Te vagy az egyetlen, ki örömöt okoz, nélküled az életem egy bezárt doboz

Hello !

Nagyon szépen köszönöm a rengeteg kattintást és a kommenteket, amikre igyekeztem válaszolni. Remélem továbbra is olvastok és írtok majd :*

A temetőben egy lélek sem volt, mikor kimentünk. Nagyi egyre többször kért meg minket, hogy kísérjük el és mi mindig szívesen tettünk eleget ennek. Mert csak ez az egy módja volt sajnos, hogy nagyapáról beszéljünk, hogy a szavak által köztünk legyen. Nagyi vett egy csokor virágot és egész úton szótlan volt, Billel nem akartunk kérdezősködni, mert tudtuk, hogy minden temetői látogatás felkavarja, ezért csak mentünk a nyomában, aztán némán megálltunk a sír előtt. Pár percig csend volt, aztán nagyi hirtelen megszólalt.
- A nagyapátok volt a legjobb ember a világon. – mondta, majd a kezében lévő virágokat a sírra helyezte. Bill meg én zavartan ácsorogtunk mellette. Néztem a szürke márvány síremléket, főleg az ott lévő képet és kerestem a nagyapám vonásaiban az enyémet és Billét. Sajnáltam, hogy nem ismerhettem meg, sokat jelentett volna nekem.
- Nagyon büszke lenne rátok és örülne, hogy így együtt vagyunk. Mindig ezt akarta, halála előtt megígértette velem, hogy mindent jóváteszek. Remélem, hogy onnan fentről látja. – sóhajtott a nagyi.
- Nagyon hiányzik? – kérdezte Bill.
Nagyanyánk bólogatott, szemében az emlékezés könnyei jelentek meg.
-Persze… Mit nem adnék, ha egy napra ismét itt lenne! Tudjátok, a kötelékünk nagyon erős volt. Nem fogott rajta, sem az idő, sem a viszontagságok, sem a betegség. Teljes szívemből szerettem nagyapátokat és tudom, hogy ő is ugyanígy szeretett engem.
- Soha nem volt senki más, előtte? – érdeklődtem óvatosan.
Nagyi felháborodottan tiltakozott.
- Nem! Ő volt az első és az igazi! Már mikor először megpillantottam, jól tudtam azt, hogy rajta kívül nem akarok senkit.
- Ez igazán szép. – mondta Bill szentimentális arccal.
- Higgyétek el az volt fiúk. Nincsenek arra szavak, mennyire. De talán nem is lehetne elmagyarázni. Ha majd nagyobbak lesztek és bele cseppentek a felnőtt világba, akkor bizonyára megismeritek az érzést. Az igazi szerelmet, azt, ha megtaláljátok a másik feleteket, aki tökéletesen kiegészít titeket minden téren, aki ha veletek van, az összes rossz eltűnik. Aki egyetlen szavával és mosolyával napsütéssé változtatja az árnyékokat, akivel nincs lehetetlen és megoldhatatlan.
Lopva ikremre néztem és láttam, hogy ő is engem figyel, a torkom elszorult a helyzettől és mindattól, amit a nagyi mondott nekünk. A zavartság piros színe kúszott az arcomra és melegség futott végig a gerincemen.
Nagyi ekkor észbe kapott.
- De mit is beszélek itt nektek?! Szerelem? Ti még túl fiatalok vagytok, hogy ezt megértsétek. Legyen elég annyi, hogy nagyapátokkal a nehéz évek ellenére csodás életünk volt. – és zavarában a síron lévő koszorúkat és dísztárgyakat kezdte pakolgatni.
- Sajnálom, ha érzelgős voltam…- mentegetőzött, de erre nem tudtunk nagyon mit mondani, csak bólogattunk elnézően.
