Megölted bennem a jót

Az alábbi fejezetet végtelen nagy szeretettel ajánlom Tamcsinak <3 <3 <3

- Az éjjeliszekrény és az ágy közé volt beesve. Ha jutott volna időd takarítani, biztos rátalálsz. - tette még hozzá Bill halkan, megtört hangon és láttam, hogy átvonul az arcán pár igencsak hektikus érzelem. És érthetően tudni akarta az igazat.
- Fenébe is. Nem takarítottam, mert egész átkozott héten éjszakás voltam és ez különben sem az, aminek látszik. - fakadtam ki tehetetlenül.
- Egy női fülbevaló, Tom. Ebből egy dologra tudok következtetni. - csóválta a fejét ikrem sírással és ezer méterről látható idegességgel küzdve. A szívem szakadt meg, hogy így látom és hogy ezt okozom neki. Éreztem, hogy én is elfehéredek és cserbenhagyott minden értelmes gondolat. Nyilván egyértelműnek tűnhet számára, hogy mit csinálhattam, ha az az ékszer oda került. Ezt pedig nem könnyű lemosni magamról. De azért belekezdtem, hogy megmagyarázzam.
- Mikor Drezdába mentem hozzád és minden olyan balul sült el, dühösen feltankoltam a bárszekrényben lévő italokat nálad a hotelben, aztán a hazaúton részegre ittam magam. Ez Maite fülbevalója, tudod ő az a gazdag lány, akinek a bulijában is voltunk, és aki néha fel-feltűnik a kocsmában a hülyeségeivel. Szóval ő itt várt a lépcsőházban, hozott egy üveg alkoholt, mert állítása szerint tartozom neki egy közös iszogatással. Ideges voltam és csüggedt, mert nem úgy jöttek össze dolgok, ahogy terveztem. Nem akartam egyedül tölteni az éjszakát, behívtam és megittuk az italát, ami nem volt jó ötlet, mert így is be voltam rúgva...de nem mérlegeltem, csak magamba döntöttem a bort, vagy pezsgőt...nem emlékszem mi volt már...
- Lefeküdtél vele?!- tért a lényegre ikrem még mindig holtsápadtan és könnyesen csillogó szemekkel.
Határozottan megráztam a fejemet.
- Nem! Beszélni és járni is alig bírtam, nem történt semmi! Vagyis csókolóztunk talán és lehet akkor esett ki a fülbevalója, erről semmi emlékem nincs. De nem szexeltünk, csak elaludtunk az ágyon. Ezt Maite is megerősítette másnap. Aztán reggel mondtam neki, hogy részemről ennyi, mert kapcsolatban élek. Kicsit hisztizett és elment. Nincs esélye, mert nem érdekel rajtad kívül senki sem. Csak téged szeretlek! Ugye elhiszed?!
Úgy véltem, hiábavaló amit mondok, hiszen a tények ellenem szóltak, és arra tippeltem, hogy Bill is azt hiszi, átvertem. Vártam, hogy mondjon valamit, de sokáig egy szót sem szólt. Hosszú, idegörlő csend következett, csak a szívverésem lármázott belül és a feszültségtől káprázott a szemem.
- Hiszel nekem?!- kérdeztem újra kétségbeesve és mindennél jobban akartam hallani egy halk igent, egy suttogást, ami eltörölheti a félelmemet. Nem akartam, hogy azt higgye, megcsaltam.
Ikrem néhány mélabús sóhajt követően beletúrt a hajába, aztán felkelt az ágyról és hozzám lépdelt. Eddig fakó arca rózsaszínné változott, halvány ajka mélybordóvá. Ahogy szemembe nézett, fojtogatott a sírás. Az ő szeme is könnyes volt még. A kezembe nyomta a fülbevalót.
- Majd add neki vissza, gondolom keresi.
- Tényleg ez minden amit hozzá tudsz fűzni?- döbbentem le, majd utálattal hajítottam le az ékszert az éjjeliszekrényre.
- Mi mást mondhatnék?- kérdezett vissza Bill egy hanyag váll vonást követően. Aztán az arcát törölgetve kifelé ment a szobából. Nem tudom, mire számítottam. Talán nagyobb felháborodásra, vagy több könnyre, mint amikor a Silke ügy kiderült. De Bill most olyan lemondóan beletörődő volt, mint aki már fejben elítélt és leírt engem. Mint egy javíthatatlan, hűtlen alakot, akinek semmi sem számít és minden kínálkozó alkalmat kihasznál. Pedig ezegyszer tényleg semmit sem tettem.
- Hogy mire gondolsz! - robogtam utána feldúltan. Azt akartam, hogy a szemembe nézzen és szánjon időt a történtekre.
- Nem tudom...- testvérem ehelyett a konyhába ment és az egyik fiókból egy szemeteszsákot előhúzva pakolgatni kezdett, mint akinek ez a világon a legnagyobb gondja.
- Mit csinálsz?!- rivalltam rá elhűlve.
- Rendet. - mondta Bill szűkszavúan.
Megdöbbentett az a hidegség, amivel szembe találtam magam. Kikaptam ujjai közül a szemeteszsákot és az asztalra tettem.
- Kit érdekel itt a rend? Belül van össze-visszaság! Akarom tudni, egy rohadéknak tartasz e, vagy érzel legalább egy szemernyi kis bizalmat irányomban és az iránt, hogy valóban nem csináltam semmit!
Most már Bill is rám nézett és nem tudtam eldönteni csalódottság, apátia, vagy csendes düh árad felém barna szemeiből. Ajka kinyílt, mintha szólni szeretne, de végül inkább csendben maradt. Csak nézett egy ideig engem hangtalan vádlással.
- Nem.- bökte ki végül.
- Mit nem?!- kérdeztem vissza.
- Nem vagy rohadék és bízom benned. - válaszolt erre Bill, de nem győzött meg, automatikusnak tűnt, mintha csak szabadulni akarna.
- Valóban?- ráncoltam a homlokomat Bill arcának minden részletében elmerülve. Látni szerettem volna, hogy tényleg igaz, amit mond, de sütött róla a kedvetlenség és hogy inkább most hallgatna, hogy feldolgozza az eseményeket. El is fordult gyorsan és újból a szemeteszsákért nyúlt.
- Igen, Tom.
Végigsimítottam a vállán, mire egy másodpercre visszapillantott.
- Maite Littmann csak egy lipcsei Britta Schreibert, és abból köszönöm, nem kérek. Ha eddig nem lett volna kristálytiszta, akkor kimondom újra, nagyon szeretlek Bill, még ha nem is sikerült száz százalékig bizonyítanom, hiába vágyom erre. Soha többet nem tennék olyat, mint amit Silkével, azt rettentően bánom azóta is, akkor egy aljas féreg voltam, de tanultam belőle. Nem kockáztatnám ami köztünk van. Mert nekem a te szerelmed a minden! Senki miatt nem rúgnám ezt fel. Nincs az az ember...
- Nyugodj meg...- vágott a szavamba Bill és csak a szempillája rezdült, ahogy hagyta, hogy magam felé fordítva az ölelésembe vonjam.
- Kérlek, mond, hogy szeretsz. - leheltem elgyengülve és akaratosan rányomtam ajkamat az övére. Csókot szerettem volna, ajka nedves melegségét, nyelvét az enyémen, feloldozást, felejtést, lezárást, előretekintést.
- Szeretlek Tom. - suttogta a számba Bill, én pedig végre rendesen megcsókoltam.
Végül sikerült úgy-ahogy rendet tennünk, sőt később főztem is, míg ikrem a szobában a tanulnivalóival volt elfoglalva. Tisztában voltam vele, hogy rövid időre jött vissza Lipcsébe és értékeltem ezt, de elfogott a félelem jeges érzése, mert akkor is annyira furcsán viselkedett. Totál letaglózott ez a gyengéd, de határozott elutasítás, rossz volt a közénk ékelődött csend, a felületes félszavak, nem voltam nyugodt és felszabadult. A hangulatunk így eléggé nyomott volt, bár úgy látszott, Bill elhitte amit mondtam neki, de meglehetősen szótlan volt és ezt a sok leckéjére, meg a rossz közérzetére fogta. Igyekeztem nem akadályozni őt a tanulásban, a konyhában cigiztem és unatkoztam inkább. Majd jött egy rövid vacsora, aztán újabb tanulási szakasz és mikor bekukkantottam a szobába este, ikrem a könyvei felett aludt. Békés látvány volt egyenletes légzésében, szorosan lecsukott szemeiben és a fáradt arcába került sötét hajtincseiben gyönyörködni. Elszorult a szívem és először fel akartam rázni, mert biztos voltam benne, hogy még nem végzett a magolással, de inkább hagytam és mivel én még nem voltam álmos, bekapcsoltam a televíziót, amiben igazából nem is néztem semmi konkrétat, mert közben meglehetősen elgondolkodtam, aztán ha ez már sok volt, a telefonomon játszottam bugyuta játékokkal. Ebből a lanyha állapotból térített vissza Bill telefonjának csörgése két könyvhalom aljáról. Kérdőn pillantottam a készülék felé és máris láttam David nevét felvillanni. A gyomrom fájni kezdett, ahogy a szívem is háborgóvá vált rögvest. A telefon kitartóan zenélt, de ikrem nem ébredt fel rá.
- Bill...a drágalátos főnököd keres.- súgtam neki oda és finoman megcirógattam az arcát, elsöpörve onnan hajszálait. De Bill aludt tovább és végül a telefon is elhallgatott, engem kérdésekkel elárasztva, hogy mi a jó eget akar valaki késő este, hétvégén a beosztottjától. Néztem Billt, a gyönyörűségét, a számomra megkérdőjelezhetetlen hibátlanságát és belémfúródott valami keserű dolog, ami a torkomtól a nyelőcsövemig terjedt, már-már émelygést okozva. De az agyam makacsul ellenállt, nem akartam tudni, nem akartam témázni ezen és apró szilánkokat összerakosgatni, nem akartam gyanakodni és továbbképzelni semmit. Csak el akartam mélyülni testvérem alvásának nyugodtságában, ezáltal abban a reménységben, hogy minden rendben van. Erre lett volna szükségem, de ekkor a mobil újra csörögni kezdett és persze megint az a barom David volt a hívó fél. Beharaptam az ajkam a haragtól, micsoda idióta ez a David, csak nem fejezi be! Ezt már nem hagyhattam figyelmen kívül és mivel testvérem nem riadt fel a hangokra, magam vettem kezembe az ügyet. Gyorsan megfogtam a telefont és kiosontam vele a konyhába. Az dörömbölt bennem, hogy ezt nem kéne, rosszat teszek, ez bizalmatlanság, és bizonyosan megfizetek érte, de akkor ez nem izgatott. A konyha ablakában megtorpanva lelkemet összeroppantó súlyú rettegéssel, remegve, leizzadva megnyomtam a zöld gombot. De nem szóltam bele. David annál inkább, kedélyes volt és lehengerlő. Jött és csak törtetett előre.
- Hallo Bill, előbb is hívtalak, és nem vetted fel. Azt hittem alszol. Bár az sem lenne csoda, hiszen éjszaka van. De nekem valahogy nem jön álom a szememre.
Megszédültem, nyeltem egyet és csak szorítottam markomban a telefont.
- A feleségem pont ma rendezett családi összejövetelt. Képzelheted, jött a sok érdeklődő rokon a sablon kérdésekkel, hogy vagyunk, mikor költözünk nagyobb házba, mikor jön a kisbaba. Pocsékul éreztem magam...
Mi tagadás, nekem is kezdett egyre erősebb hányingerem támadni, ahogy David nyálaskodó és bizalmas hangját hallottam. Így egy főnök nem beszél az alkalmazottjával. Ez már csevegés, vagy mi a csoda. És mi köze van Billnek David rokonaihoz?! Mi ez az egész? Legszívesebben megszólaltam volna, de egy ösztön visszatartott. Így hallgattam és várakoztam, hogy mi fog történni. David egy önző tuskó volt és nem érzékelte a vonal másik felén honoló szemrehányó némaságot, azt hitte Bill hallgatja elmélyülten. Mert rá képtelenség nem oda figyelni.
- Hé, Bill szólalj meg. Vagy azt akarod, hogy én beszéljek? Hát, oké...hiányzol. Számolom vissza a perceket, hogy vasárnap újra lássalak. De az idő lassan telik. Körülbelül úgy, mint számodra a panelrengetegben. Tényleg említetted már Tomnak, hogy a közeljövőben itt hagyod Lipcsét végleg és lelépünk Berlinbe? Én is kitálalok a nejemnek és akkor már semmi sem állhat az utunkba...
A szavak, amik a telefonból eljutottak hozzám, mintha egy másik galaxisból érkeztek volna. Képtelenség volt eldönteni, a szívem, vagy a fejem morajlik jobban. Hideg izzadtságot éreztem kiülni a homlokomra és az egész testemet betöltő erős fájdalmat, amiről nem tudtam eldönteni, honnan ered, csak fájt. Lüktetett. Kegyetlen módon, csontig hatolóan. Léptek ütötték meg ekkor a fülemet és pár másodperc múlva testvérem állt a konyha ajtajában, pillantása nyílegyenesen a kezemben tartott mobiltelefonjára szegeződött. Hallottam, hogy David Bill-t szólongatja a vonal túloldaláról, de akkor már nagyjából minden összeállt egy nagy, undorító ténnyé, így reszketeg kézzel bontottam a hívást és csak bámultam ikrem felé már magam sem tudom milyen arckifejezéssel.
- Tom?!- dadogta Bill és még sosem láttam azt a számomra is hatalmas pánikot, rettegést rajta, mint akkor. Nem kellett sok idő, hogy összerakja a történetet. De nekem sem. Ez csak baleset volt, vagy inkább balszerencse. Csak egy rosszkor érkezett telefonhívás és mintha minden világossá vált volna, holott igazából akkor sötétedett el a kép.
Melegem volt, majd a vacogás futott át rajtam, aztán újra forróság. Minták vibráltak a szemem előtt és szinte forgott velem a helyiség.
- Te és David?!- a hangom megbicsaklott, a sírás és a felháborodás határán.
- Én...- Bill arcán legördült egy könnycsepp.
- Ez most komoly?!- lihegtem megütközve.
Ebben a pillanatban Bill mobilja újra csörgött, meleg vörösség kúszott az arcomba, ahogy a jelenleg leggyűlöltebb nevet elolvastam a készülék kijelzőjén. És elemésztő indulat, ami szaggatta, perzselte belül mindenemet, meggátolva az értelmes gondolkodást.
- A pokolba is!- üvöltöttem és teljes erőmből a konyhaszekrénynek csaptam a telefont. Az idegesítő zenélés elhalt, a mobil darabjai csattanás kiséretében repültek szerte-szét. Ikrem apatikusan figyelte agresszív mozdulatomat. Patakokban folytak a könnyei, remegett a teste. De most ez nem hatott meg.
- Mond, hogy félre értem!- követeltem tőle.
- Úgy sajnálom, Tom! - Bill haja izzadt és könnyektől vizes arcára tapadt, válla rázkódott a sírástól és nem vette le rólam a szemét ahogy közel léptem hozzá. Én is bámultam felé és Istenem, olyan nagyon egyszerű lett volna megütni, egy jól irányzott pofonnal festeni át hamvas arca sápadtságát, úgy ahogy annak idején a Lena Schwartz dolognál. De csak álltam ott lebénulva, megsemmisülve, nyelve a könnyeimet.
Teljesen felfordult a gyomrom.
- Mióta tart?!
- Az elejétől furcsa volt a helyzet. David a kezdetektől fogva kedves volt és törődött velem. Érthetetlen is volt, mit lát bennem, hiszen ő egy sikeres üzletember, aki bárkit megkaphatna. Mégis minden nap mondott valami szépet és sokszor édességet hagyott nekem az öltözőben.- mesélte ikrem.
- Értem, tehát fejedbe szállt a sok cukorka, ettől megkábulva bemásztál a pasas ágyába és a szeretője lettél?- érdeklődtem gúnyosan és undorodva..
Ikrem rögtön tiltakozott.
- Nem történt köztünk semmi! Párszor megfogta a kezem és egyszer megcsókolta az arcom, meg tett kétértelmű célzásokat például a szexről, de más nem volt. David és én csak sokat beszélgetünk mindenféle témáról.
- Igen, azt Drezdában a hotel bárjában is láttam, mikor elutaztam, hogy veled legyek. De te ahelyett, hogy a konferencia után siettél volna hozzám, elmélyülten italozgattál azzal a barommal, akire úgy néztél, mint egy szentre. Közben én csörgethettem a telefonodat, meg sem nézted, mert felszálltál a nagy David vonatra!
A kijelentésemtől Bill igencsak elcsodálkozott.
- Láttál minket bárnál? - szégyen villant fel az arcán.
- Igen, csak nem akartam hinni a szemeimnek. De ezért buszoztam vissza Lipcsébe és engedtem be Maite-t a lakásba éjszakára. Azonban mindez már nem is számít, ez is csak egy része a kirakósnak, meg ennek a nagy hazugságnak, ennek az egészen bizarr hármas fogatnak! Bill, hogy voltál erre képes?!
- Azért mert én egy szemét vagyok...
Valahogy nem erre a válaszra vártam, nem volt kedvem ehhez a vetítéshez.
- Igen, az vagy, de ez mellékes most. És bár száz százalék, hogy csak meg akar fektetni, ennek ellenére is érdekel David, ugye?- szegeztem neki a provokatív kérdést.
Ikrem nagyot sóhajtott.
- Nem tudom elmondani mit érzek, Tom.
Bill ezen mondatától sajgó indulat kezdte égetni a belsőmet.
- Azért megpróbálhatnád...- dünnyögtem.
- Tudod, hogy én nem nagyon akartam visszaköltözni Lipcsébe...
- Oké, szóval az én hibám, hogy rákényszerítettelek Lipcsére. De ennek mi köze ehhez az egészhez?- értetlenkedtem.
- Loitschében egyszerűbb volt az élet, tinik voltunk nehéz múlttal, magányosan, egy lassan létezésre hívott egyszerre különleges és szenvedélyes titokkal. Csak egymásra támaszkodhattunk, a sok megpróbáltatás még inkább összekovácsolt bennünket. De Lipcsében a körülményeink megváltoztak. Nagyon mások lettek. És mi is változtunk. Talán végérvényesen felnőttek lettünk. - Bill elhallgatott és csak csendesen zihált.
- És ebbe a felnőtt létbe nem fér már bele egy ilyen kapcsolat? Egyszerűen túlnőttél rajtam, így van Bill?! - állapítottam meg keserűen.
- Te vagy a kezdet, hozzád fűz minden ami jó, ezen nem lehet túlnőni...- Bill meg akarta simogatni az arcom, de elutasítóan odébb húzódtam, pedig vágyódtam az érintése után. Csak hogy ott volt a megmásíthatatlan valóság, miszerint Billnek valószínűleg érzelmei vannak egy másik férfi iránt. Még nem történt komoly köztük, ez viszont csak rosszabbá tette az egészet. Mikor én félreléptem, az csak szimpla testiség volt, de testvérem a lelkével figyelt fel, kedvelt meg és engedett közelebb valakit magához. És szerintem ez az igazi hűtlenség. A szó száguldott, visszhangzott a fejemben.
Éreztem újra testvérem ujjait az arcom, majd a nyakam vonalán. Azok a jéghideg és nyirkos ujjak bocsánatkérően esdekelve futottak át a bőrömön, de ignoráltam.
- Mit rontottam el?- kérdeztem, megtörve a csendet.

