Hy !
Köszönöm a kommentet :) Amint látjátok, ügyködtem kicsit a blogomon, jobb későn mint soha. Kommentelni még mindig nem tudok se névvel, se névtelenül, fogalmam sincs, mi lelte a blogspotomat, de én olvaslak titeket, meg minden. És itt az új rész is :)
Gyönyörű volt az az este. Minden
pillanata mély nyomot hagyott bennem. Ahogy álltunk egymást átölelve a lámpák
fényében, én magamban ezerszer is fogadalmat tettem, hogy tűzön-vízen
keresztülviszem minden elhatározásomat, ami a jövőmet illeti. Hiszen már csak
egy év és az akadályok, amik előttem tornyosulnak, egyszerre eltűnnek. Nem
állíthat meg semmi, erős leszek és kitartok. Csak néztem Billt, ő is nézett
engem és reméltem, hogy hasonlóképp gondolkodik. A szívem boldogsággal telt
meg, minden tökéletesen összhangban volt.
Majd hangokat hallottunk, járókelők egy csoportja közeledett, mi gyorsan
szétugrottunk egymástól, de a szál, ami köztünk volt, a fizikai kapcsolat
megszűnésével nem szakadt szét. Láthatatlanul, de összekapcsolta a szívünket
Billel.
Félszeg mosolyok közepette indultunk
el a park egyik útján és hamarosan kiértünk a még mindig zajos főútra. Mivel még volt időnk a haza
útig, beültünk egy útba eső kocsmába és tovább ünnepeltük a közös
szülinapunkat. Kicsit talán a fejembe is szállt az a néhány pohár alkoholos
ital, amit az este folyamán elfogyasztottam, de csak mosolyogtam a saját
bizonytalanságomon, ahogy valamivel később már a buszmegálló irányába sétáltam
az oldalamon Billel. Gondtalannak éreztem magam és nem akartam, hogy az éjszaka
valamikor is véget érjen. Pedig tudtam, hogy hamarosan felszállunk a buszra,
ami haza visz minket, akár szeretném, akár nem. De az aznap átélt élmények nem
engedték, hogy a mosoly eltűnjön az arcomról. Ezt Bill is észrevette ezt.
- Min nevetgélsz? – kérdezte.
Megcsóváltam a fejemet.
- Csak azon, hogy egy ittas pancser vagyok…
- Ez nem igaz. – vágott a szavamba gyorsan Bill.
Ráhagytam ezt, mert nem esett jól a beszéd, az a kellemes szédülés volt rajtam,
amit ki akartam élvezni. Persze magamban még hozzá tettem, hogy egy ittas
pancser, akinek jelen pillanatban nagyszerű az élete, a csodálatos ikertestvére
mellett, és akit csak ez érdekel. A szédülés érzése egész úton jelen volt, de
kezdett egyre kellemetlenebb lenni. Mikor a járatról leszálltunk, már inkább
éreztem magam rosszul, mintsem felemelően. De nem panaszkodtam, csak
botorkáltam kótyagosan Bill után a néha vaksötét utcákon és csodálkoztam azon,
hogy neki miért nem ártott meg annyira az ital.
Nagyanyánk háza sötétbe burkolózva állt, mikor oda értünk. Igyekeztünk halkan
beosonni és felmenni az emeletre. Mivel viszonylag sűrűn járkáltunk házibulikba
és ebből kifolyólag nem egyszer voltunk illumináltak, elég nagy rutint
szereztünk abban, hogyan kell úgy a szobánkig jutni, hogy ne ébresszük fel a
nagyit. Szerencsére ez most is sikerült. Ikrem benyitott a szobánkba és rögtön
villanyt kapcsolt. Az éles fény bántóan vakított, védekezésképpen az arcom elé
raktam a kezem.
- Jaj ne, kapcsold le! – szóltam Billre dühösen, mire ő újra sötétet csinált,
majd kisvártatva az éjjeli lámpa sokkal szolidabb fényei töltötték be a szobát.
Nem foglalkoztam a precizitással, hanyagul dobáltam le magamról a cipőt,
kabátot és pulcsit. Aztán csak leültem az ágyam szélére. Bill kissé aggódva
hajolt le mellém.
- Nem láttad a cigimet? – kérdeztem oda nem illően, mert úgy gondoltam,
lefekvés előtt még elszívok egy szálat. Testvérem megrázta a fejét.
- Inkább feküdj le Tom. – javasolta szelíden.
Hümmögve helyeseltem.
- Igen… Talán igazad van. Berúgtam. Haragszol?
- Dehogy haragszom, semmi baj. – mondta elnézően Bill és végigsimította a
karomat, amitől fázni kezdtem. Szemeimmel lassan követtem a mozdulatot.
- De akkor is ez volt életem egyik legjobb estéje. És tudod melyik volt a leges
legjobb? – kérdeztem sokat sejtetően vigyorogva.
- Melyik? – kérdezett vissza Bill.
- Hát az első alkalom, mikor szeretkeztünk. Tudom, hogy féltünk és olyan béna
voltam és hogy neked fájt és megsérültél, de úgy még sohasem éreztem életemben.
Azt az éjjelt soha semmi sem tudja felülmúlni. – jelentettem ki, ahogy átjárt
az emlékek sodrása, majd megcsókoltam ikrem ajkát.
Szégyenlős mosollyal csókolt vissza.
- Igen, azt az estét én sem felejtem el soha…
Újra szájon csókoltam.
