Te ülsz a csendben, a csend pedig bennem

Hello!

Folytatás. Angst-még mindig...

Igent mondtam, mert nem tehettem mást, ha lelépek, az nem lett volna helyénvaló. Igent kellett mondanom, mert szívem nekem is volt, még ha akkor este csalódással telt is meg. Bill utólag bevallotta, hogy tartott attól, esetleg rosszul fogadom a tényt, hogy jegelni kell egy darabig a költözést. Ezen meg én rökönyödtem meg, miért gondolta, hogy egy érzéketlen szörnyeteg vagyok, akire csak a saját érdekei vannak hatással ?! A nagyinak szüksége volt a segítségünkre, felül kellett emelkednem azon, hogy szívem szerint már régen magam mögött hagytam volna a falut. Végül is a kompromisszum készség is egy lépés volt a felnőttek világa felé vezető úton. Egyelőre maradtunk tehát és elkezdünk tervezni, gondolkodni, itt mit tudunk kihozni az egészből. Míg a nagyi kórházban volt, anyáéknál laktunk. Gordon és anya sok ötletet adtak, együtt bújtuk az állás hirdetéseket, körbetelefonáltak pár ismerőst munka ügyben. Aztán elérkezett az a bizonyos tizennyolcadik születésnap, amitől érthetően nem voltam feldobva. Hiszen ha a sors nem húzza keresztbe a számításaimat, ezt már más helyen kellett volna megünnepelnem. Kettesben Billel, mondjuk egy pezsgő társaságában az albérletükben. De nem így történt. A hely ahol jelenleg tartózkodtam, Zielitz volt, anyáék háza, anya émelyítő tortájával az asztalon és megjátszott örömködéssel az arcomon. Nagykorúvá váltunk. Az eddigi évek sokszor szomorú, tanulságos, máskor meg gyönyörű és felejthetetlen mozzanatai peregtek le a szemem előtt, ahogy zavartan ültem az asztalnál, Billel az oldalamon és elfújtuk a tortán a gyertyákat. Aztán anya könnybe lábadt szemmel össze-vissza csókolgatott minket, azt mondogatva, hogy milyen gyorsan felnőttünk és ilyenek. Akaratlanul is grimaszt csalt a számra, alig volt velünk, jó hogy számára ez egy szempillantásnak tűnt. De én és ikrem, akik egyedül hagyva éveken keresztül céltalanul és mondhatni, gyökértelenül lézengtünk nevelő családok és a gyerekotthon között, nem pillanatoknak, hanem sokszor boldogtalan végtelenségnek éltük meg, örök sebeket szerezve, amiről anya mit sem tudhatott. És nem is volt kedvem erről magyarázni neki.
A nagyit ősz elején engedték ki a kórházból, így szépen vissza hurcolkodtunk Loitsche-be. Nagyanyánknál szerencsére nem találtak semmi komolyat, az autóbaleset oka, valószínűleg múló rosszul lét lehetett. A lábával viszont sokáig rehabilitációra szorult, ezért Billel amiben tudtunk, segítségére voltunk. Közben Gordon munka utáni érdeklődései meghozták az eredményt, mert egyik ismerőse jelentkezett, hogy eladóra lenne szüksége a kisgép kölcsönzőjébe. A bolt pont a faluban volt, a fickó még a nagyit is ismerte látásból, ezért egy találkozás után felvett. Nem értettem a mezőgazdasági gépekhez, nem is érdekelt különösebben a téma, de azért odatettem magam. A munkakör amúgy sem volt megterhelő, néha jött pár ember, akiknek meg kellett mutogatni a gépeket, és kölcsönzés esetén ki kellett tölteni a papírokat, ennyi. Mindezt reggel nyolctól délután ötig. A nap nagy részében többnyire unatkoztam, zenét hallgattam, vagy számítógépeztem. Bill olykor beugrott hozzám az üzletbe, de inkább a nagyinak segített, vezette a háztartást, bevásárolt. Aztán váratlanul ő is munkába állt a Gordon munkahelyével szomszédos