Az ünnepek előtti napok viszonylag könnyedebben teltek, mindenhol a karácsonyvárás került előtérbe és ez valahogy az én gondolataimra is rányomta a bélyegét, ha nem is szellemültem át, mert az nem az én formám, de próbáltam a fura érzéseimet, a féltékenységemet Bill előrelépése és a bájgúnár külsejű főnöke miatt, eltüntetni a felszínről és magamnak is kínosan magyarázkodtam, hogy ikrem teljesen jogosan érdemli meg, azt a pozíciót, amit betölt, valamint hogy ez a David fickó is nős és esze ágában sincs semmi hátsó szándékkal lenni. Ezt többször is el kellett ismételnem magamban, hogy úgy is tűnjön, elhiszem, és bár elnyomtam a harsogást, de egy riadt, rekedt kis hangfoszlány azt suttogta a lelkemben, hogy önmagamat áltatom és csapom be. De süket akartam lenni ezekre a hangokra.
Nem kedveltem sohasem a karácsonyt, mindegy, hogy hol ért, az otthonban, vagy a nagyinál, nem tudtam vele azonosulni, de elbújni sem nagyon voltam képes előle, mert egész Lipcse egy nagy zenélő, ünnepi díszekbe öltöztetett hógömbbé alakult át. És persze a gyárba is beszivárgott ez a készülődés. Az egyik műszakvezetőtől megtudtam, hogy karácsony előtt leállás van a gyárban és majd csak január második napján kell ismét munkába állni. Ennek megörültem és máris elkezdtem tervezni, hogyan töltöm a szabadságom napjait. Reméltem, hogy Billel minél többet leszünk együtt. De aztán előbb nagyanyánk, aztán anyáék hívtak el minket a karácsonyi ünnepekre, tehát úgy tűnt, az első napok a gondtalanságról és végtelen időről szőtt elképzeléseink csak tervek maradtak és nem szólhattak kettőnkről ikremmel. Ez kicsit rosszul érintett, de aztán inkább ráfókuszáltam az utána következő napokra, amit már itt a városba visszatérve akartam tölteni. Reméltem, hogy ebben Bill is egyet ért és anya semmilyen kérlelése nem fogja őt meghatni. A karácsonyt megkaphatja, ő is, a nagyi is, de utána hazajövünk, ez állt a testvéremmel közös megállapodásban. Mert abban biztos voltam, hogy anya be fog próbálkozni azügyben, hogy maradjunk ott náluk egész végig és ehhez nem volt kedvem. Amennyire gyerekkoromban áhítoztam egy család és az ezzel járó, kötelező összejövetelek után, felnőttként ez úgy tornyosult egyfajta ijesztő teherként felém. Szerencsére és meglepődésemre, Billt sem kellett győzködnöm, hogy karácsony után térjünk vissza Lipcsébe.
Ennél nagyobb meglepetés akkor ért, mikor karácsony előtt egy nappal Bill izgatottan kipirulva és álmodozó, titokzatos mosollyal az arcán, egy kisebb, cserépben lévő fenyőfával jött haza a munkából. Nem terveztem, hogy fenyőt veszek, mivel a szentestét és a karácsony összes napját máshol töltjük, ráadásul díszeink sem voltak, amiket a fára pakolhattunk volna. De Bill erre is gondolt, mert a fa mellett pár dobozban, színes üveggömbök és szaloncukrok is kerültek az előtérbe lehelyezett növény mellé.
- Nem mondtad, hogy szeretnél karácsonyfát díszíteni és itthon sem leszünk. - jegyeztem meg a fát vizsgálgatva.
- A fa Davidtól van. - jelentette be Bill.
Felkaptam a fejem.
- Hogy mi? - kérdeztem vissza.
Jó néhány napja, hogy egyáltalán nem került szóba Bill főnöke, igyekeztem direkt kerülni és száműzni őt még a fejemből is.
Az előbbi, még a fenyő miatt érzett csodálkozásom helyét máris értetlen düh vette át.