- Itt alszol mellettem ma éjjel? – kérdeztem reménykedve.
Billt meglepte a kérdésem.
- Ha szeretnéd. – egyezett végül bele.
- Most mást sem szeretnék, csak érezni hogy itt vagy velem. – mondtam és
erőtlenül ledőltem az ágyra. Ikrem sem tétovázott, levett néhány felesleges
ruhadarabot, majd mellém feküdt. Elégedetten öleltem át törékeny testét és
beszívtam bőrének, hajának illatát. A nemrégen tapasztalt részegségből eredő
rossz érzések csillapodni kezdtek és inkább fáradt nyugalom vont maga alá.
A születésnapunkat követő hétvége után újra kezdődött a számomra gyűlöletes
iskolaév. Az érettségi éve. Mondjuk ez engem nem igazán izgatott, sosem szerettem
tanulni és nem voltam jó tanuló. Az ide járó pár barom pedig még meg is
nehezítette a helyzetemet. Amióta Bill meg én beléptünk az iskola épületébe, a
puszta létezésünkkel szúrtuk pár ember szemét. Leginkább Roman volt az, aki az
elejétől fogva szemétkedett, Martin és Dominic meg asszisztáltak hozzá. Sosem
akartak megismerni minket, az első nap belénk kötöttek, ami szerintem elég
szánalmas és érthetetlen volt. Néhány tettlegességig fajuló összetűzés után, a
buszmegállóban egy jól irányzott ütéssel megmutattam Romannak, hogy félre
ismert, és hogy én is meg tudom védeni magam, ha a helyzet úgy hozza. A
kedélyek azóta valamelyest csillapodtak, az ellenünk irányuló ok nélküli utálat
alább hagyott az osztály tagjainak részéről, ha nem is kedveltek, de legalább
megtanultak elviselni minket.
Roman, bár meg nem ütött többé, verbális támadásoknak jó bőven ki voltunk téve
és ezeknek a beszólásoknak a hangadója többnyire ő és a két kis talpnyalója
voltak. Mást nem tehettünk, mint hogy túlléptünk ezeken a dolgokon, és ha fájt
is, nem mutattuk ki. Az utolsó tanév tehát kezdetét vette és ezzel együtt megjelent
bennem valami borongós érzés is, amit nem tudtam nagyon megfejteni. Úgy éreztem,
a köztem és Roman közötti ellenségeskedésnek nincs vége, valami történni fog.
És erre nem kell túl sokat várni.
Mivel Billt meg engem már nem szekált, Roman keresett magának másokat, akiken a
frusztráltságát levezette. Legtöbbször kisebbeket és gyengébbeket vett célba,
hogy kellőképpen megfélemlíthesse őket. Mi tagadás, elég indulatébresztő volt nap,
mint nap ezt látni, nem is értettem, mit képzel magáról, hogy gondolhatja úgy,
hogy bárkivel bármit megcsinálhat.
Éppen a régi, használaton kívüli tornaöltöző felé ballagtam, hogy
rágyújthassak, mikor a fülemet megütötte egy rémült kiáltás. A hangok irányába
kanyarodtam és elképedve néztem, ahogy Roman, Martin és Dominic egy náluk jóval
fiatalabb és kisebb gyerek megalázásával múlatják az időt.
- Légyszíves hagyjatok elmenni! – könyörgött a fiú már a földön fekve, de
kérése süket fülekre talált. Romanék csak jól kinevették.
- Frászt hagyunk, majd ha ide adod az összes pénzedet, te kis buzi! – mondta
Martin.
- De már mind oda adtam! – nyögte a fiú.
- Hazudsz! – Roman lába rúgásra lendülsz és ez volt az a pont, ahol úgy véltem,
be kell avatkoznom.
- Miért nem hagyjátok békén?! – léptem elő, mire mindhárman úgy bámultak rám,
mintha két fejem lenne.
- Te meg mit ugatsz bele mások dolgába, mi? - mordult rám Dominic.
- Ebben meg mégis mi olyan dicsőséges ? Komolyan egy tízévessel kell
kezdenetek? – tártam szét értetlenül a karjaimat.
- El lehet takarodni, ez nem ilyen nyomorékoknak való, mint te! – toldotta meg
Martin.
Roman azonban csendre intette.
- Kaulitz, azt önkéntes igazságosztó. Ez jó. – röhögött.
- Nem erről van szó. Csak nem értem, miért jó ez nektek? – csóváltam a fejemet.
A fiú közben kihasználva a helyzetet, feltápászkodott a földről, magához vette
a táskáját, aztán felém küldve egy köszönet teljes és megkönnyebbült pillantást,
gyorsan elszaladt. Dominic hiába kapott utána.
-Ezt nem hiszem el, meglépett az a kis csótány! – elégedetlenkedett,
- Csak azért, mert ez a degenerált belepofázott a dolgunkba. Roman, verjük már
be a képét. Én nem is értem, mostanában miért nem kapja, meg azt, ami jár. –
helyeselt Martin felbőszülve.
Roman, bár igyekezte elrejteni, de kissé zavarba esett, viszont mivel nem akart
beégni a haverjai előtt, tett felém pár lépést.
- Kapni akarsz, ugye? – érdeklődött gúnyosan.
- Ez az. – vihogott a háta mögött Martin és Dominic egymást bökdösve és akcióra
kiéhezve.
Megvártam, míg Roman oda sétál elém.
- Most félnem kellene? – vontam vállat.
