobban feltüzeltek. Billt érezni valami földöntúli volt, olyan, amitől minden realitás elveszett bennem, nem tudtam uralkodni magamon. Legszívesebben kiabáltam volna a hatalmas gyönyörtől, amit átéltem, de csak tehetetlen és egyre elfojthatatlan nyögéseimet visszhangozta a szoba csendje. Bill felett mozogni, benne lenni és ilyen módon birtokolni őt, egyszerre hatott ismerősnek és idegennek. De szédítő volt és semmi máshoz nem hasonlatos. Ikrem szoros forrósága, érzéki nyögései, engedelmessége, a testápoló illata, síkossága,teljesen megrészegített, elvette a maradék eszemet. Így a kezdeti óvatosságot hamar felváltotta a gyorsabb ritmus.
- Bill…- mondtam ki a nevét újra, meg újra, önkívületben és az ágy néha-néha árulkodóan megreccsent a mind szaporább tempótól. A csípőm fel-alá járt és éreztem Bill körmeit a hátamon végig húzódni, a mélyebb mozdulatoknál. A fejemben képek voltak róla, fantáziák, amiket akkor gondoltam ki, mikor ikrem nem volt mellettem és ezek elvegyültek a valósággal. Izzadtság csorgott a halántékomon, le Bill bőrére és éreztem a remegést, ami mindinkább uralkodott felettem. A gerincemen végigfutott a jól ismert érzés, ami beterítette minden részemet és elragadott, erősebb volt minden más késztetésnél. Nem akartam, hogy vége legyen, de az átéltek úgy hatottak rám, hogy már képtelen voltam megállni. A gondolataimban cikázó képzelgések viharos gyorsasággal és vadul sodortak az extázisba. Amint a villámcsapás szerű, kéjes érzés elért, hangos nyögés hagyta el a számat, minden erőm elhagyott és reszketés áradt szét a végtagjaimban. Légszomjjal küzdve borultam Billre, ő gyengéden karolt át, én pedig kapaszkodtam a karjaiban, míg alább hagyott bennem a keserédes remegés.
- Jó volt ? – hallottam Bill suttogását a fülemben. Még zsongott a fejem, perzselt a tüdőm, légcsövem és a férfiasságom irányából kitartóan csordogált a ragadósan meleg folyadék, de fáradtan elmosolyodtam. Ez nem csak szimplán jó volt, ez más világ volt, minden ésszerűség felett álló és magyarázat nélküli.
- Gyönyörű volt, Bill. – javítottam ki, mert az a szó, hogy jó, nem fedte volna a valóságot.
- Szeretlek, Tomi. – suttogott ismét testvérem, én pedig összeszedve magam az ajkaihoz húzódtam, hogy csókolhassam őt.
- Én is szeretlek, Bill. – és a nyelvemet becsúsztattam a szájába. Nem akartam pazarolni az időt, Bill még mindig kemény izgalomban volt és azt akartam, hogy neki is jó legyen. Bár még mindig csak álom volt, hogy közösen jutunk el a csúcsra, azért mindent megtettem, hogy ő is élvezze. Az újra fellángoló csókok engem is tűzbe hoztak, ahogy az is, amikor újra kézbe vettem kemény hímtagját. Bill lelkesen adta át magát az benne is egyre növekvő élvezetnek és hagyta, hogy szelíden, de határozottan kényeztessem férfiasságát. Az érintéseim által olyanná vált, mint én nem is olyan rég. Teste vad remegésbe kezdett, nyögdécselései hangossá váltak, izzadtság borította a homlokát. Csípője úgy moccant, ahogy az én kezem és az érzékeink diktálták. Meseszép volt azokban az őrületes pillanatokban, újra izgatottságot éreztem, a torkom kiszáradt, a szívverésem felgyorsult, kilelt a hideg. Szájtátva figyeltem, ahogy eljut a tetőpontra az én mozdulataim által, nyöszörög, minden tagjában reszket és a férfiasságából nagy cseppekben feltörő fehér forróság belepi a kezemet. Aztán sejtelmes és dermesztő csend vesz mindent körül. Lihegve feküdtünk a koromsötét szobában izzadtan, egymás karjainak édes fogságában és tudtam, ilyenkor kellene a legboldogabbnak lennem. Persze, az is voltam, de a hülye fejembe furakodott valami, ami szétrobbantott volna belülről, ha nem hozom elő. Így amint a légzésem és pulzusom vissza állt normálisba, megszólaltam.
- Bill…figyelj…- és megsimogattam ikrem verejtéktől nyirkos arcát, majd beletúrva a hajába, magam felé fordítottam. Igaz, nem láttam semmit, mert feketeség vett körül, de elképzeltem, milyen csodálkozva nézhet rám a szokatlan hangszínem miatt.
- Valami bánt? – kérdezett vissza, ösztönösen rám hangolódva.
- Mi a helyzet Andreassal? Nem hívogat, vagy ilyesmi ? – érdeklődtem és idegesség hasított belém. Bill mocorgott kicsit az ölelésemben és végül az arca egy vonalba került az enyémmel.