bisztróban Magdeburgban. Afféle pultos lett, szóval jóval nagyobb pörgésbe csöppent, mint én. És a munkaideje is más volt, mint az enyém, este nyolcig dolgozott, kilenc óra volt, mire hazaért, sokszor hétvégén is mennie kellett. Így azt vettem észre, hogy keveset vagyunk együtt, de nem tudtam tenni ellene. Dolgoznunk kellett, hajszolni a pénzt, mert ez volt a felnőtt lét alapja. Persze magamban fogadkoztam, hogy ez csak addig lesz így, amíg el nem megyünk innen. Mert az új életünkben majd minden szabad percünket együtt töltjük. Akkor pótoljuk azt, amit most elvesztegettünk. Ilyesmikkel nyugtatgattam magam és nem lettem figyelmes arra, hogy a változások nem feltétlenül jó irányba terelik az életünket. A tél, a hó, a karácsony és új év mind-mind Loitschében ért. Egyre rosszabb lett a hangulatom és csak dacosan, néha reményvesztetten éltem a heteket, hogy mikor jön már el az újrakezdés ideje. Nagyi lába elég szépen gyógyult, de kora tavasszal váratlan tragédia árnyékolta be a napjait, meghalt a barátnője. Minket is megrendített a halála, kedves asszony volt, a nagyi balesete idején mindig érdeklődött, miben tudna segíteni és rendszeresen látogatta. Ő volt az, akihez nagyanyánk minden szilveszterkor elment és igen…ő volt Andreas nagymamája…
Andreas, az a gazdag, beképzelt, hidrogén szőke seggfej, a nagyzolós szövegével. Andreas, aki annak idején csókolózott Billel és akit én olyan nagyon gyűlöltem, hogy azt kimondani sem lehetett. De a temetésre az érzéseimtől függetlenül mennünk kellett, a nagyi is ragaszkodott hozzá. Évek óta nem beszéltünk Andreassal, nagy ritkán láttuk a faluban, mikor a nagyanyjához jött, de akkor mindig kölcsönösen levegőnek néztük egymást. Most viszont oda kellett menni hozzá és részvétet nyilvánítani, mert a tisztesség is azt kívánta. Néztem Bill arcát, aztán meg Andreasét, hogy mit reagál, amint feltűnünk előtte a szertartás végén. Hát nem sokat változott, talán csak a haja lett más, de amikor megszólalt, már felállt a szőr a hátamon. A nagyi megölelte és csak sírt a vállán hosszú percekig. Ikremmel megkövülten bámultuk a fura jelenetet.
- Köszönöm, hogy eljött, sokat jelent. – mondta Andreas és megtört ábrázattal simogatta nagyi hátát. Nem tudom miért, de kicsit teátrálisnak látszott az egész.
- Ez felfoghatatlan. – szipogott nagyanyánk, azzal Andreas szülei felé indult, akik a sírnál álltak.
Andreas ekkor lopva ránk nézett. Kellemetlenül érezte magát, nem tudott mit mondani, így én kezdtem bele.
- Fogadd részvétemet. – nyújtottam a kezemet, mire zavartan kezet rázott velem. Bill ugyanígy tett.
- Köszönöm fiúk. Nem gondoltam, hogy eljöttök. – jegyezte meg.
- Elég jól ismertük a nagymamádat, remek ember volt. Itt kellett lennünk. – mondtam én erre, mire ő csak bólogatott.
- Sosem hittem volna, hogy valaha találkozunk és beszélünk még. Nem a legjobb érzésekkel váltunk el…– és itt már nyíltan nézett Billre. Láttam, ahogy összeakad a tekintetük és ez az Andreas gyerek jó alaposan végigméri testvéremet. Vitathatatlan áhítattal, letagadhatatlan sóvárgással. Azt hiszem, azok az érzések, amik annak idején voltak benne, sosem múltak el és most hogy újra meglátta a Billt, felszínre is kerültek. Én mindenesetre, elég gusztustalannak tartottam a pillantását, főleg a nagyanyja temetésén. Meg úgy alapjáraton is. Összeszűkült a torkom az felháborodástól.