- Te semmit!- válaszolta szipogva Bill, de már nem hittem neki. Elborult az agyam.
- Jó ég, akkor mi ment így tönkre? Együtt terveztük az életünket! Csak te, meg én örökre! És azt mondtuk, nincs erő, ami ezt a köteléket megbontaná! Hiszen itt voltál múlt hétvégén és megcsókoltál, megöleltél, hozzám bújtál! Szeretkeztünk és olyan jó volt, mint soha sem még! És szerettél! Szerettél!- tehetetlen dühömben és mert nem akartam Billnek ártani, lesodortam a konyhaasztalról a hamutálat és néhány evőeszközt, műanyag tányért, ezzel véget vetve a törékeny és időleges rendnek. Bill feljajdult és zokogva kapott utánam, meggátolva a további rombolást. Ujjai egyik csuklómra kulcsolódtak és maga felé rángatott, aztán kimelegedve, reménytelenül sírva borult a nyakamba néhány másodpercre. Nyála és könnyei langyos cseppeket hagytak a ruhámon.
- Én most is szeretlek, Tom..- elhajolt tőlem és a tekintete iszonyúan kiesnek látszott abban a percben.
A percben, ami részemről a fájdalmas ráeszmélés ideje volt.
A Billel közös létünk, mennyországunk égboltja megrepedt, lehullott és súlya eltemetett. Ott hevertem a romok alatt a szerelemmel a szívemben. És ott volt Bill az árulásával.
- Szeretsz, csak már nem úgy...- éreztem a könnyeimet végigperegni arcom mindkét oldalán.
Elfakult, idegenné változott minden, mintha akkor cseppentem volna a világra, mintha egy nagy fehérség, egy érintetlen, íratlan lap szélén álltam volna.
- Igaz?!
Bill erre nem felelt, csak sírdogált. De tulajdonképpen ki sem kellett mondania, ezzel a hallgatással megadta a választ. A szavakra nem is volt szükség, hogy tudjam, amiért harcoltam, amiben hittem, ami eddig szilárd pont volt, az mind eltűnt a semmibe.
Megszűnt létezni.
Ha Bill már nem szerelemmel viszonyul hozzám, hanem csak mint testvér, úgy mint kisgyermek korunkban, akkor nincs értelme semminek. Lényegében, albérletünk konyhájában, ezen az estén véget ért az életem. És ezt képtelen voltam megfelelően, civilizáltan kezelni.
- Ha így állunk, akkor takarodj!- kiáltottam.
- Kérlek, ne küldj el!- Bill megölelt, a fejét a mellkasomhoz préselte, de úgy hogy alig bírtam lefejteni magamról.
- Nem hallottad? Tűnj el innen a francba!- rivalltam rá ismételten, de csak fogta a a kezemet, mintha nem értette volna, amit mondtam neki.
- Maradni szeretnék!
- Szó sem lehet róla. Megkapod a szabadságot, rohanhatsz Davidhoz! - és erősen belemartam a ruhámat szorongató karjába. Bill felszisszent, ahogy az ujjaim keményen belenyomódtak a húsába és biztosra vettem, hogy fájt neki, hogy lilás foltok képében majd nyoma marad, de nem különösebben érdekelt most ez. Szenvedést akartam okozni Billnek, akkorát, amilyen kínban én voltam. Végre elhúzta karját és az ajkát harapdálva, könnyben úszó szemekkel, kipirult arccal pislogott rám. De nem mozdult, így én löktem félre az útból, meglehetősen durván, hallottam, hogy a feje és a háta koppant a konyha ajtajában. De csak elcsüggedt lélegzettel konstatálta ezt
- Mit csinálsz?- szólt utánam, amikor látta, hogy felveszem a cipőmet és magamra kapok egy kapucnis pulóvert.
- Semmi közöd hozzá. Ha te nem mész el, akkor megteszem én!- nyitottam az ajtót.
- Ne hagyj itt!- ikrem ajka megremegett.
- Pedig azt fogom tenni. Gusztustalan vagy, látni sem bírlak. Remélem, mire visszajövök, már nem talállak itt. - köptem felé a szavakat lenézően, aztán jó hangosan rácsuktam az ajtót és meg sem várva, hogy a lift megérkezzen az emeletre, gyalog rohantam le a kihalt lépcsőkön.
A lakótelepen unalmas nihil honolt, pár kutyasétáltatótól és cél nélkül lődörgő embertől eltekintve, mindenki vagy otthon, vagy a városi szórakozóhelyeken múlatta az idejét. A kocsma is zárva volt, de nem is bántam, nem akartam magam mellé senkit sem. Az éjjel-nappalinál vettem egy kis üveg olcsó töményet, majd egy játszótér padján tábort verve ittam és dohányoztam. Na, meg viaskodtam magammal és őrlődtem a történtek miatt. Hogy lehettem ilyen béna, hogy nem vettem észre azt hogy Bill letért a közösen elképzelt jövőnk útjáról? Miért nem figyeltem jobban a jelekre? Miért álltattam magam azzal, hogy rendben mennek a dolgaink? A kérdések nem hagytak nyugodni, az éjszaka együttérzően betakart, az alkohol és a nikotin hű társaim voltak az önmarcangolásban. A könnyek pedig nem akartak elapadni.
Istenem, Bill! A legfontosabb voltál nekem, miért csináltad ezt? Miért nem voltam elég neked? Én nagyon nagyon szerettelek és megtettem amit lehet...szerintem...
Fogalmam sem volt, mihez kezdek ezek után, hogyan folytathatom tovább, nem akartam visszamenni a lakásba, de az italosüveg kiürült és elfogyott a cigim is, így kénytelen voltam. Részegség keringett bennem, megállíthatatlan agóniával egybekötve. Fájt a fejem, kiszáradt a szám, hányingerem volt, a lépteim tántorgóak, hektikusak voltak. Szerencsére csak pár háztömbnyire voltam az albérlettől. A parkolóban már elég rosszul éreztem magam, ábrák táncoltak előttem, izzadtam, a pulzusom gyors volt, a mellkasom is szorított. Sírni tudtam volna, de nem volt hozzá erőm. Aztán valahogy elvesztettem az egyensúlyomat és térdre esve elkezdtem hányni. Szánalmas módon a tenger sok autó és az utcalámpák fényei alatt öklendeztem az aszfaltra a megivott szeszt. Ilyen béna is csak én lehettem, így aztán totál semmi értelme nem volt elfogyasztani...
Léptek közeledtek gyorsan és álltak meg mellettem.
- Tom!
Lomhán eltöröltem az arcomra csapódott alkohollal kevert nyálat és lihegve a hang irányába sandítottam. Testvérem szobrozott felettem féltő kifejezéssel. A szemei élénk pirosak voltak a sírástól, a haja kócos, láttam, hogy remeg és sejtettem, hogy nem az éjjeli csípős hűvöstől.
- Jól vagyok, úgyhogy rá se kezdj, nem kell a nagyjelenet. - morogtam és ingatag mozdulatok közepette felálltam. Mindkét kezem szürkévé vált a parkoló porától, a ruhámon meg hányásfoltok éktelenkedtek. Nyomorultul éreztem magam és gondolom úgy is festettem.
Ikrem engedelmesen bólogatott és összeszorította az ajkait.
- Rendben.
Akkor pillantottam meg nála az utazótáskát. A szívem összefacsarodott és nagyon elkezdett belül fájni valami.
- Az szép, hogy máris Davidhoz igyekszel. Hát végülis azt ígérte, kettesben Berlinben kezdetek új életet.- jegyeztem meg akadozó nyelvvel. Bill elámult, hogy erről is tudomásom van. Egy másodpercre le is fagyott.
- Csak egy kósza ábránd volt. Davidé. Olykor mondott elérhetetlen terveket.
- Téged abszolút nem zavar, hogy a fickónak csak arra kellesz, hogy fel próbáljon néhányszor? Azokívül nős és ha ez napvilágra kerül, te szétcseszel egy házasságot! Nem hittem volna, hogy ilyen vagy...- folytattam tovább rosszallóan és nekidőltem a házfalnak.
Bill szelíden megrázta a fejét.
- Természetesen azt nem viselném el. David felesége nem tehet semmiről. Abbahagyom a tanfolyamot Drezdában, minden kapcsolatot megszakítok Daviddal és hétfőn beadom a felmondásom.
Azt hittem, rosszul hallok és nem értettem semmit sem. Tulajdonképpen örvendeznem kellett volna, hogy testvérem belátta mire megy ki a játék, de mégsem éreztem egy csepp megkönnyebbülést sem.
- Bravo. Ezek szerint az egész kiborító, drezdai gyötrelem tök fölösleges volt. Akkor mégis hova mész most?- dadogtam.
- Egy motelbe, itt van néhány utcányira. - ikrem szemeiben elszánt villanásokat láttam és egy kis vörös árnyalatot az arcán, ami hirdette, hogy komolyan gondolta mit mond.
- Hé, nehogy lelépj, nem gondoltam komolyan, amiket mondtam nemrég. Nem vagy gusztustalan és nem akartalak kidobni a lakásból. Az a mi közös albérletünk...- hördültem fel.
- Míg távol voltál, átgondoltam néhány dolgot és így lesz a legjobb. Rájöttem, hogy nem jó az irány, amerre haladok. Az is világossá vált, most mit akarok. Visszatérni Loitschébe, mert igazából ott voltam boldog és úgy hiszem, egyelőre ott kell keresnem az új célokat.
Bill kijelentésétől elborított a forró tagadás és a féktelen tiltakozás. Mintha az egyik legrosszabb forgatókönyv vált volna valóra.
- Ne! Csak ez ne csináld! Loitsche ismét? Ez a legnagyobb őrültség, ami csak létezhet!- vágtam ikrem szavába.
Bill ekkor lerakta maga mellé a telepakolt táskát, aztán minden indok nélkül teljesen váratlanul átölelt. Felgyorsult a szívem és nem is gondolkodva, szét sem nézve, jár e ott valaki, ösztönösen az ajkaihoz hajoltam és megcsókoltam. És ő visszacsókolt. Pedig pár perce hánytam, izzadt voltam és részeg. De Bill mindig elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Izgatottság lobogott fel bennem a gyötrő ittasságom mögött. Ujjaim átrohantak testvérem haján és magamhoz szorítva éreztem a bordáit, heves szívdobbanásait.
- És ha te is jönnél? Menjünk együtt haza! - kérte ekkor halkan, reménykedően Bill és eléggé lesokkolt ezzel.
Lenne annak értelme? Elhozná újra a régi érzelmeket? Eltűntetné a bizonytalanságát? Mi van, ha ez csak menekülés a David miatti érzései elől? Én még szerettem, ezer fokon égtem érte, de benne már nem voltam biztos.
- Nekem itt az otthonom és egészen eddig neked is itt volt.- bontakoztam ki dühösen az öleléséből.
- Lehetne minden úgy, mint egykor.- Bill hangja elrekedt a csalódottságtól.
- Azt Lipcsében is lehetne. Nem ezen múlik. A szerelmen múlik, amit egymás iránt érzünk és ami még itt van bennem. De benned ezekszerint nincs, ha fogod magad és visszamész oda, ahol már semmi keresnivalónk. Ha újrakezdjük, itt kezdjük újra, vagy sehol!
- Tom, légyszíves gondold át azért...- Bill megsimogatta az alkaromat, de én csak ridegen eltoltam a kezét és a zsebemből elővettem a kulcsaimat.
- Felejtsd el!
Bill rezignáltan pislogott felém.
- Kérlek...- és elkeseredetten ragyogtak a lámpák adta világosságban a szemei. Mint a gyémántok. Szentimentális tudom, de ezt hozta ki belőlem Bill. Csupa rendkívüli, ambivalens és romantikus gondolatot. És örökös lázas vágyakozást.
Láttam, milyen sápadt, sérülékeny, most kicsit meggyötört és még így is milyen csodálatos. Jobban szerettem Billt, mint bármit a világon. És fogalmam sem volt, hogy leszek képes elengedni.
- Ha neked már nem számít, ha eldobod, ha felégeted az egészet magad körül, ha hátrahagyod, akkor egyedül kell utaznod. Ez csakis a te döntésed. Szóval, ez esetben vigyázz magadra, oké?!
Olyan jó lett volna megcsókolni, de a szememet ellepték a könnyeim és nem akartam, hogy sírni és kínlódni lásson.
- Tom...- éreztem, hogy Bill felém néz, de csak makacsul benyitottam a lépcsőházba és anélkül, hogy akár egy pillanatra is hátrasandítottam volna, behajtottam magam mögött a kaput, ami halkan nyikordult, mintha ő is búcsút intene ikremnek. Persze nem rohantam egyből fel, könnyes szemmel, fojtogató, dacos sírással lecövekeltem a dohos, koromsötét lépcsőfordulóban és a kapu vastag, piszkos üvegén át láttam testvérem elmosó körvonalát várakozni. Még úgy öt percig, majd elindult és lassan távolodott. Elnyelte az éjszaka.
Ruhástól, cipőben aludtam el az ágyon, a részegségtől csak elvágódtam magatehetetenül. Arra emlékeztem, hogy többször felriadtam és a hajnali félhomályban tétován végighúztam tenyeremet a takarón, a párnán, de kihűlt volt és kietlen. Bill nevét suttogtam, aztán sírni kezdtem és így merültem zaklatott álomba. Valamikor délelőtt ébresztett fel egy türelmetlen csengetés. Először azt hittem, a képzeletem űz játékot velem. Másnapos voltam, kóválygott a fejem, fáztam és gyenge voltam, ki sem akartam nyitni, mert azt hittem, Alexék, vagy neadijisten Maite tiszteltek meg kéretlen látogatásukkal. De mivel a csengetés nem szűnt meg, sőt kopogás is társult hozzá, csak kiballagtam az ajtóhoz halkan káromkodva egy cigivel a számban.
Legnagyobb döbbenetemre Daviddal találtam szembe magam. Öltönyben, jól fésülten, parfümtől illatozva.
- Szia, te meg mit akarsz itt?- a dühöm máris a torkomat kezdte kaparni, de ezt leplezve meggyújtottam a cigarettát és szemtelenül a férfi arcába fújtam a füstöt.
- Szia, Bill itt van?- tért a lényegre David.
- Nincs. - félrepillantottam, hogy David ne érzékelje, ahogy összerezzentem ikrem nevének említésére.
- Nem jelent meg a drezdai szállásán és elérhetetlen telefonon. Tudsz róla, merre mászkálhat?!- érdeklődött David kimérten.
- Hát sajnos fogalmam sincs.- mondtam flegmán, mire a férfi elvesztette a türelmét.
- Na ne hantázz, te kretén! Ki vele, hol a testvéred! Mégis mit képzel? Egy vagyont fizettem ezért a tanfolyamért, nem teheti meg, hogy csak úgy kámforrá válik?!
- Pedig megtette ezek szerint. A mobilját meg kár hívogatnod, ugyanis tegnap összetörtem, mikor veszekedtünk. Az olyan felforgató tényezők miatt, mint te.
- Miről beszélsz?- tárta szét a kezét értetlenkedve David.
- Nem kell játszanod a hülyét, mert tudok róla, hogy rányomultál, fűzted az agyát és olyanokkal kábítottad, hogy leléceltek Berlinbe, holott csak egyszer-kétszer le akartál vele feküdni és kész. Ocsmány dolog ezt csinálni, mind Billel, mind a feleségeddel...Szerencsére Bill is rájött erre.
David zavartan megköszörülte a torkát és fülig vörös lett.
- Ez végképp nem a te dolgod. Inkább áruld el, merre találom Billt!
- Bill befejezte veled, világos? Tőlem nem fogsz infóhoz jutni arról, hogy hova ment. Fölöslegesen jöttél el idáig. - végigszívott cigim csikkjét David lába elé hajítottam megvetésem jeléül, amit ő felháborodva rúgott arrébb.
- Megkeserülöd, ha rájövök, hogy az egész mögött a te kavarásod áll!
Ha nem lettem volna rettenetesen szomorú az előző napiak miatt, talán fel is nevetek, annyira nem volt hiteles David fenyegetőzése. De inkább csak elsodort az újabb gyűlölet hulláma, amit ez iránt az ember iránt éreztem.
- Nem kellett kavarnom ahhoz, hogy Bill jobb belátásra térjen. Akinek egy kis esze is van, messzire elkerül téged.
- Azért sértegetsz, mert irigy vagy rám. Te hitvány gyári munkásként sosem leszel ilyen szinteken, mint én, ez a nagy helyzet. Nem is tudom, mit pazarolom rád az időmet. Azért az hihetetlen, hogy ikrek vagytok, Bill kedves és jó ember, te meg egy valóságos seggfej vagy!
- Igen, Bill jó és még jobb lenne, ha alattad feküdne, mi? És nem tagadom, én egy seggfej vagyok, de nem nagyobb, mint te! Te egy öntelt, lelketlen szemétláda vagy,  ráizgultál a testvéremre és trófeának akarnád. És most itt vergődsz, mert nem jött össze. Remélem, sosem találod meg Billt. Húzz el innen!- ezzel David orrára csaptam az ajtót, aztán elfogyott tettetett fölényességem, erőtlenül lerogytam az előszoba padlóra és elárasztottak a fájó képzetek.