- Nem. Néha beugrik egy italra, váltunk pár szót, de ennyi. Mondtam már Tom, megváltozott. – válaszolta.
Borúsan sóhajtottam és az éjjeli sötétben a plafonon néha feltűnő halvány árnyakra szegeződtek a szemeim.
- Azért régen érdekelt Andreas, ugye ?
Kérdésem elég nagy döbbenetet váltott ki testvéremből.
- Dehogy…- fújta ki megilletődve a levegőt, ami egy másodpercre valószínűleg a tüdejében rekedt a váratlanul rázúdított érdeklődéstől. Cinikus vigyor ült ki a számra.
- Aha, sejtem. Na, tegyük fel, nem vagyok a képben, akkor is ezt mondod ?
- De miért kérdezel ilyeneket ? – botránkozott meg Bill.
- Csak válaszolj! – vágtam a szavába határozottan.
Fél percig mélabús csend volt, Bill mozdulatlanul feküdt az ölelésemben és csak a jó ég tudhatta, miket gondol éppen, de mindenképpen tudni akartam. Bár lehet, butaság múltbéli dolgokat előrángatni és ezáltal magamnak is fájdalmat okozni, de így még talán soha sem kérdeztem rá az eltelt évek alatt.
- Andreas…különös volt. Nem értettem, miért foglalkozik velem, ír sms-t, a hozzá hasonló, gazdag és menő fiúk mindig csak gúnyolódtak rajtam. Mikor a kettesben maradtam vele, tudod, azon az éjszakán, sokat beszélgettünk. És érdeklődve, mosolyogva hallgatta. Összekuszálta bennem a dolgokat, ahogy egyenesen rám nézett és ahogy hozzám szólt, azzal zavarba hozott és már csak arra eszméltem, hogy megcsókol.
- Oké, értem…- szóltam közbe, mert a torkomat kaparta a fájdalom. Én akartam hallani, mégis rossz volt, nem is kicsit.
- Hagytam, hogy megtegye, hogy hozzám érjen, de közben rögtön arra gondoltam, ezt nem szabad, nem lehet. Mert te ott vagy nekem és nagyon szeretlek. – toldotta még meg és bocsánatkérően simult hozzám. Testének nyugtalan vibrálása szorosan körbevett. Egy másodpercre lecsuktam a szemem és halkan felnyögtem, ahogy csípője és férfiassága elsiklott az oldalamnál.
- De ha én csak a testvéred lettem volna ? – kíváncsiskodtam tovább, pedig a szívem fájdalmasan szorult össze, ezektől a régi emlékektől. Ikremnek sem eshetett jól a túlzott kérdezősködés. Idegesen vette a levegőt, vergődött a kellemetlen helyzetben. Kicsit távolabb húzódott tőlem, és ismét hallgatag maradt jó pár hosszú másodpercig. Bár láthattam volna őt a sötétben, de a kínlódását érzékelhettem csak.
- Talán akkor…Nem tudom…Lehetséges…Andreas elég laza volt, jól adta elő magát, álcázva a valódi szándékait. Csak bámultam őt és az jutott az eszembe, Istenem…milyen szőke a haja és milyen hibátlan a mosolya, mennyire csillog a szeme…Fura kábulat uralkodott el rajtam, zavarodottság. Igen, lehet, hogy hagytam volna, hogy áttaposson a szívemen…- testvérem itt elhallgatott és rám borult egy mázsa nyomorultság érzés. Szembesültem azzal, hogy az a tuskó, kő gazdag Andreas mennyire jobb volt nálam minden tekintetben. És azzal is, hogy azon a rohadt éjszakán Bill Kaulitz elfelejtette, hogy vagyok neki…Egy időre legalábbis egészen biztosan…
- Szeretted? Tudod…úgy… – törtem meg a hallgatást és magamban imádkoztam, hogy nemet mondjon. A szívem mintha, utat vágott volna a mellkasomban, annyira vert, kiszáradt torokkal és égő arccal, vártam a feleletre.
- Soha. – mondta erre Bill szinte habozás nélkül. Annyira ellentmondást nem tűrően és igazul hangzott el ez az egy szó, hogy torkomban dübörgő szívem, mintha lezuhant volna a gyomromba és végigömlött rajtam a megkönnyebbülés. A sötétben Bill keze után keresgéltem, és amint megtaláltam, megszorítottam. Bill erre újra közelebb került hozzám és ábrándosan hajtotta a fejét a vállamra.
- De most újból előbukkant…- aggályoskodtam, mialatt végigsimítottam Bill haján.
- Felnőttek vagyunk, Tom. Nekem már nem okoz rossz érzéseket, ha meglátom, úgy viszonyulok hozzá, mint egy ismerőshöz a régmúltból. Neked is ezt kellene tenned. – ajánlotta Bill, aztán a ruhái után kezdett keresgélni. Tétován és még mindig nem titkolt megvetéssel bólogattam.
- Oké, majd megpróbálom kevésbé utálni, mondjuk ha soha többet nem látom, esetleg sikerülhet.
