Szívsebek és kies helyek

Erősnek kellett maradnom és távolságot tartanom, ezért nem mentem el szilveszterkor se anyáékhoz, se nagyiékhoz. És kihagytam fontos eseményeket is, úgy mint Marcus szülinapi partiját január végén, Michelle keresztelőjét tavasszal, vagy anya májusi születésnapját. Ugyan későbbi időpontokban megjelentem és pótoltam az elmaradt köszöntéseket, látogatásokat, de mikor az egész család ott volt, Bill miatt egyszerűen nem lehettem jelen. Nem esett jól, de így is nehezen kapartam magam össze az ominózus karácsonyi eset után, mikor nagyi kérésére Bill kezembe adta az albérlet kulcsát, ezzel számomra a kapcsolatunk végérvényes lezárását is. Persze tudtam, hogy örökre nem menekülhetek és bujkálhatok előle, de el kellett telnie nem kis időnek, míg annyi erőt véltem magamban, hogy nagyon nagy megerőltetések árán becsuktam a szívem azon részét, ahol Billt hordoztam. Ez az egyik legnagyobb próbatétel volt az életemben. Billt "csak" az ikertestvéremnek tekinteni és úgy ránézni, hogy nem áll lángokban a belsőm, nincs bennem a késztetés, hogy megcsókoljam, vagy átöleljem. Ehhez szükséges volt  közönyös hátrébblépés, sziklaszilárd elhatározás, a szív teljes kirekesztése a gondolatok felett. És ez az út sokáig tartott, ami alatt egyszer-kétszer így is megbotlottam és a múlt édesen fájó, még mindig nagyon fontos részei idéződtek vissza a szívembe.
Eleinte semmilyen formában sem kommunikáltam a testvéremmel és csak hónapok múltán enyhült a keserves, titokban könnyekkel teli fájdalmam, forrtak be a sebeim annyira hogy felvettem a telefont, ha esetleg keresett. Később olykor én is hívtam őt, de ez tényleg  ritka volt. Egy idő után azonban személyesen is találkoznunk kellett, megkerülhetetlen volt és anya, meg nagyi már kezdett gyanakodni, hogy nem oké valami közöttünk. 
Közben az életemben is történtek a dolgok. A gyár egy másik részlegére kerültem át és csak két műszakban kellett dolgoznom, ezáltal több lett a szabadidőm és tehettem nem feltétlenül helyes dolgokat. Úgy mint a vég nélküli ivászatok, fesztiválok, vagy a nőkkel való ilyen-olyan kalandok.
2010 nyarának végén szétmentünk Maite-vel, pontosabban ő szakított velem, mert lebuktam, hogy egy másik lánnyal csókolóztam. Hamarabb jött haza a családi nyaralásából és pont rosszkor lépett be a kocsmába. Őszintén csodáltam, hogy eddig nem kapott rajta, pedig néha vékony jégen jártam, a lakótelepen nem volt jó hírem és több vasat tartottam a tűzbe, de ő semmit sem sejtett soha és meglehetősen kiborult már attól is, amit látott. El sem lehet képzelni mi lett volna, ha tudta volna a teljes igazat. De lényeg, a lényeg, nem bocsátott meg, én meg igazából nem is törtem magam még egy esélyért, sőt megkönnyebbültem hogy vége. Az én oldalamról sosem volt a kapcsolatunk mögött valódi érzelem, bár Maite tényleg törődött velem, jó volt hozzám, de tudtam, sokkal jobb jár neki mint én. 
A nők és kapcsolatok jöttek-mentek ezután. Némelyik pár napos volt, de akadt hónapokig tartó is. A nevek, arcok elmosódtak, nem ragadtak meg igazán a lelkemben, nem akartam senkit komolyabban megtartani. Nem szerettem egyedül lenni sem, de nem törekedtem egy hosszan tartó viszony keresésére. A szívem mélyén még mindig Billt akartam, hozzá hasonlítottam mindenkit és senki oldalán sem találtam meg azt a szenvedélyt, tüzet, mindent felülíró, szinte vak szerelmet, még csak a szikráját sem. 
Bill...a testvérem...akkoriban már csak így próbáltam magamban idézni és ez rohadt nehéz volt. Valahányszor rá gondoltam, felhevült a szívem és hát nagyon sokat gondoltam rá, pedig nem szabadott volna. Szerencsére rendeződött szétzilált élete, a depressziója is kontroll alatt tartható volt, lett állása egy üzletben és szerintem egész jól elvolt a nagyi mellett. Viszont nem került kapcsolatba senkivel sem. Ami nekem jó volt, egyben önző és kényelmes is, mert nem tudtam hogyan reagáltam volna, ha egyszercsak talál magának valakit, akire úgy néz, mint rám egykor, akit megérint és megcsókol...ha ez járt a fejemben, a  heves féltékenység tört rám, miközben ha vele beszéltem telefonon, igyekeztem az átlagos dolgokra szorítkozni, testvéri hangnemet megütni. 
Aztán egy nap, azt hiszem 2010 késő őszén, mikor éppen anyánál voltam, már nem is tudom minek, ültünk  a nappaliban beszélgettünk mindenféléről. És ő nevetve, rejtélyes arccal érdeklődött tőlem, tudom e ki van Bill életében. Menten kivert a víz, azt hittem, megnyílik a föld alattam és elnyel. Biztos jobb is lett volna, mert belém mart valami kegyetlen érzés, rettegés, hogy amitől eddig annyira féltem bekövetkezett. Éreztem hogy leszek falfehér, a gyomrom felkavarodott.
- Billnek van valakije?- kérdeztem elgyengülve.
- Nahát, te sem tudtál róla? Azt hittem, ti mindent megbeszéltek!- csodálkozott el anya. 
- Mostanában sokat dolgozom, ahogy gondolom ő is, ritkábban tudunk beszélni, de honnan veszed, hogy Bill együtt van valakivel?- hebegtem a meglepettség felhőit elzavarva magam elől.
- Nagyanyád mesélte, hogy már hetek óta egy autó viszi haza Billt délutánonként a munkából. Azonkívül a testvéred megváltozott, más lett a haja, meg kedve is jobb, sokat mosolyog, ábrándozik, mintha a föld felett járna, a mobilja gyakran cseng kora reggeltől késő estig és ő olyankor elvörösödve rohan, hogy fogadja a hívást...
- Jó, értem...- vágtam anya szavába, mert már nem bírtam hallgatni a lelkes és részletes felsorolását ikrem meseszerűvé változott életéről. A szívem kellemetlen ütemre kezdett rá és izzadt a tenyerem a tehetetlen, féltékeny düh miatt.
- Ezekszerint te sem vagy jól informált. Bár láthatnék egy fotót az illetőről, de  testvéred nagyon óvja a magánéletét, nincs fent egy közösségi oldalon sem. Hát remélem végre valaki boldoggá teszi.
- Ja igen. - morogtam az orrom alatt és totálisan elromlott a kedvem. Nem is hagyott nyugodni a dolog, hiába igyekezem lecsitítani magamban a hangot, csak üvöltött belül és nem tudtam semmi másra sem figyelni, nem ment a munka, sem az alvás, az evéstől hányingerem volt, szédültem és zsongott a fejem. Meg kellett tudnom, igaz e anya feltételezése, de már előre kikészített a tudat, hogy mihez kezdek, ha ikrem a képembe vágja, igen van valaki, akivel találkozgat és fontos neki. Ha ez még csak gondolati szinten így felzaklatott, mi lesz ha valósággá válik? 
Az első szabad hétvégémen leugrottam Loitsche-be nagyihoz és reméltem, hogy Bill is ott lesz, hogy kérdőre vonhassam, de ikrem dolgozott épp. Csalódott voltam emiatt, de állhatatos is és elhatároztam, hogy megvárom, míg hazaér. Talán még a titokzatos autóba is belefutok...
Az idő lassan vánszorgott, nagyival vacsoráztunk, beszélgettünk, majd a tv előtt ültünk és míg őt elszórakoztatták a buta szappanoperák és a semmitmondó talk show-k, én magamban viaskodtam az idegesség, szomorúság és egyéb gondolatok kietlen mezsgyéjén. 
Az este elérkezett, de Bill még mindig nem jött. A nagyi lassan lefekvéshez készülődött.
- Mindig ilyen későn ér haza?- érdeklődtem lehangoltan.
- Általában nem, de néha elhúzódik a munkája és később tud jönni. Felhívhatnád a mobilján. - jegyezte meg a szobája ajtajában állva hálóingben.
- Ezt nem telefonon akarom vele megvitatni. Esetleg várhatok még rá kicsit itt?- kérdeztem.
- Természetesen, még itt is alhatsz...
- Köszönöm, de nem tervezek ilyet, majd elmegyek az utolsó busszal.- ráztam meg a fejem tiltakozásul és nagyon nem akartam itt ragadni éjszakára.
- De ha mégis maradnál, tudod hol találsz tiszta ágyneműt. Nagyon fontos lehet az, ami miatt így várod Billt. - mondta nagyi.
- Nem lényeges annyira. - hazudtam gyorsan és félrepillantottam, mert tudtam, ha valaki, akkor a nagyi elég jól olvas a zavarodott arcomból.
- Azt akarod kideríteni, ki ül abban a világos színű kocsiban ugye?
Nagyanyám kérdése fizikailag is úgy hatott rám, mintha jól behúztak volna egyet az képem közepébe.
- Egyáltalán nem, csak...
- Sajnos mindig úgy parkol, hogy véletlen sem látom és gyorsan el is hajt, mire kinézek az ablakon már csak távolról látom. Az igazat megvallva, engem igenis érdekel, kivel randizik Bill...
- És ha nem is randizik? Más is állhat a háttérben. - motyogtam.
Nagyi a fejét csóválta.
- Igazán? És vajon mi? Öreg vagyok már fiam, de vak és ostoba nem. Na mentem lefeküdni, jóéjt. - ezzel behúzta maga mögött az ajtót és rám hagyta az mázsás csendet meg a kavargó gondolatok cseppet sem jó elegyét.
Mikor már szinte teljesen beesteledett és a szemem káprázott az idióta műsoroktól, na és a várakozás stresszétől, felmentem az emeletre, egykor volt szobánkba. Ahogy beléptem, szinte a hideg kirázott az emlékek erejétől, Bill szana-szét heverő cuccaitól, ruhakupacoktól, ottfelejtett törölközőktől, kávéscsészéktől, az íróasztalt borító ceruzáktól, papíroktól, a polcon lévő zenei cd-ktől, a mobilja töltőjétől, az egész jelenlététől, úgy hogy ő ott sem volt. Leültem Bill ágyára, megsimítottam a takaróját és elragadott a fantázia, ahogy elképzeltem az ágyban ikremet és összeszorított a búskomorság, olyan magányosnak éreztem magam.
Valamivel később felhívtam anyát, hátha esetleg náluk van testvérem, de nem jártam szerencsével.
- Miért lenne nálunk? - értetlenkedett anya.
- Gondoltam, esetleg benézett hozzátok, vagy valami.
- Bill tisztában van azzal, hogy Michelle miatt elég szigorú a napirendünk, vagyis ilyenkor már nem jön és légyszives Tom, te is inkább írj üzenetet hívás helyett, mert ha a telefoncsörgésre felébred a kicsi, egy örökkévalóság lesz visszaaltatni...- kért meg anya szemrehányóan.
- Oké és ne haragudj.- szégyelltem el magam a figyelmetlenségemért.
Aztán, ahogy leraktam a telefont, lépések halk neszére lettem figyelmes, eszembe jutottak nagyi szavai és villámgyorsan oda ugrottam az ablakhoz, hogy lássam a kocsit, de csak sötét fogadott és a szemközti házak fényei. A szoba ajtaja meg ekkor nyílt és időm sem volt visszaülni az ágyra. Úgy festhettem mint egy komplett elmebeteg, kérdőn sápadt képpel, zavarodottan.
- Szia Bill.
Ikrem nem tűnt annyira meglepettnek, vagy csak nem tudta megfelelően leraeagálni hogy ott talált. Én viszont elámultam most újra rövidebbé vált haján, csillogó szemein és egészséges arcszínén. Az a szürke cipzáros pulóver, szintén szürke  póló és fekete farmernadrág pedig klasszul állt neki, szívdobogtatóan jól. Szép volt, mint számomra mindig, nehéz volt nem rajta felejteni a tekintetemet.
- Szia Tom.- mosolygott visszafogottan, mint aki nem tudja most mit illik. Nem volt protokollunk, de többnyire komolyak voltunk, ha mostanság találkoztunk, mivel hát nem volt túl vidám a köztünk létrejött helyzet. De hazudtam volna, ha azt állítom, nem volt jó ismét látni Billt. 
- Gondoltam eljövök, meglátogatom nagyit és téged, volt egy kis időm tudod...- dadogtam szánalmasan és leültem az ágyra.
- Igen, nagyi most mondta, mikor beköszöntem neki, hogy itt vagy. Örülök hogy találkoztunk, Tom. 
Bár én is ugyanezt mondhattam volna, de inkább hallgattam. Bill várt, hogy megszólaljak, aztán szomorkás arccal az íróasztalhoz lépett, kihúzta egyik fiókját, kiemelt onnan egy gyógyszeresüveget, aztán kivett belőle egy tablettát, a szájába rakta és az asztalon lévő ásványvízzel leöblítette.
- Az mi volt?- kérdeztem döbbenten.
- Xanax. - rántotta meg a vállát, mintha ez egy kis lényegtelenség lett volna.
- Minek?- kérdeztem vissza.
- Ideges vagyok. - jött a felelet és elfordulva pakolni kezdte az asztalt uraló rendetlenséget.
- Ha lehet, ne csússz rá ezekre a szerekre. Amúgy meg ideges én lehetnék, attól amit anya és nagyi újságoltak...
Ikrem csodálkozva bámult felém.
- És mi az?
Kezdtem unni a kérdezz-feleleket, fárasztott és értelmetlen is volt.
- Nem kell ez a buta játék, Bill! Nagyon jól tudod! Fogadok ma is az új szerelmed furikázott haza! - csattantam fel. 
Egy kis ideig csend volt a szobában. Bill mellém sétált és nagy sóhajok között leült az ágyra, máris forróság ébredt fel a gyomromban ettől. Izgató volt a közelsége és megőrjített a féltékenység is. 
- Busszal jöttem. 
- Hazudsz! Ki vele, kivel kavarsz? Tulajdonképpen nem is érdekel a kiléte, csak nézz ide és áruld el, lefeküdtél vele? És ha igen, élvezted? Jobb mint én?- és Bill alkarjához nyúlva haragosan megszorítottam, hogy figyeljen rám. Éreztem, hogy megdermedt a fájdalomtól és az ijedtségtől. Semmi jogom nem volt követelőzni, de nem bírtam leállítani magam és részleteket szerettem volna.
- Kérlek szépen Tom, ne beszéljünk erről! - suttogta Bill könyörgő tekintettel.
- Miért?
Ikrem lehajtotta a fejét.
- Mert fájdalmas. 
- Mármint kinek? Neked vagy nekem? Légy nyugodt, annál nagyobb fájdalmat nem tudsz okozni, mintsem hogy leléptél tőlem! - eleresztettem Billt, aztán kiábrándultan ledőltem az ágyra. Bill értetlenül és némán ült egy ideig, majd hirtelen ő is lefeküdt az ágyra és felém fordult. Centiméterekre volt tőlem, hallottam a légzését, éreztem az illatát, mosópor, izzadtság és valami édes, mint a nagyi süteményei.
Fél szemmel láttam, hogy ikrem arcán az eddigi rózsaszín árnyat újra rosszkedvű fehérség vette át és könnyes volt a szeme.
- Te voltál az első szerelmem Tom, az első akivel csókolóztam, akivel szeretkeztem. Az első és a legjobb voltál mindenben. Még mindig a te képed van a tárcámban és rád gondolok lefekvés előtt és a zuhany alatt és az összes vággyal túlfűtött, elhagyatott éjjelen és álmos reggelen. Még mindig rettenetesen szédülnék, ha megcsókolnál és a hideg váltakozna a meleggel a gerincemen, ha megérintenél...