Továbbra is Billt figyeltem és elmerültem az arca tanulmányozásában. Mint mindig, amikor lehetett. Alaposan szemügyre vettem minden apró részletet és mindig találtam valami újat, ami sokkal jobban tetszett, mint az előző nap, ami hevesebbé tette a szívverésemet, amitől szédülés vett rajtam erőt. A tekintete a legtisztább tekintet volt, amit valaha láttam, a mosolya mindig elvarázsolt, az arca gyönyörű volt, egyszerre ártatlan és titkokat hordozó. És ezeket a titkokat csak én tudhattam.
Láttam, hogy testvérem félénken rám mosolyog, ettől én is akaratlanul elmosolyodtam. És nagyanyánk akármit is mondott, akármennyire is gyereknek tartott minket az érzelmek terén, tudtam, hogy nincs igaza.
- Kár, hogy nem ismertük a nagyapát. – mondtam délután, amikor a nappaliban unatkoztunk a tv előtt.
A hétvégi szokásos álmos hangulat vonta maga alá a házat, a nagyi a szobájában olvasott, mi meg Billel bámultuk a televíziót.
- Igen. – helyeselt Bill.
- Biztos klassz lehet ilyen tökéletes házasságban évtizedeken át. Hihetetlen, hogy végigéltek egy rakás húzós dolgot, főleg anyának köszönhetően és mégsem romlott meg a viszonyuk, sőt erősödött. – elmélkedtem.
- A nagyi azt mondta, neki nagyapa volt az igazi. Hallottad. – vont vállat Bill.
- Igen az igazi, aki mellett egésznek és tökéletesnek érezte magát. Meg hogy mi még nem tudjuk, valójában mit is jelent ez az érzés és majd megértjük, ha később megismerjük. De mi van, ha én már ismerem? – Billre néztem, és láttam a csodálkozást rajta.
- Ezt hogy érted? – kérdezte mosolyogva.
Az egyik kezem az ő ujjaira csúszott és elvettem tőle a távirányítót, majd leraktam az asztalra. Aztán csak fogtam a kezét gyengéden.
- Te is tudod, hogy értem. Annyi mindenen mentünk keresztül egész életünkben és minden rossz, vagy jó élmény egy-egy kapocs volt, ami közelebb hozott minket egymáshoz. Ha veled vagyok, vagy csak végigpillantok rajtad, ugyanazok az érzelmek csapnak fel bennem, mint amit a nagyi elmondott a nagyapával kapcsolatban. Nagyi azt mondja, még nem érthetjük, de ez nem igaz, mert én tisztán érzem, mi az, amiről beszélt. Hogy te általad lehetek jobb ember és nélküled semmit sem érek.
- Ne mondj ilyet! Te nagyon értékes vagy! – vágott a szavamba Bill, de én jól tudtam, milyen vagyok, nem voltak illúzióim, viszont volt némi önkritikám.
- Értékes, na persze, hagyjuk ezt. Az a helyzet, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni nélküled az életemet Bill és ezt most úgy nézd, hogy totál őszintén mondom…
Ikem első reakciója egy kissé kétkedő, de ártatlan pillantás volt, aztán a szelíd mosoly.
- Én sem lennék képes nélküled élni Tom. Szeretlek. – szorította meg a kezemet.

Nagyon jó volt tőle ezt hallani, elteltem boldogsággal és elégedettséggel. Enyém volt a világ legszebb és legkülönlegesebb embere. A világ legszerencsésebbjének éreztem magamat. És hogy nem kell keresnem a szerelmet, mert ott van velem, az élet minden egyes percében.
Csodálatos volt ez az érzés és nem létezett olyan ok, ami ezt elszúrhatta.
Vagyis de. Én, meg a rohadt ostobaságom.