Éreztem, ahogy testvérem elmosolyodik és immár pólóban és alsóneműben, de visszafekszik mellém az ágyba. Az én karjaimba. És nem Andreaséba…
Hangos mennydörgésre és élénksárga villámokra riadtam fel.Vihar volt, aminek hangjai betöltötték a helyiséget. A hirtelen robajtól kissé rémülten ültem fel az ágyban és álmosan tekintgettem körbe. Ikrem ott aludt mellettem, de az ő álma sem volt békés. Alighogy megmozdultam, ő is megmoccant és a hátára feküdt.
- Annyira sajnálom…- mondta halkan.
Értetlenkedve kérdeztem vissza.
- Sajnálod? Mit?
De válasz nem érkezett, akkor láttam, hogy Bill alszik és csupán álmodik valamit.
- Nem akartam…- szólalt meg ismét és akkor láttam meg, hogy egy könny gördül le az arcán. A látvány letaglózott és keserűség kezdett marni belülről. Biztos felzaklattam a baromságaimmal. Mondjuk én is eléggé rosszul éreztem magam, bár hálás voltam az éjszakai őszinte beszélgetésért, de nagyon fájtak az akkor elhangzottak.
- Semmi baj. – suttogtam neki és letöröltem a könnye okozta vizes csíkot Bill csodaszép arcáról.
- Szeretlek…- sóhajtott Bill és oldalra fordult.
Erre már nekem is könnyek gyűltek a szemembe és fázni kezdtem.
- Én is szeretlek. – ezzel feldúltan kikászálódtam az ágyból, magamra rángattam a ruháimat és előkeresve a cigit, a földszintre igyekeztem. A vihar által keltett villámok szinte fél percenként világítottak nekem, afféle kéretlen fáklyaként. Halkan végiglopakodtam a házon és ugyanolyan csendesen kiléptem az ajtón, magam mögött behúzva. Az esőtől felfrissült, hideg levegő kellemetlenül csapódott nekem, én meg átkoztam magam, amiért nem öltöztem fel kellően. Beálltam a keskeny ereszcsatorna alá és rágyújtottam. Miközben vacogva szívtam a cigarettát, éreztem ahogy a hűvös vízcseppek másodpercek alatt eláztatják a hajamat és a ruhámat. De nem érdekelt. Az arcomat meg az én könnyeim áztatták, bár magam sem tudtam pontosan, mi kavart fel ennyire. De amióta ebben a szerelemben éltem Billel, már semmi sem lepett meg magammal kapcsolatban. Bárcsak létezne annyi kifejezés, amikkel leírhattam volna részletesen, mit éreztem iránta. Egyik percben haragudtam, másikban meg elemésztett a féltés és a szeretet. Flegmának és szókimondónak látszottam, de közben végtelenül gyenge voltam, akin nem nehéz sebet ejteni. Miért pont azon ütköznék meg, hogy nem bírom elfojtani a könnyeimet ?! Bill miatt, vagy érte hullanak, nem szégyellhetem őket ! Hát csak álltam ott, bámulva a semmi kellős, koromfekete közepébe, amit olykor sárgán felszabdaltak a villámok. Zuhogott az eső, haragosan sírt az ég. Én meg sírtam vele együtt.  

Te ülsz a csendben, a csend pedig bennem

Hello!

Folytatás. Angst-még mindig...

Igent mondtam, mert nem tehettem mást, ha lelépek, az nem lett volna helyénvaló. Igent kellett mondanom, mert szívem nekem is volt, még ha akkor este csalódással telt is meg. Bill utólag bevallotta, hogy tartott attól, esetleg rosszul fogadom a tényt, hogy jegelni kell egy darabig a költözést. Ezen meg én rökönyödtem meg, miért gondolta, hogy egy érzéketlen szörnyeteg vagyok, akire csak a saját érdekei vannak hatással ?! A nagyinak szüksége volt a segítségünkre, felül kellett emelkednem azon, hogy szívem szerint már régen magam mögött hagytam volna a falut. Végül is a kompromisszum készség is egy lépés volt a felnőttek világa felé vezető úton. Egyelőre maradtunk tehát és elkezdünk tervezni, gondolkodni, itt mit tudunk kihozni az egészből. Míg a nagyi kórházban volt, anyáéknál laktunk. Gordon és anya sok ötletet adtak, együtt bújtuk az állás hirdetéseket, körbetelefonáltak pár ismerőst munka ügyben. Aztán elérkezett az a bizonyos tizennyolcadik születésnap, amitől érthetően nem voltam feldobva. Hiszen ha a sors nem húzza keresztbe a számításaimat, ezt már más helyen kellett volna megünnepelnem. Kettesben Billel, mondjuk egy pezsgő társaságában az albérletükben. De nem így történt. A hely ahol jelenleg tartózkodtam, Zielitz volt, anyáék háza, anya émelyítő tortájával az asztalon és megjátszott örömködéssel az arcomon. Nagykorúvá váltunk. Az eddigi évek sokszor szomorú, tanulságos, máskor meg gyönyörű és felejthetetlen mozzanatai peregtek le a szemem előtt, ahogy zavartan ültem az asztalnál, Billel az oldalamon és elfújtuk a tortán a gyertyákat. Aztán anya könnybe lábadt szemmel össze-vissza csókolgatott minket, azt mondogatva, hogy milyen gyorsan felnőttünk és ilyenek. Akaratlanul is grimaszt csalt a számra, alig volt velünk, jó hogy számára ez egy szempillantásnak tűnt. De én és ikrem, akik egyedül hagyva éveken keresztül céltalanul és mondhatni, gyökértelenül lézengtünk nevelő családok és a gyerekotthon között, nem pillanatoknak, hanem sokszor boldogtalan végtelenségnek éltük meg, örök sebeket szerezve, amiről anya mit sem tudhatott. És nem is volt kedvem erről magyarázni neki.