- Minden alkalmazottjának adott. - egészítette ki testvérem gyorsan és gyorsan a nemrég elhangzott mondatát.
- És a díszek? - mutattam a dobozok felé, már cseppet sem jókedvűen.
- Azokat én vásároltam, David elvitt a plázába, majd hazahozott a kocsijával és...
- Nagyszerű...- és a szoba felé igyekeztem, ahol végigfeküdtem az ágyon és úgy tettem, mintha érdekelne, mi megy a tv-ben, de ez nyilván nem így volt. Kavarogtak az érzelmeim, főleg az ellenérzéseim David iránt, meg az a rendkívül különös, nyugtalanító figyelmeztetés, ami tépázott belülről, de nem tudtam mit kezdeni vele. Bill hamarosan megdöbbenve jött utánam
- De..- kezdett volna bele.
- Megtennéd, hogy nem beszélsz Davidról? Most az egyszer kivételesen?- pillantottam rá elkeseredve, majd a tv-n heverő távirányító után nyúlva csatornát váltottam.
Bill engedelmesen bólintott.
- Feldíszítjük együtt a fát? Úgy mint otthon, Loitschében? - kérdezte váratlanul.
Az első ami fájt, hogy ikrem még mindig otthonnak hívta azt a helyet, holott már hónak óta nem éltünk ott, a második fájó pont, pedig a karácsonyi emlékek jó mélyről történő felszínre törése volt. Hogy is felejthettem volna el az első ott töltött szentestét, mikor a nagyi megpofozott, mert túl pimasz módon követeltem választ a zsákutcának tűnő életünk miatt? Istenem, milyen nagyon gyűlöltem akkor mindent, a helyet, talán a nagyit is, és ki voltam akadva, hogy megütött, de érettebb fejjel, beláttam, a hangnem miatt jogos volt a pofon. Aztán ott volt az a karácsonyunk is, mikor bevallottam Billnek, hogy lefeküdtem Silkével. Bill akkor éjjel annyira zokogott, hogy máig bűnösnek éreztem magam a miattam hulló könnyei miatt.
A vér kifutott az arcomból ezektől a visszaemlékezésektől és ezzel együtt hogy szállt rám a dacosság.
- Csináld egyedül, nekem még be kell pakolnom a holnapi induláshoz, nincs kedvem emiatt hajnalban felkelni. - húzódoztam kelletlen képpel. A David dolog mindentől elvette a kedvemet. Most már Bill is sápadt lett, szó nélkül tudomásul véve a döntésemet, behúzta maga mögött az ajtót és nekilátott egyedül a fadíszítésnek. Mivel az év utolsó munkanapján reggel hatra mentem és a gyári évbúcsúztatón legurítottam pár italt, a csomagolás után hamar elnyomott az álom, mikor felriadtam, láttam, hogy ikrem még nem fekszik mellettem, a mobilom viszont fél 11-et mutat. Vékony fénysugár áramlott ki a lakás előtere felől. Halkan morogva felkászálódtam az ágyból és kiléptem hozzá. A fa már nagyjából készen volt, Bill majdnem az összes színes díszt és szaloncukrot felrakta. Egészen jól nézett így ki.
- Tetszik, Tomi? - mosolyodott el kedvesen Bill, ahogy meglátott.
Én persze rögtön bűntudatot éreztem, amiért nem erőltettem meg magam és hagytam, hogy a testvérem díszítsen egyedül.
- Nagyon szép lett. Sajnálom, hogy nem segítettem...- mondtam halkan.
- Semmi baj, megértem, hogy fáradt vagy. - Bill még mindig mosolygott és ahogy beletúrt ziláltan álló, fekete hajába. Számomra olyan szédítően szép volt, hogy minden álmosságom elmúlt, a szívem gyorsan lüktetett, a vérem felperzselődött, mintha pillangók keltek volna életre az ereimben, a heves vágyakozást elhozva magukkal.
Ahogy így Billt néztem, már nem voltak kételyeim, és a hang sem suttogott a belsőmben. Ahogy ott állt és a mi közös fánkat díszítette, akkor minden sziklaszilárdan stabil volt. És ez megnyugtatott. Felkaptam a még dobozban árválkodó aranyszínű díszt és felakasztottam az egyik ágra.