- Ne mondj ilyeneket, mert az összezavar és felizgat!- kértem a lehető legtárgyilagosabban, de nevetségesen elcsuklott a hangom és felgyorsult a szívem. Egyik részem fel akart onnan pattanni, míg a másik maradni akart Billel és csókolni őt. Ikrem azonban megelőzött, szemlesütve, de odahajolt a számhoz és bátortalanul nyomta rá kicserepesedett ajkait. 
- Tom...csókolj meg! - zihálta.
Összerándultam és megütközve akartam ellökni magamtól, de túl gyenge voltam ehhez, így csak hagytam hogy nyelve hozzáérjen a számban lévő karikához, aztán finoman találkozzon az én nyelvemmel. Bill teste vibrált, izzadtan, halk sóhajjal merült el  a csókban, ami egyszerre volt olyan, mintha először és utoljára történt volna meg. Színtiszta ártatlanság, a felnőttlét keserédes tapasztalatai és szeretet mosódott össze. Ikrem minden részével hozzám préselődött, a férfiassága keményen nyomódott az én ágyékomhoz, őrjítő volt ismét tapasztalni az izgalmát, ami mindig is nagy örömet jelentett számomra. És most meg akartam érinteni, kezem célirányosan megindult ikrem ágyéka felé és odanyomtam a tenyeremet ruhával fedett merevedésére, aztán beférkőztem a nadrágja alá, nem volt nehéz dolgom, a gombok, a cipzár mind gyorsan engedelmeskedtek. Évek rutinja...vagy olyasmi. Ikrem hímtagja kőkemény volt és erőteljesen lüktetett, ahogy éppen csak hozzá értem, majd finoman megfogtam. Hangosabb, egyértelmű nyögés járta át a szobát, Bill megremegett, sóhajaitól meleg levegő áramlott a nyakamhoz, amitől engem is elöntött a veríték. Mozgatni kezdtem a kezem Bill férfiasságán és ő is együtt mozdult egy végtelenül lágy ritmusban. Minden moccanása ugyanúgy érte a tenyeremet, ami síkos előcseppektől lett ragadós. A felismeréstől, Bill kéjtől színezett hangjaitól, csípője ütemes oda-vissza mozgásától, én is hamar teljes izgalomba kerültem.