A nagyit ősz elején engedték ki a kórházból, így szépen vissza hurcolkodtunk Loitsche-be. Nagyanyánknál szerencsére nem találtak semmi komolyat, az autóbaleset oka, valószínűleg múló rosszul lét lehetett. A lábával viszont sokáig rehabilitációra szorult, ezért Billel amiben tudtunk, segítségére voltunk. Közben Gordon munka utáni érdeklődései meghozták az eredményt, mert egyik ismerőse jelentkezett, hogy eladóra lenne szüksége a kisgép kölcsönzőjébe. A bolt pont a faluban volt, a fickó még a nagyit is ismerte látásból, ezért egy találkozás után felvett. Nem értettem a mezőgazdasági gépekhez, nem is érdekelt különösebben a téma, de azért odatettem magam. A munkakör amúgy sem volt megterhelő, néha jött pár ember, akiknek meg kellett mutogatni a gépeket, és kölcsönzés esetén ki kellett tölteni a papírokat, ennyi. Mindezt reggel nyolctól délután ötig. A nap nagy részében többnyire unatkoztam, zenét hallgattam, vagy számítógépeztem. Bill olykor beugrott hozzám az üzletbe, de inkább a nagyinak segített, vezette a háztartást, bevásárolt. Aztán váratlanul ő is munkába állt a Gordon munkahelyével szomszédos bisztróban Magdeburgban. Afféle pultos lett, szóval jóval nagyobb pörgésbe csöppent, mint én. És a munkaideje is más volt, mint az enyém, este nyolcig dolgozott, kilenc óra volt, mire hazaért, sokszor hétvégén is mennie kellett. Így azt vettem észre, hogy keveset vagyunk együtt, de nem tudtam tenni ellene. Dolgoznunk kellett, hajszolni a pénzt, mert ez volt a felnőtt lét alapja. Persze magamban fogadkoztam, hogy ez csak addig lesz így, amíg el nem megyünk innen. Mert az új életünkben majd minden szabad percünket együtt töltjük. Akkor pótoljuk azt, amit most elvesztegettünk. Ilyesmikkel nyugtatgattam magam és nem lettem figyelmes arra, hogy a változások nem feltétlenül jó irányba terelik az életünket. A tél, a hó, a karácsony és új év mind-mind Loitschében ért. Egyre rosszabb lett a hangulatom és csak dacosan, néha reményvesztetten éltem a heteket, hogy mikor jön már el az újrakezdés ideje. Nagyi lába elég szépen gyógyult, de kora tavasszal váratlan tragédia árnyékolta be a napjait, meghalt a barátnője. Minket is megrendített a halála, kedves asszony volt, a nagyi balesete idején mindig érdeklődött, miben tudna segíteni és rendszeresen látogatta. Ő volt az, akihez nagyanyánk minden szilveszterkor elment és igen…ő volt Andreas nagymamája…
Andreas, az a gazdag, beképzelt, hidrogén szőke seggfej, a nagyzolós szövegével. Andreas, aki annak idején csókolózott Billel és akit én olyan nagyon gyűlöltem, hogy azt kimondani sem lehetett. De a temetésre az érzéseimtől függetlenül mennünk kellett, a nagyi is ragaszkodott hozzá. Évek óta nem beszéltünk Andreassal, nagy ritkán láttuk a faluban, mikor a nagyanyjához jött, de akkor mindig kölcsönösen levegőnek néztük egymást. Most viszont oda kellett menni hozzá és részvétet nyilvánítani, mert a tisztesség is azt kívánta. Néztem Bill arcát, aztán meg Andreasét, hogy mit reagál, amint feltűnünk előtte a szertartás végén. Hát nem sokat változott, talán csak a haja lett más, de amikor megszólalt, már felállt a szőr a hátamon. A nagyi megölelte és csak sírt a vállán hosszú percekig. Ikremmel megkövülten bámultuk a fura jelenetet.
- Köszönöm, hogy eljött, sokat jelent. – mondta Andreas és megtört ábrázattal simogatta nagyi hátát. Nem tudom miért, de kicsit teátrálisnak látszott az egész.
- Ez felfoghatatlan. – szipogott nagyanyánk, azzal Andreas szülei felé indult, akik a sírnál álltak.
Andreas ekkor lopva ránk nézett. Kellemetlenül érezte magát, nem tudott mit mondani, így én kezdtem bele.
- Fogadd részvétemet. – nyújtottam a kezemet, mire zavartan kezet rázott velem. Bill ugyanígy tett.