- Most már menjünk, ne hagyjuk a nagyit egyedül. – böktem meg dühösen ikremet, aki úgy állt ott Andreassal szemben, mintha oda ragasztották volna.
- Persze…- kapott észbe Bill és amikor rám nézett,pirosság volt az arcán, amit nem tudtam hova rakni. A szememben, az arcomon valamiféle megütközés tükröződhetett és haragot éreztem. Mintha felesleges harmadik lettem volna, egy bizarr randi kellős közepén.
- Menjünk. – ismételtem meg nyomatékosabban, ingerülten játszva a piercing karikával a számban.
- Remélem, máskor jobb körülmények között találkozunk. – motyogott még Andreas a hátunk mögött.
- Remélem, máskor egyáltalán nem találkozunk…- dünnyögtem én is és a szemem sarkából figyeltem, ahogy ez a gyík kimeredt szemmel bámult Bill után. Felidéződött az akkori nyomulása és durván elkapott az hányinger.
A temetés szörnyen meggyötörte a nagyit és mi is elég levertek voltunk. Kora este hazaérve, egyikünknek sem volt kedve semmihez, se beszélgetni, se tv-t nézni, se enni. Miután nagyanyánk a szobájába ment, mi csak ültünk a nappaliban egymás mellett erőtlenül, az alkalmi ruhánkban. Szinte éreztük a nagyi fájdalmát, a veszteségét.
- Felkavaró volt. – jegyezte meg egyszer csak Bill.
- Mármint a temetés ? Mert az tényleg az volt. – ocsúdtam fel gondolataimból.
- Te mire gondoltál ? – kérdezett vissza Bill értetlenül.
Megvontam a vállam.
- Arra, hogy megint látni kellett ezt a hülye Andreast. Biztos kényelmetlenül érintett. – mondtam én erre.
Bill kicsit csodálkozott, aztán lesütötte a szemét.
- Inkább sajnáltam őt. Hiszen elvesztette a nagymamáját. Nagyon le volt sújtva.
Elhúztam a számat.
- Azért annyira nem merült el a gyászban, mert arra is volt lélekjelenléte, hogy rendesen végigstíröljön téged. Komolyan, én éreztem magam rosszul tőle.
Bill meglepve bámult rám.
- Szerintem valamit félreértettél …
- Ne játszd meg magad, ne mondd, hogy te nem érzékelted…- morogtam mérgesen.
- Ne haragudj, de nem figyeltem ezt. Egy közeli ismerős búcsúztatóján voltunk. – ikrem szemében rosszalló elképedés csillant meg.
- Igen, tudom, de attól még láttam a valóságot és jogom van gyűlölni Andreast. Sőt, az eddigiek fényében, neked is így kellene érezned. – tettem szóvá.
De Bill arcán nem úgy láttam, hogy utálná, ravaszul megkerülte a témát, úgy hogy nem is mondott semmit. Ez persze eléggé frusztrált, de nem vonhattam kérdőre, mert egy nagy sóhaj keretében gyorsan felállt a kanapéról.
- Megyek, átöltözöm, aztán megkérdezem nagyit, szüksége van e valamire. Ha nem, akkor felmegyek a szobába.- indult az ajtó irányába.
- Lefekszel ? Korán van még…- húztam össze a szemöldökömet. Bill erre megtorpant az ajtófélfánál.
- Holnap dolgoznom kell. – mondta erre halkan.
- Nekem is, de kicsit maradhatnál. Egy ilyen nap után még jobban szükségem van rád, hogy itt legyél mellettem, hogy megölelj. – kértem, de testvérem nem osztotta a nézetemet.

- Hosszú nap volt ez a mai, Tom. - bizonytalankodott.