- El fogok élvezni Tom...- suttogta a számba Bill. A szerszámom dobbant egyet a nadrágomban és csak egy rekedt, elharapott nyögést eresztettem ki bólintással egybekötve. 
- Az jó...
- De én érezni szeretnélek magamban...úgy akarom hogy együtt jussunk el a csúcsra.
Levegőhiánnyal küzdve elhajoltam tőle. Ő is lihegett és nagyon reszketett, ruháin átütött a verejték, szemeit koromsötét, száját mélypiros színűre varázsolta az epekedés. 
Hallgatásomra válaszképpen ujjai azonnal ruhám alá kerültek, szája a nyakamra siklott, majd pulóveremet, pólómat feljebb húzva nyirkos, parázsló nyomokat hagyott mellkasomon, aztán nyelvével hosszan, érzékien nyalogatta a mellbimbóimat. Felnyögtem, de tiltakozás helyett, tenyeremmel ikrem hátát simogatta bátorítóan. Amit tett, újként hatott rám, belém villant, hogy vajon kitől tanulhatta ezt, de nem akartam hogy felőröljenek ezek a teóriák. 
Izgalom pezsgett, csorgott végig rajtam, forró sóvárgás, mint a láva és ugyanezt tapasztaltam Billen is. Szeretettel és figyelmesen csókolta a hasamat, már-már kínzóan vontatottan is, aztán a nadrágomhoz nyúlt és elkezdte kigombolni. Láttam ahogy reszket kicsit a keze és nem pillantott rám, igazából én is direkt kerültem a tekintetét, csak a szempillám alól méregettem hektikus mozdulatait, izgatott pihegését, összekócolódott hajtincseit, a izzadtságcseppeket az ajka felett, a kopott, fekete körömlakkját az nadrágom gombjain.
Csodaszép volt, de engem megérintett a valóság hideg szellője és átsüvített összekavarodott érzéseimen. Miért csináljuk ezt? Miért bántjuk egymást és magunkat egy újabb csodálatos, néhány perces gyönyörrel, mikor utána csak a fénytelen agónia marad? Csak tovább reped a szívünk. Akármennyire is ezt akartam, Billel szeretkezni újra, önuralmat magamra erőltetve fogtam meg az egyik csuklóját.
- Rosszul csináltam valamit?- érdeklődött és feszültté váltak arcvonásai.
- Dehogyis...csak ez így...Nem tehetjük, mert beleélem magam olyasmibe, amibe nem kellene. Ne kínozz többet már, ha lehet...- lihegtem esdeklőn.
Bill megtörten nézett rám.
- Elutasítasz?
A fejemet megcsóválva bámultam a plafon felé, míg a szívverésem kicsit normalizálódik.
- Olyat sosem tennék! 
Bill mellém feküdt újra, egyik keze az én kezemre simult.
- Jóvá szeretném tenni az összes keserűséget amit miattam éreztél. Kérlek, maradj velem! Itt Loitsche-ben!
- Ezt a témát lezártuk és nem jutottunk célba. Te itt akarsz lenni, én meg Lipcsében.Veszett ügy! Különben meg tele vagy nyugtatóval, össze-vissza beszélsz!
- Ne tarts drogosnak, ma csak kettőt vettem be és semmi bajom. - jelentette ki megbántva Bill.
- De nekem van bajom. Az, hogy semmi sem fog változni, ráadásul a kérdésemre sem kaptam választ, van e valakid vagy sem! De már ne is felelj,  nem számít, jogod van élni az életedet, úgy ahogy te akarod. Én pedig most elmegyek!- arrébb toltam ikremet és felkászálódtam az ágyból,  ő csak pislogott utánam.
- Szeretlek Tom! - szólt megbicsakló hangon. Én már az ajtónál jártam. Nehéz volt az összes léptem és feszített a sírás. 
- Én is szeretlek! Az életemet is odaadnám érted, örökké veled akartam lenni, megtettem volna érted bármikor, bármit! De jött David aki akkora nagy hatással volt rád, hogy képes lettél volna elhagyni! Aztán meg el is hagytál és visszamenekültél ide!- vágtam rá, mikor visszanéztem.
- David a múlt! - suttogott testvérem komoran.
- Ez meg itt a jelen! Amiben mi már nem vagyunk együtt! A te választásod!
Bill szája dacos vonallá változott, szemei összeszűkültek, megteltek könnyel és vádló indulattal. És már nem volt értelme mondani semmit sem, így magára hagytam, megfogadva, hogy egy ideig hanyagolni fogom a társaságát, hiszen folyton ugyanoda lyukadunk ki. Na és arra is megesküdtem, hogy nem fog érdekelni ezentúl Bill kivel jár, sőt úgymond süket leszek a nagyi és anya ilyen irányú okfejtegetéseire, csak hogy ne sajogjon tőle a szívem és ne boruljak ki. 
Nyilván, ők nem álltak le és néha mondogatták, hogy itt meg ott látták Billt egy autóból kiszállni, a buszállomáson egy kávézóban és nem volt egyedül, de válaszul csak hümmögtem és az összes lelkierőmmel próbáltam életem hajóját másfelé kormányozni. Komolytalan, ostoba flörtök és futókalandok, semmit sem jelentő csókok íze, és egyforma együttlétek. Iszogatás a felületes haverokkal, munkatársakkal, másnapos, hideg hajnalok és megbánt részeg éjszakák váltakoztak, felszínes mindennapok. Ha pedig családi esemény volt, amit nem tudtam kikerülni és ott volt Bill is, abba kicsit újra belepusztultam, de kifelé már egész jól tudtam elrejteni és ülni vele egy asztalnál, mindenféléről csevegve, épp hogy csak rá pillantva, belül háborgó lélekkel. Látszólag neki is tűrhetően ment ez. Felfogtam, hogy ha egészen elzárkózom tőle, el fogom veszíteni, úgy is mint embert és ezt nem éltem volna túl. 
Telefonon a kommunikációnk jobban működött, akkor csak a hangját hallottam és nem vesztem el a szépségében. Egy időben meglehetősen sokat beszélgettünk, mert Bill tüdőgyulladást kapott és jó darabig otthon kellett lennie a négy fal fogságában. Segíteni szerettem volna rajta, azzal hogy bármikor telefonál, beszélgetek vele, legyen az késő este, vagy kora reggel. Akkoriban a közös viszonyunkon kívül minden, de minden terítékre került. Így a család, azon belül apa személye is. Már régebben is szöget ütött a fejemben, hogy felkutatom, csak nem mertem említeni senkinek sem. Bill figyelmeztetett, hogy nem jó ötlet, de nem hatott meg. Érdekelt, milyen ember is lehet a pasi, aki teherbe ejtette anyát, a vezetéknevét adta nekünk, aztán elegánsnak nem nevezhetően elpárolgott. A nagyi régi infói alapján annyit tudtam, hogy Kölnből származott és a neve Jörg Kaulitz. Ilyen néven a közösségi oldalon semmit sem találtam, viszont a kereső kiadott egy kocsmát, ami a Kölntől nem messze lévő Eschmar-ban működött és aminek egy Jörg Kaulitz nevű tag volt a tulaja. Ösztönösen éreztem, ez a fickó csakis az apánk lehet! Találkozni akartam vele és megkérdezni, miért nem érdekeltük soha, miért nem keresett meg minket, oké nem lett volna túl egyszerű dolga, hiszen Bill nem volt fent egy ismerőskereső oldalon sem és én is csak mint Tom K. képviseltettem magam, de azért valahogy biztos a nyomunkra akadhatott volna, ha nagyon akar. De nyilvánvalóan nem akart. Nem sokat késlekedtem, foglaltam buszjegyet és szállást, majd az utazás előtti éjjel beszéltem ikremmel telefonon.
- Biztos nem jössz velem? Elvégre a te apád is ez a fószer...-
- Holnap dolgoznom kell Tom és én különben sem vagyok ilyen merész. - mondta Bill..
- Ez nem merészség...
- Tényleg nem. Ez vakmerőség. - ítélte meg Bill.
- Inkább nevezzük akkor őrültségnek. De hát tudod milyen vagyok...Egy javíthatatlan alak. - szaladt egy apró mosoly a számra.
- Csodállak is ezért...- közölte Bill.
- Nem kell. - hárítottam zavartan.
- Hívj majd, hogy mi történt! Vigyázz magadra! Szeretlek!- búcsúzott Bill. Gombóc volt a torkomban és felmelegedett a mellkasom, Bill még mindig, minden beszélgetésünkkor mondta, hogy szeret, de én már nem mondtam neki sosem. 
- Oké, most leteszem, holnap korán kelek. Jó éjt. - bontottam gyorsan a hívást.
Mondanom sem kell, hogy alig aludtam valamit, másnap pedig hajnalban fejfájással és émelygéssel küszködve, buszra ültem és több mint öt órát utaztam Kölnbe, hogy aztán a kibérelt motelszobában hagyva a holmimat, átbuszozzak Eschmarba. Oda, ahol az az ember lakott, akiről soha semmilyen infóm nem volt és aki biológiailag az apám, holott csak "megcsinált". 
A gyomrom máris felháborodott, ahogy megérkeztem ebbe a pár ezres lakosú, nem túl nagy területű, barátságosnak is nevezhető faluba. De én nem turistának jöttem, annál sokkal súlyosabb indokom volt és ahogy közeledtem a kocsma felé leírhatatlan idegesség munkált bennem, ami körülbelül olyan rémes volt, mint amikor anyával kapcsolatban kutakodtunk, vagy felkerestük őt Billel Zielitz-i otthonában. Akkor is aggasztott, hogy mi lesz ha még több csalódás vár, mint amit el tudok képzelni és most is ezen kattogott az agyam és dübörgött ezerrel a pulzusom. Miután vagy két cigarettát elszívtam az utcasarkon, vadul ugráló szívvel, remegő gyomorral nyitottam be a helyiségbe. Igazi, falusi kocsma volt, sárgára mázolt falak, amiket tájképek és italreklámos poszterek takartak, fapadok, kockás abroszos asztalok, zenegép. Unalmas délután lévén, csak páran lézengtek ott, de ők is a tv képernyőt bámulták, ahol valami sportműsort sugároztak, fel sem néztek, mikor betoppantam. Szédültem a félelemtől. Tanácstalanul harapdáltam a számat a bejáratnál, mikor is egy szívélyes hangot hallottam.
- Jöjjön csak beljebb, Isten hozta!
Máris könnyes lett a szemem, mert tudtam, éreztem, hogy aki megszólított, az a bizonyos Jörg lesz. Az édesapám. Már ha illett rá ez a megszólítás. Lassan fordultam a hangforrás felé és láttam, hogy a pultban egy fickó áll és kedvesen int, mintha több éve ismerne. A lábaim megindultak a pulthoz, miközben magamat győzködtem, hogy csak semmi sírás, érzelem és hogy azért jöttem, hogy begyűjtsem a történetem még hiányzó darabkáit. 
- Jó napot. - köszöntem halkan, szemem sarkából méricskélve a férfit. A kor stimmelt, olyan negyven körüli lehetett, a kinézete viszont nem olyan volt, mint amint én valaha is elképzeltem. Ha arcot kellett társítani az apámhoz, egy olyan jóvágású figura szerepelt a fantáziámban, mint pl. Hans Schreibert, Britta apja, vagy ilyesmi, ez az ember viszont nem úgy nézett ki. Nagyon nem. Alacsonyabb volt és zömök, arca nyúzott, sápadt, borostás, szemei alatt karikák, haja barnás színű és talán ez az egy pont volt, amire azt mondtam volna, hogy eseteg tőle örököltük. Meghatározhatatlan színű kötött pulóvert viselt és egy üveg sör meg cigi volt mellette. Sokkolt, hogy erre a pacákra aggatta nagyanyánk a "jóképű" jelzőt. Na persze régen lehetett sármos, kitudja. De jelenleg inkább kiégettnek látszott.
- Üdv itt, foglaljon helyet! - mutatott a bárszékekre, mire leültem. Ő pedig már elő is kapott egy poharat.
- Várjon, kitalálom, egy sör?!
- Először inkább egy kávét kérnék, köszönöm.- biccentettem és figyeltem a pasi gyors és begyakorolt mozdulatsorait, amivel kávét rakott elém.
- Még nem láttam erre...- kezdett bele egy barátságos beszélgetésbe, ami csak nekem kedvezett, hiszen így talán hamar személyes vizekre tudok evezni.
- Átutazóban vagyok. - közöltem.
- Az jó, utazni nagyszerű! Remek, hogy erre a kis kocsmára esett a választása, vigye hírül az itteni vendégszeretetet. - bólogatott egyetértően. 
- Hangulatos hely tényleg. Jobbak is a családi vállalkozások, mint a lélektelen multik éttermei. 
- Örülök, ha tetszik, bár családi munkahely lenne, de egyedül viszem a kocsmát...- ingatta a fejét Jörg.
Nem hittem el, hogy ilyen gyorsan témánál vagyunk, belekortyoltam a kávémba és folytattam a kérdezősködést, pedig a félelem és izgalom millió tüskeként fúródott belém.
- Ez nem lehet könnyű. Nincsenek gyerekei, akik segítenek?
Jörg eddigi sápadtsága megsokszorozódott, láttam, hogy beletrafáltam valami kellemetlenbe és bár nem állt szándékomban, de kicsit meg is sajnáltam.
- Vannak, de mégsincsenek...ez bonyolult...- legyintett lehangoltan.
- Nem akartam faggatózni. - visszakoztam, mire mégiscsak megeredt a nyelve, úgy látszott, nem sokszor beszélgetnek vele, holott szívesen osztaná meg a sztoriját.
- Maga fiatal, talán megérti, hogy megy ez. Egyetem egy messzi városban. Féktelen bulik, jó társaság, pia. Na és csajok. Aztán az egyik benyögte, hogy terhes lett tőlem. 
- És mi történt?! - forró vörösség kúszott az arcomba, éreztem, hogy éget és mivel nem akartam elárulni magam, inkább a kávémat néztem. 
- Mikor felfogtam, hogy mi az ábra, máris két fiú apja lettem, mert szerencsétlenségemre az a lány ikreket várt! Tizenkilenc éves voltam és itthon menyasszonyom volt, akit el akartam venni. Én azt a lányt abszolút nem szerettem, csak párszor összefeküdtünk. Meg akartam szabadulni ettől az egész tehertől, így meg sem néztem a két újszülöttet, sőt kijelentettem a lánynak, hogy felejtsen el, nem kívánok részt venni a gyereknevelésben, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy legalább adjam a vezetéknevemet a babáknak, ami szerintem ostobaság volt, de az volt az egyetlen, amit a gyerekeimért tettem. Aztán otthagytam az egyetemet és hazajöttem Kölnbe. A szüleim néhányszor küldtek csomagot azoknak a kisbabáknak és tervezték, hogy majd meglátogatják a piciket, de féltem hogy kitudódik a menyasszonyom előtt és inkább rávettem őket, hogy fejezzék be.
Könnyek gyűltek a szemembe és teljes erőmből beleharaptam az ajkamba, hogy ne érezzem azt a fájdalmat, ami elkezdett belül marcangolni.
- És nem hiányoztak magának?
Jörg vállat vont, teljesen közönyös volt.
- Nem. Hiszen nem szerettem az anyjukat, így a gyerekekhez sem kötődtem. Inkább csak nyomasztott a tény.
Már nem is sajnáltam Jörgöt, sőt dühöt éreztem iránta. Mekkora egy rohadék...
- És később? Akkor sem akarta őket látni? Nem volt kíváncsi arra, milyen emberek lettek?
- Sosem törődtem a létezésükkel, olyan gyerekeket akartam, akiknek az anyjához szerelem fűz. Elvettem hát a menyasszonyomat, de később szétmentünk, mert őt csak a munkája érdekelte és nem akart szülni. Aztán jött  második feleségem, ő szeretett volna babát, de valamiért nem lehetett neki, így örökbe fogadtunk egy kislányt. Csak mire eddig eljutottunk, a házasságunk be is csődölt. Húztuk egy ideig, de végül elváltunk és ők elköltöztek. Én meg itt maradtam...A fiaim most huszonévesek, ha jól számolom és szerintem nem kíváncsiak rám és jól is van ez így. Mit mondhatnék nekik? Hogy egy önző szemét vagyok? Gondolom ezzel tisztában vannak. Azért remélem jó életük van...Ők semmiről sem tehettek, csak megszülettek, mert két éretlen tini nem használta az eszét....- Jörg mélabúsan szemezett az sörével és arra gondoltam, talán nekem is kellene egy ital. Valami bivalyerős. 
- És ha mégis érdekelné őket, ki az apjuk?
- Akkor bolondabbak, mint a sok éves átlag...
Erre nem tudtam mit kinyögni és Jörg is a saját tettei és múltja hatása alá került. Pont ekkor jelent meg néhány helyi, akik inni akartak, így míg ő kiszolgálta őket, úgy döntöttem, lelécelek. Nem láttam értelmét tovább ott ülni és azt hiszem, választ kaptam arra, amiért érkeztem. 
A pénzt a pulton hagytam és míg Jörg az italok csapolásával tevékenykedett, kisétáltam a kocsmából. Kint rákezdett a havaseső, fejembe húztam a kapucnimat és a számba raktam egy cigarettát. Meglepetésemre, ekkor utánam jött Jörg, meglehetősen feldúlva.
- Miért rohant el úgy? Nem ízlett a kávé?
- De finom volt. - válaszoltam és másodpercekig vizslattuk egymást. 
- Olyan fura ez, nem szokásom így kitárulkozni, én még nem éreztem ilyet, de mintha már találkoztunk volna. - hebegte a férfi zavarodottan.
- Hát pedig mondtam, én még sosem voltam itt. 
- Még be sem mutatkoztunk. A nevem Jörg Kaulitz...
Kiszáradt a torkom, a rosszullét környékezett, elöntött a harag és a kedvetlenség, a szememet könnyek kezdték homályosítani, még jó hogy időben elkaptam a fejem és a szemközt álló házakat tanulmányoztam elmélyülten.
- Lényeges a nevem?- kérdeztem vissza végül, meggyújtva a cigimet.
A pasi elbizonytalanodott.
- Természetesen nem kötelező elárulnia, csak ha akarja...
- Oké, miért ne? Tom vagyok. És egy világ végi faluból származom, Loitsche-ből. Fogadok nem is hallott még róla.
Láttam, hogy Jörg arcán elhatalmasodik valami pánikszerűség. Arról valószínűleg tudott, hogy születésünkkor anya milyen nevet adott nekünk. A meghökkenéstől a szája is nyitva maradt, a kezében tartott félig leégett cigaretta a földre zuhant. És képtelen volt megmoccanni, beszélni, csak bámult rám és mintha összeállt volna számára egy fátyolos, tisztázatlan kirakós.
- Loitsche? Nem ismerős a hely neve...- motyogta nagy sokára, de lerítt róla, hogy hazudik.
- Nézzen el arra, ha teheti. Kedves falu. De most már indulnom kell, viszlát. - vontam meg a vállam, ugyanolyan szenvtelenül, mint ahogy ő tette, mikor rólunk mesélt. Aztán elindultam a buszmegállóba. 
- Tom?! Hé, várjon! -  kiabálta utánam Jörg, de én nem fordultam vissza.
Kora este lett, mire a kölni szállásomra értem, az apámmal való eszmecsere annyira fájt, hogy ittam egy-két pohárral egy bárban, de korántsem annyit, hogy részeg legyek, csak tompa voltam, a szám kiszáradt, a fejem hasogatott, vacogtam, mint aki lázas. Lehajítottam a kabátomat a székre és ledőltem az ágyra. A szoba plafonja és az ablakot fedő narancssárga függöny bántóan cikázott előttem. És megcsörrent a mobilom. Bill hívott.
- Mond...- szóltam a készülékbe fásultan.
- Tom, jól vagy? Azt ígérted, hívni fogsz. - hallottam meg ikrem hangját.
- Bocs, totál elfelejtettem. - dünnyögtem sajnálkozva.
- Találkoztál apával? Milyen ember? Mondott valamit? Elárultad, hogy te vagy az egyik fia? - halmozott el kíváncsi kérdésekkel Bill, de nem tudtam erről részletesen beszámolni. A könnyeim, amiket ezidáig sikeresen visszatartottam, megindultak lefelé az arcomon és nem tudtam megakadályozni.
- Igen, beszéltünk! Közvetlen volt és sok mindenbe beavatott! Az van, hogy te és én sosem kellettünk neki, egy percig sem akart ránk találni! Nem  mondtam meg hogy a gyereke vagyok, csak a keresztnevemet árultam el és emlitettem Loitsche-t, azt hiszem ebből rájött ki is lehetek...de ott hagytam! Nem szeretnék vele többet összefutni! Az az ember egy szemétláda, akinek csak saját maga volt a fontos, cserben hagyta anyát és minket is! - tört ki belőlem a sírás és percekig csak zokogtam a telefonba.
- Úgy sajnálom Tom és azt is, hogy nem mentem veled, lehet együtt könnyebb lett volna.- mondta testvérem és lehetett hallani a hangján, hogy ő is sírva fakadt. 
- Most már mindegy, csak ne tedd le a telefont Bill! Beszéljünk, vagy csak hallgassunk, csak legyél itt a vonalban velem...- kértem a könnyeimben és a saját keserű fájdalmamban fulladozva.
- Rendben! - vágta rá azonnal Bill.
Órákon át beszélgettünk. Bill vigaszt adott, erőt, ami segített, hogy elbírjam az újabb terhet, amit a szívem cipelni kényszerült. És azon az átkozott napon, mikor az összes infantilis illúzióm összeroskadt apámmal kapcsolatban, rájöttem, hogy létezik a szerelemmel közel azonos, megingathatatlan, szelíd szeretet, amit Bill adott meg nekem.