- Hát nem ártana, ugyanis feltöröljük veled a földet.- magyarázta Dominic. Én
azonban nem mozdultam, álltam Roman pillantását. Csak néztem rá és nem éreztem
félelmet, vagy bármi mást. A szívem sem akart kiugrani a helyéről és a gyomrom
sem fájt az idegességtől. Ő sem volt sérthetetlen, már tudtam ezt.
- Jobb lenne, ha elkezdenél szaladni, mint az előbbi kis féreg, mert ha
elkaplak, ki foglak csinálni. – fenyegetőzött Roman, de csak keserűen
elmosolyodtam.
- Nem Roman, nem fogok elfutni. A buszmegállóban sem futottam el, ott bebizonyítottam
magamnak, hogy erősebb vagyok, mint hinnéd, és hogy te is lehetsz gyenge.
Emlékszel?
Roman elnémult és az arca egy pillanat alatt vörössé változott, láttam rajta,
hogy visszaidéződött benne, ami akkor történt. Martin és Dominic csak néztek
rá, mert nagyon nem értettek semmit.
- Mit beszél ez a seggfej ? – kérdezte végül Martin dühösen.
Roman érdektelenséget tettetve vonta meg a vállát.
- Szerintem maga sem tudja. Biztos megint benyelt valami tablettát ez a
toxikomán idióta.
Ám a magyarázata nem állta meg a helyét és a barátai nem hittek neki.
- Milyen buszmegállóról vartyogsz itt? – érdeklődött Dominic.
- Kérdezzétek meg őt, ha akarjátok. – tértem ki a felelet elől, mert megígértem
magamnak, hogy nem árulom el senkinek sem, hogy valaha megütöttem Romant.
Megérdemelte volna, mert egy kegyetlen állat, de szerintem egyáltalán nem
dicsőséges más gyengeségét ilyen módon kiadni.
Martin és Dominic választ várva vizslatták Romant, aki csak hallgatott. Én meg
sarkon fordultam és az iskola felé vettem az irányt.
Hallottam, hogy Martin meg Dominic idegesítően okoskodnak a háttérben.
- Most mi van? Miért nem csaptad már szét a fejét? – kérdezgették egymást túl
kiabálva.
- Lányokat nem verünk, tudjátok. – igyekezett Roman egy poénnal elütni az
egészet. Dominic és Martin mesterkélten felröhögtek.
- Még lánynak is gyenge. – legyintett Martin.
- Azt remélem sejted, hogy ez nem a befejezés Kaulitz. Nagyon nem. – szólt még
utánam vészjóslóan Roman, de nem reagáltam a mondatára, már nem éreztem
félelmetesnek a fenyegetéseit. Inkább örültem, hogy sikerült azt a szegény
gyereket megmenteni az aznapi veréstől.
Igazából az egész jelenet hamar kiment a fejemből, meg volt a magam baja, a
tananyag elég húzós lett az érettségire való felkészülés miatt. Otthon is nagy
volt a nyomás, a nagyi folyton csak azt akarta, hogy tanuljunk, ahogy anya is
csak ezt szajkózta, ha telefonált. Untam nagyon és a sok tankönyv feletti
magolást, szívesen elcseréltem volna szabadidőre, amit Billel tölthetek.
Az a nap is egy egész átlagos szerdai napnak indult, bár motoszkált bennem
valami vészterhesen rossz előérzet. Foghattam volna arra, hogy utálom az
iskolát és utálom, hogy a napom nagy részét a tanulásra kell elpazarolnom és a
rohadt szabályokat betartanom, vagy a rengeteg leckét a fejembe verni, de ez
nem a tanulásnak szólt.
Az osztályfőnök arca nem sok jót ígért, amint Brittával a nyomában belépett az
osztályterembe. Miután becsukta maga mögött az ajtót, egyenesen a tárgyra tért.
- Gyerekek! Megdöbbentő dolog jutott ma tudomásomra, ami felett nem mehetünk el
csak úgy. Nos, Britta ? – pislantott a lányra, aki azon nyomban belekezdett.
- Az osztálypénzt tartalmazó boríték a benne lévő összes pénzzel eltűnt! –
hadarta el idegesen.
Britta volt az osztálytitkár, az ő feladata volt, a pénz megőrzése és kezelése.
Morajlás zúgott végig az osztályon, mindenkit meglepett ez a tény. Nem kevés
összegről volt szó.
Weber tanár úr visszavette a szót gondterhelten sóhajok közepette.
- Lehet, hogy nem jó helyen keresgélek, de ha a tettes az osztályban van,
megkérem, hogy adja elő a pénzt, amit elvett. Most még következmények nélkül
megteheti…
Persze senki sem jelentkezett, így az osztályfőnök bólintott.
- Rendben, akkor most mindenkinek átnézzük a padját. – rendelkezett és Brittával
együtt az egyik padsorhoz léptek. Letaglózva pillantottunk egymásra Billel és
szinte éreztük a feszültséget a levegőben. A teremben régóta nem volt ilyen
némaság, csak a padok fel és lenyitódását lehetett hallani.
- Durva, hogy valaki ellopta az osztály pénzét. – jegyeztem meg rosszallóan,
ahogy figyeltem az alapos procedúrát.
- Fiúk, ti következtek. – állt meg előttünk ekkor a tanár úr és Britta. Szó
nélkül felnyitottam a padomat, mire Britta pedig falfehérré sápadt.
- Te jó ég, de hiszen ott a boríték…- mondta megrökönyödve.