Égig szálló sóhajok

Reggel erős hányingerre és hidegrázásra ébredtem, a fejem is kóválygott. A hajnal fényei viszont nem kegyelmeztek és kíméletlenül beférkőztek az albérlet falai közé, elhozva a valóság keserű tényeit. Sóhajtozva ültem fel az ágyban és pillantottam a körülöttem elterülő rendetlenségen. Zsebkendők, öngyújtó, tele hamutartó, poharak és egy kiürült italosüveg hevertek az asztalon. Valamint egy doboz óvszer. A gyomrom azonnal liftezni kezdett, Maite hozta és ha jól emlékszem, végül nem is használtuk. Legalábbis mertem remélni. Kaotikus emlékeim között lebegett a kép, ahogy nevetgéltünk valami butaságon, szólt egy dal a zenecsatornán, aztán Maite az ölembe ült itt az ágyon. Arra is emlékeztem, amint teljesen részegen csókolóztunk és igyekeztünk megszabadulni a ruháinktól. Remegő kezekkel húztam magam elé a dobozt...Még csak fel sem volt bontva.
Fájni kezdett a hátam és a mellkasom és mintha egy szikla gördült volna le a szívemről. De a lelkiismeret-furdalás így is durván belém mart, mert akkor sem egyedül töltöttem az elmúlt órákat, hanem egy lánnyal és hogy nem történt köztünk semmi, az csakis az ittasságunknak volt köszönhető. A telefonom a nadrágom mellett volt a földön, gyorsan felkaptam és láttam, hogy üzenetet jelez. Megnyitottam és az előbbi szikla jóval nagyobb formában tért máris vissza belém, mert Bill írt nekem valamikor hajnaltájt.
SZIA TOM. NEM TUDOK ALUDNI, MERT FOLYTON ARRA GONDOLOK, HOGYAN RONTOTTAM EL EZT A CSODÁSNAK ÍGÉRKEZŐ ESTÉT ÉS A MÁSNAPOT. SÉTÁLNI SZERETTEM VOLNA VELED A VÁROSBAN, ELJUTNI AZOKRA A HELYEKRE, AHOVÁ EDDIG NEKEM SEM VOLT IDŐM ÉS EGYEDÜL NEM IS TŰNT JÓ ÖTLETNEK. DE HA TE ITT VAGY, MINDEN MÁSKÉPP LETT VOLNA. HISZEN VELED MINDEN PERC FELEJTHETETLEN. NEM TUDOM, MIT ÍRJAK, A SZAVAK NEM FESTIK LE MENNYIRE SAJNÁLOM. KÉRLEK HÍVJ, VAGY ÍRJ MAJD HA FELÉBREDTÉL. HOGY TUDJAM, NEM HARAGSZOL RÁM. NAGYON SZERETLEK, HIÁNYZOL.
- Francba. - fújtam ki a levegőt gondterhelten és csak bámultam a mobilom kijelzőjét. Egyik részem már régen megbocsátott ikremnek, a másik oldalam viszont nem felejtette el a tegnap látott kis jelentet Billel meg Daviddal a hotel bárjában. Egész nap sétálgatni, mi? Elvileg Bill azért nem tudott hétvégén hazajönni, mert halaszthatatlan értekezleteken kellene részt vennie, akkor mégis hogyan szeretne drezdai felfedező utat velem? Kicsit kuszának és magyarázkodósnak éreztem az sms sorait. Éppen azon tanakodtam, mit is írjak erre vissza, mikor hangokat hallottam a konyha irányából és akkor vettem észre, hogy Maite táskája és a ruhái is az asztalon hevernek. Jó ég, már azt hittem lelépett! Már nem akartam, hogy ott legyen, egyedül szerettem volna lenni és összekaparni macskajajos, szétcsúszott önmagam, ezért kikászálódtam az ágyból, magamra kaptam egy nadrágot és egy pólót, majd rágyújtottam és kimentem a konyhába.
- Jó reggelt!- Maite korántsem látszott annyira megtépázottnak, mint én. A tegnap viselt pólómban sürgött-forgott a tűzhely előtt. Ha jól láttam, tükörtojást készített, a kávé meg már lefőtt, illata betöltötte a helyiséget. Mint egy idilli, romantikus reggel. Sürgősen be kellett ezt szüntetnem.
- Szia. - viszonoztam a köszönését komor képpel.
- Kialudtad magad?- kérdezte kíváncsian a lány.
- Nem és pocsékul vagyok. - vágtam rá morcosan.
- Ülj le, a reggeli már kész, evés után mindent más színben látsz majd. - ajánlotta a lány, de én nem akartam ezt. Úgy véltem, minden másodperccel jobban belegabalyodok ebbe az egészbe. Maite leginkább egy makacs rágógumira hasonlított, bár édes volt, de túlon-túl levakarhatlan.
- Hát azt kötve hiszem.
Maite felnevetett.
- Csak nem a tegnapiak miatt vagy elkenődve? Kicsit sokat ittunk, azért nem jött össze neked, de ne hibáztasd magad. Majd legközelebb...
- Nem lesz legközelebb!- vágtam a szavába elszántan.
Maite nevetése szó szerint megfagyott.
- Hogy mondtad?
- Nekem kapcsolatom van. - mondtam kerülve a szemkontaktust és gyorsan végigszívtam a cigimet, aztán elnyomtam az asztalon lévő hamutartóba.
- Nahát, de érdekes, erről eddig nem beszéltél. Tévedsz, ha azt hiszed, be is veszem ezt a hülyeséget, ha lenne valakid, arról Alex-ék tudnának. - csóválta a fejét értetlenül és dühösen Maite.
- Miért avatnám be őket a magánéletembe? Hogy belebarmoljanak? Alex, Reiner és Emil csak amolyan haverfélék, de a bizalmam irányukba nulla. - jelentettem ki.
- Oké és ha nem vagy szingli, hogy-hogy még sosem látta senki sem a te híres barátnődet?!- tett fel egy újabb kérdést Maite és egyenesen az arcomba bámult.
- Mert egy messzi városban van jelenleg, ott jár iskolába. - nyögtem ki végül belepirulva a sok össze-vissza locsogásba.
- Szerintem hazudsz és le akarsz rázni! - akadékoskodott Maite.
- Nem hazudok. Van valakim, és nagyon szeretem. Te meg azt hiszel, ami akarsz, nekem mindegy, a lényeg, hogy köztünk semmi olyan nem lesz, amire te gondolsz.
Maite gúnyosan és elégedetlenül elhúzta a száját. Nyilván másra számított a tegnapiak fényében. Pedig nem ígértem neki semmit, csak hagytam, hogy sodorjanak az események hullámai, de hála az égnek túl részeg voltam, hogy komolyabb dolgok is megessenek.
- Hát tegnap nem az látszott, hogy odáig volnál a csajodért.- dohogta.
- Ami tegnap történt csak egy részeg tévedés volt. És most kérlek, menj el!- mondtam halkan.
- Tévedés? Az inkább te vagy! Ismeretlenül is szánom a nődet, mert jó nagy rohadék vagy Tom. - szitkozódott a lány, miután néhány másodpercig csak állt ott, de én rá sem néztem, így felfogta, hogy nincs más lehetősége, mint eltűnni. Haragos léptekkel a szobába sietett, hogy felöltözzön, én addig a konyhában maradtam, és már csak a bejárati ajtó csapódott utána, úgy tíz perc múltán.
Beláttam, hogy bunkó voltam és egy egész kicsit sajnáltam is. De Maite csak egy lány volt, se több, se kevesebb, egy a sok közül, aki alaposan kisminkelve, fullasztó parfümfelhőben, rövid ruhákban, idegesítő nyomulással keringett a közelemben. Helyes volt a maga módján, de soha egyetlen percre sem akartam tőle semmit sem.
A következő hét meglehetősen fura érzésekkel telt. Billel mindennap sokat beszéltünk telefonon és rengeteg üzenetet is váltottunk. Nem győzött bocsánatot kérni a félresiklott drezdai dolog miatt, mardosta a bűntudat és ezt mindig mondta is. Én igyekeztem megbocsátani, átlendülni ezen, de az agyamba mindig befurakodott a kép, ahogy ott üldögélnek édeskettesben azzal a tetű, bájgúnár Daviddal abban a hülye bárban. Persze ezt Bill nem tudta, neki nem árultam el, hogy láttam őket, így csak belül tépelődtem, ami nem volt egy jó érzés. A gondolataim elől a munkába rohantam, az legalább lefoglalt.
Maite természetesen panaszkodott és sztorizott Alex-éknek, akik mint a keselyűk, csaptak le rám a kocsmában, mikor összefutottunk. Szinte követelték, hogy meséljek a barátnőmről, mert milyen már, hogy titkolom előlük. Hogy lekopjanak rólam, zavart ábrázattal elhadartam egy kitalált sztorit egy évek óta ismert, most éppen egy távoli városban tanuló lányról, akinek fekete, hosszú haja van, sötét szempillákkal árnyékolt barna a szemei, gyönyörű mosolya, csodálatos arca, nagyszerű lelke és mindent imádok benne. Egy lány, aki úgy tökéletes ahogy van és az egekig visz engem.
Alex, Emil és Reiner idiótán röhögtek és szentimentális idiótának kiáltottak ki, én meg rájöttem, hogy végig Billről beszéltem nekik, csak ők ezt nem sejthették és én is csak utólag világosodtam meg. De nem bántam hogy, a mesébe csomagolt igazságot adtam elő.
Bill nagy meglepetést okozva azon a hétvégén hazajött. Pénteken már mondta, hogy ugyan csak egy napra, de haza ugrik. Kétkedve fogadtam, a szívem rögtön ezer fokra forrósodott, a testem már automatikusan izgalomba került, de nem akartam beleélni magam az ígéretekbe, hiszen abból jutott bőven mostanában és mégsem lett belőle semmi. De ezúttal nem volt semmilyen háríthatatlan akadály, mert ikrem szombat kora délután a saját lakáskulcsával nyitotta ki az ajtót. A zajra döbbenten pattantam ki az ágyból és nem hittem a füleimnek, mivel arról volt szó, hogy csak este érkezik. De nem a képzeletem szórakozott velem, Billt csakugyan ott találtam a kis előszobában, néhány csomagja kíséretében.
Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Zúgott a fülem, perzselt a szívem, ahogy megláttam. Mintha nem is ment volna el, akkor úgy éreztem. Állt ott kicsit félszegen, fáradtan, sápadtan, egy cipzáros pulóverben, fekete farmerben. Önmaga volt és így volt csodálatos, semmi túlzott, felesleges festék, sem David hülye ráerőltetett ruhái.
- Szia Bill! De jó hogy már itt vagy. - borultam örömmel a nyakába, beszívva illatát és beleszédülve sötét hajszálai cirógatásába.
- Szia, én is örülök, hogy itt lehetek. - suttogta testvérem és viszonozta a szoros ölelést. Így álltunk vagy egy percig. A szívem nyugtalanul dübörgött és felizzott bennem az izgatottság. Megcsókoltam Bill száját, megsimogattam az arcát. Mosolygott és ettől mély, szelíd szeretet terítette be mindenemet. És nyugalom. Most már itt van Bill, semmi rossz nem eshet meg.
- Mintha azt mondtad volna, hogy este jössz. Ha szólsz, hogy hamarabb leszel itt, kimegyek eléd a buszpályaudvarra.- mondtam neki, miután kibontakoztunk az ölelésből és a szobába vittük a holmiját, majd elkezdtünk kipakolni.
- Nem busszal jöttem, David hozott el. - mondta erre testvérem könnyedén, de meg is bánhatta őszinte vallomását, mert hirtelen elnémult és csak nézett rám, várva mit reagálok.
- David?- kérdeztem vissza és lenyeltem a félténység feltörő erejét, ami feszítette a torkomat és zsibbadt, szédülésszerű érzéseket keltett bennem. Ökölbe szorult a kezem olyan erővel, hogy rövid körmeim a tenyerembe fúródtak, szerencsére a pulóverem ujja eltakarta a dühös cselekedetemet.
Bill bizonytalankodva bólintott és sebesen elfordult az ágyra felhalmozott holmijai takarásába.
- Hát igen, autóval csak kényelmesebb és gyorsabb. - a hangom, bár rekedt volt, de higgadt, vagyis ezt színleltem, mert belül ennek az ellenkezője játszódott le. De nem akartam balhét emiatt a tökfej David miatt.
- És dühös vagy még? Tudod, azért, hogy a múlt heti találkozás nem a tervek szerint alakult. - váltott témát Bill.
- Hiszen a telefonban is elmondtam, hogy nem haragszom. Már úgysem változtatunk a történteken. - válaszoltam erre én és leültem az ágy szélére. Bill is leült és lopva rám sandított.
- Olyan hihetetlen, hogy fogtad magad és elutaztál Drezdába..
- Hallgatni kell a belső hangokra Bill! Nekem azok akkor azt suttogták, hogy látogassalak meg.
- Istenem! A szívem majd megállt, mikor feltűntél a hotel előcsarnokában. Olyan szürreális volt! - idézte fel az egy hete megtörtént esetet Bill nosztalgikus arckifejezéssel.
- Igen, láttam hogy meglepődtél, de légy nyugodt, mert én is. Olyan nagyon más voltál! Csak bámultalak és egymásra torlódtak a gondolataim. Ki ez a különleges idegen?
Bill fájdalmasan összeráncolta a homlokát.
- Kérlek szépen, ne gondolj rám így! Én akkor is ugyanaz voltam, mint mindig, csak a körülmények...
- Meg a drága főnököd...- megfogadtam, hogy nem hozom szóba azt az alakot, és ezt az ígéretet tartani is akartam, így inkább lakatot tettem a számra.