- Köszönöm fiúk. Nem gondoltam, hogy eljöttök. – jegyezte meg.
- Elég jól ismertük a nagymamádat, remek ember volt. Itt kellett lennünk. – mondtam én erre, mire ő csak bólogatott.
- Sosem hittem volna, hogy valaha találkozunk és beszélünk még. Nem a legjobb érzésekkel váltunk el…– és itt már nyíltan nézett Billre. Láttam, ahogy összeakad a tekintetük és ez az Andreas gyerek jó alaposan végigméri testvéremet. Vitathatatlan áhítattal, letagadhatatlan sóvárgással. Azt hiszem, azok az érzések, amik annak idején voltak benne, sosem múltak el és most hogy újra meglátta a Billt, felszínre is kerültek. Én mindenesetre, elég gusztustalannak tartottam a pillantását, főleg a nagyanyja temetésén. Meg úgy alapjáraton is. Összeszűkült a torkom az felháborodástól.
- Most már menjünk, ne hagyjuk a nagyit egyedül. – böktem meg dühösen ikremet, aki úgy állt ott Andreassal szemben, mintha oda ragasztották volna.
- Persze…- kapott észbe Bill és amikor rám nézett,pirosság volt az arcán, amit nem tudtam hova rakni. A szememben, az arcomon valamiféle megütközés tükröződhetett és haragot éreztem. Mintha felesleges harmadik lettem volna, egy bizarr randi kellős közepén.
- Menjünk. – ismételtem meg nyomatékosabban, ingerülten játszva a piercing karikával a számban.
- Remélem, máskor jobb körülmények között találkozunk. – motyogott még Andreas a hátunk mögött.
- Remélem, máskor egyáltalán nem találkozunk…- dünnyögtem én is és a szemem sarkából figyeltem, ahogy ez a gyík kimeredt szemmel bámult Bill után. Felidéződött az akkori nyomulása és durván elkapott az hányinger.
A temetés szörnyen meggyötörte a nagyit és mi is elég levertek voltunk. Kora este hazaérve, egyikünknek sem volt kedve semmihez, se beszélgetni, se tv-t nézni, se enni. Miután nagyanyánk a szobájába ment, mi csak ültünk a nappaliban egymás mellett erőtlenül, az alkalmi ruhánkban. Szinte éreztük a nagyi fájdalmát, a veszteségét.
- Felkavaró volt. – jegyezte meg egyszer csak Bill.
- Mármint a temetés ? Mert az tényleg az volt. – ocsúdtam fel gondolataimból.
- Te mire gondoltál ? – kérdezett vissza Bill értetlenül.
Megvontam a vállam.
- Arra, hogy megint látni kellett ezt a hülye Andreast. Biztos kényelmetlenül érintett. – mondtam én erre.
Bill kicsit csodálkozott, aztán lesütötte a szemét.
- Inkább sajnáltam őt. Hiszen elvesztette a nagymamáját. Nagyon le volt sújtva.
Elhúztam a számat.
- Azért annyira nem merült el a gyászban, mert arra is volt lélekjelenléte, hogy rendesen végigstíröljön téged. Komolyan, én éreztem magam rosszul tőle.
Bill meglepve bámult rám.
- Szerintem valamit félreértettél …
- Ne játszd meg magad, ne mondd, hogy te nem érzékelted…- morogtam mérgesen.
- Ne haragudj, de nem figyeltem ezt. Egy közeli ismerős búcsúztatóján voltunk. – ikrem szemében rosszalló elképedés csillant meg.
- Igen, tudom, de attól még láttam a valóságot és jogom van gyűlölni Andreast. Sőt, az eddigiek fényében, neked is így kellene érezned. – tettem szóvá.
De Bill arcán nem úgy láttam, hogy utálná, ravaszul megkerülte a témát, úgy hogy nem is mondott semmit. Ez persze eléggé frusztrált, de nem vonhattam kérdőre, mert egy nagy sóhaj keretében gyorsan felállt a kanapéról.
- Megyek, átöltözöm, aztán megkérdezem nagyit, szüksége van e valamire. Ha nem, akkor felmegyek a szobába.- indult az ajtó irányába.
- Lefekszel ? Korán van még…- húztam össze a szemöldökömet. Bill erre megtorpant az ajtófélfánál.
- Holnap dolgoznom kell. – mondta erre halkan.
- Nekem is, de kicsit maradhatnál. Egy ilyen nap után még jobban szükségem van rád, hogy itt legyél mellettem, hogy megölelj. – kértem, de testvérem nem osztotta a nézetemet.

- Hosszú nap volt ez a mai, Tom. - bizonytalankodott.
- Ez igaz, de látod, olyan törékeny az élet, egyik pillanatban még létezünk…aztán meg…- leheltem elszomorodva és mindennél jobban vágytam volna Bill közelségére, hallani akartam megnyugtató lélegzetvételét, érezni az illatát, megsimogatni,beszélni hozzá, vagy hagyni,hogy ő beszéljen.
- Haragszol rám,vagy mi? – kérdeztem fájdalmasan, ahogy csak állt tőlem tisztes távolból kifürkészhetetlen vonásokkal az arcán.