- Ez igaz, de látod, olyan törékeny az élet, egyik pillanatban még létezünk…aztán meg…- leheltem elszomorodva és mindennél jobban vágytam volna Bill közelségére, hallani akartam megnyugtató lélegzetvételét, érezni az illatát, megsimogatni,beszélni hozzá, vagy hagyni,hogy ő beszéljen.
- Haragszol rám,vagy mi? – kérdeztem fájdalmasan, ahogy csak állt tőlem tisztes távolból kifürkészhetetlen vonásokkal az arcán.
- Miért haragudnék ? - kérdezett vissza és arca előbb pirosba, majd fakó fehérbe változott.
- Mit tudom én ! Andreas miatt, vagy bármi miatt…- vonogattam a vállamat egykedvvel.
Bill hevesen tiltakozott.
- Szó sincs erről Tom! Hiszen szeretlek, te is tudod…- és egy kis mosoly jelent meg az arcán.
- Akkor gyere ide…- kérleltem, de Bill nem indult el felém, dermesztő elutasítás áramlott felőle.
- Nem hiszem, hogy egy temetés után illendő lenne az ilyesmi…- ítélte meg. Úgy viselkedett, mintha nyíltan szexre invitáltam volna, pedig csak érezni akartam, hogy ott van nekem. Nem csinálhattam mást, húzódozva engedtem útjára.
- Rendben, megértettem, kimerültél…menj csak. – mondtam nem is leplezett kiábrándulással.
- Bocsáss meg. – suttogott ikrem, mielőtt gyorsan elhagyta a szobát.
- Nincs harag Bill…- mondtam kb. ugyanolyan halkan, de a csalódás keserűsége hasított belém. Meg egy kis aggályoskodás, Bill olyan fura volt, csak reméltem, hogy nem Andreas látványa zaklatta fel. Nem akartam úgy érezni, mint annak idején, azon az elbarmolt estén, amikor Andreassal és a barátaival voltunk, soha nem akartam újra azokat a perceket átélni, látni testvérem szomorúságát, könnyeit. És ígéretet tettem magamnak, hogy ha rajtam múlik, nem is fogom. Csak azt nem vettem számításba, hogy a tények és fontos döntések nem mindig tőlem függenek.
A telefonom ébresztője keltett fel, amitől rögtön rám tört a heves szívverés. Gyűlöltem, mikor így ébredek fel, nem volt időm kellően magamhoz térni. Ráadásul most még fáradt is voltam, tegnap későn feküdtem le, mivel Billt vártam. De valami rendezvény volt a bisztróban, ami tovább tartott a kelleténél és emiatt az utolsó busszal jött haza. Addigra meg már sikerült elaludnom.
- Hallgass már el…- morogtam, aztán reflexből a párnámhoz hajoltam és lenyomtam a készüléket, nehogy Bill is felkeljen. Kábán nyitogattam a szememet. Hát igen, egy újabb monoton és egyhangú, tavaszias reggel köszöntött rám. Még mindig itt, ezen a helyen. Mélabús ábrázattal és nagy sóhajokkal kászálódtam ki az ágyból, a szekrényemből ruhákat pakoltam elő, aztán a fürdőszobába indultam zuhanyozni és fogat mosni. Ahogy elhaladtam ikrem ágya mellett, egy kis időre megálltam és megbűvölve néztem, ahogy alszik. Néztem a békés és gyönyörű arcát, a szorosan zárt szemeit, kócos, koromfekete haját és a tincseket, amik szemtelenül az arcába hullottak. Egyenletesen, nyugodtan lélegzett, csodálatos és tökéletes volt. És persze totálisan beindított, így a reggeli órákban, a szerszámom kőkeménnyé vált a perzselő vágyakozástól, annyira csókolni akartam az ajkait, végigsimítani az arcát és teste minden részét, elveszni a karjai szelíd, de törődést sugalló ölelésében és érezni amint csípője finoman simul az enyémhez, felfedve az ő izgalmát. Jó is lett volna, így indítani a napot, de nem volt szívem felkelteni. Pedig sajnos mostanában elég gyakran csak álmában láthattam, mert rengeteget dolgozott. Nagyon hiányoztak az együtt töltött percek, az átbeszélgetett órák, a  mámoros és forró éjszakák, mikor átölelve engem, mellettem aludt el. Bill egész lénye után szívfacsaró hiányérzet kínzott és emésztett egyfolytában.