- Micsoda? – kerekedett el a szemem és rögtön odanéztem. A füzetek között
valóban ott volt egy kisméretű, fehér boríték. Rajta díszelgett a felírat,
osztálypénz. Jeges döbbenet markolt a gyomromba. Hogyan lehetséges ez?!
- Sosem láttam ezt a borítékot korábban, nem én tettem oda! – szólaltam meg
azonnal. Akkorra már az osztály több tanulója a padom köré sereglett. Szájtátva
és megvetően méregettek. Hallottam pár „tolvaj” és „enyveskezű” jelzőt felém
repkedni. Weber tanár úr miután mindenkit a helyére terelt, kivette a borítékot
a padomból.
- Ez a boríték üres, Tom…- állapította meg lesújtva.
A torkom kapart az idegességtől és elöntött a forróság. Testvéremre
pillantottam, aki szintén csak tanácstalanul és értetlenül szemlélte a tanárunk
kezében lévő borítékot.
- Fogalmam sincs, hogy került hozzám a boríték és azt sem, hogy hova lett a
benne lévő pénz. Én azt sem tudtam, Britta hol tartotta az osztálypénzt. –
suttogtam magam elé, de minden szavammal csak még inkább magamra tereltem a
gyanút.
- Mindenesetre nálad találtuk meg és nincs benne a pénz. Valami magyarázat csak
van erre. – fejtegette Weber tanár úr, de nem látszott túl meggyőzöttnek abban
a tekintetben, hogy csakugyan én loptam el a pénzt. Többen viszont annál inkább
biztosabbak voltak ebben.
- Te és Britta elég jóban voltatok mostanában, tuti hogy te nyúltad le azt a pénzt!-
kiáltott ekkor közbe Roman.
- Lehet, hogy a nődnek is köze van hozzá. – helyeselt Natalie, aki valamilyen
ismeretlen okból még mindig féltékeny volt Brittára, mert az valamikor Romannal
járt.
- Ja, biztos együtt szórakoztátok el ! – témázgatott Martin.
- Hé, engem hagyjatok ki ebből. Nehogy már a végén én legyek a hibás! –
kiáltotta mérgesen Britta szúrós pillantásokat küldve az illetékeseknek.
- Csendet! – szólt emeltebb hangon az osztályfőnök, de mindenki azzal volt
elfoglalva, hogy minél jobb elméletet találjon ki arról, hova tüntettem el a
pénzt.
Hátra fordultam, és ahogy láttam Romanék elégedett képét, lemertem fogadni,
hogy ebben az egészben az ő kezük van. Eszembe jutott, amit a legutóbbi
nézeteltérésünkkor mondott. Hogy még nincs vége…És tényleg…Még csak most
kezdődött…Hirtelen összeállt a kép és ettől rám tört a vad szívverés.
- Szóval nem tudod, hogy került ide a boríték és nincs tudomásod arról, mi
történt a benne lévő pénzzel? – kérdezte még egyszer az osztályfőnök, mire
megráztam a fejemet.
- Nem én voltam…- mondtam még halkan és reményvesztetten, hiszen olyan dolgot
akartam bebizonyítani, amit jelen helyzetben egyáltalán nem lehetett. Minden
ellenem szólt.
- Ne higgyen neki, nyakig sáros! – ordította közbe Roman.
- Azért ne hozzunk elhamarkodott döntéseket. Tom, te most az összes holmiddal
együtt velem jössz az igazgatóhoz, a gondviselődet is azonnal értesítem. –
döntötte el Weber tanár úr és kifelé indult az osztályból. Bólintottam és a
tekintetem összevillant Billével.
- Ugye te nem gondolod azt, hogy én voltam? Ugye nem hiszed azt, hogy bármi közöm
van ehhez? – kérdeztem még elcsukló hangon.
Ikrem szeme is könnybe lábadt, de próbált erősnek tűnni.
- Tudom, hogy ártatlan vagy és minden rendben lesz. – biztatott.
- Tom rád várok! – hallottam az osztályfőnököt és muszáj volt mennem, ezért
összeszedtem a táskámat és a kabátomat.
- Sajnálom Tom, remélem, kiderül az igazság. – mondta még Britta
aggodalmaskodva, amint elmentem mellette. A szavaiból azt vettem ki, hogy nem engem
gyanúsít.
- Én is remélem. – biccentettem, majd az osztályfőnök után eredtem.
- Én meg azt remélem, hogy elvisznek a zsaruk, te szerencsétlen ! – kiáltott utánam
Roman, de pechjére az osztályfőnök is hallotta ezt.
- Na most már elég legyen ebből ! Azt ajánlom Roman, fogd be a szádat és inkább
koncentrálj arra a harminc matematika példára, amit még tegnapra kellett volna
megoldani ! Mindenki maradjon csendben, egy hangot ne halljak, mert azonnal
felmérőt íratok ! – és ezzel a fenyegetéssel kilépett a terem ajtaján. Én meg
mentem utána.
A kiürült folyosó fájdalmasan kongott a lépteinktől, ahogy Herr Weberrel együtt
végig mentünk rajta. Fejben már lejátszódott előttem, mit fog ehhez szólni a
nagyi és rohadtul elveszettnek éreztem magam.
- Tényleg fontos a nagyanyámat is ide hívni? Ki fog készülni. – motyogtam Weber
tanár úrnak, aki eddig szótlanul jött velem, kezében az ominózus üres
borítékkal.
- Ez az eljárás. – mondta tömören.