Ez volt a mi szimfóniánk, de most a némaság zuhan ránk

A Billel való találkozások mindig nagyon feldúltak, hiszen szerettem, epekedtem utána, mégsem lehettünk együtt és ezen bárhogy is szerettem volna, nem tudtam változtatni, mert sajnos nem az én döntésem volt. Én önszántamból nem tettem volna ilyet. Nem engedtem volna el ikrem kezét. Miután az arcába vágtam az eddig is nyilvánvaló tényeket, hamarosan távoztam anyáék babaköszöntő bulijáról és megfogadtam magamnak, hogy mind Bill, mint a saját mentális egészségem érdekében kerülni fogom azokat a szituációkat, ahol ikremmel összefuthatok. Darabokban volt a szívem, nem akartam és tudtam már többet elviselni. Meg hát ott volt az "átlagos életem", Lipcse, ahol várt a munkám, a haverok, a barátnőm Maite. Ezekre próbáltam koncentrálni és minél kevesebbet tépelődni, szorongani, sírni a Billel félresiklott jövőnk miatt.
Ezért hát úgy döntöttem, nem karácsonyozok Loitschében, de mivel tudtam hogy nagyanyám és anya kiakadnának, arra fogtam, hogy lebetegedtem és mintha egy mázsás szikla gurult volna le a mellkasomról, mikor telefonon közöltem velük. Anya megértette, sőt értékelte, hogy figyelmes vagyok és betegen nem megyek a kis Michelle közelébe. Nagyi kicsit morgott, de elfogadta, jobbulást kívánt és ellátott egy sor házi praktikával, amivel enyhíthetek a betegségemen. Amúgy kicsit tényleg megfáztam és kapart a torkom, meg fájt a fejem, de nyilván korántsem annyira, mint ahogy nekik állítottam. 
A gyárban, már ünnepek előtt pár nappal eljött a leállás, tudtam pihenni, késő éjjelig a lakótelepi kocsmában iszogatni Alexékkel, vagy Maite társaságában csak úgy semmit tenni az albérlet falain belül. Aztán eljött a huszonnegyedike, amire különösebb tervem nem volt. 
Mivel előző este kicsit többet ittam, mint kellett volna, másnaposan és morcosan ébredtem fel. Kínzott az émelygés és rázott  hideg. Álltam a konyhai ablak előtt és néztem az utcát ékesítő díszes fényeket. Eszembe jutottak életem karácsonyai. A legtöbbet persze az otthonban töltöttem, vagy nevelőcsaládokban. Aztán ott voltak a loitschei ünnepek, vegyes élményekkel. A legjobb, legkedvesebb talán mégiscsak az volt, mikor itt az albérletben, Billel közösen ünnepeltünk. Elszomorított, hogy ebből a jóból kevés adatott meg nekünk. Ezektől a bántó gondolatoktól egészen levert lettem, borzongott a lelkem, összefacsarodott a szívem és legszívesebben átaludtam volna az egész karácsonyt. De Maite természetesen nem hagyta, hogy így legyen. Délelőtt eljött, hozott ünnepi díszeket és forralt bort, mindenféle sütiket, meg salátákat. Nem sokkal később Alex is megjelent és már nem volt józan. Tulajdonképpen örültem is nekik, sosem töltöttem még egymagam a karácsonyt és meglehetősen nyomasztó lett volna, ha így történik.
A nap amúgy átlagosan csordogált. A kedvem a nullához konvergált, akárhogy is próbáltam, nem bírtam kikevedni abból a spirálból, hogy ne ikremen járjon az eszem és így nem volt egyszerű mással foglalkozni. De már megtanultam kiválóan tettetni magam, így se Maite, se Alex nem sejtette milyen háborúk mennek végbe bennem és hogy fojtogat a keserves sírás. 
Ittunk kicsit, majd csak bámultuk a tv-ben futó programokat. Alex hamar el is aludt, Maite meg nem bírt magával. Majdnem felborítottam az éjjeliszekrényen sorakozó sörösdobozokat, mikor váratlanul beleült az ölembe. Éppen nem voltam képben, csak a testem volt ott a szobában, a lelkem máshol és másnál időzött. 
- Hé, mit csinálsz?!- lepődtem meg, de Maite csak csábosan vigyorgott rám, ahogy egyik lábát átvetette rajtam lovaglópozícióban és máris ezerszer intimebb helyzetben voltunk, mint fél perccel ezelőtt.
- Te minek látod drágám?!- érdeklődött kacéran.
Harisnyát és rövidszoknyát viselt, éreztem a teste forróságát, amitől bizsergés futott át rajtam.
- Felvillanyozott a karácsony?- kérdeztem.
- Te villanyoztál fel. - vágta rá Maite.
Örültem, hogy legalább ő jól érzi magát, de én bár nem mutattam ki, pocsékul voltam és ezen nem segített, hogy Maite óhajára már órák óta a zene csatorna szerelmes toplistás dalait néztük. Most éppen a When doves cry című dalt, aminek dallama, szövege elragadott, keserűvé tett és nem tudtam nem Billre gondolni. A baj az volt, hogy az előbbi videoklip is ikremet sodorta elő szívem zugaiból, sőt az azt megelőző is. Valójában már egy egész válogatás albumra való zene gyűlt össze bennem, aminek a "dalok az egyetlen emberhez, akit valaha szerettem" címet adhattam volna. 
Felsóhajtottam és kezeim átsimítottak Maite hátán, majd a combjain.
- Ez kedves, de Alex itt van tőlünk úgy ötven centire. 
- Kit zavar? Kiütötte magát és biztos órákig nem kel fel! - legyintett Maite és csókolgatni kezdte az arcomat. Édes parfümje elborított, hajtincsei az arcomba omlottak, ajka nedves volt és hűvös, de most ehhez végképp nem volt kedvem. 
-Téged felizgatna, hogy ha mellette csinálnánk?- húztam el a fejem csodálkozva és kissé rosszallóan.
- Téged nem?- kérdezett vissza Maite játékosan.
Fanyar arccal toltam arrébb Maite-t, hogy kénytelen legyen leszállni rólam, aztán a sörömért nyúltam.
- Nem igazán...
Maite elégedetlenül csóválta a fejét.
- Pedig fogadok, előfordult, hogy szexeltél a volt csajoddal és a tesód meg itt aludt a közvetlen közeledben!
Majdnem félrenyeltem a sört Maite hülyesége miatt.
- Mi a francról beszélsz?- csattantam fel köhögve és dühösen, de ő csak mosolygott.
- Hiszen itt csak egy ágy van, Tom. 
- Sosem aludtam Billel közös ágyban! Volt egy matracunk és felváltva osztoztunk rajta. - füllentettem szemrebbenés nélkül, mert ez volt a jól begyakorolt szövegem erre a kérdésre, amivel már Alex és bandája is előrukkolt néhányszor.
- Oké, de csak akadt akkor is olyan szituáció, hogy felhoztál ide valakit és ő meg itt volt. Vagy fordítva...
Kirázott a hideg és elszorult a torkom, a fájdalom apró kis szikrái kezdtek pattogni bennem. Beharaptam az ajkam és elfordultam, hogy Maite ne olvasson le semmit az arcomról.
- Nem volt semmi ilyesmi. - suttogtam.
- Mekkora hazug vagy...- nevetgélt Maite.
Tökéletesen igaza volt. Hazug voltam és bár nem tudott róla, őt többször megcsaltam és még csak nem is éreztem rosszul magam tőle, de a többiben hatalmasat tévedett, mert míg Bill velem élt ebben a lakásban, az teljesen kielégített minden téren és sosem volt szükségem másra. 
- Higgy, amit akarsz. - törődtem bele, mert számomra nem volt jelentősége Maite véleményének. Hiszen sosem voltam belé szerelmes.
Egy kis ideig hallgattunk és a tv képernyőn futó zenét bámultuk, majd Maite újra megszólalt.
- Tényleg, hol is van most Bill?
Éreztem, hogy elsápadok és a szívem újból gyors ütemre kezd rá.
- Már mondtam, Bill hazaköltözött Loitschébe.
Így kimondva még mindig rettenetesen fájtak, szinte felhasogattak a szavak.
- Miért? Nem tetszett neki a nagyvárosi élet? Én el sem tudnám képzelni, hogy egy poros kis faluban tengetem a napjaimat.
Azt akartam, hogy Maite fogja végre be és ne emlegesse Billt, sőt az lett volna a legjobb, ha szépen elhúz haza, mert idegesített a locsogása és teher volt  a társasága, de nyilván nem mondhattam ilyet neki.
- Gőzöm sincs, így látta jónak és kész. Amúgy nem vagyok információs pult, de ha ennyire foglalkoztat Bill élete, megadhatom a számát, hogy kérdezgesd.
Maite a fejét rázta.
- Kösz, kihagyom. Inkább csináljunk valami jót!- és ismét hozzám hajolt egy csókra. Karjai mohón fontak át, mellei mellkasomhoz a nyomódtak, én meg inkább megadóan viszonoztam a csókot és az ölelést, csak hogy ne fecsegjen össze-vissza. Simogatásai, ajkai érintése, keveredve a nap folyamán megivott mindenféle italokkal, időlegesen elhalványították ikrem sajgó hiányát, a bennem lévő még mindig feszülő szerelmi köteléket.
Zajok ütötték meg a fülemet, mint a kulcszörgés és a bejárati ajtó halk nyikorgása. De nem szenteltem ennek nagy figyelmet, az utóbbi időben minden neszre felkaptam a fejem, mert azt hittem, Bill jött vissza és mindig csalódnom kellett. Így nem hagytam abba a Maite-val való csókolózást, azt gondoltam, most is hallucinálok. 
- Boldog karácsonyt!- lépett ekkor a szobába nagyanyám.
Ez most komoly?! Nem, ez az egész csak egy neurotikus lidércnyomás lehet! Majdnem lefordultam a padlóra olyan szürreális volt. Már félig fekvő helyzetben feküdtünk Maite és én, kezeim a blúza alatt, szájfénye elkenődve az arcomon, az ő tenyere is valahol a nadrágom környékén. Körülöttünk italosüvegek, csikkel teli hamutartó, az ágy másik felén meg Alex szunyókált békésen. 
- Boldog karácsonyt...- nyögtem leizzadva és fülig vörösödve. Finoman arrébb taszigáltam Maite-t, aki szintén piros alapszínben játszva gombolta be a ruháját.
- Csókolom, én Maite Littmann vagyok, Tom barátnője...- dadogta szemlesütve.
- Tudom, Tom már mesélt rólad és láttam a közös fotóitokat is. Örvendek. De úgy látom, zavarok...- ítélte meg a nagyi komoran. Ilyen nyitójelenetre azért ő sem számított.
- Dehogy! - tiltakoztam és az járt a fejemben hogy te jó ég, ez de kínos. Időközben felráztam Alexet is, aki kb. azt sem tudta, melyik bolygón van épp.

- Szóval itt laksz...- pillantott körbe nagyi nem túl feldobottan a rendetlenség láttán.
- Igen és bocs a káoszért. De hogy-hogy itt vagy?Te karácsonykor sütsz és főzöl, meg fát díszítesz.- kérdeztem értetlenül.
- Sajnáltalak, hogy betegen itt ragadtál és gondoltam, ha te nem tudsz jönni akkor jövünk mi és meglátogatunk...
A többes számtól rossz érzésem lett és fájdalom mart a szívembe.
- Bill is itt van?- remegett a hangom.
Nagyanyám bólintott.
- Kipakol a konyhába. Hoztunk egy kis ennivalót, hogy együtt fogyasszuk el a karácsonyi ebédet. 
A döbbenet és egy sor más érzelem vésődött az ábrázatomra, amit nem tudtam leplezni.
- Nem kellett volna fáradni nagyi. Maite is készült ezzel-azzal...
- Igen, ez nagyon szép tőle, de most már bizonyosan indulnia kell haza és a barátodnak is, hiszen ünnep van, várja őket a családjuk...- nagyi finom célzására, Maite kényszeredetten elmosolyodott, adott egy puszit az arcomra és felvette a kabátját.
- Persze...
- Nekem nincs családom asszonyom, engem az anyám születésemkor a kórházban hagyott, így én szívesen maradok!- kurjantotta közbe félrészegen Alex, de a fejemet dühösen megrázva, jeleztem neki, hogy ez az opció ki van zárva, így ő is Maite után eredt.
- Beszélünk később. - intettem nekik és miután a lakás ajtaja bezárult, hitetlenkedve meredtem nagyira.
- Nem  hiszem el, hogy idáig utaztál, hogy jól lekoptasd a vendégeimet...
- Szerintem megértik...Én viszont azt nem, hogy miért kellett hazudnod, betegség, na persze...- korholt nagyanyám.
- Tényleg nem voltam valami fényesen. De már jobb. - bizonygattam, de nagyanyám nem hitte el amit mondtam.
- Velük akartál lenni és egész álló nap csak inni, ez a nagy helyzet. Akármi is a hagyomány, te vidáman szembemész vele. 
- Jó, most már elmentek, hagyjuk...- morogtam, ám nagyanyámat nem lehetett csak úgy leállítani. Szigorúan vizslatott engem és kitudja, mire gondolt akkor.
- Az unokám, akit nem tudtam betörni...
Megforgattam a szememet.
- Az sosem fog sikerülni senkinek sem! Olyan ember még nem született!
Nagyi arcán árnyak kezdtek gyűlni, lehajította a kabátját az ágyra és elkezdett pakolgatni, mintha bárki is megkérte volna.
- Menj, köszönj Billnek, rendet rakok és nekiláthatunk az ebédnek. - adta ki az utasítást szárazon. 
Úgy véltem, megbántottam az előbbi beszólásommal, ami persze nem állt szándékomban, viszont totálisan nem volt értelme ennek az álszent beszédnek, hiszen jó pár ünnep során nem volt velünk, tehát fölösleges volt a sértődés és a megjátszás.
- Oké. - ezzel a konyha felé mentem és minden megtett lépéssel nyugtalanabbul dobbant a szívem, de erőt vertem magamba és nyugalmat megjátszva löktem meg a behajtott konyha ajtót, hogy kinyíljon. Ikrem az asztalnál pakolta ki a műanyag dobozok sokaságát, még a kabát is rajta volt, haja  a vállát verdeste, arcán tűnődést véltem felfedezni, már amennyit tudtam nézni, mert minden másodperc, amit Bill tanulmányozásával töltöttem, egyre nehezen kontrollálható zavartsággal kezdett elborítani. 
- Szia Bill! - köszöntem neki. 
Meglepve fordult felém.
- Szia!
És csak álltunk ott. 
Szerencsétlenül. 
A szomszéd házak ablakaiból áramló színes fényekkel, dallamokkal és a december szürkésségével. 
Minden tervezett hűvösségem, nyugalmam a porba hullt. Bill gyönyörűsége a csontjaimba hatolt. Kilelt a hideg és alig bírtam levenni a szemem a testéről, amit most ugyan vastag kabát fedett, télcsípte pirosas arcáról, erős csillogású tekintetéről, a kint szemerkélő havasesőtől nedves hajtincseiről, kívánatos ajkairól, amit rögtön csókoltam volna. Ő is csak bámult engem szavaktól mentesen.
- Maite és Alex máris elmentek? - kérdezte végül és magához véve egy tányért, elkezdte kipakolni az egyik dobozban lévő süteményeket.
- Nagyi néhány jól irányzott célozgatással mondhatni kidobta őket, de ez nem fontos most, ne beszéljünk róluk. - vágtam közbe. 
Ikrem engedelmesen bólogatott.
- És hogy vagy, Tom?
- Jól vagyok. És te? Nem úgy volt, hogy nem bírod betenni a lábad a városba?- kérdeztem kicsit gúnyosan.
- A nagyi kérésére jöttem el. - Bill bizonytalanul mustrálta a konyhaszekrény fiókjait, mintha nem élt volna itt és nem tudta volna, mit hol keressen. 
- Nagyszerű! Szóval csak a nagyi miatt vagy itt...- fortyantam fel, mire  Bill tiltakozott.
- Nem így van! Hiányoztál és aggódtam is, hogy lebetegedtél. 
- Szerintem sejted te is, hogy nem voltam beteg. Csak úgy véltem jobb nekünk a távolság. De közben meg őrülten vágytam utánad. Azt mondjuk, nem hittem volna, hogy eljössz...
- Nem is könnyű újra itt. Előtörnek az emlékek...- értett egyet testvérem.
Kiábrándultan dőltem neki a falnak. 
- Emlékek? Hát igen, azok nekem is mindig jönnek, mint a hívatlan látogatók. Rátelepszenek az ágyra magányos estéimen és elborítják a gondolataimat. Azok az éjjelek, mikor csókolhattalak, ölelhettelek, izzadt voltál és reszkettél, ahogyan én is, és a a nevemet nyögted, ahogy én is a te nevedet mondtam ki a szeretkezésünkkor. Aztán elvitt minket a gyönyör! Emlékszel Bill?
Izgalom csapott fel bennem, végigkúszott a gerincemen és éreztem, hogy pirulok el. Jó volt, de fájt is hogy erről beszéltem.
- Igen...- Bill egy másodpercre lecsukta a szemeit, láttam hogy gyöngyözik a verejték a homlokán. Lehúzta kabátja cipzárját, de nem vette le magáról. Gyengének és zaklatottnak tűnt. De én is így éreztem magam.

