Itt az ideje úgy tenni, mintha idetartoznék, és akkor talán úgy is lesz

Sziasztok!

Nagyon köszönöm a kommenteket,a bíztatásokat és a sok kattintást! Örülök neki és jól esik. Az meg külön jó dolog, hogy úgy látom a twincest újra éledt,sok kedves blogtárs kezdte ismét. Hát igen,twc volt, van és lesz!!!!!

Igyekszem kevésbé nyomasztó részeket hozni, de az emlékezés sokszor már csak ilyen lehangoló. És legalább nem nyírok ki senkit, ami nálam nagy szó ugye :P
Tehát elhoztam a második részt, sokat nem fűzök hozzá, olvassátok,véleményezzétek!
És nyugi, lesz szex is, hamarosan :)

Bill csak ment előre elszántan a tavaszi színbe öltözött zielitz-i utcákon, alig tudtam vele lépést tartani. Mióta leszálltunk a buszról egyetlen szót sem szólt, csak lépkedett, már szinte futott, amihez nekem nem igazán volt kedvem.
- Bill lassíts, nem bírlak követni! – lihegtem és megállva ledobtam magam mellé a tele pakolt utazó táskámat. Ikrem hátranézett és ő is megállt.
- Már majdnem ott vagyunk Tom…- jegyezte meg és rajta egyáltalán nem látszott, hogy elfáradt. Sőt izgatottság bújkált kipirosodott arcán, a szemeiben a napfény mellett a félelem és kíváncsiság ragyogott.
- Oké, de adj egy percet. – mondtam erre és cigi után keresgéltem. Mert persze én is ideges voltam, reszketett a gyomrom, ezerrel ment a szívem, megfájdult a fejem, ahogy többféle verzióban lejátszottam magamban a találkozás első perceit. Most először az életünkben nem úgy megyünk anyáékhoz, hogy az tiltva van. Nem titokban, hazudozások közepette, hanem úgy hogy megbeszéltük, hogy várnak ránk. És ez jó volt, ugyanakkor hihetetlen és ijesztő.
- Most tényleg rá akarsz gyújtani? – döbbent meg Bill.
- Miért, te nem akarnál? – kérdeztem vissza, miután meggyújtottam egy szál cigarettát és jó hosszan beleszívtam. Aztán Bill elé tartottam a cigarettás dobozt, de ő megrázta a fejét.
- Én csak oda akarok érni végre. – közölte.
- Persze én is, de neked nincs hányingered a félelemtől? – érdeklődtem és azt figyeltem, mennyire reszket a kezem, ahogy a számhoz rakom a cigarettát. Talán nem volt túlzás azt állítani, hogy még sosem féltem ennyire. Na, jó, leszámítva az első alkalmat, mikor Billel lefeküdtünk, de az más fajta félelem volt. Ez a mostani pánikszerűen vont maga alá, csak kérdések voltak a fejemben. Mi lesz, ha nem úgy sikerül? Ha csalódunk, vagy ha anya csalódik bennünk? Lehet, hogy az ő fejében egy teljesen más kép alakult ki, mint ami a valóság? Mi lesz, ha elszúrjuk? Mi lesz, ha én elszúrom?
Bill gyengéden hozzám lépett és óvatosan kivette a cigit a számból, majd a földre dobta.
- A dohányzástól van hányingered Tom. – mosolyodott el.
- Gondolod? – kérdeztem vissza és a félelem érzettől könnyek szöktek a szememben. Úgy szerettem volna megölelni Billt, csak egy másodpercig elidőzni a karjai között megnyugvást találva. De persze nem lehetett, az utcán voltunk, ahol jöttek-mentek az emberek.
- Hidd el, én is félek. Nagyon. De csak az első percek lesznek kellemetlenek. Ez ilyen, ez valahol rendjén van így. Túl leszünk rajta. Együtt…- és finoman megsimogatta a karomat, amitől kirázott a hideg, de egyúttal erőt is adott.
Sóhajtottam egyet és felkaptam a táskát.
- Hát jó. Mehetünk.
És ezek után sietősen, szinte szó nélkül gyalogoltunk az utcán. A cukormáz színű házak még most is felkavarták a gyomromat, ahogy a gondozott kertek és a kérdő tekintetű emberek is a kerítések mögül. De csak mentünk, nem figyelve semmire, csak a saját rémülten kalapáló szívünkre és arra, hogy elhallgattassuk a belül kiáltozó kétségeket.
A Tannenbaum strasse most is hirtelen tűnt fel, túlságosan is, főleg mivel a legelső ház volt az, ahova tartottunk. A kerítés előtt egy alak állt, nem kellett sok ész, hogy rájöjjünk anya az. Ösztönösen megtorpantam és a szívem a torkomig ugrott. Bill szintén megállt, és ahogy láttam rajta, jó alaposan lesápadt, de szerintem én is.
Anya meglátott minket és mosolyogva intett, majd elindult felénk.
Átpörgött az agyamon minden. Minden, amit az elmúlt években ezzel kapcsolatban éreztem és tapasztaltam. A meddő álmok, amik után könnyes volt a felébredés. A kérdések, hogy milyen lehet, vajon miért nem jön, és miért nem szeret. A vágyódás az ölelése iránt, a keserűség a gyerekotthon fehér és hideg párnái között. Az örök bizonytalanság és a céltalanság érzése. A mindent elborító harag és fájdalom anyák napján. A sok csúfolódás, amit el kellett viselni, azoktól, akiknek volt családja. A gyötrődés, amin keresztül mentünk Bill és én.