- Higgye el, nem én vagyok a tettes. – közöltem még egyszer.
A tanár úr amúgy jó fej volt, tudta, hogy milyen sík hülye vagyok matekból,
mégsem húzott meg, hanem adott esélyt, hogy ha a gyakorlat nem is, az elmélet
bemagolása meghozza a kettes átlagot. Az arcán most is látszott, hogy nem ítél
el, nem gondolja azt kapásból, hogy én voltam, még ha nagyon is úgy festett a
helyzetem.
- Ha nem te csináltad, úgyis kiderül, nem kell félned. – tette hozzá bátorítóan
és én igyekeztem hinni neki. Ő talán kicsit az én pártomon volt, ám Decker
igazgató úr egyáltalán nem és előre sejtettem, hogy vele nem lesz könnyű
dolgom.
Hamarosan már az igazgatói irodában ültem, velem szemben az igazgató bámult
engem lekicsinylően, Weber tanár úr valamivel nyájasabban, de szintén kérdően
nézett rám és akkor még ott volt nagyanyám, aki a telefonhívás után
villámgyorsan oda ért. A gyomrom összeszorult tőlük, ültek ott és várták, hogy
mondjak valamit, hogy magamra vállaljam az egészet. Nagyi a kezeit tördelte és
a szemei szikrákat szórtak, láttam rajta, hogy nehezen fogadja el a
történteket.
- Ne bonyolítsuk egymás helyzetét fiam. Árulja el, mi lett azzal a pénzzel. –
tért a tárgyra az igazgató, miután kipakolták a táskám és kabátom tartalmát, de
persze nem találtak semmit.
- Nem tudom, mert nem én vettem el. – válaszoltam erre.
- Tom! – szólt rám nagyi idegesen.
- Mondtam már, hogy nem én voltam! Mi a francért hiszed azt, hogy én tettem? –
fakadtam ki mérgesen.
A harag perzselő erejét éreztem magamban és az igazságtalanság nyomasztó,
mázsás súlyát. Legszívesebben kirohantam volna onnan. Bill jutott az eszembe,
hogy vajon ő mit hisz most rólam? Csak remélni mertem, hogy nem esik bántódása e
miatt az egész kicseszett lopásos dolog miatt.
- Mutasson több tiszteletet a nagyanyja iránt, és ha lehet, ebben az irodában
ne emelje meg a hangját, inkább mondja el az igazat. – utasított rendre Herr
Decker.
- Ez az igazság. – rántottam meg a vállamat.
Az igazgató hátra dőlt a székében.
- Ha mégsem maga tulajdonította el az osztálykassza tartalmát, akkor elárulná,
mit keresett a padjában az összeget korábban tartalmazó boríték?
Roman undok, patkány képére gondoltam és elteltem gyűlölettel. Éreztem, hogy
csak ő tehette ezt velem.
- Talán valaki bajba akart keverni. – dünnyögtem.
Az igazgató nagyira nézett, majd az osztályfőnökre.
- Lehetséges…- bólintott Weber tanár úr, ám Deckert nem sikerült erről
biztosítani.
- És van ötlete, mégis kicsoda? – a kérdése gúnyosan csengett, persze hogy nem
hitte egy szavamat sem. Inkább hitt volna akárkinek, de nekem nem. Már a
régebbi, Romannal való verekedésnél láttam, mélyen megvan a véleménye rólam,
Billről, a mi egész viszontagságos életünkről. Mondhattam volna bármit, nem
érem el, hogy higgyen nekem, azon kívül nem volt szilárd alapokon álló érvem
sem, csak a megérzéseim, amikkel nem megyek sokra. Sóhajtottam egyet és
lehajtottam a fejem.
- Nincsen…
Hűvös némaság lengte be az irodát egy percig, azt hittem sosem lesz vége, de az
igazgató egyszer csak megszólalt.
- Ez egy átlagos, alapvetően jó iskola. Igaz, hogy a világ végén van, talán nem is a
legmodernebb, de ettől még itt is megvannak az írott, vagy épp íratlan
szabályok. Egész eddigi pályafutásom során mindösszesen ötször fordult elő
lopás az intézményben. Mind az ötnél az azonnali kicsapás mellett döntöttem és
azt hiszem, most sem tehetek másként.
Köszönöm szépen a kommentet Tamcsinak <3 Majd már kitalálok valamit, hogy ismét tudjak kommentet írni, mert olvasom a blogját és kurvajó és idegesít, hogy nem tudom ezt vélemény formájában kifejteni.
A héten beteg voltam (vagyok), ezért több az időm és semmi sem szabhatott gátat annak, hogy kedvemre írjam az új részt. Mára el is készültem vele. Olvassátok ! További szépet :*
Volt egy másik tervem is,
igaz nem olyan nagyszabású, mint a költözés, de jó érzésekkel töltött el.
Csakhogy várni kellett vele több okból is. Így mielőtt véghezvihettem volna, a
nyári szünet utolsó két hetét anyáéknál kellett tölteni. Akkor már nem
dolgoztunk és akármennyire is húzódoztam, menni kellett. Pedig annyira nem
vágytam rá, komolyan még a loitschei hülye gyerekeket is szívesebben elviseltem
volna, mint hogy Zielitz-ben tengődjek két hosszú hetet. Bármennyi időt itt
voltunk, nem tudtam megszokni, számomra idegen és feszült volt a légkör, a
megjátszott jópofizás, a tökéletes család képe, amibe anya akart beszorítani
minket Billel. Pedig hát nem illettünk oda, ezt ő is sejtette. Utáltam ezt a
hamis látszatot, de le kellett gyűrnöm minden viszolygásom és menni. Mert
kötelező volt. Mert anya így akarta. Mert ő úgy érezte, ezzel könnyebbé teheti
a lelkiismeretét és helyre hozhatja az összes rossz cselekedetét, amit ellenünk
tett.