Bill is csak hallgatott sokáig maga elé bámulva. Számomra kicsit bánatosnak tűnt.
- Teljes szívemből sajnálom. Mindent...
Nem teljesen értettem.
- Mi mindent, Bill?!
Ikrem erre hevesen tiltakozva megrázta a fejét.
- Az egész drezdai dolgot. Nem hiszem, hogy ez az iskola nekem való, de hagyjuk és beszéljünk másról!
Rossz érzésem támadt.
- Szerintem meg jó a téma. Megbántad, hogy elmentél tanulni Drezdába? - érdeklődtem és megragadtam Billt, ahogy ki akart hátrálni a szituációból és fel akart állni az ágyról.
- Túl nehéz, nem vagyok elég okos hozzá és nem tudok belerázódni.- válaszolta testvérem.
- Csak ennyi? - kicsit megszorítottam ikrem karját, és igazán nem akartam durva lenni, de lehet sikerült, mert Bill rémülten nézett rám egy pillanatra. Igazából nem tudtam, minek tulajdonítsam ezt a pánikszerű ijedtséget.
- Igen, hiszen az iskola lényege a tanulás. - vágta rá rögtön Bill, mire én enyhítettem a szorításomon és könnyen ki tudott volna bújni az ujjaim alól, de maradt és titokzatos, aggodalmat keltő tekintettel vizslatott engem. De nem szerettem volna többet és sötétebbet beleképzelni a helyzetbe.
- Le akartam szedni rólad azt a sok átkozott festéket. - suttogtam végül megtörve a csendet és szédülve a Bill szemei okozta izgatottságtól.
- Végső soron le is szedted...- vágta rá ikrem sokat sejtetően mosolyogva.
Rögtön visszaidéződött a hotelszobában történt őrjítő pár perc, Bill leplezhetetlen izgalma, íze ajkaimon, bőre illata, tapintása, ahogy izzadtan hánykolódik attól, amit vele tettem, ahogy nyögdécsel...Már attól felhevültem, hogy erre gondoltam, a férfiasságom kemény lett.
- Annyira őrült mód vágytam rád, erre neked vissza kellett menned a tárgyalásra...
- Most viszont nem megyek sehova. - szólalt meg Bill eltökélten.
- Nem is engednélek. - hajoltam közel hozzá, hogy végre rendesen megcsókoljam és megmutassam, mennyire hiányzott.
A délután meghitten telt, felhívtuk nagyit és anyát, később közösen főztünk Billel. Este még klasszabb volt, egymás karjaiban fekve néztük a tv-t, beszélgettünk, csókolóztunk. Ki akartam élvezni, hogy Bill gyengéden hozzám tapad, hogy meleg lélegzete simítja végig a nyakamat, hogy hallhatom a hangját, hogy bármikor megölelhetem, megérinthetem, nem csak egy fakó ábrándkép, amit egyedül töltött estéimben vetítettem magam elé, míg ő Drezdában volt.
Úgy éreztem, miénk a világ, miénk az idő összes perce, ezért nem siettünk semmivel, mégis hamarosan ezen terveink a kútba hulltak és éhes csókban forrtunk össze, miközben lázasan egymásba feledkezve, csukott szemekkel szabadultunk meg a ruháinktól. A minket fedő vékony póló és melegítőnadrág nemtörődöm módon repült a padlóra, csakúgy mint az alsóneműnk. Rövidesen mindketten meztelenek voltunk, úgy feküdtünk a párnáink hűvösében. Összeszorult a torkom és nem tudtam máshova irányítani a tekintetemet, csak ikrem irányába, úgy vonzott, mint ezer mágnes. Mintha sok-sok év nehéz nélkülözése múlt volna el egy csapásra felettem.
Bill olyan hibátlanul szép volt törékeny testével, porcelánfehér bőrével, amit a tetoválásai még inkább sápadttá változtattak. Minden gondolat kifutott a fejemből, melegem lett, a szám kiszáradt, ahogy végignéztem rajta és láthattam kőkemény férfiasságát, ami ugyanúgy várta az érintéseket, mint az enyém és nehéz volt nem rögtön a lényegre térni.
- Azt hittem, sosem jön el ez a nap, hogy újra mellettem legyél. - suttogtam neki megilletődve és ajkamat az ő ajkára tapasztottam. Máris mosolygott, míg szemei vágytól elködösülten csillogtak.
- Nem tudom elmondani, mennyire hiányoztál és mennyire kívánlak. Drezdában alvás helyett éjjelenként rólad fantáziáltam...
- Ahogy én is csak rád gondoltam. És azok a gondolatok...- felsóhajtottam, de ajkam nem hagyta el Bill ajkát. A nyelvem benyomtam a szájába és az ő nyelvéhez simítottam. Sóhajjal, kis remegésekkel reagálta le és azonnal vissza is csókolt.
- Mik voltak a gondolataid?- érdeklődött halkan és kissé szemérmesen.
Most én mosolyogtam bele a csókba.
- Megmutatom...
Ikrem lelkesen bólogatott, ahogy felékerekedve, végtelennek tetsző csók közben lágyan cirógattam végig a bőrének minden centiméterét. Ő is hozzám ért, izzadt tenyere szelíd simogatás képében elsuhant a hajtincseimnél, arcomnál, nyakamnál, a mellkasom és hasam tájékán. Percek múltán ujjai megállapodtak ágaskodó férfiasságomnál, Az érzéstől tehetetlenül felnyögtem és legördültem a hátamra, aztán hagytam, hogy megérintsen, ahogy csak ő képes rá. Először kínzóan lassan, majd kicsit gyorsabban, egyszerre finoman és határozottan, a testem minden jelzését értve és olvasva.
Égetőek voltak a mozdulatai, a ritmus ami köztünk azonnal életre kelt, de lassítottam, mert nem akartam, hogy idő előtt véget érjen, amire annyit vártam. Őrjítő volt ez a lassabb mozgás is, csak ziháltam és sóhajtoztam, míg ő szintén hangosan vette a levegőt, az ajka hihetetlenül forró volt. Váratlanul elhajolt az arcomtól és kérdezni sem volt időm, csókjaival beterítette a nyakamat, mellkasomat, hasamat. Felkönyököltem és figyeltem, ahogy ajkával haladt ágyékom felé, nedves nyálcsíkot hagyva felhevült bőrömön.
- Bill...- csak ennyit voltam képes kinyögni, ahogy ajka és a keze egyszerre vette birtokba a férfiasságomat. Mohó volt, kiéhezett, akárcsak én. Visszahanyatlottam az ágyba, ahogy a kéj végighasított a gerincemen. Annyira jó volt, a testem heves reakcióval adott választ, mindenem összerándult és teljesen leizzadtam. Bill hajába túrtam és lágyan simogattam fekete tincseit, közben a csípőm ugyanúgy mozdult, ahogy az ő ajkai és a keze.
Bill el akart vinni a végsőkig, tudtam és éreztem, önzetlenül engedte, hogy megragadjam a haját és mélyen nyomjam ágyékomat az arcához, csak kicsit köhögött, ettől visszavettem kábult elragadtatásomból, pedig nagyon nehéz volt. A nyögéseim hangossá váltak, szikrák éledtek fel bennem és indultak el a legérzékenyebb pontom irányába, úgy éreztem pár perc és megsemmisít a gyönyör. De én is örömet akartam neki okozni, ezért kissé arrébb húzódtam, mire ikrem értetlenül pillantott rám. Remegett mindene, verejték ragyogott a homlokán, akárcsak a nyál az ajkain és az én férfiasságomon is.
- Rosszul csinálom?- kérdezte elfúló hangon.
Kínomban felnevettem és néztem a feketére festett körmeit a szerszámomnál. Vörösesség kúszott az arcomra, gyomrom ugrott egyet, a szívem a fülemben lüktetett.
- Dehogyis. Minden amit teszel tökéletes. Már-már túl jó...Viszonozni szeretném...- és levegő után kapkodva, engedély kérően csókoltam meg ikrem száját. A saját ízem sóssága kenődött az ajkamra, ez kicsit bizarr volt, de nem érdekelt, Bill nyelvpiercingje annál inkább, jó volt érezni, ahogy újra és újra a nyelvembe ütközik. Valódi mély csók volt ez, és olyan jó, ahogy az is, hogy a verítékes bőrünk egymáshoz ért. Szorosan.
A légzésünk hamar szabálytalan lett az élvezettől, Bill erősen ölelt és én is őt, mindkettőnk férfiassága kemény volt, ahogy egymáson feszült. Testünk a másik teste felé mozdult ütemesen, megdönthetetlen érvként szólva, amellett, hogy engedelmeskedjem ösztöneim mind sürgetőbb utasításának.
Csókjaim célratörően tértek át ikrem ajkáról a nyakára, onnan mellbimbóira, köldökére és ágyékára. Bill megugrott, ahogy szám érintését megérezte az érzékeny területen. Rápillantottam és láttam, hogy zihálóan lélegezve, összpontosítva figyel engem. Kéjjel telten elmosolyodtam és végig húztam tenyerem testvérem csípőcsontjain, egyik combján, felfedezve az ott lévő puha,vékony bőrt. Majd átsimítva a sötét szőrön, kézbe vettem férfiasságát, és ajkaimmal is megérintettem. A meleg, kemény testrész erőteljesen pulzált ahogy nyelvemmel megnyaltam a teljes hosszán, megízlelve a sós cseppeket, amik a nyálammal keveredve az ujjamra csordultak. Izzadtság folyt a szemembe, összeszűkült a gyomrom a felhevültségtől. És éreztem, hogy csinálnom kell tovább. Ajkaim és kezem diktálta ritmikus mozgástól Bill nyögdécselve megborzongott és suttogva, szenvedélyesen mondta ki a nevemet, mindkét tenyere a vállaimra került és ő is mozogni kezdett.Tudtam, hogy teljes izgalomban van és hogy nem is sok mozdulat kellene átlökni őt az extázisba, talán örült is volna neki, de engem majd szétvetett a zaklatott vágy, szinte szomjaztam rá és a lehető legjobban érezni akartam őt.
Őrülten verdeső szívét, levegőért küzdő mellkasát, izzadt arcát, amire rakoncátlan hajszálai ragadnak, félig nyitot száját, belém kapaszkodó karjait, nyögéseit, és egybeolvadva azt a szavakba nem önthető ismerős, egekbe repítő érzést, a nedves, rejtelmes sötétséget, amibe mind a ketten belehullunk és elveszünk.
- Akarlak..- minden tagomban reszketve, szédülve megszakítottam az érintkezést, hogy az éjjeliszekrényhez hajolhassak a tesápolós flakonért. Bill már tudta, mi fog következni, kába mosollyal vette tudomásul, hogy testemmel betakarom őt, majd ujjaimat síkossá téve a krémmel kenem be a lába között helyet. A mozdulattól bukfencet vetett a gyomrom és még mindig zavartan vörös lettem, Bill arca is kipirult, szemei le-lecsukódtak, alig hallható sóhaj szökött ki tőle, ahogy az ujjaim egyenként óvatosan belemerültek. Bill kissé felszisszent és akaratlanul is ellenállt, de már ismertem annyira, hogy tudjam ez csak rövid ideig ilyen. Szűk, csúszós forróság vett körbe és ettől hideg veríték ült ki a homlokomra és a hátamra, férfiasságom mereven sóvárgott a továbbiak után. Csókolni kezdtem ikremet, kiszáradt ajkaink összetapadtak, nyelveink kergetőztek, végtelennek tűnő játékot folytattak, míalatt az ujjaim vigyázva belehatoltak egy szabályos ütemet alkotva és ehhez ikrem csípője is csatlakozott. Rekedten sóhajtva, tolta magát alám és ezen megkönnyebbülten mosolyogtam a gyönyör függönyén át. Ő is akarta! Akart engem! Én meg annyira fel voltam izgulva, hogy nem tudtam tovább várni, kihúztam belőle az ujjaimat és reszketeg mozdulatokkal nyomtam testápolókrémet a szerszámomra. Persze hűvöskés volt, de ez semmi sem volt az engem lassan éve elemésztő tűzhöz képest. Beharaptam az ajkam, ahogy bekrémezett tenyerem sietve, de teljesen végigért a férfiasságomon, ikrem némán nézte mit csinálok és hol piros, hol fehér színben játszott gyönyörű arca.
Én pedig szavak nélkül, de minden szívemben lakozó szeretetemet ráterítve feküdtem ismét felé és ott voltunk olyan ambivalens módon közel egymáshoz. A gyümölcsillatú krémen túl is éreztem az ikremből áradó hőt, legintimebb részem már-már belefúródott. A hideg és a meleg futkározott a hátamon és nehezen csillapítható rezdülések uraltak, ahogy Billt is.
- Szeretlek, Tom!- szólalt ekkor meg Bill.
- Én is szeretlek.- vágtam rá elgyengülen megsimogatva a haját.
Vigyázva nyitottam őt meg, eggyé váló testünkkel egyetemben a tekintetünk is összefonódott és másodpercekig csak elmélyülten néztem az egyszerre kéjesen, egyszerre kicsit fájdalmasan örvénylő barna szempárt, ami nekem a legtöbbet ért a világon.
- Bocsáss meg. - dadogtam érzékelve, mit okozok és megfékezve vehemens mozdulataimat.
Ezek után elfogytak a szavaink, csak a tetteink beszéltek egy lágy, de határozott nyelven.
Bill elnézően pislogott, ágyéka szinte az enyémbe olvadt, ujjai elsuhantak az állkapcsomnál, majd ajkamon és nyakamon. És a szájához húzott. Én közben egyik kezemmel testünk közé férkőztem és megmarkoltam hímtagját, majd a csípőmmel szinkronban kezdtem el mozgatni rajta a kezem.
Ettől a zsigerből érkező cselekedetemtől Bill ajka lihegve szétvált, szemei lecsukódtak, majd olyan vékony résben nyíltak fel, hogy csak a szeme fehérje látszott. Hamar együtt kezdtünk mozdulni, meglehetősen vadul. Hangosan és egyszerre nyögtünk a másik szájába, és ez még tovább forralta a véremet. Nem sok idő kellett hogy a kontroll kicsússzon az irányításom alól, telhetetlenné váltam, nem voltam gyengéd már, mélyre hatoltam, szinte odaszegeztem Billt a takaró és párnáink közé, de nem láttam, hogy fájna neki. Ugyanúgy moccant mint én, mintha áramütés cikázott volna át rajta. És ugyanez az érzés hatalmasodott el rajtam is. Ugyanaz a féktelen nagy hevesség. Ennek tengelyén mozogtunk ketten, de egy ritmussal. Izzadtságban fürdött mindenünk, nyögéseink felbolygatták az albérleti szoba csendjét.
A kezem pedig mintha egy lett volna Bill lüktető férfiasságával. Tisztában voltam vele, hogy ez annyira leírhatatlanul jó, hogy nem bírom sokáig. Akkora izgalomban voltam, hogy nem lehetett elhúzni és hiába lassítottam le a mozgást, nem segített már, de mintha éreztem volna, hogy közeleg az ő csúcspontja is és egyszerre akartam átélni vele.
- Bill...- suttogtam csak úgy magamnak a nevét és ahogy ránéztem örömben úszó gyönyörűszép arcára, hallottam a hangjait, éreztem keménységét és hozzám ismétlődően csapódó ágyékát, egyenesen arra az útra terelt, ahová testvérem is éppen belépett. A teste hangos nyögések közepette megdermedt, arcát hajamba rejtette, kezeit vizes hátamra csúsztatta és elsodródott az extázissal az én érintéseimtől, az ujjaim között. Éreztem, ahogy izmai összeszorulnak a férfiasságom körül és hihetetlen, de ugyanebben a percben vett engem is szárnyaira az öröm.
Felnyögtem, ahogy végigsöpört rajtam a mindent felülmúló érzés, ami elmosott, mint a tengervíz, hogy aztán csak ráboruljak Billre levegő után kapkodva és minden részemben remegve. Rajta is erős reszketéseket éreztem, két tenyere még a hátamon volt és kimerülve, levegőhiánnyal harcolva, izzadtan ölelt át jó néhány hosszú percig. El sem hittem, ami történt, évek óta erre vágytam.
- Erre most nem találok szavakat. Ez volt a legjobb szeretkezés, amiben valaha életem során részem volt. Úgy értem, mindig nagyon jó veled, de most...te és én egyszerre élveztünk el...- szólaltam meg akadozó nyelvvel, amint újra működni kezdett az agyam és kicsit lecsillapodott a tetőfok okozta révület. A szívem fájt még, ahogy sebes ütemet vert, a hasam, ágyékom környéke krémmel és ragadós folyadékkal volt átitatva, szám ragadt, úgy kiszáradt, a piercing karikám pedig megint felsebezte, de ikrem ajka és álla is vérpiros volt a néhány erőteljesebb csóktól.
- Mert ügyes vagy és értesz hozzám. -tette hozzá ikrem.
- Benned milyen érzések voltak? -érdeklődtem.
- Ami benned is. Hogy mennyire kimondhatatlanul jó, hogy a tiéd vagyok. Ugyanazt és ugyanakkor éltem át, mint te. - éreztem, hogy Bill hitetlenkedve mosolyog.
- Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. - csókoltam bele a vállába ünnepélyesen.
- Igazán?- kérdezett vissza szórakozottan Bill.
- Azért mert egymásnak vagyunk teremtve!- válaszoltam azonnal és csak cirógattam Bill egyik alkarját. Ikrem nem szólalt meg, csak bólintott és én is hallgattam egy kis ideig. Akárhogy nem akartam, de a múlt héten megesett történet jutott eszembe. Bill, meg az a nagyzolós David...A lelkem kicsit összefacsarodott és arra gondoltam, fel kellene hoznom valahogy és rákérdezni, mi is volt pontosan, aminek szemtanúja voltam. De végül mégsem tettem fel az engem nyugtalanító kérdéseket. Az ablak fele sandítottam, jó alaposan beesteledett, de mintha mi az időn kívül rekedtünk volna, izzadt, szétdúlt ágyunk szigetén.
- Mit szólnál, ha nem mennék vissza Drezdába? - kérdezte teljesen váratlanul Bill.
Erre abszolút nem számítottam.
- Te mit szeretnél?
Bill vállat vont és tanácstalankodva rám nézett.
- Fogalmam sincs. De egyáltalán nem érzem jól magam Drezdában.