- Megyünk lefeküdni?- érdeklődtem ezután ikremről.
- Igen, elkészültem. - felelte Bill.
Az üveggömbökben visszatükröződött az arcunk, Bill ünnepélyes boldogsága, gyermeki, őszinte öröme. A szépsége, és a hozzá fűződő érzelmeim, amiket sosem tudtam teljes egészében hűen körülírni. Bill volt számomra a minden, röviden, egy szóval és szívem összes szeretetével.
 |
- Mi azt akartuk, hogy örülj. - mondta ikrem megrendülve.
- Örülök én, fiúk, nagyon is örülök. Nagyon figyelmesek vagytok, az ajándék gyönyörű, ennél már csak az tölt el nagyobb örömmel, hogy itt vagytok velem. - magyarázkodott szipogva nagyi és kisírt szemekkel pásztázta a nappali asztalán lévő ajándékát.
- Örömmel jöttünk. - ült le nagyanyánk mellé Bill vígasztalóan, aztán rám nézett, de én csak bólogattam. Végülis nem volt pokolian rossz, hogy újra itt lehettünk. A sok fájó, családi titokkal nehéz emlék mellett azért voltak jók is, ez tény. Főleg azok, amiket éjjelente, titokban műveltünk az emeleti szobában. Az arcom égni kezdett, a torkom kaparni, távolinak és ambivalensnek éreztem, de mégis megtörténtek.
- Bár örökre tarthatnának ezek a napok. - sóhajtotta vágyakozva a nagyi. Soha, egy percig nem tett le arról, hogy valami úton-módon visszaköltözünk hozzá. Csodálni való volt a kitartása, de erre egyikünk sem tudott mit reagálni, nagyi pedig észbe kapott és csak a fejét csóválta.
- Miket beszélek! Hiszen már a saját utatokat járjátok és tudom, hogy nektek ez a jó.
- Igen, mi jól elvagyunk Lipcsében. - értettem egyet.
- Helyes, ennek így kell lennie, a fiatalok kirepülnek és keresik a boldogulásukat. - ingatta a fejét nagyi, aztán igyekezett örömöt színlelve az ajándékával foglalkozni, de mi Billel sejtettük, hogy ha visszavonul a szobájába, biztos sírni fog. Ettől pedig mi is rezignáltan egykedvűvé váltunk ikremmel és már egész korán felmentünk az egykori szobánkba lefeküdni. Nem tudtam meghatározni, milyen érzések motoszkáltak bennem, mikor sok hónap után újra abban az ágyban feküdtem le aludni, ahol annyi minden megesett velem. Ahogy magamra húztam a takarót, és a szoba elsötétült, máris visszaidéződtek az itt lecsorgott, szomorú könnyek, a magány hatalmassága, a harag, ami sokszor nem is tudom, minek szólt, vagy a halvány, félénk egymás felé sugárzó mosolyaink. A legelső együttlétünkről már nem is beszélve, félhomály, rutintalanság, közös elhatározás, testápoló, izgalommal keveredett félelem, nyögések és fájdalom, majd vér, ami kirántott a legelső szeretkezésünk okozta hihetetlen kábulatomból. Máig az agyamba vésődött az a kép, ahogy Bill a karjaim között nekem adta magát és én boldog tapasztalansággal, férfias önzőséggel merültem el benne.
Bill ágya felé sandítottam, nem mozdult.
- Ébren vagy?- kérdeztem reménykedve és a hangom rekedt volt.
Nem jött válasz. A régi énem már átmászott volna a másik ágyra, hogy csókokkal ébresztgesse és mohón birtokba vegye Bill testének minden, szépséges centiméterét, újra és újra felépítve a köztünk épült törékeny kapcsolatot. Most azonban valami visszafogott és nehezen tudtam értelmezni, mi is az. De talán a felismerés lehetett, hogy az a világ, amit a szeretetünkkel, az egymás iránti ártatlan, majd egyre merészebb izgatottságunkkal hoztunk itt létre, már nem létezik. Legalábbis itt nem. És erre bizonyíték volt, hogy Bill csak lefeküdt és elaludt, azon az ágyon, ahol veszélyes, elítélendő, izgalmas dolgokat csináltunk egykor.