Szaporán szívtam a cigimet a kertben, miközben a többiek a házban voltak.
Gordon, Marcussal napok óta egy kisautó pályát igyekezett összerakni, már amikor
a szoros munkatempója ezt engedte. Bill is csatlakozott hozzájuk és segített
nekik, anya meg a konyhában tevékenykedett. Nekem nem volt kedvem semmihez sem,
feleslegesnek is éreztem magam, így inkább kijöttem és titokban rágyújtottam.
Nagyjából ez volt az egyetlen élvezet, ami itt töltött napjaim alatt érhetett,
a lopva elszívott cigaretták a kertben, mikor senki sem lát. Hunyorogva
tekintettem egyenesen a tűző napba, amíg piros karikák nem kezdtek ugrálni a
szemem előtt és egyre csak azt kérdeztem magamtól, mi a francot keresek én itt…
- Kérhetek egy szálat Tom? – hallottam ekkor egy hangot mögöttem.
Majdnem kiesett a cigi az ujjaim közül, annyira meglepődtem. Gyorsan
megfordultam és láttam, hogy anya állt velem szemben, karjait összefonva a
mellkasán. Mosolygott, amit végképp nem tudtam mire vélni.
- Tessék?
Mint mindig, most is elképesztett a számomra hibátlan szépsége, ugyanakkor
zavarban is éreztem magam a kérdés miatt, mert kicsit provokatívnak hangzott.
- Megijesztettelek? – nevetett fel anya kedvesen, amint látta, hogy fut ki a
vér az arcomból.
- Kicsit. – válaszoltam szűkszavúan.
- Szóval… adsz egy cigarettát? – ismételte meg a kérdését anya, mire
bátortalanul bólogatva elé tartottam a dobozt. Ő kiszolgálta magát, aztán
hagyta, hogy meggyújtsam a cigijét.
- Nem is tudtam, hogy dohányzol…- jegyeztem meg halkan és igen bizarrnak
gondoltam, hogy együtt cigarettázom az anyámmal.
Anya beleszívott a cigarettájába.
- Ritkán gyújtok rá, mert Gordon haragszik érte. De te? Nagyanyád tud róla?
- Valószínűleg sejti. – dünnyögtem.
- Ő sosem gyújtott rá, ezért eléggé elítéli a dohányosokat. Bajban lehettek
Billel, ha rá akartok gyújtani a házban. – ítélte meg anya.
- Meg lehet oldani, vagyis nekem sikerül, Bill meg nem cigizik. – feleltem és
elnyomtam a csikket.
- Hát igazából neked sem kellene. – helyeselt anya és ez a jótanács igen furán
hangzott, miután tőlem kért cigarettát.
Gúnyosan elhúztam a számat, de úgy hogy ne lássa. Nehezemre esett így bármit is
komolyan venni tőle. Ha most egy üveg töménnyel talál rám, kér ő is belőle,
aztán osztja az észt?! Ez vicces…
- A jó dolgok mindig károsak és tilosak…- mondtam még némi dacossággal a
hangomban.
- Igen, ez volt az én véleményem is, mikor annyi idős voltam, mint te. –
ismerte el anya.
Nem szóltam erre semmit, csak némán néztem, ahogy végig szívja a cigit, majd
gondosan eltapossa a betonon. Észrevette, hogy figyelem.
- Az az érzésem veled kapcsolatban Tom, hogy te nagyon utálod ezt…- közölte
váratlanul.
Először nem értettem, mire céloz.
- Mármint? – vontam fel a szemöldököm.
Anya széttárta a kezeit.
- Ezt az egészet, hogy itt kell lenned. Úgy érzem, nehezen tűröd a
kötelezettségeket és ellenállsz. Valamiért nem akarsz esélyt adni, hogy
családként működjünk. Igazi családként…- fejtegette és ezzel feldühített.
A visszafojtott harag szorította a torkomat és hirtelen elborított a melegség.
- Igazi család… Ez jó, mégis milyen család az, ahol az anya vagy tizenöt évre
ott hagyja a gyerekeit?! Mert szerintem
semmilyen. Lepasszoltál bennünket a nagyinak, de ő nagyapa betegsége miatt nem
tudott rólunk gondoskodni, ezért mentünk az otthonba, nem volt választásunk. És
egyáltalán nem könnyű egy rohadt otthonban, meg egy rakás flúgos nevelőszülőnél
élni tizenegy évig felváltva. Még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom, hogy
megismerje azt a kilátástalan életet, és hogy elgondolkodjon, miért került oda,
mikor igazából nem csinált semmit…- a hangom elcsuklott, nem akartam tovább
erről beszélni, sőt igazából beszélni sem akartam tovább.
Anya szomorúan bólintott.
- Igazad van, borzasztó éveket okoztam nektek, miközben én is megtapasztaltam
milyen mélyen lenni, nélkületek. De megváltoztam, újra kezdtem, mert rendbe
szeretnék hozni mindent. És bármit megteszek, hogy kicsit jobban érezd magad és
máshogy vélekedj.