- Mikor te és én meztelenre vetkőztünk, testben és érzelmileg egyaránt és egymásnak adtunk magunkból mindent, az a világon a legjobb volt! Ahhoz nem volt és nem is lesz fogható sosem! Hiába keresném, de nem is keresem. Mert mindig, mindig csak téged akarlak...- hadartam és Billhez lépve, magamhoz húztam. Nem mutatott ellenállást, kabátja anyaga halkan zizegett, ahogy erőteljesen, de mégis minden szerelmemet és gyengédségemet beleadva simítottam végig a vállain és a hátán, majd karjaim közé vettem. Ő is átölelt, és furcsán zihált, mintha sírást akarna visszafojtani. Pedig én nem azért öleltem meg hogy sírjon, csak azt akartam, hogy érezze, mennyire fontos számomra, hogy még mindig mennyire szeretem. És ezt tudatni is szerettem volna vele, de nem volt rá mód, mert hallottuk a nagyi lépteit a szobából és szét kellett válnunk.
Az ebéd a felfokozott érzelmi állapotunk miatt elég feszült volt. Nagyanyánk még mindig haragudott rám, így csak keveset beszélt, az is kioktatás féle nyomasztás volt, amire nem volt szükségem. 
Étvágyam sem volt, idegesség munkált bennem, gombócot éreztem a torkomban, követ a gyomromban és egyfolytában Billt figyeltem árgus szemekkel, forrongó érzésekkel. Néha már figyelmeztetnem kellett magamat, hogy hagyjam abba, mert ez így rohadtul feltűnő. Főleg, mert testvérem is gyakran nézett rám. El lehet képzelni, mennyire volt így jó az egész. De végül átvészeltük az étkezést, majd jött az ajándékbontás, a tettetett örömködés és kora délután nagyi készülődni kezdett. 
- Maradhatnátok még, ha már ennyit kocsikáztatok. - jegyeztem meg, mikor már az előszobában voltak, de nem kellett volna, mert nagyanyám rögtön fel is háborodott. 
- És még ugyanennyit kell vezetnem visszafelé, úgy hogy már kezd sötétedni! 
- Bocs, nem mondtam semmit! - vágtam elégedetlenkedése közepébe..
- Legközelebb, ha megoldható, gyere el te, úgy mindenkinek praktikusabb! A barátnődet is elhozhatod, anyád úgyis meg akarná ismerni, meg én is szívesen beszélgetnék vele, aranyosnak látszik!
Fancsali képet vágtam és érzékeltem, hogy Bill is felsóhajtott erre.
Az igazat megvallva, a terveim között ez nem szerepelt, nem akartam elcipelni Maite-t nagy családi összeborulásokra. Hiszen ő számomra nem jelentett ennyit. 
- Majd egyszer. - húzódoztam kelletlenül. 
Nagyi megölelt és néhány csomaggal a lift felé indult.
- Előre megyek, beindítom az autót, boldog ünnepeket és vigyázz magadra fiam!- köszönt el tőlem.
- Köszönöm nagyi, boldog ünnepeket neked is! - búcsúztam és figyeltem, ahogy  lift megállt az emeleten, nagyanyám beszállt és a liftajtó nagy robajjal csukódik, majd a szerkezet elindult.
Visszamentem a lakásba. Ikrem épp akkor lépett ki a maradék holmival az előszobába.
- Nagyi hol van?- érdeklődött meglepve.
- A parkolóban a kocsinál. - válaszoltam elmélázva és realizálva, hogy most vagyunk először kettesben a nap folyamán.
- Akkor megyek én is, tudod, hogy nem szeret várni... - Bill lépett párat az ajtó felé, ezáltal hirtelen közel került hozzám. A vérem máris türelmetlenül kavarogva gyorsult fel ettől a ténytől. Erre vágytam, mióta belépett ide. 
- Bill...- csak a nevét mondtam ki elhomályosult szemekkel és rekedt hangon. Tekintetem mereven függött Bill csodálatos arcán, aztán megfogtam egyik csuklóját és a mellkasomra húztam. Akartam, hogy érezze, még mindig ugyanarra a ritmusra lüktet a szívünk. Vérvörös lett ettől, de nem szólt csak ő is nézett engem. Szeretetre éhes, kérdő és felkavartan várakozó szemekkel. Fehér arcbőrén halvány mintákat rajzolt az utcáról bevillanó narancs-kék-zöld-sárga ciklikus karácsonyi izzók fénye.
- Bill...- ismételtem meg a nevét és abban a percben teljesen egyszerre mozdultunk egymás irányába szavak helyett, mintha ugyanaz járt volna a fejünkben és egy titkos jelet kaptunk volna.  Az ajándékdobozok a padlóra puffantak ahogy ajkaink vehemensen préselődtek össze, Bill hangosan sóhajtott, ahogy nekitoltam az ajtónak és a háta koppant egyet. Nyelveink óvatosan találkoztak. Forró nyálat éreztem az enyémmel vegyülni, kissé cserepes ajkak sejtelmes lágyságát, karok félszeg ölelését, gyors légzést és fekete hajszálai cirógatását az arcomon. Ugyanakkor érezem kemény férfiasságát is, hozzám nyomódó csípőjénél és az én férfiasságom is ugyanilyenné vált másodpercek alatt. 
Igen, a testem még jól emlékezett és azonnal reakcióba lépve emészteni kezdett a vágyakozás. A megállapítástól jólesően felsóhajtottam és mélyebben nyomultam be nyelvemmel Bill ajkai közé, míg kezeim testén simítottak, figyelmen kívül hagyva a kabát zavaró vastagságát. Szorosan lecsukott szemekkel bontottam ki a cipzárt, aztán tenyerem ikrem ruhája alá bújva a mellkasán csúszott végig, érezve gyorsan dobogó szívét, meleg bőre textúráját és ujjaim alatt az apró mellbimbói keménységét. Bill élesen felnyögött erre és egy tizedmásodpercre elhúzódott, de én hajába túrva visszanyomtam a száját az enyémre. Kellett az a csók, mint a levegő, nem tudtam betelni vele. Testünk szoros, fülledt érintkezése, egymást remegő tapintással felfedező simogatásaink, a súrlódás ahogy a másik ágyékához őrlődtünk, villámot indított el bennem és szerintem benne is. Lihegtünk, ritmusosan mozdultunk, kezeink a egymás nadrágját igyekeztek eltűntetni az útból. Nekem sikerült is Bill nadrágját kibontani és puha szőrszálak kerültek az ujjaimhoz, aztán eleven kőkeménység, míg nyelvünk táncolt egymás szájában, ajkunk egyesülése elmosta a percek valódiságát és a jelent, olyan volt, mint két folyó találkozása, amelyek együtt folynak tovább, egyre erősebben. 
Mindenem lángolt, a gondolataim kergetőztek fékevesztett izgatottságommal és csak ezt akartam csinálni. Nem csak most. Hanem egész életemben.
- Nagyon szeretlek Bill...nagyon...ugye nem hagysz el?! - suttogtam a szájába lenyalva az ajka felett megjelent sós izzadtságcseppeket. 
Kába voltam, a Bill iránt táplált egyszerre szelíd és vad szeretettől megrészegült, de testvérem szája ekkor elszakadt az enyémtől. 
- Ugye velem maradsz szerelmem?!- kérdeztem kétségbeesetten, Bill csókjaitól parázsló ajkakkal, megerősítésre várva és rettegve a választól. 
De ikrem csak nézett felém levegő után kapkodva, izzadtan és egy ideig nem mondott semmit.
- Megbántottalak? Rosszat mondtam? 
- És Maite?- kérdezte, mikor végül megszólalt. 
- Egy szavadba kerül és ott hagyom! - felháborított, hogy még most is Maite-vel kellett törődni, mikor abszolút nem érdekelt engem.
Megcsókoltam Bill arcát.
- Mondj valamit! Nem véletlen, hogy ha találkozunk ez történik. Érezned kell, mennyire szeretlek és hogy ez sokkal több annál, mint hogy átlépjünk felette! 
Hangos kopogás szakította félbe ami kettőnk között volt, valamint nagyi felettébb mérges hangja.
- Bill, mi a csoda történt, hogy nem értél még le?
Indulatosan nyomtam neki a homlokomat az ajtónak. Hihetetlen volt, hogy nagyanyánk képes feljönni ezért ide. 
- Ne...a francba már...- suttogtam tehetetlen haragomban és éreztem a verítéket a hátamon lecsorogni.
- Egy pillanat!- Bill ismét sápadttá vált, visszagombolta a nadrágját és úgy nézett ki, mint aki sírni fog és hát én is sírni tudtam volna. 
- Minden út feléd kanyarodik, Bill. Én nem bírok másképp élni, nem bírok nélküled létezni. Nem hagyhatsz itt!- motyogtam és mint egy utolsó szalmaszálba úgy kapaszkodtam az előbb megtörténtekbe és a köztünk függő melankólikus csendbe, de már nem volt idő további szavakra. 
- Tom...könyörgök ne haragudj rám...- mondta Bill, és reagálni sem tudtam, mert pont ekkor nagyi lenyomta az ajtó kilincsét és ott állt velünk szemben. Persze mi már akkor nem öleltük egymást, bármi ami megszületett nemrég, rövid úton meg is szűnt.
- Több mint tíz perce várok rád! Lennél szíves jönni végre?!- ripakodott rá Billre, mintha valami ovis kisfiú lenne, nem egy húsz éves felnőtt.
Ikrem tűzvörös arccal húzta be kabátja cipzárját és szedte össze a lábunknál heverő karácsonyi csomagokat.
- Csak kicsit belemerültünk a beszélgetésbe Tommal.- magyarázta.
- Kint meg koromsötét lett! Jókor jut eszedbe társalogni! - morogta a nagyi és kinyitotta a lift ajtaját.
- Bill nem mehetsz így el!- szóltam utána halkan, és meg akartam fogni a karját, de ő elslisszolt. Előbb még az ölelésemben volt és csókolt, most pedig ismét ellökött magától, tagadóan beharapta az ajkát, megrázta a fejét és láttam a könnyeket a szemében.
- Sajnálom Tom, Loitschében bármikor, de itt Lipcsében nem megy...
Nagyanyánk gyanakodva felkapta a fejét.
- Mit pusmogtok ott? Miről van szó?
- Nem fontos. Neked biztosan nem. - közöltem mogorván, mire nagyi megvonta a vállát. 
- Rendben. Jut eszembe, Bill szerintem a lakáskulcsodat nyugodtan visszaadhatod a testvérednek! - szállt be a liftbe.
Megszédültem és zsibbadni kezdett a fejem, Billt is váratlanul érte a dolog, csak szobrozott ott leszegett fejjel.
- Nem kell! Bill tartsd csak meg a kulcsot, még kellhet neked!
- Máskor ha jövünk, inkább csengetünk, mert nem akarok ilyen kellemetlen helyzeteket, mint ma. A vendégeknek különben sem jár lakáskulcs. -jelentette ki a nagyi.
- De Bill nem vendég, ő valamikor itt lakott...- a hangom elcsuklott és fátyolos lett a szemem.
- A hangsúly a múltidőn van. Így lesz a leghelyesebb. - rendelkezett nagyi, mire Bill elővette a kulcsot és szó nélkül a kezembe nyomta, úgy hogy rám sem pillantott, majd belépett a liftbe a nagyi mellé. 
Eddig nem hittem a lezárásban, makacsul küzdöttem a kapcsolatunkért Billel, ez az iménti momentum azonban józanítóan hatott és végképp megadta a kegyelemdöfést. És ezt a markomban lévő kulcs remekül példázta. 
A pont ott ragadt a vége szó után, nem lehetett kitörölni, ahhoz már az én szeretetem sem volt elég. Ahogy a szavak is bennem akadtak, a kimondásukra nem volt idő, lehetőség, vagy tudomisén micsoda. És végső soron már mindegy is volt, célt úgysem értek volna. Bill Loitschét választotta a szerelmünk helyett. Míg én azt hittem, klaffolnak a dolgok, ő depressziós lett és nap mint nap messzebb sodródott tőlem, az érzései mind fakóbbak lettek felém és ehhez jött még pluszba David, ami még inkább összekuszálta őt. 
Ami egykor egy falusi ház emeleti szobájában egy havas, hideg szilveszter éjjel egy ártatlan csókkal vette kezdetét, kínzó vágyódást és sok más addig nem ismert érzést, valamint leckéket, tanulságokat mutatott számomra és hozta el az igazi szerelemet, most egy félhomályos, dohos panellépcsőházban, fura pillantásokkal fejeződött be karácsony napján. Még mindig drágább volt mindennél nekem, de véget ért.
Beláttam, hogy most már értelmetlen az önáltatás.  Fájdalmas délibábok után rohanni, megbotlani, szenvedni és álmodozni. El kell engednem Billt, úgy mint szerelmet és társat.