Nem jött álom a szememre, a forró emlékképek keserűen felizgattak és ahogy a tiszta ágynemű között hánykolódtam, vissza is repítettek akkori önmagamhoz, a gyakran öntelt, magát megjátszó Tomhoz, aki viszont mélyen belül, nagyon is tudott szeretni és érzékeny volt. Sosem voltam jó véleménnye magamról, tudtam, van egy rakás hibám, de így is nehéz volt a beismerés, hogy a gyerekkornak vége. Az erre való ráébredés pedig a felnőttséggel járó mély seb volt, ami Lipcsében eszembe sem ötlött.
Másnap anyáékhoz voltunk hivatalosak és nagyi ezt nem nagyon díjazta. Azóta sem lett túl kiegyensúlyozott a kapcsolatuk, telefonon gyakran beszéltek, de a személyes találkozók ritkák voltak, nagyi csak Marcus kedvéért tartott most is velünk. Anyáéknál amúgy semmi különleges nem volt, persze ő is főzött egy csomó féle ételt, de ott én sosem éreztem otthon magam, még annyira sem, mint nagyanyánk loitschei házában. De anya szeretettel köszöntött minket, ahogy Gordon és a kisöcsénk is, tehát erőt vettem magamon és felvettem a hamis álmosolyt. Kaptunk sok ajándékot és Bill meg én is vettünk nekik ezt-azt, bár szerintem anyának már mindene megvolt. Vagyis majdnem mindene, kivéve az áhított kisbabát. De anya nem volt az a könnyen feladós típus, valamiféle kezelésekre jártak Gordonnal. Anya nevetve meg is jegyezte, hogy ami tizenhétévesen pár részeg alkalomból gyorsan összejött, azért most komoly pénzeket kell mindenféle orvosoknak fizetni és még így sem biztos a hatásosság. Bár poénos megjegyzésnek akarta, de nem így sikerült és sem Bill, sem én nem tudtunk ezen nevetni és nagyi sem. Bár az indok más volt. Bill és én tizenegy év sanyarúságát köszönhettük annak a rossz döntésnek, míg nagyi a nagypapa betegségét és anya minden tekintetben való akkori lezüllését. A fagyott hangulatot Gordon igyekezett oldani, de az egész vacsora érdektelenségbe burkolózva telt. Mi meséltünk, ők meséltek, átlagos témákról, csak a mobilom kijelzőjét figyeltem, hogy mikor megyünk már. Aztán mikor már későre járt, elindultunk haza, anya ezúttal nem marasztalt minket, sőt nem említette meg azt sem, hogy esetleg náluk töltetnénk a szilvesztert, na nem mintha erre vágytam volna. Hazafelé a kocsiban nagyi azt mondta, hogy Gordon és anya most minden energiájukat, pénzüket a baba programba ölik és nem érdekli őket ezen kívül semmi, azt is hozzátette, hogy szerinte anyának nem kellene egy újabb gyerek, csak mert űrt érez az életében, hanem inkább például Billel és velem kellene többet foglalkoznia. De én már nem akartam, hogy anya ennél többet törődjön velünk, ahhoz már túlon-túl késő volt.
Huszonhatodikán ebéd után indultunk vissza Lipcsébe, mert bár én szabadságon voltam, testvérem nem volt ilyen mázlista, neki a két ünnep között is be kellett mennie dolgozni. De ettől függetlenül már vártam hogy ismét a városban legyünk és mertem azért remélni, hogy ikremnek lesz ideje ránk. A másfél órás buszozás után, ajándékokkal és a nagymama által pakolt temérdek étellel megrakodva nyitottunk be a kicsiny, ötödik emeleti albérletünkbe. Rögtön az arcunkba csapott a lakótelepi vakmeleg, ami megszorult a panel falai között.