- Akkor légyszíves ne akard ilyen görcsösen letolni az akaratodat és az
álláspontodat a torkomon. Nem utálok itt lenni, de igazából nem is tölt el
akkora örömmel, mint a testvéremet. Nézd, én nem vagyok olyan, mint Bill. Ő
talán könnyebben megbocsát, jobban vágyik az idézőjeles család közegére, de én
túl sokat tapasztaltam az otthonban, ahol sokszor csak magamra számíthattam. Évekről
beszélünk, nem percekről, amit szülők és jobbára szeretet nélkül kellett
leélni. Nekem több idő kell feldolgozni, de az is lehet, hogy nem fogok soha
úgy érezni, ahogy te szeretnéd. Ez van. Kérlek, fogadd el. - sóhajtottam egyet
és elfordultam kicsit, hogy anya ne lássa elhomályosodni a szememet.
Anya erőltetetten elmosolyodott.
- Hát persze kicsim, ahogy te akarod…
Egykedvűen biccentettem és újra rá néztem. Volt még egy kérdésem, amit régóta szerettem
volna feltenni, csak eddig nem volt lehetőségem, vagy bátorságom.
- Azért kérdezhetek?
- Hogyne… Bármit. – mondta készségesen anya.
Megköszörültem a torkomat és éreztem, hogy az izgalomtól pirosasság vonja be az
arcomat.
- Sosem akartad megkeresni apát? Miután megszülettünk, sosem gondoltad úgy,
hogy felveszed vele a kapcsolatot? Nem a szerelem miatt, csak Bill és miattam?
Hogy egy család legyünk, ha már így fogalmaztál…
Anya alaposan elképedt a kérdéstől, ez jól látszott rajta. Idegesen bele túrt a
hajába és elsimította az arcából.
- Te aztán, nem kertelsz… De a kérdésre felelve, nem lett volna értelme
foglalkozni az apátokkal. Ő nem akart tőlem semmit a szexuális kapcsolaton túl,
és amikor teherbe estem tőle, gyorsan meg is lépett, lerázva magáról minden
felelősséget. Persze megérdemelte volna az a szemét, hogy elmenjek hozzá Kölnbe
és jól lejárassam az akkori kis barátnője előtt, aki valószínűleg sosem jött
rá, hogy a fiúja másnak csinált gyereket. Talán azt kellett volna tenni, bosszút
állni rajta, hiszen cserbenhagyott. Ha vállalja a felelősséget a tetteiért,
minden másként alakul. Na és egy csomó gyerektartással lóg nekem a mai napig…
Az utolsó mondat annyira durván anyagiasra sikeredett, hogy a meglepettségtől
tátva maradt a szám és nem tudtam eldönteni, anya viccelt, vagy komolyan
mondta.
- Miért, te szeretnéd megismerni? – kérdezte anya.
Megráztam a fejemet.
- Nem tudom…
Kellemetlen csend telepedett közénk, amit anya tört meg, miután valószínűleg
elgondolkodott kicsit a régmúlt dolgokon.
- Semmit sem vesztettél, hogy nem találkoztál vele. Úgy gondolom, egy rossz
szülő egy életre elég büntetés neked és Billnek…- sóhajtott és ezzel magára
célzott. Üveges tekintettel néztem el mellette, majd a napsütötte ég irányába
és akárhogy is akartam, nem tudtam a kijelentése ellen tiltakozni, pedig lehet,
hogy várta volna. Úgy hiszem, az egész nyári szünet, vagy talán az egész eddigi
közelebbi ismeretségünk alatt ez volt a legnyíltabb beszélgetés köztem és az anyám
között.
Aztán, mint mindennek, szerencsére az itt töltött fanyar és fájdalmas napoknak
is vége lett és szeptember elsején, épp a tizenhetedik születésnapunkon haza
utazhattunk. Indulás előtt anyáék persze szépen felköszöntöttek minket, kaptunk
tortát és pénzt. Aminek ugyan örültem, mert minden fillérre szükségem volt a
jövőbeli tovább lépéshez, de kicsit csalódott is voltam, hogy anya nem
erőltette meg magát és inkább pénzt adott ajándék helyett. Valahol ez is azt mutatta,
hogy nem ismer minket.
Haza érve a nagyi is várt minket szintén édességgel és pénzzel. De tőle a tavaly
is azt kaptunk, így meg sem lepődtünk. A hangulat nem volt különösebben
emelkedett, de azért nagyanyánk meghatódott és mi tagadás, én is furcsán
éreztem magam. Hát eljött ez is. A születésnapunk. A tizenhetedik. És ez
különös volt számomra, néha még mindig egy megszeppent, vagy éppen dühös
kisgyereknek éreztem magam, mintha megállt volna az idő. Pedig nem… Az idő
rohant felettünk is. Az este egyik részében ezen agyalgattam, később viszont
találtam magamnak egy sokkal jobb elfoglaltságot. Történetesen azt, hogy ikrem
elfelejtette bezárni a fürdőszoba ajtaját, mikor fürdeni indult. Megigézve néztem
a résnyire nyitva hagyott fürdőszoba ajtón át, ahogy Bill meztelenül állt a
zuhany alatt. Tekintetem elveszett a hófehér bőrén lévő tetoválások mintájában,
a lassú mozdulataiban, ahogy magát simítja, ahogy szemei szorosan csukva vannak
a rá zúduló vízcseppek alatt. Néztem őt, a szám kiszáradt, melegem lett, a
vérem gyorsan és forrón lüktetett a testemben. Főleg, mikor az ágyéka irányába
kalandozott el a pillantásom. A szerszámom máris keményre változott és nehéz
nyögés hagyta el az ajkamat. Tudtam, hogy nem kellene bámulnom, azzal magamnak
okozok szenvedést, meg hát nem is helyénvaló, lévén hogy a nagyanyánk a
földszinten van. De mégsem tudtam magamnak megálljt parancsolni. Akartam őt még
nézni, miközben a gerjedelem gyorsan terjedt szét minden porcikámban. A
fejemben máris lejátszódott a jelenet, mit kezdenék ikremmel, ha tehetném, ha
most üres lenne a ház, ha ő is akarná. Némán suttogtam magamban Bill nevét, ujjaim
a férfiasságomat érintették a nadrágon át. Felszisszentem ettől és nyirkos
homlokomat az ajtófélfának döntöttem. Bill közben befejezte a tusolást, elzárta
a vizet és kilépett a kádból, én meg nem voltam elég óvatos, hogy időben arrébb
lépjek az ajtó résétől.