- Bill…- suttogtam a nevét halkan és fázni kezdtem a felfűtöttségtől, a fejemben képek váltották egymást, mit tennék ikremmel, hogyan venném birtokba a száját és borítanám el csókokkal mindenhol. Próbáltam betelni a látványával, de tudtam, ez nem elég, nagyon szerettem volna vele lenni, egy kis közös időt magunknak szentelni. De mennem kellett, ha nem akartam elkésni. A fogmosáson, zuhanyzáson és öltözésen túl, elmélázva sétáltam le a lépcsőn. Nagyi már ébren volt és kávézott, mikor meglátott engem, öntötte is a forró italt az asztalon lévő csészébe.
- Jóreggelt. – zöttyentem le a székre álmos tekintettel, hunyorogva a reggeli fényektől.
- Szia,Tom. – tolta elém a kávét nagyi.
- Köszönöm. – mosolyodtam el és belekortyoltam, csak úgy, cukor és tej nélkül. Keserű volt, mint sokszor az élet, legalább is én így vallottam.
- Bill alszik még ? – érdeklődött nagyi.
- Igen. – feleltem szaporán iszogatva a kávémat.
- Annyira sajnálom azt a gyereket, Tom. Látástól-vakulásig dolgozik, tegnap is éjjel esett haza.– mondta nagyi aggodalommal a hangjában.
- A vendéglátás ilyen, gyakran éjszakába nyúlik. – reagáltam erre.
- Persze, tudom, de ez akkor sem állapot. Egész éjszaka dolgozik, nappal meg csak zombiként lézeng a házban, aztán újra kezdi a munkát. Ki fog készülni. Féltem őt. Te nem?  – csóválta a fejét nagyanyám.
- Persze, én is. – tettem hozzá, mert nagyinak tényleg tökéletesen igaza volt, míg én a munkahelyemen viszonylag sokat tétlenkedtem és volt időm unatkozni is, ikrem valóban kemény munkával töltötte el a napját. Nem tartottam igazságosnak és féltem attól, hogy a végén az egészsége fogja kárát látni a dolognak.
- Beszélni kellene vele, hogy vegyen ki néha egy-egy szabad napot és ne hajtsa agyon magát.- jegyezte meg a nagyi.
Bólintottam.
- Oké, majd próbálok, bár nem tudom, elérek e nála valamit, Bill elég céltudatos. – álltam fel az asztaltól, aztán elbúcsúztam nagyitól és indultam munkába. Ahol egész nap az kattogott az agyamban, miként tudnék hatni Billre. A munkaidő végére támadt is egy ötletem. Felhívtam nagyit telefonon és mondtam neki, hogy bemegyek Bill elé Magdeburgba a bisztróba, mert úgy tűnik, csak így van lehetőségünk egy kicsit beszélgetni. Aztán kisétáltam a buszpályaudvarra és felültem a legközelebbi oda induló buszra. Út közben többször igyekeztem mobilon elérni Billt, hogy tudjon a dologról, de nem vette fel. A végén meggyőztem magamat, hogy biztos értékelni fogja, ha meglepem és megvárom, míg végez a munkával. Utána esetleg beülünk egy italra és tudunk beszélni kicsit. Míg ezeket kiterveltem, egészen jó kedvem lett és izgatottan vártam, hogy végre találkozhassak ikremmel. A szívem ki akart ugrani a torkomon, amint a bisztró irányába sétáltam, tisztára úgy éreztem magam, mint aki első találkára megy és való igaz, ilyet még sosem csináltam Billel. Egyszer-kétszer jártam már a munkahelyére, de sokáig sosem maradtam, mert mindig nagyon sok volt a tennivalója. A hely persze most is eléggé tele volt, az esti forgatag kezdetét vette. A vendégekkel zsúfolt asztalokat kerülgetve jutottam el a bárpultig, ahol Bill egyik munkatársnője, Stephanie, azonnal észrevett engem.