Adtam egy puszit a homlokára és bátorítóan magamhoz vontam.
- Én lennék a legboldogabb a világon, és szívesen mondanám, hogy maradj, de nem akarok önzőnek látszani. Azt kell nézni, mit nyersz, ha végig viszed ezt a tanfolyamot, lesz egy végzettséged, amivel sokra mehetsz és feljebb léphetsz a munkahelyi ranglétrán is. És a nagy részén különben is túl vagy, hamarosan befejezed és akkor nem kell már elválnunk egymástól. Természetesen, ha totál elment a kedved Drezdától és nem folytatod, azt is megértem...
Testvérem egyetértően biccentett.
- Igazad van Tom. Milyen ostoba vagyok, feladnám a cél előtt! Csak annyira nem jó ott nekem és nélküled sok ilyen gondolatom van. Ne haragudj, hogy ilyenekkel fárasztalak. - szabadkozott zavartan, mire válaszképpen átöleltem.
- Abszolút nem vagy ostoba és normális, ha honvágyad van. Én is rohadtul nehezen viselem ezt, de ki kell még kicsit tartanunk.

Nyilván százszor jobb lett volna, ha a maradást választja, de akkor semmi érteleme nem lett volna az eddigi kínlódásnak.
Bill karjai körém fonódtak és vett egy nagy levegőt.
- Majd összeszedem magam.
- Tudom. Erős vagy, Bill.
Az a hétvége elmondhatatlanul nagyszerű volt, mint egy álom. Hajnalig beszélgettünk, vasárnap kávéval ébresztettem Billt, délelőtt még sétáltunk a környéken, együtt mentünk nagybevásárolni, főztünk is és szerettük egymást. A szívem szárnyalását azonban súly kezdte nyomni, amikor kikísértem ikremet a buszpályaudvarra és üveges szemekkel, hosszan bámultam távolodó járata után. Viszont ha a szép emlékekről ábrándoztam és Bill szeretetéről, máris erő pezsgett fel bennem, és bíztam benne, hogy Bill is hasonlóképpen érez. 
A következő héten sajnos éjszakára osztottak be, a műszakok közül ez viselt meg a legjobban, megfordult a napom, türelmetlen, kialvatlan és feszült voltam. Kávén és cigin éltem. Meg ikrem hívásain. Bár ő sem volt jó passzban, valóságos panaszáradatot zúdított rám, hol sok volt a leckéje, hol a feje fájt, hol a torka, nem volt hangulata semmihez sem. A beszélgetéseink is rövidre sikeredtek, mert ritkán ért rá. És úgy volt, az órái miatt haza sem tud utazni, de aztán szólt, hogy mégiscsak jön. Igaz, hozzátette, rengeteg tanulnivalója van. A hírnek így is örültem nagyon, de nem tudtam rá készülni, mert éjszakás műszakból éjszakás műszakba estem és kész voltam teljesen, így mikor Bill hazaért, ott talált engem egy nagy felfordulás kellős közepén. A levegő merő cigarettafüst, a hűtő kiürült, mosásra váró ruhák mindenütt, tele mosogató, még egy tiszta tányér sem volt és a szemetet sem vittem ki már napok óta. Csak a szívem repesett, hogy ismét láthatom Billt. De ő nem volt elragadtatva, ahogy a zűr-zavar elétárult.
- Jaj, micsoda fejetlenség.- és csalódott lemondást hallottam ki a hangjából.
- Milyen szavakat használsz? Mintha nagyi mondta volna! - próbáltam kicsalni tőle egy kis mosolyt, de hasztalan.
- Bomba robbant itt?!
- Oké szégyellem magam, de éjszakás voltam és sejted, az milyen, nem volt energiám takarítgatni. Együtt megcsináljuk egy óra alatt...- forgattam meg a szemem, ahogy ikremhez sétáltam, aki még mindig az előszoba és a konyha között ácsorgott.
- Elvileg nekem tanulni kellene, ha át akarok menni a vizsgán. - jelentette ki Bill.
- Jó, akkor megcsinálom egyedül. Nem adsz egy csókot?- hajoltam közel Billhez, aki végre ajkával megérintette a számat, de láttam, hogy tekintete a mögöttem tornyosuló őskáoszra szegeződik.

- Kipakolom a holmimat. - húzta el a fejét tőlem és a szobába indult.
- Komolyan kiakadtál egy kis rumlin? Mi bajod van? - szóltam utána kiábrándultan.
- Semmi. - válaszolta ikrem röviden.

Mire a szobába mentem, már konokul rakosgatta ki a cuccait.
- Történt valami Drezdában a héten, vagy miért vagy ilyen?- kíváncsiskodtam, mert nem volt túl megszokott, hogy ilyen kedvetlen.
Egy másodpercre rám pillantott. Rosszkedvű volt és zárkózott. És nem tetszett a nézése, egyszerre volt szomorú, kicsit dühös és furcsa. Meg azt sem értettem, miért húzza fel ennyire, amit lát, hiszen eddig sem volt rám jellemző a pedáns viselkedés.
- Csak itt ez a sok lecke, fáradtnak és betegnek érzem magam, azt hiszem, megfáztam, mert tegnap belázasodtam. - hadarta el Bill.
- Ha beteg vagy, pihenni fogsz. - rendelkeztem aggódva.
- Tanulnom kell és rendet rakni...
- Azt bízd csak rám, mondtam már hogy elintézem. És vásárolni is elmegyek. Mondjuk most! Jó lesz így?!- mosolyogtam Billre, akinek az arcán átsuhant egy kis enyhülés.
- Köszönöm Tom. 
Ekkor megcsörrent Bill telefonja. Egyszerre kaptuk a tekintetünket az ágyra ahol a készülék volt és jól láttam David nevét a kijelzőn. Egyből levert a víz és elárasztott a harag. Ikrem meg falfehérre vált.
- Már csak ez a barom hiányzott. - morogtam az orrom alatt.
- Ezt fel kell vennem, ne haragudj. - nyúlt a készülék után Bill, mire én kényszeredett vigyorral tártam szét a karjaimat.
- Hát hogyne! 
Testvérem bocsánat kérően rám pillantva fogadta a hívást, majd elslisszolva mellettem a konyhába ment. Dühösen vettem tudomásul a helyzetet, de ahogy hallottam, hogy valami üzlet volt a téma, inkább pénzt vettem magamhoz, belebújtam egy pulóverbe, meg a cipőmbe és már kint is voltam a lakásból. Persze nem voltam nyugodt, sőt Bill hozzáállása meglehetősen aggasztott, meg az is, hogy lebetegedett. Elhatároztam, hogy valami klassz ebédet csinálok neki, meg veszek a kedvenc édességéből is. Boldognak akartam látni és lelket varázsolni bele, mert most eléggé le volt eresztve.

A boltból visszafelé, pechemre Maite-be botlottam. Ott integetett nekem, mint egy elmebeteg és a nevemet kiáltozta, szóval akárhogy is akartam ignorálni, nem ment.
- Szia, nem fejeznéd be, hogy itt üvöltözöl? - néztem rá bosszúsan és meggyorsítottam a lépteimet.
- Szia, csak hogy végre találkoztunk, hívtalak és írtam sms-t is. - fogadott Maite és jött nyomomban.
Tényleg volt pár hívásom tőle, de nem volt kedvem a drámához és éppen az éjjeli műszakot próbáltam kialudni, így nem hallottam, visszahívni meg nem akartam, ahogy az üzenetét is olvasatlanul töröltem.
- Mit akarsz? Éppen nem érek rá dumálni. - tértem ki az útjából.
- Ez fontos Tom, fel kellene ugranom hozzád és...
- Na, ez az ami nem fog megtörténni! - vágtam közbe idegesen.
- Félreértesz, van valami ami...
De most nagyon nem vágytam Maite kuncsorgására, így leintettem.
- Hé, nyugi, fel foglak hívni és akármi is az, megbeszéljük, ha lesz időm. De most sok a dolgom.
Láttam, hogy indulatosan összehúzza a szemöldökét és naná, hogy nem hitt nekem. De nem érdekelt.
- Szemétláda vagy! - ordította leforrázva, de én válaszra sem méltattam.
Mikor benyitottam a lakásba csend fogadott, már Bill sem társalgott Daviddal, amitől lehiggadtam valamelyest.
- Bill, megjöttem. - leraktam a megvásárolt árukat a konyha asztalra és füleltem, de semmi reakciót nem kaptam.
- Képzeld, hoztam egy csomó finomságot és már ki is találtam, mit főzzek neked, imádni fogod. Meg össze is pakolok, ahogy megígértem. Neked semmit sem kell csinálnod. - mondtam, ahogy beléptem a szobába.
- Nem vagyok éhes. - Bill az ágyon ült és maga elé meredt, mint aki kísértetet lát.
- Minden oké? - kérdeztem és a látványtól megremegett a hangom.
- Nem tudom...- felelte erre Bill.
Fehérebb volt, mint az előbb és ismeretlenül baljós csillanások tükröződtek barna színű szemeiben.
Komolyan megijesztett.
- Mi az, hogy nem tudod? Ez mégis milyen válasz?!- fortyantam fel és akkor pillantottam meg ikrem kezében az ezüst karikafülbevalót, amitől az előbbi párbeszédem Maite-val rögtön értelmet nyert, valamint úgy éreztem, hogy rám vetül a gyanú terebélyes, fenyegető árnya.