- Miért haragudnék ? - kérdezett vissza és arca előbb pirosba, majd fakó fehérbe változott.
- Mit tudom én ! Andreas miatt, vagy bármi miatt…- vonogattam a vállamat egykedvvel.
Bill hevesen tiltakozott.
- Szó sincs erről Tom! Hiszen szeretlek, te is tudod…- és egy kis mosoly jelent meg az arcán.
- Akkor gyere ide…- kérleltem, de Bill nem indult el felém, dermesztő elutasítás áramlott felőle.
- Nem hiszem, hogy egy temetés után illendő lenne az ilyesmi…- ítélte meg. Úgy viselkedett, mintha nyíltan szexre invitáltam volna, pedig csak érezni akartam, hogy ott van nekem. Nem csinálhattam mást, húzódozva engedtem útjára.
- Rendben, megértettem, kimerültél…menj csak. – mondtam nem is leplezett kiábrándulással.
- Bocsáss meg. – suttogott ikrem, mielőtt gyorsan elhagyta a szobát.
- Nincs harag Bill…- mondtam kb. ugyanolyan halkan, de a csalódás keserűsége hasított belém. Meg egy kis aggályoskodás, Bill olyan fura volt, csak reméltem, hogy nem Andreas látványa zaklatta fel. Nem akartam úgy érezni, mint annak idején, azon az elbarmolt estén, amikor Andreassal és a barátaival voltunk, soha nem akartam újra azokat a perceket átélni, látni testvérem szomorúságát, könnyeit. És ígéretet tettem magamnak, hogy ha rajtam múlik, nem is fogom. Csak azt nem vettem számításba, hogy a tények és fontos döntések nem mindig tőlem függenek.
A telefonom ébresztője keltett fel, amitől rögtön rám tört a heves szívverés. Gyűlöltem, mikor így ébredek fel, nem volt időm kellően magamhoz térni. Ráadásul most még fáradt is voltam, tegnap későn feküdtem le, mivel Billt vártam. De valami rendezvény volt a bisztróban, ami tovább tartott a kelleténél és emiatt az utolsó busszal jött haza. Addigra meg már sikerült elaludnom.
- Hallgass már el…- morogtam, aztán reflexből a párnámhoz hajoltam és lenyomtam a készüléket, nehogy Bill is felkeljen. Kábán nyitogattam a szememet. Hát igen, egy újabb monoton és egyhangú, tavaszias reggel köszöntött rám. Még mindig itt, ezen a helyen. Mélabús ábrázattal és nagy sóhajokkal kászálódtam ki az ágyból, a szekrényemből ruhákat pakoltam elő, aztán a fürdőszobába indultam zuhanyozni és fogat mosni. Ahogy elhaladtam ikrem ágya mellett, egy kis időre megálltam és megbűvölve néztem, ahogy alszik. Néztem a békés és gyönyörű arcát, a szorosan zárt szemeit, kócos, koromfekete haját és a tincseket, amik szemtelenül az arcába hullottak. Egyenletesen, nyugodtan lélegzett, csodálatos és tökéletes volt. És persze totálisan beindított, így a reggeli órákban, a szerszámom kőkeménnyé vált a perzselő vágyakozástól, annyira csókolni akartam az ajkait, végigsimítani az arcát és teste minden részét, elveszni a karjai szelíd, de törődést sugalló ölelésében és érezni amint csípője finoman simul az enyémhez, felfedve az ő izgalmát. Jó is lett volna, így indítani a napot, de nem volt szívem felkelteni. Pedig sajnos mostanában elég gyakran csak álmában láthattam, mert rengeteget dolgozott. Nagyon hiányoztak az együtt töltött percek, az átbeszélgetett órák, a  mámoros és forró éjszakák, mikor átölelve engem, mellettem aludt el. Bill egész lénye után szívfacsaró hiányérzet kínzott és emésztett egyfolytában.
- Bill…- suttogtam a nevét halkan és fázni kezdtem a felfűtöttségtől, a fejemben képek váltották egymást, mit tennék ikremmel, hogyan venném birtokba a száját és borítanám el csókokkal mindenhol. Próbáltam betelni a látványával, de tudtam, ez nem elég, nagyon szerettem volna vele lenni, egy kis közös időt magunknak szentelni. De mennem kellett, ha nem akartam elkésni. A fogmosáson, zuhanyzáson és öltözésen túl, elmélázva sétáltam le a lépcsőn. Nagyi már ébren volt és kávézott, mikor meglátott engem, öntötte is a forró italt az asztalon lévő csészébe.
- Jóreggelt. – zöttyentem le a székre álmos tekintettel, hunyorogva a reggeli fényektől.
- Szia,Tom. – tolta elém a kávét nagyi.
- Köszönöm. – mosolyodtam el és belekortyoltam, csak úgy, cukor és tej nélkül. Keserű volt, mint sokszor az élet, legalább is én így vallottam.
- Bill alszik még ? – érdeklődött nagyi.
- Igen. – feleltem szaporán iszogatva a kávémat.