- Szia Tom. Mi újság, régen láttalak. – mosolyodott el barátságosan.
- Szia, semmi különös. De itt látom, ismét telt ház van. – állapítottam meg.
Stephanie fáradtan könyökölt egy percre a bárpultra.
- Hát igen, szokás szerint megy az őrület. Ráadásul egyedül viszem az egészet.
- Hogy hogy és hol van Bill ?– csodálkoztam el és körbenéztem, de sehol sem láttam testvéremet.
- Bill az imént ment el, jött érte valami barátja és…
- Miféle barátja? – vágtam Stephanie szavába elakadó szavakkal.
A lány közömbösen vont vállat.
- Fogalmam sincs. A srác bejött, ivott egy italt, meg beszélgettek, aztán Bill megkérdezte, elmehet e ma hamarabb. – mesélte kis bosszúsággal a hangjában, ami annak volt betudható, hogy így rá maradt az egész hely ellátása.
Fájdalmas sejtésem támadt. Förtelmes, gusztustalan és émelyítő sejtésem.
- Hogy nézett ki ? – kérdeztem remegő hangon.
- Egész helyes fiú volt, szőke hajjal és klassz, fekete kocsival. – ecsetelte Stephanie és mintha kést mártogatott volna belém. A meghökkenés és rémület jeges kézként markolt a gyomromba, a szívembe és még ki tudja hova. Éreztem, hogy talpig leizzadok és minden összemosódik körülöttem.
- Rendben, kösz. – mondtam leforrázva és hallottam még, ahogy Stephanie arról érdeklődik, iszom e valamit, de csak ráztam a fejemet, aztán kitámolyogtam  a  bisztróból. Ennyi információ elég is volt nekem. Elgyengültem , ahogy realizáltam magamban az egész helyzetet és az előbbi reménykedésem, várakozásom, hogy láthatom ikremet, mind sötét illúzióvesztésbe fordult át.
Bill elárult engem! Andreassal van, miközben velem kellene lennie! Egyre csak ez zúgott a fülemben, ahogy igyekeztem összerakni az egészet. Hogyan történhetett és miért?! Hova ment el Bill és mit csinálhat most?! Nem hittem el, hogy a testvérem képes volt erre. Azt gondoltam, egy életre leszámolt azzal a gyökér Andreassal, erre fel fogja magát és munkaidő alatt eltűnik vele, ki tudja hova…Mi van, ha az a barom erőszakoskodik majd vele? Mert persze nem tudja visszafogni magát, hiszen Bill olyan gyönyörű, nem tud neki ellenállni és bántani fogja. És én nem tudok közbelépni! Durvábbnál durvább teóriák jutottak eszembe. Haragot, féltést, kétségbeesést és őrjítő féltékenységet éreztem egyszerre. Céltalanul lépdeltem az utcán, reméltem,hogy talán megpillantom Billt valahol. Az agyamban zsongtak a feltételezések, miközben egyik cigiről gyújtottam a másikra. Belefájdult a fejem, a szememet maróan kínozta a füst, na és a könnyek, amiket sikerült elfojtani, mielőtt végig hullottak volna az arcomon. Végül nem tudtam mit csinálni, leültem a buszpályaudvaron és megvártam a következő buszt, abban bízva, hogy esetleg Bill is rajta lesz, de természetesen nem volt szerencsém. A buszról leszállva elkenődve mentem haza, a gyomromban mintha sziklákat hordoztam volna, hányingerem volt az idegességtől és szédültem is, rohadtul nem éreztem jól magam.
- Hogy hogy egyedül? – csodálkozott el nagyi, mikor megérkeztem.