Végre beköszöntött a nyár és ezzel együtt az első loitschei nyáriszünet. Annyira vártuk már, hogy ne kelljen tanulni, az iskola falait és az oda járó idióták arcát bámulni, de így visszaidézve, életem legcsapnivalóbb vakációja kezdődött akkor. Rosszabb volt, mint amiket az otthonban, vagy nevelő szülőknél töltöttem. Sokkal rosszabb, ugyanis Billel szinte egyfolytában vitáztunk. Biztos az unalom is hozzá járult ehhez, hiszen éjjel-nappal együtt voltunk és valahogy egymás idegeire mentünk. Akármiről kezdtünk beszélni, a vége mindig nézeteltérés lett. Nem értettem, mi történik velünk, miért vagyunk ilyenek egymással, de nem tetszett az egész és kétségbe voltam esve. Talán ez a kétségbe esés sarkallt arra, hogy ne gondolkodjak tisztán és elkövessek egy hibát. Mert ha minden rossz volt körülöttem, én még tetéztem is egy sor ballépéssel. Hát hiába, ilyen voltam én. Ilyen béna…
Úgy volt, hogy ikrem meg én elmegyünk Magdeburgba egy délelőtt, kicsit csavargunk, lazítunk, és végre kiszabadulunk Loitsche unalmas korlátai közül, de aznap sikerült megint összevesznünk, így egyedül mentem, mert Bill megmakacsolta magát. Mire a városba értem a haragom a múlté lett, csak szomorúságom maradt és egyre azon agyaltam, hogyan javíthatnánk meg a kapcsolatunkat Billel. Ekkor futottam bele Silkébe. Őt az Andreas sztori kapcsán ismertem meg és ez volt az egyetlen jó dolog abban az egészben. Silke aranyos csaj volt, kedveltem, olyan volt, mint egy haver, akivel váltunk néha pár sms-t. Mindig kért, hogy találkozzunk, de én folyton kifogásokat kerestem. Aznap viszont egymásba botlottunk. Meleg volt nagyon és egy csomó idő volt még a haza útig, ő meg elhívott a lakásukra. Legbelül tudtam, hogy ez nem helyes, mert Silke többször adta tudomásomra, hogy tetszem neki, de mégis vele mentem. És mit szépítsem, ott náluk le is feküdtem vele. Nincs mentségem a dologra, hőség volt, ittunk, letört voltam Bill miatt, Silke pedig kezdeményezett. Már akkor tudtam, hogy hiba, mikor még bele sem kezdtünk, mégis megtettem. Ő volt az első lány, akivel szeretkeztem. Mégsem éreztem semmit, csak a biológiai kielégülést, részegséget és az erős lelki ismeretfurdalást. Megesküdtem magamnak, hogy ez volt az utolsó ilyen dolog, amit Bill háta mögött művelek és azt is szentül megígértem, hogy soha nem mondom el neki, mert nem akartam fájdalmat okozni. A szégyen és a lelkiismeretem kínzott és fojtogatott a tehetetlen sírás. Utáltam magam, hogy ezt csináltam. Közben három hetet töltöttünk anyáéknal és talán mert nem voltam ráhangolva, talán mert rosszul éreztem magam, amiért átvertem Billt, de szörnyű volt az egész. Három teljes hétig egymáshoz sem érhettünk Billel, külön szobát kaptunk, ami számomra maga volt a kínszenvedés.
- Hiányzol…- suttogtam, ahogy ott álltunk a kertben egyik reggelen. Majd mire Bill bármit is szólhatott volna, eldobva a cigimet magamhoz rántottam. Ő persze rémülten tekintgetett körbe, lát e minket valaki.
- Ne csináld, bárki megláthat. – szólt rám ijedtségéhez képest meglepően hűvösen, de ez sem szegte a kedvemet és nem volt elég, hogy leállítson. Túl sok idő telt el az utolsó csókunk óta és annyira kívántam őt, hogy már a gondolat is fájt.
- Te nem gondolsz rám? Legalább néha? – kérdeztem reménykedve és megcsókoltam a szája sarkát.
- Annál azért gyakrabban jársz az eszemben. – árulta el Bill és örültem, hogy ezt hallhattam, de nem nagyon hittem neki. Úgy nézett ki külső szemmel, hogy nem viseli meg a kötelező különlét.