Az árulás íze

Nocsak, nocsak, mit találtam piszkozatban XD XD XD

Hosszan tartó ábrándozásomból a telefonom halk pittyegése hozott vissza.
- Francba!- álmatagon pislogtam és akkor már fogalmam sem volt, mióta ültem Billel egykor volt közös szobánk kevéske megmaradt bútorai között, szárnyalva régi életem egén.
Letettem magam mellé Bill diákigazolványát és a mobilomért nyúltam. Nem vártam hívást, vagy üzenetet. Herr Gerlach írt, a fickó, aki a ház miatt jönne. Sűrű bocsánatkérések közepette mentegetőzött, hogy eltévedt, rossz úton kanyarodott le, ahol ráadásul valami felújítás miatt dugó van, de mindenképpen érkezik. Egykedvűen vettem tudomásul, de nem örültem a bejelentésének, úgy véltem, már így is többet rostokoltam itt, mint kellett volna.
A hajdani dolgok sűrűje teljesen elragadott és letaglózott, jobb lett volna már a falakon kívül lenni. De erre még kicsit várnom kellett ezek szerint.
Visszaírtam a pasasnak, hogy oké, aztán eltettem a mobilom és csak ültem magam elé révedve.
Valójában ez az üzenet, ami a ház iránt érdeklődő férfitől érkezett, pont jókor jött. Mint egy válaszfal. Mert ha jobban az emlékek mélyére ástam, a Billel való kapcsolatunk is kezdett szomorúbb és számomra akkor megmagyarázhatatlan fordulatokat venni. Ez a kettőnkre nézve negatív változás pedig a drezdai tanulmányút második felétől kezdődhetett. Természetesen nem kizárólag Billt hibáztatom mindezért, visszagondolva én is tettem sok sok rosszat és meglehetősen önző, meg gyerekes is voltam. De hát őrülten szerettem Billt, úgy hogy azt leírni, elmondani nem lehetett. Ő volt az első szerelmem, a világom, a mindenem és tapasztalatlan, ostoba, elvakult szívvel örökre magam mellett akartam tudni.
Összefacsarodott a lelkem, ezt az időszakot már nem szívesen idéztem fel, mert fájdalommal járt, de ha végigéltem gondolatban a felemelkedést, a repülést, akkor a zuhanást útját is ki kell bírnom újra, mondjuk úgy, csukott szemmel. Hiszen nem minden mese érhet véget boldogan.
Sosem voltam egy nagy érzelem ember, a romantika sem volt az asztalom, sem a megérzések, meg a mindenféle balsejtelmek, de a nagyinál esett szentimentális beszélgetés után, mintha titokzatos fordulat történt volna és mintha Bill beletörődött volna az állapotba, amibe került. Megértette, elfogadta a tanulás nehézségeit, a sokáig tartó órákat, a kevés alvást és a pörgést egy idegen városban. Már nem panaszkodott és annyira letargikus sem volt. Örültem, hogy nem sír, és nem labilis mentálisan, de akkor is furcsa volt valami, csak nem tudtam összerakni a fejemben, hogy pontosan mi.
Bill jelentkezett, amikor tudott és beszélgettünk, részletesen beavatott, hogy áll a tanulással, milyen leckéi vannak, kicsit panaszkodott, hogy mennyire nincs ideje semmire sem, pedig látott pár érdekes helyet, amit szívesen megnézett volna. Beszéltünk a viszontlátásról is, amit a következő hétvégére időzítettünk.
Ez a tervünk tartotta bennem a lelket, mert én még mindig le voltam lombozva az átkozott egyedüllét és a vánszorogva ballagó napok miatt. Billen kívül nem volt semmi, ami kicsit is érdekelt volna. Dolgoztam, mert muszáj volt, az albérlet nem fizette ki magát, ha ráértem és olyan kedvem volt leugrottam a kocsmába, ahol persze ott lébecolt Az Alex-Emil-Reiner szentháromság, olykor Maite is, aki persze nyomult volna, de tök feleslegesen, mert átnéztem rajta. Nem volt rám hatással a hiányos öltözete, sem a szépen elkészített sminkje, én csak Billre vágytam. Teljes szívemmel, lelkemmel akartam őt és számoltam a perceket, mikor tarthatom ismét a karjaimban. A hangulatomat egyfolytában a türelmetlen, vággyal átitatott várakozás uralta. Be voltam indulva, tűzben égtem, többször elkalandozott a fantáziám az ágyon fekve. Csak arra gondoltam, milyen jó lenne ha Bill mellettem lenne, ha megérintene, megcsókolna, ha érezhetném a bőrét az ujjaim alatt, ha újra felfedezhetném őt minden centiméteren, ha hallanám a sóhajait és látnám elolvadni attól, amit teszünk. A kínzó sóvárgásaimnak nem tudtam megálljt parancsolni és többször is magamhoz nyúltam,ami persze jó volt, mert végig Billre gondoltam, ugyanakkor realizáltam, hogy még mindig nincs velem.
Már csütörtökön rendet raktam a lakásban és elterveztem, mit főzök ikrem hazatérésének tiszteletére. Annyira nagyon vártam hogy hazajöjjön és alig fértem a bőrömbe az esti beszélgetésünk előtt. Végre eljött az este, megcsörrent a mobilom és a várakozásokkal ellentétben nekem keservesen csalódnom kellett, mert ikrem kegyetlen tényeket közölt.
- Bocsáss meg Tom, de mégsem nem tudok holnap hazamenni. - remegett a hangja és ezer méterről éreztem a hatalmas feszültséget rajta.
- Ez béna vicc volt.- morogtam és levert a víz, a gyomromban fájdalom kezdett keringeni az agyam meg leblokkolt és nem volt képes befogadni a hallottakat. Testvérem nem tehetett a helyzetéről, de bennem mégis a harag kezdett ébredezni.
Súlyos hallgatás volt a vonal végén egy ideig.
- Ez nem vicc, sajnos lesz egy fontos konferencia, amit nem lehet kihagyni. Része az itteni oktatásnak. - sóhajtotta Bill.
- Persze egy újabb rohadt kötelező értekezlet, amin neked ott kell lenned!- csattantam fel dühösen és az idegességtől káprázott a szemem. Mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel. Nem hittem el, hogy ez megtörténik.
- Tényleg nagyon sajnálom.- mentegetőzött Bill, de engem nyilván nem hatottak meg ezek a szavak.
- Kezdem azt hinni, hogy te vagy a vezérigazgató és azért van ott a helyed mindenképpen. Mással nem lehet magyarázni. Ez esetben gratulálok...
- Ne gúnyolódj kérlek. Elhiheted, hogy nekem sem ez volt a tervem a hétvégére. - vágott a szavamba testvérem meglehetősen szemrehányóan.
Meghökkentő volt a hangnem.
- Hát ha annyira fontos lennék és számítanék, kicsit erélyesebb lennél és nem törődnél mindenféle idióta kongresszusokkal, fognád magad és eljönnél. Végül is csak egy hétvége. - hadartam felháborodottan és szemeim megteltek dühös könnycseppekkel.
- Hiszen számítasz. Te vagy a legfontosabb az életemben Tom, nagyon szeretlek, de nem tehetem meg, hogy önkényesen távozok. Már a képzés felén túl vagyok. Mi értelme volt eddig Drezdában szenvednem, ha mindent felrúgva kámforrá válok?
Vettem egy nagy levegőt, mert nem akartam Billhez csúnya szavakat vágni, pedig szívem szerint azt tettem volna. Olyan volt jelenleg, mintha csak ez az buta iskola érdekelte volna. Nem régen még szöges ellentéte volt a véleménye ennek a mostani nagyon ellenszenves megnyilvánulásnak.
- Oké és akkor lesz olyan, hogy haza utazol hozzám, vagy most még hetekig ezt játsszuk, hogy te beültetsz a hintába én jól bedőlök neked, majd pofára esek?!- az arcom vörös volt a bennem keringő heves érzelmektől, a maró csalódástól, a kiábrándultságtól, elhagyatottságtól, kétségektől.
- Ígérem, mindent megteszek, hogy ne így alakuljon legközelebb.
- Jó lenne, ha hihetnék neked...
- Hihetsz is. Kérlek szépen, érts meg engem Tom...- Bill hangja elcsuklott és engem is megkörnyékezett a sírás, de végül inkább magamra rángattam a hideg és kicsit faragatlan énemet.
- Mindent a célért, ugye Bill?! Most mennem kell.
- Valami programod van?- csodálkozott el testvérem.
- Hogyne, sürgősen innom kell egy italt. Ha nincs ellenedre. - vágtam rá ellenségesen és már nem is akartam annyira Billel beszélgetni, úgy véltem sok újat nem tud mondani nekem. A hétvége csodásnak ígérkező terveit megint alá ásta Drezda sötét árnyéka.
- Később beszélünk még?- érdeklődött Bill félénken.
- Inkább majd holnap, nem tudom mikor érek haza. - húzódoztam mogorván.
- Ahogy gondolod, pedig jó lett volna még hallanom a hangod, de akkor majd holnap. Szeretlek. - búcsúzott Bill elszomorodva.
- Én is szeretlek. - mondtam.
A hangom nem tükrözte valójában mennyire szerettem Billt, színtelen volt, majd megszakítottam a hívást. A szívem idegesen vert, a lelkemben pedig háború kavargott.
Nem sokkal később a lakótelep szokásos kocsmájában ücsörögtem cigi és sör társaságában a zenegép zenéinek monoton aláfestésével. Nem volt ott egy ismerős sem, de nem is bántam, nem volt kedvem senkihez. Fájt a fejem, és lelkiismeret furdalásom volt, hogy bunkó voltam Billel, de felhúzott a tény, hogy hiába a sok reménykedés, tervezgetés, hétvégén sem lesz velem. Pedig úgy hiányzott és annyira kívántam. Az meg nagyon rosszul esett, hogy ikrem nem volt összetörve mint én, hanem hülye iskolájával jött minduntalan, mint egy erre programozott robot.
Ahogy ott ültem és őrlődtem, emésztett a megannyi szavakba nehezen önthető érzelem, vegyülve a szomorúsággal és a kudarcba fulladt hétvége pocsék légkörével, váratlanul a fejembe tolakodott egy ötlet, ami első pillanatban esélytelennek tűnt, de aztán ahogy végigvettem, már nem is tűnt butaságnak. Sőt...előttem a hétvége, tök egyedül leszek, dolgoznom sem kell és ha Bill nem tud eljönni ide, hát én megyek Drezdába. És meglepem! Holnap munka után fogom magam és elutazok hozzá! És így együtt lehetünk!
A felismeréstől boldogság kerített hatalmába és heves szívdobogást kaptam, a torkom kapart az izgalomtól. Gyorsan lehajtottam a sörömet és nagy lendülettel kisiettem a kocsmából, hogy otthon mindent alaposan átgondoljak. Majdnem elsodortam Maite-t, aki két barátnőjével akkor lépett be.
- Jaj, bocs nem akartalak fellökni! - szabadkoztam, de a lány nem haragudott.
- Igazi szélvész vagy, de hová sietsz úgy szép fiú? - vette elő a már megszokott bájmosolyát.
- Csak van egy sürgős elintéznivalóm.- felelem.
Maite intette a barátnőinek, akik közben letáboroztak az egyik pult közeli asztalnál.
- Kár, pedig reménykedtem, hogy ihatunk egy italt. - biggyesztette le az ajkát játékosan.
- Majd máskor. - indultam el, de pár lépés után megfordultam és utána szóltam.
- Figyelj Maite! Ha te egy másik városban lennél és a barátod teljesen váratlanul meglátogatna, úgy hogy előtte nem szól, mert meglepetésnek szánja, tetszene neked? Örülnél neki?
Maite felhúzta a szemöldökét.
- Hát most nincs barátom...
- Oké, de tegyük fel, hogy van...- vágtam a szavába, mert érdekelt, hogyan vélekedik az ilyen szituációkról.
- Természetesen boldog lennék! Még szép! Ki ne örülne, hogy a kedvese ilyet tesz érte?! De miért ez a kérdés?
- Köszi, sokat segítettél! - bújtam ki a válasz alól.
A véleménye még egy plusz volt nekem, hogy ezt kell tennem, el kell jutnom Drezdába Billhez.
- Hálából egy ital?- próbálkozott újra Maite vigyorogva.
- Legközelebb! - intettem neki és lépteim mind gyorsabban vittek távolabb a kocsmától és közelebb az elképzeléseimhez.
Még aznap este bedobáltam két napra való ruhát, meg a szokásos tisztálkodó szereket, hogy pénteken csak fel kelljen kapnom a csomagomat és mehessek Drezdába, Bill felé. Reggel hamarabb indultam el a munkahelyemre, hogy legyen időm egy éjjel nappali netkávézóban megnézni a menetrendet. Találtam is egy megfelelő járatot és úgy tűnt, minden összeáll. Megnéztem Bill szállásához hogyan jutok el és szerencsére nem volt messze a buszpályaudvartól. A nap lassan telt, nehezen ment a munka, a koncentráció, egyre csak az utazás járt a fejemben és a pillanat, mikor újra megpillantom Billt és végre megölelhetem. Ikrem délelőtt hívott, de nem tudtam felvenni, ettől rám tört a bűntudat, de azzal nyugtattam magam, hogy hamarosan személyesen beszélhetünk át mindent és az százszor jobb, mint a telefonhívás.
A műszakom lejárta után felugrottam az albérletbe a holmimért, aztán rohantam a buszpályaudvarra. Ahogy begördült a drezdai busz és felülhettem rá, majd elindult a célom felé, szinte szétvetett a várakozás öröme, újra azt éreztem, amit csütörtökön délelőtt, még mielőtt ikrem lefújta volna a programot. Ami végül mégis megvalósulhat. Hiszen nem állhatott semmi akadály az utamba, ha Billről van szó!
A mobilomon üzenet villant, ikrem volt az.
SZIA TOM, HÍVTALAK, DE NEM VETTED FEL, REMÉLEM MINDEN RENDBEN.
Szívesen írtam volna neki hogy úton vagyok felé, de inkább csak egy átlagos üzenetet küldtem.
BOCS, DOLGOZTAM, DE PERSZE, JÓL VAGYOK.
HARAGSZOL MÉG AZ ELMARADT HÉTVÉGE MIATT? ENGEM NAGYON BÁNT, MINTHA MINDEN ÖSSZEESKÜDNE ELLENÜNK.
Sajnálkozott Bill és felismertem a bánatot a betűi miatt.
NEM HARAGSZOM, EZ AZ EGÉSZ NEM TE MIATTAD VAN, SZÓVAL NEM AKARTAM TEGNAP TUSKÓ LENNI.
NEM VOLTÁL AZ, MEGÉRTELEK. ÉN IS DÜHÖT ÉREZTEM, HISZEN ROHANNÉK HOZZÁD ÉS MÉGSEM TEHETEM! ÚGY VÁRTAM A HÉTVÉGÉT, DE NÉLKÜLED POCSÉK LESZ.
Magyarázta testvérem.
SOSEM TUDHATOD ELŐRE, MELYIK NAP MIT TARTOGAT SZÁMODRA. AZ UNALMASNAK ÍGÉRKEZŐ HÉTVÉGÉBŐL AKÁR KISÜLHET VALAMI NAGYSZERŰ IS.
Ejtettem el egy sejtelmes félmondatot, mert nehéz volt nem elújságolni Billnek hogy éppen egy drezdai buszjáraton ülök.
KÖSZÖNÖM, HOGY VÍGASZTALSZ, TOM, DE NEM HINNÉM, HOGY EGY EGÉSZ NAPOS KONFERENCIA NAGYSZERŰ LENNE. KÉSŐBB MÉG ÍROK, MOST ÓRÁM LESZ. HIDD EL, BÁRMIT, DE TÉNYLEG BÁRMIT MEGADNÉK, HA ITT LENNÉL!
Olyan jó volt ezt olvasni, megdobogtatta a szívemet és még türelmetlenebbé tett, mielőbb látni szerettem volna ikrem arcát, mikor megpillant és nevetve közeledik felém egy ölelésre. Beleborzongtam ebbe. Főleg hogy még előttem volt egy majd másfél órás utazás. De úgy éreztem, jó döntést hoztam, mosolyra húzódott a szám. Kényelmesen hátradőltem az ülésen és csak néztem Lipcse távolodó képét. Az út elején még viszonylagos kiegyensúlyozottság jellemzett, de ahogy fogytak a kilométerek és mind elérhetőbb távolságra került Drezda, úgy kezdtem mind izgatottabb lenni. Mintha valami első randira készülnék! És ez végül is így volt kicsit, hiszen először találkozom Billel itt Drezdában! Majd végignézzük azokat a helyeket, amiket ikrem annyira látni akart és utána együtt töltjük az estét a hotelszobában. Végre ismét mellette alhatok és reggel vele ébredhetek. Semmi másra nem volt szükségem!
A járat pontosan érkezett és amint lekászálódtam róla, elém tárult az élénk, színes városi forgatag, a különleges épületek, az üzletek sokasága.
A nyüzsgés, a tömeg, hasonló volt Lipcséhez, így nem is éreztem magam annyira idegenül, mint feltételeztem. Arra gondoltam, ez is egy város és kész, meg hogy nem is a turisztika miatt vagyok itt. Gyorsan megnéztem a buszpályaudvaron lévő térképet, hogyan juthatok el a szállóig, ahol Bill van, aztán el is indultam és séta közben vettem mindent szemügyre csak úgy fél szemmel. De a gondolataim jó része és szívem teljes egésze Bill felé kalandozott ahogy róttam az utcákat. Szerencsére a hotel nem volt messze és könnyedén oda is találtam.
Igazán semmi extra. Pedig Bill hogy áradozott róla, de nekem annyira nem volt wow faktor. Sőt rá mertem volna mondani a lehangoló jelzőt is.
Szóval kicsit másra számítottam, de zöld rövidre nyírt gyep, egyszerű szürke parkoló fogadott. A szálló meg kb. úgy nézett ki, mint egy kilencvenes évekből itt felejtett négyemeletes panelépület, terebélyes bokrokkal és néhány fával a bejáratnál. Ahogy beléptem és valóságosabbá vált, hogy itt vagyok, még jobban elkapott az izgalom, az arcom tűzpiros volt, a szívem csak hektikusan kalimpált, izzadt a tenyerem és fájt a gyomrom. Az előcsarnokban szintén megállt az idő, a piros bőrszékeken, a kör alakú üvegasztaloknál vendégek ücsörögtek és beszélgettek, kávéscsészék koccantak, nevetések harsantak. Nagy volt a lárma. Tanácstalanul néztem körbe. Az információs pultnál tekintélyes sor kígyózott, a szerencsétlen recepciós lány ide-oda kapkodta a fejét a rá záporozó kérdésekre. Mivel pontosan nem tudtam, hogy Bill melyik szobában van, beálltam hát én is a várakozók közé. A torkom kapart az idegességtől, az előttem lévő turistacsoport meg mintha sosem fogyott volna ki a tudakozódásból. Engem csak az érdekelt, melyik Bill szobája, bár kétségeim voltak, hogy egyáltalán ilyenkor a szállóban van e. Éppen azt találgattam, mit kezdek magammal, ha még tanórái vannak és nem kerül elő, mikor nyílt az egyik lift ajtja és Bill lépett ki belőle. Mikor megláttam, megszédültem és hangtalanul nyögtem fel, elöntött a öröm hulláma. A szívem fájdalmasan nagyokat vert, de egyúttal végigsöpört rajtam a totális elképedés is.
Először azért, ahogy ikrem kinézett! Még sohasem láttam ennyire erősen kifestve, már-már felismerhetetlen volt számomra, vagy csak túl régen találkoztunk?
A sminkje mellett haja és a ruhái is túlon-túl kirívóak, szembetűnőek voltak. Gyönyörű volt így is, de nekem akkor is furcsa, merész és rettenetesen harsány. Teljesen lefagytam, ahogy megigézve, hitetlenkedve bámultam. Abba a percben ez nagyon durva volt.
A másik ok, ami miatt megdöbbentem, az volt, hogy Bill mellett David lépkedett és áthatóan magyarázott. Nem is értettem, hogy ez a fickó mit keres itt. Nem Lipcsében kellene az üzleti életet intéznie? Ehelyett meg Billel sétálgatott és amikor megtorpantak, a pasi hallgatagon nézte Billt néhány másodpercig. Aztán mosolyogni kezdett és testvérem is mosolygott.
A belsőm háborgott és nagyon melegem lett. Mintha megütöttek volna. Az egyértelműen beazonosítható féltékenységtől leizzadtam és gyengének éreztem magam, olyan volt, mint egy valami betegség ami most vett volna rajtam erőt. Láttam, hogy elindulnak a kijárat irányába és nem akartam még órákig itt szobrozva Billre várni. Minden előbb látott kellemetlenséget félretolva eredtem utánuk.
- Bill!- kiáltottam fel és remegett a hangom, akárhogy is nem akartam.
Bill éppen akkor mondott valamit Davidnak és egy pillanat alatt halottsápadttá vált, ahogy meglátott. Biztos próbált, de nem tudott rögtön mosolyogni. És valahogy már én sem. Minketten úgy festettünk, mint akik azt sem tudják, hol vannak. Én, mint a lúzerek legfőbbike, csak álltam ott, mint akit odaszegeztek, kérdőn és csüggedten. Hát ezt nagyon nem így képzeltem el...
Ikrem végül csak elmosolyodott és ahogy én is tettem pár lépést, úgy ő is. Még mindig a nagyfokú meglepettség és értetlenség tükröződött rajta.
- Istenem, Tom. Hogy kerülsz ide?!- a szemei válaszra várva csillogtak.
- Meglepetés!- feleltem erre én tettetett könnyedséggel és vidámsággal, majd csak néztem testvéremet, mikor már ott állt teljesen előttem.
- Ez erre enyhe kifejezés...- biccentett még mindig sokkosan Bill.
- Te is megleptél ám rendesen ezzel a kinézettel...Minek ennyi festék rád?
Nem is tudtam mit gondoljak. Ez a Bill, akit most látttam, olyan volt, mint aki valami nagyon menő helyről érkezett, nem volt hasonlatos semmihez. Az agyam fájdalmasan zúgott. És sajgott valami legbelül.