- Hát újra itt. - sóhajtottam és egyenesen a konyhába mentem, hogy a nagyi főztjét a hűtőbe tegyem, közben előkaptam egy szál cigarettát. Loitschében jóval kevesebb cigit szívtam, mert a nagyi még mindig tiltotta a dohányzást a házban. Mintha még mindig tizenötévesek lennénk! A dohányzás tilos, a leges-legfontosabb szabály, vagy a tisztelet az első? Sosem tudtam fontossági sorrendet felállítani magamban.
- Elrakom az ajándékokat. - szólalt meg Bill és hallottam, ahogy a szoba ajtaját nyitja, ami nyikorgással engedelmeskedett, majd ikrem léptei kis csendet követően, az előszobában torpantak meg.
Kidugtam a fejem a konyhából és megrökönyödtem, mert Bill a karácsonyfa előtt térdelt. Búskomorság látszott az arcán.
- Mi a baj?- kérdeztem.
- Hullik a fa tűlevele. Nem bírja ezt a hőmérsékletet. - válaszolta Bill.
- Hát igen, tényleg elég meleg van itt. - jegyeztem meg a cigifüstöt kifújva.
- Azt hiszem, a legjobb lesz, ha holnap vissza is viszem az irodába ezt a fát, mielőtt végleg kiszáradna. - Bill átsimított a kissé színevesztett zöld ágakon, érintésétől az üveggömbök összekoccantak.
- Nem hinném, hogy ott jobb a klíma. - vontam vállat.
Ikrem mozdulataiban levertség volt és aggodalom.
- De itt sem túl jó neki, David keres számára egy hűvösebb helyet.
Akaratlanul is grimaszoltam.
- David, a te remek főnököd megoldja, ő úgyis, mindenhez ért. - elöntött a féltékenység, amitől alapjáraton sem tudtam megszabadulni, a nagyanyánknál töltött napok alatt csak távolabb kerültem, de most hogy megérkeztünk Lipcsébe, mintha a láng feltámadt volna.
- Ennyire utálod Davidot? - Bill tovább bámulta a fenyőfát, mintha oda ragasztották volna elé és látszólag nem foglalkoztatta más egyéb.
- Kiakadnál, ha így lenne, mi?- érdeklődtem.
Bill a fejét ingatta.
- Tudom, hogy megosztó személyiség...
Igen, ezt elhittem, én például pontnem igazán bírtam. De igazán nem akartam már többet erről a fazonról beszélni. Sokkal másabb terveim voltak, hiszen napok óta nem történt közöttünk semmi sem Billel, ő egyáltalán nem kezdeményezett, én akartam párszor, és kis időre üres volt a ház, mindig magamhoz vontam ikremet, de ő csak azt hajtogatta, hogy nem lehet, mert a nagyi mindjárt visszajön. Érthetetlen volt az aggodalma, sokszor úgy csináltuk, hogy nagyi lent volt a konyhában, vagy a szobájában pihent, mégsem zavarta, most viszont elzárkózott minden érintéstől, és úgy rázott le, hogy majd ha visszaértünk Lipcsébe. Illúzióromboló és hervasztó volt az örökös kifogásgyártása, de nem akartam erőszakoskodni.
- Nem jössz ide? - kérdeztem váratlanul Billt.
- De mindjárt. - bólintott fekete hajtincsein keresztül Bill,
- Mind gondolkodsz? - érdeklődtem, de felelet helyett csak csüggedt fejrázást kaptam és hiába álltam ott a konyhaajtóban, reménykedve, mint egy tökéletes szerencsétlenség, arra várva, hogy Bill felkeljen végre a padlóról és odajöjjön hozzám, hogy megcsókoljon, vagy megöleljen. Nem tette, engem meg tehetetlen düh kerített hatalmába, még mielőtt izgalom ébredhetett volna bennem. És a lelombozottság hegyes szilánkjai mélyen belém fúródtak. Az az alattomos, figyelmeztető hang, ami mostanában gyakran jelen volt a belsőmben, újult erővel támadt fel és én, fura mód nem csináltam semmit, csak hallgattam lebénulva és tétován.