Rogyadozó lábakkal, égő arccal és könnyes szemekkel mentem vissza a lakásba és míg cigire gyújtottam, dobtam egy sms-t Maite-nek, hogy ha tud, ugorjon át. 

Biztos voltam benne, hogy eljön, meghallgat és az ágyban csinálja, amit kérek. Ma is, meg holnap is és talán utána is. Mellettem lesz, míg én tűrhető szintre rendezem el magamban a felfordulást. Persze soha semmi sem lesz olyan, mint régen, de valahogy muszáj tovább élnem.
Becsukom a kaput, elrejtem amit érzek, csak előre tekintek. 
Nem sírok, nem gyengülök el és megteszem életem eddigi legfájóbb, esetlen lépéseit egy még járatlan, idegen úton egy új jövő felé. 

Szilánkok

Bill elment. De még előtte végighúzta ujjait a bordáimnál, hirtelen rántással kitépte a szívemet és a földre hajította, majd a hátramaradt vérfoltokon légiesen átlépkedve kisétált közös világunkból. Millió meg egy emléket lyukasan tátongó mellkasomban hagyva. 
Emlékszem, mikor nagyi végre hajlandó volt elárulni anyánk történetét, én meg részegen beálltam a zuhany alá, majd ikrem segített a szobánkban száraz ruhákhoz jutni. Az járt a cikázó gondolataimban, hogy Bill mennyire gyönyörű és hogy milyen nagyon szeretem. Az elkeseredettségtől, szerelmes vágytól és sok más érzéstől felkavarva megcsókoltam. 
- Ígérd meg, hogy mindig számíthatunk egymásra...- suttogtam, miután elvált egymástól az ajkunk.
- Esküszöm ! - bólogatott Bill.
- Ígérd meg, hogy velem leszel, amíg csak lehet...- kértem és elcsuklott a hangom, ahogy gyengéden simítottam meg Bill nyakát és vállának vonalát.
- Ameddig akarod. - Bill elmosolyodott és a fejét a vállamra hajtotta.
Én akartam! Csak ezt akartam, egész életemben! Hogy mellettem maradjon, jó vagy rossz életszakaszok közepette. Cserébe, én is ott lettem volna neki. De Bill nem ezt akarta már. Az érzései felém kifakultak, már nem fűtötte a szívét a szerelem. Ki tudja, talán meg sem lehetett határozni, egész pontosan mikor és kinek köszönhetően alakult ez így, de magamra maradtam a lipcsei albérlet kies falai között. Elvesztettem Billt. Az én Billemet. A mindenemet. És nagyjából  gyász minden szakaszát végig is éltem akkoriban ezáltal.
Először tagadtam, hogy ez végleges lenne, sőt fölényesen, könnyek között bizonygattam magamnak, hogy Bill pár nap múlva megbánja, hogy elrohant Loitschébe és visszatér, sőt...kérlelni fog, hogy bocsássak meg. Nem hívtam fel és elhatároztam, hogy ha ő telefonál, sem reagálok. De a mobilom néma maradt.
Majd haragot éreztem. Bill iránt, David iránt, Drezda iránt, Loitsche iránt. Sokszor magam iránt is. Törni, zúzni lett volna kedvem. Volt, hogy a lakásban földhöz vágtam egy tányért, aztán még egyet és még egyet, majd csak ültem zokogva a porcelán szilánkjai között. 
Jött az alkudozás, csak toltam ki a határidőket, hogy ikrem hétvégén biztos megérkezik és akkor mindent elrendezünk. Ha szombatra nem, de vasárnapra biztos itt lesz, vagy hétfőre. Akármikor egy kis neszt hallottam, őrülten dobogó szívvel lestem az ajtó felé, várva, hogy testvérem betoppan rajta. De a hetek teltek és ő nem jött. Ellenben nagyi és anya már halálba szekáltak a telefonhívásaikkal, hogy magyarázzam meg, Bill miért hagyta ott a várost. De képtelen voltam beszélni velük erről, így azt tanácsoltam, kérdezzék az illetékest. Persze azt nyilván már megtették és ott is vakvágányba futottak. 
A lehangoltság érzése tengerként árasztott el, ahogy a nap mint nap az üres ágyra és ikrem kínzó, jéghideg hiányára ébredtem fel. A sírás már fájt, az utóbbi időben annyi könny csorgott végig az arcomon, mint soha életemben, a reménytelenségem homálya az éget verdeste, a szerelem amit éreztem és nem mutathattam meg Billnek, fojtogatott. A magam módján próbáltam menekülni ezelől, mert kibírhatatlannak gondoltam. Annyi műszakot vállaltam, amennyit csak tudtam, hiszen míg dolgoztam az agyam nem ikrem körül járt minduntalan. Emellett sok időt vesztegettem el a kocsmában a hülye Alex, Emil és Reiner, na meg Maite társaságában. Sokat ittam, tök mindegy volt hogy mit, a lényeg volt, kiüssön és lenullázza az érzelmeimet. Maite gyakran hazakísért és sosem zavarta a szégyenletes állapotom.
- Tönkreteszed magad. - csóválta a fejét szomorúan.
- Nem számít! Semmi sem érdekel. - vágtam a szavába a könnyeimet nyelve és viaskodva a gravitációval, ami valahogy állandóan a földre küldött.
- Csak az a bizonyos ugye? Nézd Tom, akárki is, aki miatt ennyire szenvedsz, biztos vagyok benne, hogy nem érdemel meg téged. - suttogott a fülembe Maite és lefektetett az ágyba. Önzetlen volt és többnyire mellettem maradt, míg józanodni nem kezdtem. Aztán megcsókolt. Én meg engedtem neki. És néha többet is. Már nem volt tétje, nem tartoztam hűséggel senkinek.
Az elfogadást, -ha lehet így hívni, bár szerintem inkább egyfajta méla, időleges beletörődés volt, amit éreztem-, akkor realizáltam, hogy hetek teltek el és nem láttam, nem hallottam ikrem felől, csak annyi infót tudtam, amit nagyanyám és anya mondott a telefonbeszélgetések alkalmával. De az nem sok volt, szimpla félmondatok, hogy Bill ott van Loitschében és munkát keres, hogy sokat szomorú és mindig egyedül van. Ilyenkor közbevágtam és témát váltottam, mert akárhányszor kiejtették a nevét, még mindig fájdalom nyilallt a lelkembe és a gyomromba. 
Egész nyáron elítélhető módon vedeltem a lakótelep kocsmáiban, vagy idióta házibulikban, hogy felejtsek, hogy ne őrüljek meg a Bill iránti vágyakozástól, amit próbáltam elnyomni magamban. De nem ment, nem voltam képes a szerelmet kiszaggatni magamból, mert a gyökerei átszőttek belülről. Nem tudtam eltűntetni a régi együttléteink lenyomatát sem a testemből. Minden ott égett bennem ezer fokon, akármit tettem.
A születésnapomra sem akartam hazamenni és ezt a munkára fogtam, de nagyi hisztérikus rohamot kapott a bejelentéstől, főleg mert szerinte a huszadik szülinap emlékezetes dolog és anyáékat is áthívta, ami nála nagy szó volt. Így hát rájöttem, nekem kell engednem, egyrészt mert nem kivitelezhető, hogy ezekután soha sem utazok oda, másrészt se anya, se nagyi nem érdemli meg hogy így viselkedjek. Így hát kénytelen voltam azon a hétvégén Loitschébe buszozni, bár rettegtem, előtte való éjjel álmatlanul hánykolódtam, mert fogalmam sem volt, hogy fog elsülni a dolog. Jó pár hét eltelt már, mióta Bill ott hagyta a várost és azóta az életem száguldott mint egy elszabadult, buta vasúti kocsi, a gyári munkámmal, szabadidőmben meg alkohollal, nikotinfüsttel, kocsmai fényekkel, hangos zenével, Maite, vagy éppen más lányok ajkának ízével. 
Gőzerővel igyekeztem a felszínen tartani magam, visszafogni a könnyeimet, elmém mélyére rejteni a bennem repkedő emlékképeket, gondolatokat Billről. Az érzést, mikor érintett, és ahogy én érintettem őt, mikor karjaiba zárt, ahogy csókolt, ahogy sóhajtott, nyögdécselt és ujjaim alatt feszült meg minden már jól ismert centiméter a testén. A bőrének finom fehérsége, a tetoválások izgalmassága és szemeinek barna tükrű, sejtelmes fénye, a mosolya, a titkaink, ahogy szerettük egymást, ahogy voltunk egymásnak. Ő és én...
Mikor megpillantottam Billt a ház udvarán a kerítés mentén állva szomorúan pillantgatni felém, rögtön kudarcot is vallottam. Belémhasított a megállapítás, hogy mennyire szeretem, megtántorodtam, de arcomra dermedt az elutasítás, amit ő is remekül érzékelt. Végtelennek látszó hetek óta nem láttuk egymást, nem beszéltünk, mintha életünk lapja kétfelé szakadt volna, én nem hívtam és ő sem. Mint amikor különböző nevelőcsaládoknál éltünk. Csak ez most sokkal rosszabb volt.
Ahogy félszemmel ránéztem, elnehezült a mellkasom a szeretet súlya alatt, vonzotta a tekintetemet, pedig túlon-túl sápadt és kócos volt, sütött belőle a bánat, ajka kiszáradt fekete pulóvere nyakáig behúzva. Felpezsgett bennem a kérdés, mi értelme ennek?! Csak át kellene ölelnem és kész. De persze semmi ilyet nem csináltam, csak köszöntem és elhúztam előtte. 
A huszadik szülinapunk átlagosnak volt mondható. Voltak ajándékok, klassz ételek, torta, gyertyák, jókívánságok, de nem éreztem különlegesnek ezt a napot.  
A fejem majd szétszakadt, a szívem erősen lüktetett, szédültem és hányingerem volt, ahogyan szinte rezzenéstelenül végigültem a szülinapi vacsorát, nem nézve Billre, mintha ott sem lenne, ehelyett kedélyesen bájologtam nagyival, dícsértem anya csinos kismamapocakját, viccelődtem Marcussal és politizáltam Gordonnal. Belül pedig szenvedtem és fogalmam sem volt,  hogy viszem ezt végig bárminemű érzelmi katasztrófa nélkül. 
A tortából épp hogy csak ettem, ehelyett jópárszor töltöttem magamnak  pezsgőből, aztán a borból is. Kellett valami, ami enyhülést hoz. Az asztal másik végén a testvérem körülbelül ugyanezt csinálta.
- Meg fog ártani!- aggodalmaskodott anya, de rálegyintettem.
- Ne pánikoljatok! Elég nagy fiú vagyok már ahhoz, hogy ennyitől ne feküdjek ki. 
Nagyi és anya döbbenten vonogatták a vállukat és rám hagyták a dolgot. Mit tehettek volna?! 
Az ünnepélyességet és fesztelen jókedvet meglehetősen nélkülöző vacsora után, anyáék hazamentek, Bill az emeleten volt, én meg még szédelegtem kicsit az asztalnál hagyott üvegek körül. Nem akartam, hogy az alkohol ereje alább haggyon, Lipcsében ilyenkor még kértem volna egy kört. Vagy többet.
- Nem fejeznéd be most már ivást, Tom?- reccsent rám ingerülten nagyanyám.
- De születésnapom van...
- Kérlek!
Vigyorogva engedtem el a borosüveget.
- Oké, parancsolj.
- Mi bajotok van nektek mostanában?
- Mármint nekem? Semmi. Bill nevében nem nyilatkozhatok. Ő újabban fura döntést fura döntésre halmoz ugyebár...- feleltem a szemrehányó kérdésre elszorult torokkal.
Nagyi sóhajtott egyet.
- Komolyan nem tudom mi lelte Billt. Félbehagyta azt az üzleti iskolát, felmondott az állásból, visszaköltözött ide. Örülök a társaságának, de mintha nem lenne a régi és bántaná valami. Csak ül a házban, szomorkodik és semmire nem ad értelmes választ. Mi történt vele Lipcsében?
Természetesen semmiről sem mesélhettem nagyinak, így a legjobb volt kitérni a kérdések elől.
- Ezt már számtalanszor kérdezted tőlem telefonban is és ugyanezt tudom csak elismételni. Bill most itt akar lenni, úgy látja, itt a jó neki. Azt hiszem, ő mindvégig szeretett itt élni és megviselte hogy el kellett jönnie. A munkahelye és az üzleti suli nem volt neki való, a főnöke meg egy bunkó volt, aki...-elhallgattam. Nagyon rossz volt visszaidézni ezt, a még be sem forrt sebek újból felszakadtak és máris sajogni kezdtek. Hogy elkerüljem a könnyezést, kezem megindult előbb az italosüveg, majd a szintén az asztalon heverő doboz cigim felé, de nagyi szúrósan nézett rám.