A testvéremre pislantottam, aki a könnyeivel küszködött. Ezeket a könnyeket csak az érezhette át, aki ugyanúgy élt, mint ő. Az én arcomon is lecsorgott egy könnycsepp, forró csíkot hagyva maga után. Mindaz, amit elképzeltem az évek során, már nem volt álom többé, ott szobroztunk az utca egyik oldalán, anya pedig egyre közeledett.
- Legyél erős Bill… Te mondtad, hogy csak az elején lesz fura. – mondtam halkan ikremnek.
- De akkor te se sírj! – vágott vissza Bill, mert látta, hogy én sem vagyok túl stabil érzelmi állapotban és csak próbálom megjátszani az ellenkezőjét.
Ezen halványan elmosolyodtam és bólintottam. Ekkor ért oda hozzánk anya, akit életünkben először láthattunk ilyen közelről. Gyönyörű volt. Hosszú, göndör haja folyton bele hullott a szemébe, szépen volt kifestve és elegáns ruhát viselt. Az arca ragyogott, ahogy a mosolya is. És látszott rajta, hogy ő is izgul.
- Sziasztok, fiúk! Ó, te jó ég, hadd nézzelek titeket, milyen nagyon szépek vagytok… – nézett végig rajtunk meghatódva és a mosolya könnyessé változott.
- Szia. – köszöntünk egyszerre Billel megilletődve.
- Az én fiaim. - anya váratlanul a karjaiba zárt minket, amin alaposan meglepődtünk és csak félve viszonoztuk az ölelést. Úgy éreztem, ha jobban magamhoz szorítom anyát, eltűnik, mint az a kép, amit éveken keresztül csakis álmaimban láthattam.
- El sem hiszem, hogy végre itt vagytok, nagyon vártalak már titeket. – mondta, miután kibontakozott a karjaink közül és a szemét törölgette. Zavarban volt, hozzánk hasonlóan.
- Már mi is vártuk, hogy itt lehessünk. – helyeselt Bill.
- Nem is tudom, mit mondjak. Igazából két kisfiúra számítottam, de ti idősebbnek néztek ki, szinte már majdnem felnőttek vagytok. – anya hol rám, hol Billre nézett.
- Tizenöt évesek vagyunk. – szóltam közbe komoly és kicsit neheztelő képpel. Nem tudom, anya mégis mire számított, vagy elfelejtette mikor születtünk?! Persze lehet, hogy, csak a piercing karikáktól volt elképedve, mert az nem minden ilyen korún megszokott.
Erre anya kicsit megilletődött.
- Jól eltelt az a pár év. - sóhajtotta fájdalmasan végül.
- Sok minden van, amiről beszélnünk kell. – jegyeztem meg és nem akartam türelmetlennek látszani, de túl sok kérdésem volt, amik sosem hagytak nyugodni.
- Tisztában vagyok ezzel, fogunk beszélgetni is, de most gyertek és ismerjétek meg Marcust és Gordont, aztán megmutatom a házat és ehetünk is valamit. Rendben? – invitált kedvesen anya és elindult a házuk felé.
Bill rám nézett, mintha még mindig nem hinné el, hogy ez történik. Nem mozdult meg és én sem.
- Valami baj van? – fordult hátra anya, mikor látta, hogy egyikünk sem követi.
- Semmi gond. Csak ez az egész még mindig olyan döbbenetes. – válaszoltam a megszeppent Bill helyett.
Anya bólogatott.
- Igen. Tényleg az.  – mondta és kinyitotta a ház kapuját. Mi pedig határozatlanul besétáltunk rajta új esélyekre, magyarázatokra várva.