Bill az arcához kapott.
- Úgy gondolod, túlzásba vittem?!
- Meglehetősen. És mik ezek ruhák? Sosem láttam rajtad még.- érdeklődtem.
- David vásárolta őket, azt mondta ez az ilyen alkalmakra a megfelelő viselet.
A meghökkenéstől nagyjából a homlokomra szaladt mindkét szemem.
- Ruhákat vesz neked?!
Gondoltam rögtön, hogy ennek a gyökér Davidnak benne lehet a keze az egészben! Láttam, hogy testvérem kis időre zavarba jön és keresi a feleletet, de végül csak beismerősen bólintott.
Ekkor meghallottam a szóban forgó egyén szigorú hangját, amit egy lenéző pillantással vettem tudomásul. Nyilván nem örült, hogy felbukkantam és le is padlózott, mert elhagyta a száját pár halk káromkodás. És ezer százalék, hogy erre Bill sem számított.
- Hé, Bill ne most rendezz családi találkozót, nemsokára a konferenciateremben kell lennünk!
Testvérem engedelmesen bólintott.
- Rögtön megyek, David.
David megforgatta a szemeit.
- Na jó, adok erre húsz percet, csak hogy lásd kivel van dolgod!- aztán a kávézóba indult ütemes, magabiztos lépteivel. Utálkozva követtem szemeimmel a hülye szürke öltönyének halványodó színét.
- El sem hiszem, hogy itt vagy. - csóválta a fejét Bill és kitartóan fürkészett engem. És én sem bírtam levenni a szemeimet róla, a már-már túlzó, feketére kifestett szemeiről, a bőre sápadtságát borító púderről, az ajkát fedő szájfényről, a nyakában lévő ékszerekről. Megszólalnom is nehezemre esett.
- Pedig itt vagyok, mert nekem már mindegy, Lipcsében, vagy Drezdában, de látni akartalak. - böktem ki végül.
- Egy szóval sem említetted, hogy jössz, még a reggeli sms váltásunkkor sem. - korholt szelíden ikrem.
- Tudod, ez a meglepetés lényege. És most van kerek húsz percünk. - vigyorodtam el és Bill értette a célzást.
- Megmutatom a szobámat, jó?
- Benne vagyok. - vágtam rá és lépteink máris a lift felé kanyarodtak.
Bill szobája a harmadik emeleten volt és szintén kilencvenes évek stílusát tükrözte, én kicsit elavultnak véltem a helyiséget a halványszürke fallal, barna szekrényekkel, szintén barna plüssfotelekkel, fehér függönnyel, egy nagyobb méretű ággyal, ahol világos volt az ágynemű, a szőnyeg sötétkék és mindehol virágokat ábrázoló természetfotók voltak felaggatva.
Az ablak tényleg egy szép parkra nézett. Az egész hotelben ez volt a legjobb.
- Még mindig nem térek napirendre, azon hogy itt vagy. Mond hogy nem csak a szemem káprázik.- sóhajtotta ikrem, ahogy az ajtó bezáródott mögöttünk.
- Dehogyis, ez a valóság Bill.
Pedig hát én is szürreálisnak tartottam az egészet, főleg testvérem megfogalmazhatatlan, földön túli külsejét.
- És megtetted értem, hogy ideutaztál. - ingatta a fejét hálásan ikrem.
- Nem nagy ügy.
- Nekem az!- bólogatott meghatva Bill és örültem, hogy ilyen sokat jelentett neki is ez.
- Szerintem hamarabb kellett volna jönnöm. Nem bírtam volna ki még egy hetet nélküled. - tettem hozzá sziklaszilárd meggyőződéssel, amit ő titokzatos és őrjítő mosollyal az arcán vette tudomásul, mialatt az éjjeli szekrényre pakolta a tankönyveit, ceruzáit, a ruháit pedig a fotelekbe hajigálta.
- Ne haragudj a rendetlenség miatt, ha tudom, hogy jössz, elpakolok.- mentegetőzött.
- Nem érdekel a rumli, csak te érdekelsz. - közöltem, ahogy én is a ruharakás mellé tettem a cuccaimat.
Bill komoran elgondolkodva rám nézett és a pillantása, szemeinek fénye, félig nyitott ajkai látványa majd elolvasztott engem.
Nem mondtam semmit, nem kellett, egy szempillantás tört része alatt a már rendezett ágyon vettem a karjaimba Billt hogy megcsókoljam. Nem ellenkezett, visszacsókolt. Felé kerekedtem, és láng lobbant fel bennem azonnal, ahogy a nyelvét megéreztem a sajátomra csúszni. A piercingje ismerősen hatott rám, a csókja pedig olyan eleven volt, meleg volt, nedves. És egy kissé kesernyés a kozmetikumoktól. De ez másodlagos volt. Mint akkor minden. Csak ő számított. És hogy végre kettesben vagyunk. Milyen régen vártam erre!
Hosszú percekig tartó érzéki csókunk megszakíthatatlanul méllyé vált, ujjaink egymás ruhái alá kerültek. Bill gyengéden és törődően simogatott. Aztán a ruhámat feljebb tolva csókolt végig a nyakamtól a mellkasomon át a hasamig, majd vissza, forró lélegzete hevítette a bőrömet. Ahogy ismét egymásra kerültek az ajkaink, a már régen tapasztalt remegés futott át a testemen és mintha ugyanolyan nagyon kiéhezettek lettünk volna mert Bill is reszketett, sóhajtozott érintéseim nyomán.
- Hiányoztál Tomi. És ez is hiányzott...- ajkai szenvedélyesen, játékosan tapadtak össze az enyémmel, bőre meleg volt, légzése szaggatott. Egyértelmű feltüzeltsége még inkább megszédített engem is, mindenemet forralta iránta a gerjedelem láza. Kezeimet végig húztam ruhával fedett testén a nadrágjáig és éreztem, hogy kőkemény. Én is az voltam, már amióta először megláttam a hotel aulájában. Kába és súlyos izgatottság telepedett rám, bevonva minden részemet.
Hirtelen elhatározással Bill csípőjéhez hajolva kezdtem kibontani a nadrágjának ezüstös övcsatját, majd gombjait, mintha egy törékeny, rendkívül értékes ajándékot nyitnék ki. Óvatos és bizonytalan voltam, de nem tudtam miért, talán ez az átkozott sok festék Billen, meg az extravagáns ruhái ébresztettek bennem ezt a meg nem magyarázható érzést, amit igyekeztem legyűrni, de nem mindig ment.
- Tom...- ikrem zihálva és csodálkozva pillantott rám, szemei tágra nyíltak, száján, arcán az elmaszatolódott, egykor művészen felkent smink nyomai, amik engem is megfestettek ebben biztos voltam, de a Bill iránt érzett szenvedély és szerelem tintája erősebb volt. Ezer meg egy ötletem volt, mit kezdjek, de annyi hét távollét után egyszerűen érezni akartam őt, látni hófehér bőrét, ismét megtapasztalni az ízét a nyelvemen, hogy az összes emlékkép felszínre jöjjön. A felismerés, hogy mennyire ezt akarom, megdönthetetlen erővel tört fel bennem. Ereimben száguldott a vér és válaszra, reakcióra sem várva, mohón és birtoklóan nyomtam ajkamat ikrem kemény, meleg és pulzáló férfiasságára a kezemmel együtt. Tusfürdőt, mosóport és Bill bőrének halvány illatát éreztem, sós íz futott szét a nyelvemen. Bill azon nyomban megrándult ettől. A testén átcikázó heves válaszjelzésre az én férfiasságom is ugrott egyet, verejtékcseppeket éreztem megjelenni a homlokomon, a hátamon és az arcomon. Testének önkéntelen, kétségbevonhatatlan reakciója fokozta az izgalmamat, gyorsan alkalmazkodtam hozzá, ajkam és kezem az ő csípőjével egyszerre moccant. Jó akartam lenni és minél nagyobb örömet okozni neki, ezért rövidesen határozottabb és ütemesebb tempóra váltottam. Bill nyöszörgött, ágyéka reflex szerűen és ritmikusan az arcom felé mozdult. Igyekeztem minél többet ízlelni belőle a szorosabb és sebesebb mozdulatok által, Bill is partner volt ebben, ezt akarhatta, mert nyögdécselve nyomta mélyebbre magát a számba. Kicsit túlságosan is. Vehemens lelkességétől fájdalom nyilallt torkomba, könny szökött a szemembe és nyál csorgott le az államon, de nem érdekelt, folytattam, mert erre vágytam én is, hallani, látni, tapasztalni ikrem élvezetét. Nyelvem, kezem ösztöntől és kéjtől vezérelve finom és erőteljes volt egyszerre. Ahogy az ágyunkban.
Ez már nem volt idegen és fura, már minden a helyére kattant, hiszen Bill úgy simult hozzám remegve, úgy reagált, úgy nyögött fel boldog örömmel, úgy mondta ki a nevemet, úgy feszült meg alattam, ahogy mindig is. És olyan forró volt, ahogy általában. Mint otthon...
Ez a tény és önfelismerés üdvözítő volt, de nem tudtam gondolkodni, a vérem izgatottan dörömbölt és minden nagyon gyors volt már, mind az ő, mind az én mozdulataim. Majd Bill váratlanul megmerevedett, csak hangos nyögését hallottam és erős, sós fojtogató sűrűség áradt a nyelvemen, került a torkomba. Nem tehettem mást, nyeltem egyet és a szemem felnyílt. Láttam, hogy ikrem levegő után kapkodva hevert a feltúrt ágynemű között, sminkje izzadtságával együtt hagyott csíkokat az arcán, pillái minden lélegzetvételénél rezegtek, mellkasa vadul járt fel-alá, ujjai a lepedőt markolták, fekete körmei a fehér anyagba nyomódtak. Lüktető szívvel elhúztam a fejemet Bill férfiasságától.
- Szeretlek. - suttogta zihálóan.
- Ahogy én is szeretlek. - suttogtam vissza.
- Köszönök mindent, hogy eljöttél és velem vagy. - tette még hozzá.
- Sehol sem lennék szivesebben, Bill. - hajtottam le izzadt arcomat ikrem szétgombolt nadrágjára, egyenesen a még mindig nedvesen ragadós ágyékára. Ujjaim szeretettel végigsiklottak csípőcsontjain és a köldöke alatt állapodtak meg. De csak még keményebb lett ettől a férfiasságom. Kínzott az epekedés, de most csak feküdni akartam mozdulatlanságban lebegve, Bill kusza lélegzetvételeit hallgatva és lágyan simogatva őt. Majd az ő tenyere is végigsimított a vállamon.
- Nagyon jó volt amit csináltál, Tom...
- Tényleg?- kérdeztem vissza és ő csak bólogatott.
- Mintha nem tudnád, mit tudsz velem csinálni...Ezért is tartott csak ennyi ideig és mert minden részemmel annyira nagyon-nagyon kívántalak...- jelentette ki Bill.
Forró, narancsosan égő lávának éreztem akkor a szívemet.
- Én most is kívánlak. - vágtam közbe és ahogy rápillantottam, csodás, fáradt tekintetében különleges fények játszottak.
Ekkor jelzett üzenetet a mobilja, széttörve meghitt pillanatunkat.
- Ez David lesz. - Bill nem is nézett a készülék felé.
- Ilyen rövid a húsz perc?!- kérdeztem halkan.
- Sajnos.- testvérem mocorogni kezdett és kénytelen voltam elhúzódni tőle, hogy begombolja a nadrágját.
- Maradj még! Ne hagyj így itt. - nyúltam utána és megragadtam a kezét.
- Bár tehetném!- Bill szomorkásan sóhajtott egyet és hozzám hajolt. Összekócolódott haja az arcomba zúdult, tömény hajlakk erős illata csapott meg. Szájon csókoltam, amitől huncutul mosolygott, majd felpattant az ágyról, amit elégedetlen fejrázással konstatáltam.
Kit érdekel David meg az idióta sms-e?! Bill miért nem tud mellettem maradni?
- Tehát ez így működik, hogy David üzen egyet és te lelépsz?
- A felettesem. Tennem kell, ami mond. - és testvérem már a fürdőszobába igyekezett, gondolom a tönkrement sminkjét kiigazítani.
- Nem mondtad eddig, hogy David is itt lesz Drezdában. - jegyeztem meg, miközben én kerestem egy törölközőt és letörölgettem az arcomra tapadt elkenődött festéket.
Bill meglepetten és rendbe hozott, valamivel szolidabb sminkben lépett ki a fürdőszobából percek múltán.
- Nincs itt mindig. Néha jön, aztán megy. - rántotta meg a vállát.
- Mintha úgy tudtam volna, hogy ő Lipcsében marad és az üzlettel foglalkozik. - morgolódtam és ismét leheveredtem az ágyra, ezúttal a cipőmet is levéve, amit nagy hevességünkben egyikünknek sem sikerült.
- Nem tudok David tervei és gondolatai között olvasni. Téged ennyire zavar, hogy itt van?- kérdezte Bill még mindig nem levarázsolva magáról a hitetlenkedő arckifejezést.
- Igen, nagyon. Ha például nem lenne most a városban, nem kellene úgy elrohannod és jutna még időnk egymásra...- pillantottam ikremre, aki akkor kapta fel ismét üzenet miatt sípoló telefonját. Meg se nézte mi áll az üzenetben, csak a zsebébe rakta a készüléket.
- Sietek vissza, Tom. És előttünk az éjszaka! - mondta még, aztán sarkon fordult és gyors léptekkel elsietett, mire én bármit is mondtam volna, már csukódott is az ajtó és hallottam a lift idegesítő megérkezésének hagjait is.
A délutánom dögunalomban telt, egymás után szívtam a cigarettákat a nyitott ablaknál, aztán bámultam ki a fejemből és minden neszre amit hallottam, azt hittem hogy az ajtó nyílik és Bill tér vissza. De nem jött, az idő meg változó ütemben ballagott. Az egyhangúság idegörlő volt, felfedeztem a minibárt és elkezdtem iszogatni az ott található italokból, mialatt azon gondolkodtam, vajon Bill is fogyasztja e mondjuk este tanítás után, aztán ezt elvetettem, mert ha így lett volna, valószínűleg már nem lett volna ennyi ital benne, és különben is Bill nem olyan...
Kortyoltam az alkoholt, vártam ikremet, de ő még mindig nem jött vissza. Mivel kora hajnalban keltem és végigtoltam egy műszakot, aztán utaztam is, elnyomott az álom, mikor ismét felébredtem, émelygett a gyomrom és rám esteledett, de testvérem még mindig sehol sem volt. A telefonom viszont már majdnem tíz órát mutatott. Vajon így elhúzódott a konferencia? Végülis mindig van egy ember, aki feltartja a többieket a kérdéseivel. Talán épp David az...Kinézem belőle, tiszta energiavámpír az a fazon...Szegény Bill...