- Jó tudom...elég az ivásból és a házadban nincs dohányzás...- morogtam.
- Mi van Bill főnökével? - csapott le az előbbi mondatomra nagyi, de erről végképp nem tudtam volna beszélni, a lelkem így is beteg volt, összefacsarodott.
- Az a fickó rossz ember. Te nem vetted észre, hogy az életben a gonosz emberek kerülnek sokszor a vezető posztokba? Az öntelt alakok, akiknek a hatalom még inkább elveszi az eszét és isteneknek hiszik magukat...- elmélkedtem az italtól akadozó nyelvvel.
Nagyi csak a fejét ingatta és látta hogy velem nem megy sokra infók terén. Elkezdte összeszedni a tányérokat.
- Legalább menj fel a testvéredhez! Mióta itt vagy, szinte egy szót sem beszéltetek. A végén még azt hiszem, köztetek is van valami zűr...
Nem akartam, hogy nagyanyám kombináljon és úgy véltem, elég alkohol van bennem ahhoz, hogy kezelni tudjak pár perc beszélgetést ikremmel, így a enyhe fokú ittasságom hullámain lebegve, megadóan felcammogtam a lépcsőn és rövid kopogás után, beléptem egykor volt közös szobánkba. 
A szoba levegője feszültséggel volt tele, mintha maga a tér is átélte volna a hetekig felgyülemlett fájdalmat. Bill a plafont bámulva feküdt az ágyán és elsápadt, mikor meglátott engem, mint aki abszolút nem számított erre az eshetőségre. Gyorsan felugrott ülő helyzetbe és ajkán néma csodálkozással már-már zavaróan figyelt engem. Ettől megjátszott érdektelenségem kezdett rögvest a darabjaira szétesni.
- Annál távolabb már nem is ülhettél volna tőlem, mint ma délután. Jelzem, hogy nem vagyok leprás. - közöltem flegmán és a gyomrom felugrott a torkomig, a szemem égni kezdett a könnyektől. Már akkor éreztem, hogy ez nem fog működni.
- Bocsáss meg! - szánakozott Bill és hogy az őt is uraló zavarodottságot elfedje, felkapkodta a földön heverő ruháit, amik az ágyát is beborították. Ahogy a színevesztett félhomályban körbetekintettem, csak merő felfordulást láttam, ami tükrözhette ikrem lelkiállapotát.
- Amúgy boldog születésnapot. - tettem még hozzá megbicsakló hangon. Istenem! Hetek óta nem kerültem ilyen közel Billhez! Az arcom égővörösre változott, a hideg fel-alá futkosott a gerincemen és rohadtul nagy zavarban voltam. 
- Neked is. - motyogta erre szemlesütve testvérem.
- Nos, az megvan. Szépen elhagyott, kiszeretett belőlem az az ember, akire az életemet bíztam volna.
- Ez így nem igaz...- szólalt meg Bill.
Idegesen kifújtam a levegőt és legszívesebben rágyújtottam volna, de a cigim lent maradt a földszinten.
- Nagyi mesélte, hogy munkát keresel...
- Igen, beadtam pár önéletrajzot, de eddig semmi visszajelzés. Gordon azt ígérte ő is körbekérdez, lehet megint alkalmaznak a kávézóban. 
Gúnyosan elhúztam a számat.
- Nahát ezért igazán megérte visszajönni ide...És elegánsan kámforrá válni hetekig. Miért nem hívtál fel?- támadtam neki hirtelen.
- Nem mertelek. - suttogta ikrem.
- De kilépni mindenből azt mertél...- vágtam vissza epésen.
- Te miért nem hívtál?- kérdezte Bill és összeakadt a tekintetünk, pedig nem akartam, de nem tehettem ellene.
Még mindig lehengerelt a szépsége, de egyúttal el is szörnyedtem, mert olyan összetörtnek látszott, mintha évek óta csak virrasztott volna. Viaszfehér volt a bőre és fekete karikák éktelenkedtek a szeme alatt.
- Miért hívtalak volna? Nem én szórakozgattam a nős felettesemmel és nem én sétáltam el mondván, hogy már nem érzek úgy, mint régen! Ez mind te voltál! Az a törtető, arrogáns főnököd másnap feljött és rajtam keresett téged! Alaposan ki volt kattanva, mert felszívódtál, nekem kellett vele bajlódnom! Jól összekuszáltad a szálakat és ami engem illet...El tudod képzelni, mit tettél velem?! És hogy mit érzek azóta is?!- hiába próbáltam önuralmat gyakorolni magam felett, egyszerűen nem működött semmi. Átszakadt az a fal, amit heteken át zokogva, haraggal, kínlódva építgettem magamban. 
Ikrem nem felelt, csak törölgette könnyes arcát ruhája ujjával.
- Sejtettem hogy semmi reakció nincs a részedről. De gondolom, legalább elégedett vagy...Jó ég, minek is jöttem fel hozzád, nincs semmi értelme...- forgattam meg a szemeimet és Billnek hátat fordítva a szoba ajtaja felé indultam.
- Gyűlölöm magam, hogy fájdalmat okoztam. Minden nap, minden órájában te jársz az eszembe! Bárcsak jóvá tehetném! Nem vagyok elégedett Tom! Nagyon nem. És nem tudom mi van velem, nem tudom, mit akarok az élettől. Egyáltalán akarok e valamit. Mert sokszor úgy érzem, csak meghalni szeretnék! 
Neurotikusnak mondható sírásától eltorzult szavaira elhűlve fordultam meg és pillantottam rá. Mintha ezek a kijelentések kijózanítottak volna. A düh, amit akkor éreztem, kissé alább hagyott. Láttam, hogy Bill már szinte fuldoklott a könnyeitől, az egész teste rázkódott a sírástól, haja izzadt és nedves arcába ragadt. Annyira elhagyatottnak és magányosnak nézett ki. Egy pillanat alatt az ágynál termettem és részvéttel fejtettem le kezeit az arcáról.
- Ilyet soha többet ne mondj! - engem is mardosott a sírás és remegett a hangom.
Elsimogattam Bill haját az arcából, aztán egy ügyetlen puszit nyomtam a szájára. 
- Eszedbe se jusson, hogy árts magadnak! Azt én sem élném túl! Akkor az én szívem is megszűnne dobogni! Hallod Bill, nem akarom ezt  még egyszer hallani! Szeretlek! 
A szoba kérdésekkel és félénk várakozással telt meg, mint a felhőszakadás előtti súlyos csend. Láttam, hogy Bill értetlenül néz rám elhomályosult tekintettel, szája szóra nyílt, de én nem vártam meg, míg megszólal, hanem megcsókoltam. Úgy, mint utoljára hetekkel ezelőtt. Bill talán egy másodpercig hezitált, aztán visszacsókolt, a nyelveink összefonódtak, éreztem a piercingjét, amit annyira szerettem, sós nyál vegyült az én nyálammal és sírástól nyirkos arca tapadt az enyémhez, míg karjai körém kerültek, ahogy én is rögvest átöleltem őt. A mellkasa vibrált, rezgett, rekedtes sóhaj tört fel belőle.  A kezem jéghideg volt es feszülten reszketett, amikor az arcához ért, ujjaim lassan végighaladtak gyönyörű, könnyes es reménytelenséget sugárzó arcvonásain. Bill szeme szorosan csukva volt, talàn félt, hogy ha kinyitja, a pillanat azonnal a semmibe vész. Igen, ettől én is féltem, de nézni akartam őt és visszakapni az elpazarolt napokat, amiket nélküle töltöttem. 
- Szeretlek és fontos vagy! - suttogtam neki zakatoló szívvel, két mámoros csók közepette. Bill nyelve végigfutott az ajkamban lévő karikán, ettől megborzongtam. Testvérem úgy csókolt, hogy részegségem nyomtalanul elillant, helyébe a vágy és a szerelem került, de az mindennél erősebb volt. Erősebb a neheztelésnél, a sérelmeknél. 
Bill ajkainak érintésével mintha az életet remélte volna tőlem. A megbocsátást. Én pedig meg akartam bocsátani neki. 
Repített az izgatott szédület, hideg veríték ült ki a homlokomra. Birtoklóan magamra húztam Billt. A közelségét akartam, hogy legyen rajtam, hogy érezzem őt ágyékomnál. Hangosan sóhajtott ettől és teljes testével rám dőlt. Az jóleső érzéstől szemeim lecsukódtak és elsüllyedtem a régi emlékek édességében, csakúgy mint ikrem ajkaiban, nyelvem bejárta szájának minden kis részét. Annyi átszenvedett hajnal és kihűlt ágyban való vergődés után ez a mennyország volt számomra. Csókoltam őt kifulladva, miközben éhesen simogattam ruháin át, mintha újra ismerkednék a teste íveivel, lágy kanyarulataival. Bill ujjai is hidegek voltak, de ez most nem zavart, engedtem, hogy szelíd határozottsággal férkőzzön be ruhám alá, simogatva a bőrömet és idővel én is ezt tettem vele, ujjongva verdeső szívvel. 
Nem emlékeztem pontosan a momentumok sorrendjére, olyan hosszúra nyúlt a csókunk, de persze nem bántam. Mikor résnyire kinyitottam a szememet, láttam az őszi félhomályt a szobára ereszkedni. A testünk egymáshoz simult, egybeolvadt, ajkaink olykor lekerültek egymás nyakára, arcára, de végül újból egymásra csúsztak nedvesen, szenvedéllyel, ízlelgetve a visszakapott, ránk hullott, törékeny boldogságot, ami satuhoz hasonlítva szorított belül. De nagyon jó volt, az agyamat nem bántották a gondolatok, az ittas érzésemet, szédülésemet is felülírta a véremben dörömbölő vad izgatottság, reszkettem, mintha fáznék, ugyanakkor melegem lett, a férfiasságom kőkemény volt. Tenyerem vehemens feltüzeltséggel Bill háta mentén siklott, érezve a izzást, amely a ruháin keresztül is áthatolt. Éreztem Bill hajának sampon és bőrének sajátos, megnyugtató, édeskés illatát, amely mindig is olyan ismerős volt. Mintha egy értékes helyen, vagy az otthonomban lettem volna, legyen az valójában bárhol is. 
Bill lélegzete gyorsult és összeugrott egész testében, mikor ujjaim becsúszva pulóvere és pólója alá, kulcscsontjàn átfutva mellbimbójához értek, majd automatikusan nyúltak a nadrágja felé. Ikrem halkan nyögött, a szemei kinyíltak és megrezzent a szempillája.
- Hiányoztál...- leheltem neki.
- Te is hiányoztál...Nagyon...- vágta rá halkan és félszeg izgalommal átitatott rezdülés vonult át rajta. Tisztán éreztem.
- Érints meg.- suttogtam könyörgően és epekedve. 
Bill aprót bólintott és tette, amit mondtam.  A ruhaneműk cinkosan és gyorsan nyíltak és hamarosan eltűntek az útból. Nem vettük le, de épp elég teret adtak így is kezeinknek. 
Többre akkor nem is vágytam. Mi mást akarhattam volna? Csókolhattam Billt, érezhettem szíve dobbanását, gyönyörű, izgató testét az enyémnél, fürkésző ujjait, ahogy megfog a legérzékenyebb helyen, kényeztető ajkát. Kezem Bill combjának sápadt, tejszínű puhaságáról átkerült a sötét szőrrel borított férfiassága merevségére. Érzéki volt, forró, lüktetett és nedves cseppek csillogtak lágy rózsaszín tetején. Hibátlan volt. Ahogy számomra ő is. 
És egy láthatatlan, de hatalmas erő húzott minket egymás felé, ajkunk újra meg újra találkozott. A csókunk lassú és mély volt, mozdulataink viszont viharszerűen gyorsak, mintha minden keserű gyötrelmet és kegyetlenül égő vágyat egyetlen pillanatba gondosan bezárva akartunk volna egyszerre megjeleníteni és eltüntetni gyengéd ajkak és fülledt ölelések által. 
Ziháltunk mindketten, csípőnk egyszerre moccant,  férfiasságunk csupaszon, nedvesen és mereven nyomódott össze, ujjaink egymásba ütköztek.  És ez túl sok volt. Bár részegen többnyire nem ment ilyen gyorsan a szex, sőt néha nem is ment, de most sokkot kaptam a történtektől és ez hamar a beteljesülés felé vitt, a testemben forgószél támadt fel. Hallottam  ahogy Bill belezuhan a megsemmisítő kéjbe, mozgása  megállt, sóhajtozott és nyögdécselt, úgy ahogy én is. Az ágyékom dobogott, pulzált, a vér süvítve rohant az ereimben és tehetetlenül szédültem én is az extázisba. Hangos voltam és Bill nevét ejtettem ki abban abban pillanatban a csúcspontra érve. Mintha a világ állt volna meg egy időre. És bár így lett volna! 