- Annyira sajnálom azt a gyereket, Tom. Látástól-vakulásig dolgozik, tegnap is éjjel esett haza.– mondta nagyi aggodalommal a hangjában.
- A vendéglátás ilyen, gyakran éjszakába nyúlik. – reagáltam erre.
- Persze, tudom, de ez akkor sem állapot. Egész éjszaka dolgozik, nappal meg csak zombiként lézeng a házban, aztán újra kezdi a munkát. Ki fog készülni. Féltem őt. Te nem?  – csóválta a fejét nagyanyám.
- Persze, én is. – tettem hozzá, mert nagyinak tényleg tökéletesen igaza volt, míg én a munkahelyemen viszonylag sokat tétlenkedtem és volt időm unatkozni is, ikrem valóban kemény munkával töltötte el a napját. Nem tartottam igazságosnak és féltem attól, hogy a végén az egészsége fogja kárát látni a dolognak.
- Beszélni kellene vele, hogy vegyen ki néha egy-egy szabad napot és ne hajtsa agyon magát.- jegyezte meg a nagyi.
Bólintottam.
- Oké, majd próbálok, bár nem tudom, elérek e nála valamit, Bill elég céltudatos. – álltam fel az asztaltól, aztán elbúcsúztam nagyitól és indultam munkába. Ahol egész nap az kattogott az agyamban, miként tudnék hatni Billre. A munkaidő végére támadt is egy ötletem. Felhívtam nagyit telefonon és mondtam neki, hogy bemegyek Bill elé Magdeburgba a bisztróba, mert úgy tűnik, csak így van lehetőségünk egy kicsit beszélgetni. Aztán kisétáltam a buszpályaudvarra és felültem a legközelebbi oda induló buszra. Út közben többször igyekeztem mobilon elérni Billt, hogy tudjon a dologról, de nem vette fel. A végén meggyőztem magamat, hogy biztos értékelni fogja, ha meglepem és megvárom, míg végez a munkával. Utána esetleg beülünk egy italra és tudunk beszélni kicsit. Míg ezeket kiterveltem, egészen jó kedvem lett és izgatottan vártam, hogy végre találkozhassak ikremmel. A szívem ki akart ugrani a torkomon, amint a bisztró irányába sétáltam, tisztára úgy éreztem magam, mint aki első találkára megy és való igaz, ilyet még sosem csináltam Billel. Egyszer-kétszer jártam már a munkahelyére, de sokáig sosem maradtam, mert mindig nagyon sok volt a tennivalója. A hely persze most is eléggé tele volt, az esti forgatag kezdetét vette. A vendégekkel zsúfolt asztalokat kerülgetve jutottam el a bárpultig, ahol Bill egyik munkatársnője, Stephanie, azonnal észrevett engem.
- Szia Tom. Mi újság, régen láttalak. – mosolyodott el barátságosan.
- Szia, semmi különös. De itt látom, ismét telt ház van. – állapítottam meg.
Stephanie fáradtan könyökölt egy percre a bárpultra.
- Hát igen, szokás szerint megy az őrület. Ráadásul egyedül viszem az egészet.
- Hogy hogy és hol van Bill ?– csodálkoztam el és körbenéztem, de sehol sem láttam testvéremet.
- Bill az imént ment el, jött érte valami barátja és…
- Miféle barátja? – vágtam Stephanie szavába elakadó szavakkal.
A lány közömbösen vont vállat.
- Fogalmam sincs. A srác bejött, ivott egy italt, meg beszélgettek, aztán Bill megkérdezte, elmehet e ma hamarabb. – mesélte kis bosszúsággal a hangjában, ami annak volt betudható, hogy így rá maradt az egész hely ellátása.
Fájdalmas sejtésem támadt. Förtelmes, gusztustalan és émelyítő sejtésem.
- Hogy nézett ki ? – kérdeztem remegő hangon.
- Egész helyes fiú volt, szőke hajjal és klassz, fekete kocsival. – ecsetelte Stephanie és mintha kést mártogatott volna belém. A meghökkenés és rémület jeges kézként markolt a gyomromba, a szívembe és még ki tudja hova. Éreztem, hogy talpig leizzadok és minden összemosódik körülöttem.
- Rendben, kösz. – mondtam leforrázva és hallottam még, ahogy Stephanie arról érdeklődik, iszom e valamit, de csak ráztam a fejemet, aztán kitámolyogtam  a  bisztróból. Ennyi információ elég is volt nekem. Elgyengültem , ahogy realizáltam magamban az egész helyzetet és az előbbi reménykedésem, várakozásom, hogy láthatom ikremet, mind sötét illúzióvesztésbe fordult át.