- És mikor? Napközben? Mert akkor nem úgy tűnik, odáig vagy anyáéktól és tuti nem érdekelnek az ilyesmik. Vagy éjszaka? Ne akard tudni, éjszaka én miket gondolok rólad…És miket csinálok magammal. Legalább olyankor átjöhetnél és nézhetnéd, mit tesz velem ez az átkozott három hét. – nyaltam meg a számat és elégedetten tapasztaltam, hogy ikrem elpirult. Én meg felizgultam, de ettől nem voltam boldog, nem volt egy remek dolog a folytonos gerjedelem, amit nem követett kielégülés, vagy legalábbis nem úgy, ahogy szerettem volna.
- Ezt nem most kellene megbeszélnünk. – dadogta Bill lángoló arccal. Ahogy a testünk összeért, éreztem az ő kemény izgalmát is. Ez persze csak tovább hevített engem.
- Miért nem? Mert téged is felhúz? – hajoltam ismét közelebb hozzá, hogy jobban körbevegyen a forróság, ami ott volt közöttünk.
- Igen azért. Mert elveszi az eszemet. – vallotta be halkan Bill.
- Talán nem is beszélni kellene róla. Hanem csinálni. Bírnám, ha egyik este nem kellene végre magamhoz nyúlni, mert megtennéd helyettem. – helyeseltem és végigsimítottam a hátán.
- Tom…- vágott közbe Bill és próbált ellenállni, ahogy neki toltam a falnak, de folytattam.
- Annyira szeretném, ha megérintenél…- sóhajtottam és reméltem, hogy Bill csak egy kicsit is érzékeli, mennyire sóvárgok utána. Megragadtam a kezét és a nadrágomhoz nyomtam. Bill szeme elkerekedett, ahogy ujjait és tenyerét végig húzta a nadrágon keresztül is érezhetően kemény férfiasságomon. Akaratlanul is felnyögtem és beharaptam az ajkamat. Egy másodperc alatt csupa izzadtság lett a hátam. Veszettül akartam a folytatást, nem érdekeltek a körülmények, hogy anyáéknál vagyunk az udvar közepén, az izgalom mindent ködössé tett bennem.
- Őrültség…- csóválta a fejét.
- Csak engedd, hogy legalább megcsókoljalak…- kértem remegő hangon és egyre szorosabban öleltem Billt, remélve hogy elfelejti a körülöttünk lévő valóságot.
- Most nem lehet. – zárta rövidre és kibontakozott az karjaim közül.
Csalódottan és mérgesen néztem végig rajta.
- Akkor mégis mikor lehet? – érdeklődtem.
Bill megvonta a vállát.
- Majd ha hazautaztunk.
Ez a hanyag mozdulat és a józan, reális bejelentése eléggé leforrázott. Miért kellett az anyáéknál való vendégeskedés miatt ennyire háttérbe szorítani azt, ami köztünk van? Szerintem bizonyos dolgokat igenis meg lehetett volna oldani, ha Billnek lett volna hozzá bátorsága és kedve. Én akartam őt, egyre jobban, de abban már nem voltam olyan biztos, hogy ő is így vágyódik az együttléteink után.
- Oké, felejtsük el az egészet! Biztos menni fog nekem is, majd mindennap jéghideg vízzel tusolok úgy naponta ötször és elszívok egy doboz cigit. Megoldom, ne félj! – vetettem még oda neki és ott hagytam, mielőtt a magyarázkodásával újabb vitát szított volna.
Bill és én köztem tehát minden elég pocsék volt, a családi fonalat tekintve meg szintén, anya továbbra sem foglalkozott a múlt történéseivel. Inkább arra koncentrált, hogy egy csomó helyre elvigyen minket és minél több rokonnak bemutasson Billt és engem. Ezek az emberek Gordon családtagjai voltak, akik nagylelkűen megbocsátották anya fiatalkori „botlását”, vagyis minket. Anya meg úgy mutogatott bennünket, mint a bazári majmokat. Gyűlöltem az egész színjátékot és legszívesebben kirohantam volna a házukból, de persze maradni kellett és jó kedvűnek látszani, közben majd felőrölt a lelki ismeretem és a beteljesületlen, lángoló vágyakozás ikrem iránt. Alig vártam, hogy vége legyen és minden ugyanolyan unalmasan fojjon tovább a medrében, mint eddig.