Összebújva, remegve és levegőért kapkodva feküdtünk az ágyon, szétgombolt nadrágjainkban, maszatosan ragadós kézzel.
- Ez nagyon jó volt. De tudod, mi lett volna még jobb? Ha szeretkezünk. Igaz, szerintem el sem jutottam volna odáig, hogy berakjam neked, túlságosan kívántalak. - mondtam némi csendet követően.
- A nagyi lent van és bármikor feljöhet. - ráncolta a homlokát Bill.
- Nahát, mióta lettél ilyen tartózkodó?- nevettem fel és megcirógattam ikrem kimelegedett arcát. Ő nem mondott semmit, újra csak hallgattunk, de az én fejemben máris elindultak a gondolatok.
- Figyelj Bill, én azt szeretném, ha újra kezdenénk, ha húznánk egy tiszta lapot. Visszautazol velem Lipcsébe? Hazajössz hozzám? - kérdeztem reménykedve és számat verejtékes homlokára nyomtam, miközben finoman simogattam izzadtságtól vizes haját.
- Tom...- Bill rosszkedvűen felült az ágyon és az ágyneműbe törölgette magát, aztán begombolta a nadrágját. Cselekedeteitől borongós kérdések keltek életre a bennem.
- Hé, mi a baj? Az előbbiekből úgy tűnt, te is azt érzed, hogy egymáshoz tartozunk. Szeretlek! Még mindig nagyon szeretlek! - ültem fel én is és magam felé fordítottam az arcát, hogy lássam, mit érez, de ismét csak a mérhetetlen letargiát láttam rajta és szemei tompa csillanását.
- De hát én is szeretlek Tom! El sem tudod képzelni, mennyire...
- Nem kell semmitől sem tartanod! Nem kell aggódnod amiatt a barom David miatt sem. Találsz másik munkát. Újból minden jó lesz, sőt jobb, mint bármikor! Nincs késő, még meg tudjuk javítani, azt ami kisiklott! - hadartam Billnek felhevülve.
- Képtelen vagyok visszamenni Lipcsébe! Minden részem lázad ellene! Nem tudom máshogy elmagyarázni...- bukott ki belőle váratlanul.
Hitetlenkedve megráztam a fejem.
- Azért egy próbát tehetnél még! Itt akarsz élni a világ végén?! Ebben a faluban nem vár rád semmi! Még csak állásod sincs és magány, meg ijesztő, öngyilkos gondolatok emésztenek!  
- De akkor sem tudok ott élni...- jelentette ki ikrem. 
Testvérem szavai, mint holmi ütések fájón cikáztak végig bennem. 
- Szóval akkor ez az előbbi csak egy kis unaloműzés volt?- érdeklődtem dühösen.
Bill elvörösödve tiltakozott.
- Dehogy! Nagyon boldog vagyok, hogy ez megtörtént! Hogy nem gyűlölsz és nem vagy közömbös irántam. Esetleg találkozhatánk itt hétvégente, vagy ha el tudsz szabadulni a munkahelyedről. És idővel, ha kicsit elcsitul bennem ez a rossz érzés Lipcse iránt, én is mennék...
- Te normális vagy? Idétlen távkapcsolatokba akarsz belerángatni? - vágtam közbe és úgy ugrottam fel az ágyról, mint akit tűz égetett volna meg ott. 
Bill pirossága eltűnt, újra betegesen elfehéredett.
- Csak míg kitalálunk jobbat!
- Szó sem lehet ilyesmikről! Nem fogom elcseszni az időmet órákig tartó utazgatásokra, mikor együtt is élheténk! Ha szeretsz, akkor képes vagy ezt meglépni. De ha nem jössz, én befejeztem! Nem bírom ezt  a játszmázást, nem csinálom ezt így! - ordítottam magamból kikelve, miközben összegomboltam a nadrágomat, az utolsó dolgot, ami a nemrégen megesett önfeledt perceinkből hátramaradt.
Bill tátott szájjal és csüggedt arckifejezéssel nézett rám, míg én az ajtó felé indultam.
- Szerintem keress egy szakembert, mert valami bajod van! Ja és ha már a halálnál tartunk, te pont most ölted meg azt a Tomot, akit eddig ismertél! Gratulálhatsz magadnak! - vetettem még oda neki és rekedtté változott a hangom az idegességtől és attól ahogy szorongatott az éjszínű melankólia, a vég nélküli bánat.
- Tom, kérlek szépen várj! - szólt utánam Bill, de már nem akartam több szót és magyarázkodást hallgatni
- Kopj le! - morogtam és rácsuktam az ajtót, majd  hányingerrel, meg sírással csatázva mentem le a földszintre.
Nagyi kikukkantott a szobájából.
- Fiam, mi folyik itt? Hangoskodást hallottam...
Nem volt kedvem még vele is erről társalogni, így csak lemondóan intettem.
- A kedvenc kisunokáddal nem lehet beszélni!
- Mire célzol?- érdeklődött nagyi.
- Arra, hogy Bill menthetetlen! - ezzel sarkon fordultam, nem törődve az értetlen arcot vágó nagyanyámmal, a cigimet, na meg egy fél üveg bort magamhoz véve az udvarra indultam és órákig ott dekkoltam. Néha láttam, hogy Bill kipislant az emeleti  szoba ablakán, de marhára nem érdekelt. 

Mivel már nem jött több busz, azt az éjjelt ott kellett töltenem a faluban és mondanom sem kell, borzasztó volt. Nem mentem vissza a szobánkba, a nappali kényelmetlen kanapéján aludtam, már amennyit sikerült, mert fáztam, meg fájt  fejem, háborgott a szívem és a gyomrom is, így inkább csak a tv műsorokat bámultam üres, gondolatok foszlányaitól füstölgő aggyal, másnap pedig már hajnalban összekaptam magam és igyekeztem elérni a legkorábbi buszt Magdeburgba, hogy onnan végre visszajussak Lipcsébe. Ahogy elköszöntem nagyitól, észleltem ikrem árnyékát a lépcsőfordulóban feltűnni, de ő maga nem jött elő. És én ezt úgy vettem, hogy döntésre jutott. Indulatom, csalódottságom a tetőfokára hágott, vissza se pillantottam, mikor kiléptem a házból, pedig éreztem hogy testvérem a szoba ablakából néz utánam. De már nem volt jelentősége. 
Lipcsei panelbirodalmamba visszaérve, inni kezdtem, majd mikor a szesz elfogyott, a kocsmában folytattam. Éjjel múlt, mire hazabotorkáltam. Részeg voltam és gyötrődtem Bill miatt. A mobilom, amit nem vittem magammal, üzenetet jelzett. Döbbenetemre Bill írt még kora este.

SZERETLEK TOM! 
Csak ennyi állt a kijelzőn.
Ez meg mi a franc?! Mintha Bill elfelejtette volna, mit tett velem ma, vagy előtte?! Én is szerettem persze! Elmondhatatlanul! De ez így nem folytatódhatott. Abszurd és logikátlan lett volna. Ő akarta hogy így legyen! 

A régi Tom a múlté és az új Tom nem fogja hagyni, hogy az érzelmei vezéreljék. Nem teheti...
Csorgott a könnyem, alig bírtam abbahagyni a zokogást, ahogy választ írtam neki.
TUDOD, HOGY ÉN IS SZERETLEK, DE NEM ÉRTEK SEMMIT. CSAK AZT LÁTOM, HOGY MÁR NEM UGYANAZT AZ ÁLMOT SZERETNÉNK. A MI ÁLMUNK GYÖNYÖRŰ VOLT, SOK SZENVEDÉSEN ÁTSEGÍTETT MINKET ÉS KETTŐNKRŐL SZÓLT.  MOST MEG ITT FEKSZEM EGYEDÜL...

MEGKÉRLEK, HOGY EGY IDEIG NE ÍRJ ÉS NE KERESS! 

ÍGY IS FÁJ!

Aztán a párnáim alá dugtam a rohadt mobilom és álomba sírtam magam. 
Másnap felhívtam Maite-t a lakásba és lefeküdtem vele. Onnantól kezdve járni kezdtünk. Egyáltalán nem szerettem őt, nem éreztem iránta mást, mint biológiai vonzalmat, semmi egyebet és mikor úgy hozta a sors, gondolkodás nélkül szexeltem más lányokkal is. De egyik olyan volt, mint a másik. Sosem éreztem lelkiismeretfurdalást, mikor megcsaltam Maite-t és hazudtam neki. Pedig Maite kedves volt, foglalkozott velem, feljött és főzött rám, meg kimosta a ruháimat. Többet érdemelt volna nálam, de én ennyit tudtam neki adni. A kapcsolatom vele felejtésnek épp megfelelt. És egy alapos indok volt, amire foghattam, miért nem megyek Loitschébe. Reméltem hogy Bill is tudomást szerez erről anya és nagyi révén és fáj is majd  neki, ahogy nekem fájt minden nap nélküle létezni.

Közben elérkezett a tél és a november szürke hidegségét egy szívmelengető hír ragyogta be. Huszonnyolcadikán, megszületett anya kisbabája. Michelle lett a neve. Anya végre megkapta a kislányt, akit annyira akart, ezzel azt hiszem az összes vágya valóra vált. 
Zielitz-ben találkoztam ismét Billel, december közepe felé, mikor anyáék babaköszöntő partit tartottak a kis Michelle tiszteletére. Ott volt még nagyi, Marcus, Gordon szülei és pár általam kb. sosem látott rokona is. 

Michelle nagyon-nagyon aranyos volt, anya persze talpig rózsaszínbe öltöztette. Néztem a babát, ahogy békésen aludt a kiságyában és az jutott eszembe, mekkora szakadékot jelent a húsz év korkülönbség, mert mire betölti a tizennyolcat, én már egy harmincas pasi leszek. Vajon lesz valaha közös témánk?

Ott hagyva a fesztelen csevegést, kabátot vettem és kisétáltam a hátsó kertbe egy cigire. Akkor láttam, hogy ikrem is ott van. Csak szobrozott a falnál tétován, mintha gondolkodna.
Próbáltam kerülni, elvegyülni a vendégekkel és kizárni őt a látókörömből és eddig sikerült is. Első gondololatom az volt, hogy visszafordulok, de már észrevett és nem akartam totál idiótát csinálni magamból. Álló nap idegesen dobbanó szívem és a belsőmet kellemetlenül összefacsaró szorongásom ettől még jobban erőre kapott, de próbáltam higgadtnak maradni.

Bill mellém lépett és letargikusan pásztázott engem. Fájdalmasan szépséges volt és ettől lett még nehezebb, kibírhatatlanabb az egész.
- Mit szólsz a kishugunkhoz?- kérdeztem nagyokat szívva cigarettámból és tanulmányozva a füst kalandos útját a borongós égboltig. Az arcom lángolt, a mellkasom égett belül, szörnyű volt. De játszanom kellett tovább.
- Álomszép!- mondta Bill és a feltétel nélküli, azonnali szeretete amit az újszülött iránt táplált, megmosolyogtatott. És erősítette a megállapítást, hogy mennyire jó ember is ő.
- Szerintem is...- dünnyögtem és egy ideig csak néztünk a távolba, a zielitz-i házak békés, színes egyvelegébe. 
- Rossz, hogy nem beszélgetünk telefonon...- jegyezte meg Bill.
- Annak jó oka van. De most itt vagyok, ha mondanivalód, kérdésed van, ki vele!- vontam meg a vállam, játszva a közönyöset, pedig minden porcikám tiltkozott ezellen a színjáték ellen. 
- Jól vagy Tom?- Bill hangja reszketett és bátortalan volt.
Mit felelhettem volna erre? 
- Elvagyok. És veled mi a helyzet? Ugye már nincsenek öngyilkossággal kapcsolatos gondolataid? Ne felejtsd el, ha te meghalsz, én is meghalok...és ezt a legkomolyabban mondom!
- Felkerestem egy pszichiátert. Gyógyszert kell szednem, állítólag depressziós zavarom van. Igyekszem talpra állni, sok önéletrajzot szétküldtem és behívtak pár helyre interjúra. - mesélte Bill és zavartnak látszott, pedig ez a dolog nem volt szégyen, az életben olykor kicsúszhat az irányítás a lábunk alól. 
- Az jó! Csak így tovább! - bíztattam Billt és a szemem sarkából rápillantottam, elveszve hálás és diszkrét mosolyában. 
- Anya mutatta a közösségi oldalon a képeidet a barátnődel...
Testvérem nem volt tag ezen az ismerőskereső alkalmazáson, és én sem voltam odáig érte, de mivel sok régebbi, gyerekotthon beli ismerős és haver fent volt, a velük való kapcsolattartás miatt regisztráltam, igaz nem írtam ki a teljes nevemet, a TOM K. épp elég volt. Képet sem raktam fel, erre Maite teleszórta a profilomat a közös fotóinkkal. Nem voltam feldobva ezen megmozdulásától.
- Maite ötlete volt. - vontam vállat.
- Anya és nagyi szerint aranyosak vagytok együtt és illetek egymáshoz Maite-vel. És hogy látszik, mekkora a szerelem köztetek...
Akaratlanul is grimaszoltam ettől és elnyomtam a cigim csikkjét az ott lévő hamutálba.
- Nahát, nagyi meg anya, mint érzelmi mindentudók...Hanyagoljuk ezt, inkább bemegyek!
Kezdett rossz felé haladni ez a beszélgetés, nem volt erőm Billel a Maite-hez fűződő érzéseimet kivesézni, féltem belezavarodok. De már késő volt, nem tudtam elsietni.
- Szerelmes vagy, Tom?- szállt felém Bill kérdése.
Nem volt provokatív, sem számonkérő. Ikrem tágra nyílt, tiszta és fényes barna szemeiben, semmi rosszindulat nem csillogott. Csak simán tudni akarta. 
Én meg nem akartam valótlant állítani.
- Szerelmes vagyok! - jelentettem ki.
- Értem. - biccentett kurtán Bill és összepréselte az ajkait.
- Dehogy érted! Beléd vagyok szerelmes, te hülye! Szeretlek és őrülten kívánlak! Még akkor is, ha tisztában vagyok azzal, úgysem fog változni semmi. A parti végén te visszamész a faluba, én meg buszra ülök Lipcse felé. De a szerelem irántad jön velem, az nem hagy el! Mindegy, most épp kivel vagyok, azok más érzések, nem a szívből indulnak...
- Tom...- Bill ámulva pislogott, a légzése zaklatottan felgyorsult, kezei mintha ölelésre tárultak volna, és bár vágytam volna rá, nem akartam bántani magam édes, de hiábavaló ölelésekkel. 
- Igen! Szerelmes vagyok! Beléd!  - ismételtem el még egyszer és akkor utoljára. 
Fájt, de ugyanakkor jól esett ez a kinyilatkoztatás, mert teljesen valódi volt. Egy kis darab igazság az érzelmi zűr-zavar és hamisság kupacában.