Vártam negyed órát, majd felhívtam őt, hagytam sokáig kicsörögni, de nem vette fel, ezért az jutott eszembe, kicsit körbenézek a hotelben, hátha közben belefutok Billbe. Felkaptam a cipőmet, magamhoz vettem a cigimet, telefonomat, majd a szoba kulcsot és lelifteztem a földszintre. A kora délután látott zsibvásárra emlékeztető felfordulás helyett alig-alig voltak emberek a félhomályos aulában. A recepciónál egy jól öltözött, negyvenes pasi tevékenykedett.
- Jó estét uram, segíthetek?- fordult hozzám, mikor látta, hogy céltalanul lődörgök a nagyméretű műanyag pálmák, a fotelek és üres asztalok körül.
Elpirultam erélyes megszólításán.
- Jó estét. Azt szeretném kérdezni, tart e még a konferencia?- jutott eszembe az aktuális kérdés, hiszen ki más tudná ezt jobban, mint a recepciós?
A férfi valamit nézett a számítógépen, aztán megrázta a fejét.
- A mára kiírt konzultációk már kilenc órakor véget értek.
Bejelentése jeges árkén zúdult fel bennem, előbbi pirosságom fehérbe ment át.
- Ez biztos?
- Igen, de esetleg nézze meg a bár részlegünket, úgy láttam a bemutatóteremből többen is arra mentek. Itt találja a bal oldali folyosó végén. - javasolta a férfi.
- Köszönöm. - mondtam letaglózva és lassan botorkáltam a megadott irányba, magamban mentségeket keresve, hogy ha a gyűlés már kilenckor befejeződött, hol a pokolban lehet Bill?! Azt ígérte, hogy siet vissza hozzám. Persze biztos van rá magyarázat. Lehet, hogy feleslegesen jövök ide, mert már fent vár engem a szobában.
Az idegességtől káprázó szemeim végigsúrolták az régi évtizedekből itt maradt falon függő lámpákat, a vastag, kissé megviselt padlószőnyeget, a padlóvázákat, amikben virágok kornyadoztak, míg nem megtorpantam a bár szélesre tárt üvegajtajában, de ahelyett, hogy bementem volna, hátrébb húzódtam az oda telepített dekoroknak szánt növények mögé. Még jó, hogy épp nem járt arra senki, mert röhelyesen festhettem. A bár tele volt, szólt valami nyálas zene, felszolgálók mászkáltak, mindenhol vidám társaságok. És az egyik eldugott kis asztalnál ott ült Bill is! Egyedül volt, de több poharat láttam előtte. Hideg izzadtság lepett el tetőtől talpig. Mi folyik itt?! Nem értettem semmit, a ráeszmélés elemi ereje morajlott fel bennem, az agyamban szerte-szét úszkáló tények és feltevések kezdtek egy felé sodródni, egy nagyon rossz útra. Viszont nem akartam elhamarkodott ítéletet hozni.
A szívem ami eddig is sebes ütemet vert, most még nagyobb fordulatra kapcsolt és ehhez párosult a gyomorfájás, valamint a feszültség miatti hányinger. A zsebemből előkaptam a telefont és felhívtam ikremet. Kicsörgött hosszan, és jól láttam, ahogy világít Bill mobiljának kijelzője az asztalon két pohár közt, de sokáig nem vette észre, aztán ahogy ránézett volna, a semmiből ott termett David. Undorító mosollyal a képén, két itallal egyensúlyozott az asztalhoz, amiket lerakott, majd lazán lezöttyent ikremmel szemben. És Bill mosolygott rá. Holott nemrég még engem illetett ilyen mosollyal. David pedig beszélt, de fogalmam sincs miről, csak ide-oda mutogatott, majd mintha az asztal mentén egy tizedmásodperc erejéig összeért volna a kezük, de lehet hogy már csak hallucináltam. És újabb mosoly Billtől. De ez már abszolút nem tetszett. Olyan volt, mint egy filléres ribanc, jobb szavakat nem találtam akkor rá.
Lenyomtam a gombot telefonon, befejezve a hívást és csak úgy süvített bennem a tompa üresség. Tagadóan megráztam a fejem, összeszorítottam a számat, de úgy, hogy csak az ajkamban lévő piercing karika keménységét érezzem. Sötét ábrák ugrándoztak a szemeim előtt és gőzöm sem volt mi legyen most. Megtehettem volna, hogy odalépek hozzájuk, csak úgy leülök és tönkreteszem David kis esti privát programját, igen, a régi tizenéves, meggondolatlan Tom ezt csinálta volna, de most csak levert bénultságot éreztem az összes tagomban. Ez itt két ember elhatározása és Billen nem az látszott, mint aki kényszer alatt cselekszik. Gondolhatta volna hogy én hívom, de még csak a mobilja irányába sem pillantott. Hát ennyit jelentek neki?! Döbbenetem helyét a keserves düh vette át és nem bírtam tovább már ott szobrozni, mint egy vesztes sereg. Bill azt ígérte, együtt leszünk, ezért utaztam el idáig, de már láttam, hogy ebből semmi sem valósul meg, így az ott létem is okafogyottá vált. Bill nem velem akar lenni, hanem ezzel az alakkal szórakozgat, aki drága öltönyöket hord és nagy az élettapasztalata, jól fésült és kifogástalan, egy sikeres pénzember. Hol vagyok én hozzá képest?! Ám ha Billnek erre van szüksége, hát legyen! Azt mondta, előttünk áll az éjszaka, és ez igaz is. De én hazautazok és már biztos hogy engem nem itt ér a reggel.
A szobába visszaérve sietősen felkaptam pár üveg italt a minibár készletéből, majd ikrem egyik füzetéből egy lapot kiszakítva pár sort írtam neki csak.
BILL, VÁRTALAK, DE NEM JÖTTÉL. ÍGY VISSZAMEGYEK LIPCSÉBE. ENNEK ÍGY SEMMI ÉRTELME. A KULCSOT A RECEPCIÓN HAGYTAM.
Lekapcsoltam a villanyt, bezártam az ajtót és az üzenetet kifüggesztettem a szoba ajtajára, majd lent oda adtam az információs pultnál a szobakulcsot és elhagytam a hotelt. Le kellett nyugodnom valahogy, ezért csak dohányoztam, pedig már hányingerem volt a cigiktől, de leöblítettem a hotelből elhozott löttyel. Makacsul, haragtól fűtötten, csalódottan gyalogoltam az idegességtől piros arccal, leizzadva néha hátra-hátra nézve, az éjjel áthatolhatatlan fekete leple alatt. Mintha azt remélném, ikrem egyszer csak utánam rohan és marasztal, de ez természetesen nem történt meg. Bill azzal a seggfej Daviddal röhögcsélt és rohadtul elfelejtette azt is hogy létezem. Hiba volt ideutaznom, marhára nagy hiba. Vagy esetleg épp hogy ez világosított fel? Talán semmi sem az, aminek látszik és testvérem remekül érzi itt magát, hordja a David által vett holmikat, festi magát úgy, hogy az annak a gyökérnek tetsszen. Bár tudtam volna, mi az igazság, de csak az ital búfelejtő, szédítő hatását tapasztaltam meg, mire kiértem a buszpályaudvarra. Rengeteg ember volt itt, ahogy a városban is ezerrel ment az éjszakai élet. Fények, színek, hangok mindenfele. Arra gondoltam, hogy ha nem lesz busz Lipcsébe, reggelig beülök egy-két helyre jobb híján, de a szerencse mellém pártolt, mert az utolsó járatot még épp elcsíptem. Már a buszon ültem, ittasságommal beburkolva, mikor Bill telefonált először fel sem akartam venni, de végül csak fogadtam a hívását.
- Tom, most értem vissza és a szoba ajtón egy üzenet várt, hogy visszamész Lipcsébe és kulcs a recepción. Mi ez az egész?- ikrem hangján felháborodottságot véltem felfedezni.
- Hogy-hogy mi? Te mégis minek látod?- kérdeztem vissza gúnyosan.
- Kicsit későn jöttem tudom, bocsáss meg, hosszúra nyúlt a megbeszélés...
Legszívesebben ráordítottam volna Billre, hogy hazudik, a fejemben ott villogott a késztetés, hogy szembesítsem a szánalmas ferdítésével, de az a csipetnyi józanságom, amit még nem mosott el a nálam lévő ital, meggátolt ebben.
- Ja, igen, vettem észre...- mondtam akadozó nyelvvel.
- Kérlek szépen gyere vissza!- hallottam Bill lágy hangját, ami még mindig hatással volt rám, megdobogtatta a szívemet és könnyessé tette a szemeimet.
- Az kizárt. Már a buszon vagyok.- közöltem szárazon.
- Igazán?- lepődött meg Bill csalódottan.
- Miért mit hittél? Hogy ítéletnapig várok rád? Nem azért jöttem el hozzád, hogy a hotelszobádban üljek egymagam és mivel neked holnap is egész nap mindenféle értekezleteid lettek volna, tényleg nincs okom maradni. Csak veled akartam lenni, de ha én valamibe belefogok úgyis elszúrom...
- Ne mond ezt! Nagyon nagy örömet okoztál, hogy eljöttél hozzám. Sosem hittem volna. Ez egy nagyon kedves és szeretetreméltó lépés volt tőled Tom. Inkább én szúrtam el. - Bill mintha kicsit magába szállt volna, mert olyan fura lett a hanghordozása.
De ez nyilván nem mentesítette őt az alól, hogy láttam nevetgélni Daviddal, ahelyett hogy mellettem lett volna.
Nem volt kedvem már erről témázni és haragudtam is, de igyekeztem leplezni, mert nem egy buszjáraton akartam ezt megvitatni vele. És különben is kóválygott a fejem azoktól a hülye italoktól.
- Jó, tökmindegy. - próbáltam lezárni a témát.
- Vigyázz magadra az úton és telefonálj reggel, vagy írj sms-t. Én is írok. Szeretlek Tom.- búcsúzott Bill, mert észlelte haragos passzivitásomat.
- Oké.- dünnyögtem én erre.
- Szeretlek. - ismételte el még egyszer Bill és úgy szerettem volna azt mondani, hogy én is, mert persze szerettem, mindennél jobban. De képtelen voltam.
- Szia. - ezzel véget vetettem a hívásnak.
A hazaút egy részében aludtam, a másikban meg Bill tettein töprengtem és indulattal a szívemben ittam tovább, pedig nagyon nem kellett volna. A járat ráadásul félúton bevárt egy másik buszt valami csatlakozást, így tényleg nagyon késő volt, mire Lipcsébe értem. Addigra kellően kiütöttem magam, szerencsére erre nem sok tanú volt, mert csak pár ember utazott ezen az éjjeli járaton. Mondjuk már semmi sem érdekelt, zúgott a fejem, kilelt hideg, forgott velem a világ, a szám ragadt a több fajta émelyítő szesztől, amiket mind elfogyasztottam. Alig bírtam letámolyogni a buszról. A lépteim meglehetősen suták voltak, nehezen vittek vissza a lakótelepre és körülbelül semmire sem emlékeztem, de egyszer csak ott voltam és szinte bevágódtam a liftbe, homlokommal neki a fémfalnak.
- Istenem, ez fájt.- motyogtam a fejemet dörzsölgetve, aztán benyomtam a gombot és a lift ajtaja bezárult. Mikor kiléptem az ötödik emeleten, már villanyt sem kapcsoltam, vaktában tapogattam ki a zárat és kerestem elő a kulcsot a zsebemből.
- Na, végre itt vagy, azt hittem sosem jössz!- szólalt meg valaki a hátam mögött és a szívem kihagyott egy ütemet, az ijedtségtől meg majdnem hanyatt estem. Ekkor gyúlt fel a fény és láttam meg Maite-t a villanykapcsolónál támaszkodva, egy rettentő rövid miniruhában és kicsit álmosan.
- Szia Tom.- köszönt vidáman.
- Fenébe is, halálra rémitettél. Mi a francot akarsz itt?- förmedtem rá még mindig a szívroham határához közel.
- Nem volt jobb dolgom, hát erre jártam. - jött a rövid felelet.
- Öreg este van...a nagyanyám mindig ezt mondja. - elmélkedtem, mire a lány felnevetett.
- Annyira cuki vagy!
Megforgattam a szememet.
- Rosszul látod. Tök részeg vagyok.
A lány ekkor egy üveg italt húzott elő a táskájából. Talán valami bor volt, vagy pezsgő. A gyomrom máris fordult egyet.
- Pedig hoztam egy kis innivalót. Ígértél nekem egy közös italozást...- vigyorgott sokat sejtetően.
- Nem...most nem fog menni... Nem gondolod, hogy késő van? Már régen ágyban lenne a helyed. - hárítottam, aztán Maite szemének csillogását látva rájöttem, milyen baromságot mondtam épp.
- Igen, szerintem is.
- Hé, én nem úgy értettem...- igyekeztem kihátrálni, de sikertelenül.
- A tesód itthon van?- kérdezte Maite.
Szorítani kezdett a mellkasom Bill nevének említésére.
- Nincs.- ráztam meg a fejemet.
- Akkor nem hívsz be? Esküszöm, egy ital lesz és eltűnök, ha így akarod...- a lány az ajtóhoz sétált.
Nem akartam hogy velem legyen, de nem akartam egyedül sem maradni és részegen, a mai napom történésein tépelődni. Igazából Bill mellett szerettem volna lenni és forró csókokkal borítani gyönyörűszép teste minden porcikáját, majd érezni az édes ajkát, hallani ahogy a nevemen szólít, úgy ahogy senki más nem tud és elmerülni benne újra és újra, amíg az extázis magával nem visz.
Érthetetlen módon annyi ital után is éreztem, hogy lesz kemény a férfiasságom, már ha csak Billre gondolok. Aki sejtelmesen és egyszerre izgatóan nézett ki az új külseje sokkolt, de mégis tetszett...Bill, aki átejtett engem és egyáltalán nem tudom, mi megy a háttérben és egy hülye voltam, hogy elrohantam Drezdából, most így az albérletünk lépcsőházában Maite-vel a nyakamon, már sejtettem, hogy másképp is cselekedhettem volna...Végtelen, sötét bánat szakadt rám.
- Egy ital...- adtam meg magam, ahogy kinyitottam az ajtót.
- Szerintem helyesen döntött uram. - nevetgélt Maite, de én nem voltam a vicceire hangolva, csak beljebb löktem az ajtót és hagytam, hogy belépjen a lakásba.