- Billnek még bent kellett kicsit maradnia, de azt ígérte, siet haza. – feleltem és nem hittem el, hogy megvezetem nagyit, Bill hazugságai miatt. De nem akartam, hogy idegeskedjen, meg aztán mit mondtam volna? Hogy Bill, akiért annyira aggódott, szépen lelépett Andreassal? Siralmas…
Nagyanyánk bosszankodva ráncolt a homlokát.
- Ezek szerint nem tudtál vele beszélni, arról hogy kicsit kímélje magát. – állapította meg.
- Sajnálom.- szólaltam meg. Nagyi még beszélt valamit, de figyelmen kívül hagytam és csak erőtlenül baktattam az emeletre. Majd szétszakadt a fejem, nagyi hiába hívott le  később vacsorázni, egy falatot sem bírtam volna enni. Hevertem az ágyamon és percenként a mobilomat kémleltem, mikor hív már ikrem, de a készülék néma maradt. Engem meg beborított a fojtogató szorongás és a szívfájdalom. Nem tudom, meddig lehettem ebben a hektikus állapotban. De arra ébredtem, hogy nyílik a szoba ajtaja és az éjjeli lámpa halkan kattanva árasztja el fényekkel a helyiséget. A szemeim felpattantak, ahogy én magam is villámgyorsan felültem az ágyon és megállapítottam, hogy Bill áll nem messze tőlem. Rögtön vissza is kerültem az elalvás előtti hangulatba és szorított a csüggedt sírás. A torkom kiszáradt, a szám is cserepes volt, lázasnak éreztem magam és talán az is voltam, lángolt bennem az indulat.
- Nem akartalak felkelteni, ne haragudj. – szabadkozott Bill, mikor észrevette, hogy nagyra nyílt szemekkel bámulok rá. Hiába, a szépségével mindig le tudott fegyverezni. Néztem a csodaszép, bár kicsit sápadt arcot, a kívánatos ajkakat, a karikás, de igéző szemeket, a kissé zilált hajtincseket és még mindig képtelen voltam hinni a komor tényeknek.
- Későn jöttél. – állapítottam meg fásultan.
- Annyira nem, csak fél tizenegy van. – mondta erre ikrem.
Beletörődve bólintottam, talán csak a történtek miatt látok mindent ennyire éjszínűnek. Felkeltem az ágyból és Billhez léptem. Megilletődve pislantott rám, ahogy félretúrtam a haját és egy apró csókot adtam az arcára. Erős cigaretta füst szaga volt, ami a munkája miatt nem volt meglepő, de jól érződött rajta még valami más is. Idegen férfi parfüm! Megborzongtam, ahogy elhajoltam tőle és egyre csak az árulás ténye visszhangzott bennem, szinte kibírhatatlanul.
- Hiányoztál. – suttogtam neki.
- Te is. – vágta rá mosolyogva.
- Hívtalak párszor. – közöltem és még mindig nem vettem le a szemem róla. Ez láthatóan feszélyezte.
- Láttam, de nem tudtam felvenni, nagy volt ma is a kapkodás. – vágta rá. Forróság öntötte el az arcomat, de csak hallgatagon szemléltem, ahogy ikrem leveszi a kabátját, cipőjét és értetlenkedve pillant felém, mert nem tudja hova tenni a viselkedésemet. Én pedig beharaptam az ajkamat, nehogy kifakadjak és ráordítsak. Átsuhant rajtam, hogy így teszek, de végül csak csendesen szóltam, miközben visszaültem az ágyam szélére.
- Azért hívtalak, mert akkor már úton voltam a bisztró felé. A nagyi azt mondta, beszéljek veled, mert túl sokat dolgozol és én is jó ötletnek tartottam, hogy találkozzunk. Hetek óta nem beszélünk normálisan. Bementem, de te nem voltál már ott. A munkatársad azt mondta, egy szőke srác jelent meg, akivel aztán közösen távoztatok…