Bill elárult engem! Andreassal van, miközben velem kellene lennie! Egyre csak ez zúgott a fülemben, ahogy igyekeztem összerakni az egészet. Hogyan történhetett és miért?! Hova ment el Bill és mit csinálhat most?! Nem hittem el, hogy a testvérem képes volt erre. Azt gondoltam, egy életre leszámolt azzal a gyökér Andreassal, erre fel fogja magát és munkaidő alatt eltűnik vele, ki tudja hova…Mi van, ha az a barom erőszakoskodik majd vele? Mert persze nem tudja visszafogni magát, hiszen Bill olyan gyönyörű, nem tud neki ellenállni és bántani fogja. És én nem tudok közbelépni! Durvábbnál durvább teóriák jutottak eszembe. Haragot, féltést, kétségbeesést és őrjítő féltékenységet éreztem egyszerre. Céltalanul lépdeltem az utcán, reméltem,hogy talán megpillantom Billt valahol. Az agyamban zsongtak a feltételezések, miközben egyik cigiről gyújtottam a másikra. Belefájdult a fejem, a szememet maróan kínozta a füst, na és a könnyek, amiket sikerült elfojtani, mielőtt végig hullottak volna az arcomon. Végül nem tudtam mit csinálni, leültem a buszpályaudvaron és megvártam a következő buszt, abban bízva, hogy esetleg Bill is rajta lesz, de természetesen nem volt szerencsém. A buszról leszállva elkenődve mentem haza, a gyomromban mintha sziklákat hordoztam volna, hányingerem volt az idegességtől és szédültem is, rohadtul nem éreztem jól magam.
- Hogy hogy egyedül? – csodálkozott el nagyi, mikor megérkeztem.
- Billnek még bent kellett kicsit maradnia, de azt ígérte, siet haza. – feleltem és nem hittem el, hogy megvezetem nagyit, Bill hazugságai miatt. De nem akartam, hogy idegeskedjen, meg aztán mit mondtam volna? Hogy Bill, akiért annyira aggódott, szépen lelépett Andreassal? Siralmas…
Nagyanyánk bosszankodva ráncolt a homlokát.
- Ezek szerint nem tudtál vele beszélni, arról hogy kicsit kímélje magát. – állapította meg.
- Sajnálom.- szólaltam meg. Nagyi még beszélt valamit, de figyelmen kívül hagytam és csak erőtlenül baktattam az emeletre. Majd szétszakadt a fejem, nagyi hiába hívott le  később vacsorázni, egy falatot sem bírtam volna enni. Hevertem az ágyamon és percenként a mobilomat kémleltem, mikor hív már ikrem, de a készülék néma maradt. Engem meg beborított a fojtogató szorongás és a szívfájdalom. Nem tudom, meddig lehettem ebben a hektikus állapotban. De arra ébredtem, hogy nyílik a szoba ajtaja és az éjjeli lámpa halkan kattanva árasztja el fényekkel a helyiséget. A szemeim felpattantak, ahogy én magam is villámgyorsan felültem az ágyon és megállapítottam, hogy Bill áll nem messze tőlem. Rögtön vissza is kerültem az elalvás előtti hangulatba és szorított a csüggedt sírás. A torkom kiszáradt, a szám is cserepes volt, lázasnak éreztem magam és talán az is voltam, lángolt bennem az indulat.
- Nem akartalak felkelteni, ne haragudj. – szabadkozott Bill, mikor észrevette, hogy nagyra nyílt szemekkel bámulok rá. Hiába, a szépségével mindig le tudott fegyverezni. Néztem a csodaszép, bár kicsit sápadt arcot, a kívánatos ajkakat, a karikás, de igéző szemeket, a kissé zilált hajtincseket és még mindig képtelen voltam hinni a komor tényeknek.
- Későn jöttél. – állapítottam meg fásultan.
- Annyira nem, csak fél tizenegy van. – mondta erre ikrem.
Beletörődve bólintottam, talán csak a történtek miatt látok mindent ennyire éjszínűnek. Felkeltem az ágyból és Billhez léptem. Megilletődve pislantott rám, ahogy félretúrtam a haját és egy apró csókot adtam az arcára. Erős cigaretta füst szaga volt, ami a munkája miatt nem volt meglepő, de jól érződött rajta még valami más is. Idegen férfi parfüm! Megborzongtam, ahogy elhajoltam tőle és egyre csak az árulás ténye visszhangzott bennem, szinte kibírhatatlanul.
- Hiányoztál. – suttogtam neki.
- Te is. – vágta rá mosolyogva.
- Hívtalak párszor. – közöltem és még mindig nem vettem le a szemem róla. Ez láthatóan feszélyezte.
- Láttam, de nem tudtam felvenni, nagy volt ma is a kapkodás. – vágta rá. Forróság öntötte el az arcomat, de csak hallgatagon szemléltem, ahogy ikrem leveszi a kabátját, cipőjét és értetlenkedve pillant felém, mert nem tudja hova tenni a viselkedésemet. Én pedig beharaptam az ajkamat, nehogy kifakadjak és ráordítsak. Átsuhant rajtam, hogy így teszek, de végül csak csendesen szóltam, miközben visszaültem az ágyam szélére.
- Azért hívtalak, mert akkor már úton voltam a bisztró felé. A nagyi azt mondta, beszéljek veled, mert túl sokat dolgozol és én is jó ötletnek tartottam, hogy találkozzunk. Hetek óta nem beszélünk normálisan. Bementem, de te nem voltál már ott. A munkatársad azt mondta, egy szőke srác jelent meg, akivel aztán közösen távoztatok…