Az anyánál töltött négy nap ambivalens érzésekkel árasztott el engem. Hálátlanul hangozhat, de kicsit talán csalódtam, mást vártam. Persze kívülről minden mesébe illő volt. Az a házuk csodaszép, olyan amilyet én is mindig elképzeltem, ha arról fantáziáltam, milyen lenne családban élni. Gordon és Marcus is nyitott szívvel fogadott bennünket és anya is nagyon készült. Sok finomságot főzött és elcipelt minket egy csomó helyre. Igyekezett kitenni magáért, de én nem a programok miatt látogattam meg. Egyet szerettem volna igazán, ha elmondja mit érzett, min ment át, akkor, amikor úgy döntött feladja az addigi életét és ott hagy minket a nagyiéknak. Válaszokat szerettem volna hallani, összerakni az életemet, mint valami kirakóst. De anya gondosan kerülte a régi dolgok emlegetését. Nyílt volt, készséges, ha bármit kértünk, rögtön megtette, de nem beszélt a régi időkről. Úgy tűnt, lezárta azt, ami régen történt és csak a jövőre koncentrál. De amit Billel és velem csinált évekkel ezelőtt, nem egy apró hiba volt, egy kis tévedés, egy elírás, amit ki lehetett radírozni, amin csak úgy túl lehetett lépni válaszok nélkül. Élő emberek voltunk és örültem volna, ha anya szán a létező kételyekre, dilemmákra némi időt, de nem tette. És nekem ezzel okozta a legnagyobb fájdalmat. A negyedik nap végén ugyanolyan kérdőjelekkel mentem haza, mint ahogy elindultam és cseppet sem voltam meggyőzve. Azt hittem Bill is így vélekedik, de ikrem el volt varázsolva az egész zielitz-i kirándulástól, odáig volt anya csodás lényétől és az új családjától. Igazán nem értettem ezt.
- Téged nem érdekel, mi történt annak idején? Nem vagy kíváncsi rá? Nem zavar, hogy nem mondott semmit? – faggattam Billt, amikor már leszálltunk a buszról otthon Loitschében. Ikrem viszont csak mosolyogva rázta a fejét.
- Nem. Az a legfontosabb, hogy most már újra együtt vagyunk és most már nekünk is van anyánk…
- Azért ez nem ilyen egyszerű. Anyánk eddig is volt, nem az égből estünk ide, de hol vannak a részletek, az okok?! Én csak tudni szeretném mi a franc történt, hallani akarom, ahogy a szemembe mondja, hogy megbánta, akkor talán nem volt hiába. – dühöngtem.
- Nagyi már elmondta egyszer az egészet. Miért nem elég az neked? – érdeklődött Bill.
- Mondja el anya is! – szóltam közbe.
- Én nem akarom letámadni őt. – jelentette ki Bill.
- Azt hittem, te is ugyanúgy válaszokra vársz. – hökkentem meg.
- Csak normálisan akarok élni. És nem szeretném, ha elrontanád az egészet, a rámenősségeddel!– vágott a szavamba ikrem.
- Hát kösz, mert szerinted én rontok el mindent! – gurultam dühbe és valójában akkor kezdtem el azt hinni, hogy nem mindig akarjuk ugyanazt Billel. Talán akkor kezdődhetett szakadni köztünk valami, de ennek az időtájt nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, hiszen a kapcsolatunk ugyanúgy megmaradt. A csókjaink szenvedélyesek és őszinték voltak, az érintések izgatóak, az éjszakák sejtelmesek és egyre forróbbak. Néha már azt hittem, ezt nem is lehet fokozni, de Bill bebizonyította, hogy lehet. Mind ügyesebb lett, már ismerte a szexualitás kétélű fegyverét, amit ellenem fordítva eléggé jól tudott használni és ez által engem manipulálni. Ha végignéztem rajta fájni kezdett a lelkem és remegni a gyomrom. Ugyanakkor elsöpört az izgalom, annyira kívántam őt. Tökéletes volt, kívül és belül. Kedves, jó lelkű, ártatlan. És még annyi minden…