A karácsony és a szilveszter közötti időszak egyhangú volt. Sokkal, de sokkal több időt akartam Billel, ő viszont délután, vagy kora este ért csak haza, akkor meg már nem sokszor fáradt volt. Persze azért történt közöttünk testiség is, ami mindig nagyon jó volt, de, hogy őszinte legyek, több mámoros pillanatra számítottam és rövidnek találtam azokat az órákat, amit kettesben tölthettünk.
Napközben szétvetett az unalom, ezért mikor már jojózott a szemem a tv-től, sétálgattam a lakótelepen és persze hogy belebotlottam abba az idióta Alex-be és a sleppjébe, akik miután lehúztak pénzzel és cigarettával, meginvitáltak szilveszterre egy összejövetelre. Nem nagyon volt ehhez indítattatásom, Billel terveztem a szilveszter estémet, és hajthatatlan maradtam, mikor Alex erősködött, hogy vétek lenne kimaradnom ebből a buliból és hogy sok régi arc ott lesz az otthonból, meg hasonlók. Nem igazán foglalkoztatott a dolog, a gyerekotthon a múltam egy szomorú szelete volt, rengeteg verbális és fizikai megaláztatással, amire nem akartam visszaemlékezni, így leszereltem Alexet azzal, hogy majd meglátom, de csak hogy leszálljon végre rólam. A döntésem azonban hamarosan megváltozott, mikor Bill harmincadikán bejelentette, hogy David egy szilveszteri partit tart, amire őt és így engem is meginvitált. És amire természetesen ikrem rögtön igent mondott. Elfutotta a köd az agyamat. Én leráztam azt az akadékoskodó Alexet és nem érdekelt a hülyesége, mert kettesben akartam Billel az év utolsó estéjét, erre ő elfogadta David meghívását! Nem ebben egyeztünk meg!
Vádló tekintettel pásztáztam ikremet, aki ártatlanul pislogott rám, nekem meg nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne mondjak neki valami csúnyát.
- Nem akarsz velem lenni, vagy mi a franc? - szegeztem Billnek a kérdést ingerülten.
- Dehogyisnem!- vágta rá értetlenül Bill és szép szemeiben ámulat csillant.
- Akkor meg, minek elmenni arra a tetves partira? Miért nem ráztad le a főnöködet?- érdeklődtem idegesen.
- Csak egy óráról van szó, annyit kibírunk. - tért ki a válasz alól testvérem. Felhergelt a viselkedése és a könnyednek hangzó kijelentése. Rosszul esett, hogy annyira nem volt neki fontos az első lipcsei szilveszterünk, mert beiktatott egy ilyen programot.
Totálisan nem értettem egyet vele, nem állt szándékomban David és egy csomó ismeretlen ember társaságában tölteni az év legutolsó napját. Szilveszter éjjel más terveim voltak, csak Billt akartam az ágyban, ruhátlanul, ahogy sóhajtozik, ahogy hagyja magát megérinteni olyan helyeken, amiknek a gondolatától is elfog az izgalom, aztán ő is megérint engem. De ez az elképzelés kezdett egyre inkább valószínűtlenebbé válni.
- Oké, egy óra, de csak miután egy órát te is eltöltesz Alexék összejövetelén. Mivel hogy engem meg oda hívtak meg, csak én nemet mondtam. De tudod mit, meggondoltam magam! Végülis szilveszter este lesz, szórakozzunk akkor! - hadartam dühösen, aztán meg sem várva, hogy ikrem mit reagál, beviharzottam a szobába és jó hangosan zenét hallgattam órákon keresztül. Bill tett-vett még a konyhában, késő éjszaka volt, hogy bejött és mellém feküdt az ágyra, de én úgy tettem, mint aki alszik és visszafojtott lélegzettel vártam, vajon mit csinál. A legjobban az esett volna, ha megcsókol, nem számoltam, de napok óta nem éreztem a csókját. És ez akkor este sem változott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése