Az emlékek nem halnak meg

Hello !

Nos, hát elhoztam az első részt és igyekszem majd hozni a többit is.
Na akkor, első rész, csapjunk bele, twincest reloaded :P :P 

„Once upon a time I was falling in love, but now I'm only falling apart…” szólt a rádióból a dal, amit már percek óta hallgattam bambán, de mintha csak most ért volna el a tudatomig. Felháborodottan sóhajtottam, aztán megállapítottam, hogy a kívánság műsor dalai mindig úgy betalálnak.
- Na, ezt ne…- morogtam, majd megcsóváltam a fejemet és kikapcsoltam az autó rádiót. Leállítottam a motort is és a hirtelen jött csend egy kissé nyomasztóan hatott rám. Csak néztem a házat, az udvart, a rozsdás kerítést, amint a nagyméretű fehér tábla díszelgett, rajta a felírattal. Eladó…
Furcsa és régen nem tapasztalt érzések kerítettek hatalmukba és már ezerszer megbántam, hogy ide jöttem, hogy eleget tettem a nagyi kérésének, mikor felhívott és azt mondta, segítségre volna szüksége, mert végre talált egy komoly érdeklődőt a házra és szeretné, ha én fogadnám. Szinte nem is gondoltam át, azonnal rávágtam, hogy persze, szívesen. Pedig használnom kellett volna azt a kevés agyamat, mert, ahogy most a ház előtt parkoltam a kocsimmal cseppet sem éreztem jól magamat. Loitsche… Már az autó ablakának üvegén keresztül is megrohantak az emlékek és biztos voltam abban, hogy ez csak rosszabb lesz. Nem is tudom, mit hittem… hogy majd idejövök, és nem fogok semmire sem emlékezni? Hogy nem fog fájni, ha felidéződnek a régen történt események?  Hogy nem fogok zavart és szomorú lenni? Hát, ha ezt hittem, tényleg hülyébb vagyok, mint valaha.
- Ha itt vagyok, hát csináljam. – dünnyögtem, mert nem akartam az időt húzni, minél előbb túl akartam lenni az itt tartózkodás kellemetlenségén. Kelletlenül kászálódtam ki az autóból és a zsebemben keresgéltem a kulcsok után, miközben a kapuhoz ballagtam. A környék csendes volt, mint általában, semmi mozgást nem láttam a szinte egyforma kinézetű épületeknél és kerteknél. Hirtelen feltámadt tavaszi szél söpört végig a házak között és összekuszálta az előttem elterülő tekintélyes mennyiségű füvet. Gyorsan megkerestem a kulcsot és szélesre tártam a kaput, aztán beálltam az udvarra az autóval. Nagyjából oda, ahova a nagyi is mindig állt, ha nem a garázsban rakta le a kocsit. És amikor még vezetett. Lehet, hogy most is ment volna még neki, mert nagyanyánk a körülményekhez képest jól volt, de már nem ült autóba. Sőt ezt a nagy házat sem tudta fenntartani, ezért egy drasztikus döntést hozott. A falu másik végébe költözött egy jóval kisebb házba, amit kölcsönből vásárolt. A kölcsönt törleszteni kellett, ezért is volt neki fontos, hogy minél előbb vevőt találjon a házra. Jöttek is páran érdeklődni, de nem vette meg senki sem, valahogy az emberek nem igazán akartak ide költözni. Túl eseménytelennek és unalmasnak találták a helyet. Viszont most feltűnt valami pasi, aki úgy vélte, van a faluban fantázia, és hogy talán lehet itt mit kezdeni. Nagyi megkért, hogy intézzem el a dolgokat, mutassam meg neki a házat és beszéljek vele az anyagiakról. Ő maga nem akart ide jönni. Talán pont azért, amiért én… Az emlékek miatt.
Alig bírtam kiszállni a járműből, mert az udvart teljesen felverte a gaz. A garázs pedig le volt lakatolva. Persze nyilván már üres volt, a nagyi évekkel ezelőtt eladta az autóját és minden mást, amit ott tartott. Sivárság és elhagyatottság uralta az egykor rendben tartott udvart. Valami összerándult a mellkasomban.
Még mindig nehezen realizáltam, hogy ismét itt vagyok. Itthon?  Vagy ez a szó nem fedte soha sem a valóságot és csak akkor éreztem így, amikor még minden rendben volt?
Megindultam a ház irányába, kerülgetve a magasra nőtt fűcsomókat. Hányszor mentem végig ezen az úton feldúlva, boldogan, titkolózva és más érzelmekkel. Most pedig az emlékek súlya alatt lépdeltem és ez nem volt könnyű. Kinyitottam a ház ajtaját és beléptem. Tompa félhomály villant a szemeimbe. A nappali, ahol annak idején a nagyméretű kanapé, a tv, a szekrénysor volt, most szinte üresen árválkodott.  A kandallóban régen nem gyújtottak tüzet, a függöny sötétséget varázsolva fedte az ablakokat. Gyorsan elhúztam, hogy egy kis fényt csináljak, majd az ablakot is kinyitottam, hogy bejöjjön a tavasz és eltűnjön ez a gyászos szürkület. Ugyanezt tettem a nagyi egykori szobájával is, ahol már csak az ágy és a falon lévő csillár volt. És nehéz feketeség, amit valahogy kompenzáltam a függöny elhúzásával. Igyekeztem valami derűsebb kinézetet kialakítani ezzel, remélve hogy a ház elnyeri az vevő tetszését.
A konyhába is benéztem, Az ott lévő szekrény, tűzhely üresen köszönt vissza rám, csakúgy, mint az asztal, amin régen mindig volt egy váza virág, vagy a számomra giccses műanyag gyümölcskosár.
- Istenem…- sóhajtottam fel megrendülten, mert olyan idegennek festett az egész. Eltűnt az élet innen és ez taszított engem.

Kisétáltam a konyhából és szemeim az emelet felé szegeződtek. Összeugrott a gyomrom, de elindultam a lépcsőkön, miközben sorra jöttek elő az itt töltött hónapok eseményei. Szinte hallottam a lépteimet, ahogy fel és lejárkáltam akkor és ezek a lépcsőfokok talán akkor is ugyanúgy nyikorogtak, mint most. Nem tudom… Az emeletre érve bekukkantottam a fürdőszobába, teljesen kihalt volt és mintha éreztem volna, a csempék és járólap hidegségét az megüresedett helyiségben. Utoljára hagytam a szobámat. Vagyis a Billel közös szobánkat. Talán mert ez volt a legfájóbb az egész házban. De úgy voltam vele, hogy ha már egyszer feljöttem, nem megyek le anélkül, hogy ne pillantsak be. Kinyitottam az ajtót és megtorpantam a küszöbnél. A szemem előtt szinte minden részlet megelevenedett. A falaknál álló keskeny ágyak, a szekrényünk, amiben a ruháinkat tartottuk, az íróasztal, az éjjeli lámpa, az ablakok. Kiszáradt a torkom, ahogy végignéztem, a most teljesen máshogy festő, élettelen szobán. Az ablakon már nem volt függöny, az egykor egymástól távolabb lévő ágyak, most a szoba közepén összetolva, egy lepedővel letakarva árválkodtak. Magányosság lappangott a falak között, ott ahol egykor a perzselő titkaink rejtőztek.
Az íróasztalon egy nagyobbacska dobozt láttam. Hirtelen nem tudtam mi lehet benne, kíváncsian léptem oda és nyitottam fel a tetejét. A levegő bent akadt a tüdőmben, ahogy megláttam az iskolai tankönyveinket, füzeteinket és a könyvhalom tetején a diákigazolványainkat. Kivettem a dobozból és csodálkozva szemléltem az egykori képet, amin egy pimasz, szinte folyton lázadó, fiatal srác volt raszta hajjal, bő ruhákban. Úgy bámultam a rá, mint egy ismeretlenre. Pedig én voltam az, minden rossz és jó tulajdonságommal együtt. Csak közben eltelt majdnem tíz év, és ha most a tükörbe néztem, egy felnőtt férfi tekintett vissza rám.
Elhomályosult szemmel nyúltam a másik igazolvány után és pillantottam végig Bill iskolás kori képén. A mosolya, ahogy azon a képen látható volt, most is forróságot teremtett bennem és az arcom is pirosabb lett.
- Bill…- mondtam ki a nevet, amit hónapok óta nem tettem és mintha kő lett volna a gyomromban.
- Azt a rohadt…-nyögtem fel és kezemben az igazolvánnyal lerogytam a szoba közepén elhelyezett ágyakra.
Csak néztem a fotót, egyszerűen nem tudtam levenni róla a szememet. A fekete kócos tincsek, az igézően tiszta, barna szemek, a hibátlan arcvonások mindent visszaidéztek. Nem hiába rettegtem attól, hogy ismét ide jöjjek. A hangja, a mosolya, ahogy ölelt, az érintése, ahogy csókolt, ahogy sírt, ahogy velem volt, ahogy értem aggódott… és ezek az emlékek most filmkockaként pörögtek előttem, és mint fájó sebek szakadtak fel megint.
A mostani életem fogjuk rá rendezett, de a múltam kaotikus, soha le nem zárt fordulatokkal volt tele. És akármennyire nem akartam, de Bill képével a kezemben szembe kellett néznem ezekkel a felettem szinte égig tornyosuló fájdalmas történésekkel. Most hagynom kellett, hogy ez történjen.
- De hát annyi minden történt velünk…- mondtam csak úgy magamnak, miközben megpróbáltam összeszedni a gondolataimat és visszaidézni az eseményeket.
A tavaszi szünet újat hozott az életünkbe, az első komolyabb találkozást az anyánkkal, amivel kapcsolatosan mind Bill, mind én nagyon bizakodóak voltunk. Ahogy a falu határában lévő virágokkal körülvett tisztáson feküdtünk, mindketten féltünk a ránk váró ismeretlentől, de fogadkoztunk, mindörökké ott leszünk egymásnak. Történjék akármi, minket semmi sem választhat szét. Mert egyek vagyunk. Egyek lélekben, testben és egy bűnös kapcsolatban.
Tizenöt évesek voltunk, naivak és hittünk a szavak erejében. Talán a lelkünk mélyén gondoltuk, hogy az örökké valójában nem tart örökké, hogy egyszer majd vége szakad annak, ami köztünk van. De én nem gondoltam, hogy az örökké ilyen rövid életű. És szerintem Bill sem.