- Tom? – kérdezte ámulva, ahogy észlelte a jelenlétemet.
- Bassza meg…- káromkodtam halkan, majd egy hatalmasat sóhajtva beljebb löktem
az ajtót. Akármennyire is szégyelltem, hogy rajta kaptak, nem tudtam titkolni
kiéhezett pillantásaimat, amivel szinte felnyársaltam Billt. A szívem úgy vert,
hogy azt hittem kiugrik a helyéről, izzadtság lepte el a hátamat. Szó nélkül
beléptem a helyiségbe.
- Te mit csinálsz?- érdeklődött kedvesen Bill és a törölközője után nyúlt. Ez
elég röhejes kérdés volt, mintha a szituáció nem lenne magától értetődő.
Magyarázat helyett megragadtam Bill egyik kezét és elvettem tőle a törölközőt.
Testvérem arcán a hirtelen jött píron túl egyszerre látszott a mosoly, a
kíváncsiság és a meghökkenés. Kicsit talán én is elpirultam, de lehajítottam a
törölközőt a földre, aztán jó alaposan végig mértem ikrem csuromvizes és
gyönyörű testét. Az izgalom végigszaladt a gerincemen, a mellkasom szorított és
már-már fájó vágy hatalmasodott el rajtam. Szemeimet rajta felejtettem
legérzékenyebb pontján, ami kezdett merevvé válni.
- Inkább az a kérdés, mit csinálnék, ha lehetőségem adódna rá…- mondtam felizgulva.
- Zavarba hozol…- jelentette ki Bill.
- Te meg kőkeménnyé teszel, már ha csak végig pillantok rajtad.- vallottam be
remegő hangon és bár nagyon nem volt kedvem, de hagytam, hogy testvérem
felvegye a földre ejtett töröközőt és magára terítse. Bénán szobroztam
mellette, míg a szemeim előtt még mindig a néhány másodperce látott csupasz valóság
lebegett.
- Szeretlek nézni, mikor nem tudsz róla. Például a zuhany alatt. – árultam el.
- Igazán? – kérdezett vissza Bill és azt hittem, kicsit neheztelni fog a
beismerésemért, de inkább csak meglepődött.
- Az előbb az ajtónál, csak bámultalak és közben mindenfélén járt az agyam.
Aztán megérintettem magamat…
Itt inkább elhallgattam és a lesütöttem a szememet.
- Tom…- Bill szemérmesen pislogott, mintha először hallott volna tőlem ilyet,
mintha nem is sejtette volna, mit teszek éjjelenként, ha felébredek arra, hogy
teljes izgalomban vagyok, vagy ha sokáig nem történik köztünk semmi.
Mardosott a vágyakozás most is és voltak ötleteim, mivel tudnám levezetni, de
nem akartam ajtóstól a házba rontani, főleg ma nem, a közös szülinapunkon. Le
kellett nyugodnom, még ha ez nem is volt egyszerű.
Vártam egy kicsit, míg ikrem megtörölközik és hozzá lát, hogy felöltözzön.
- Arra gondoltam, bemehetnénk ma este a városba.– hozakodtam elő a hetek óta
tervezgetett elképzelésemmel.
Nem sűrűn járkáltunk el szórakozni Magdeburgba. Igaz, az Andreasos ügy már nem
kísértett, de nagy igényünk nem volt rá, hogy sokat lógjunk ott. Talán havonta,
kéthavonta egy-egy alkalommal elbuszoztunk, kicsit sétálgattunk, beültünk
néhány italra, aztán az utolsó járattal hazajöttünk. A faluban amúgy is
viszonylag gyakran rendeztek házibulikat, amik ugyan a féktelen alkoholizáláson
túl nem szóltak másról, de elég sokra mi is elmentünk. Volt, hogy többet ittunk,
mint kellett volna, máskor meg annyira unalmas volt az összejövetel, hogy
inkább eljöttünk.
- Nem is tudom…- vont vállat bizonytalanul Bill.
- Mégiscsak a születésnapunk van. Mindent én fizetek. – ajánlottam fel, hátha
ezzel jobban meggyőzöm testvéremet, de ő rögtön tiltakozott.
- Mindent közösen fizetünk, ez így tisztességes.
- Rendben. De van kedved? – érdeklődtem.
- Végülis miért ne? Csak nem biztos, hogy a nagyi elenged. – aggodalmaskodott
ikrem.
- Kapd fel a ruhádat, a többit meg bízd ide! – indultam eltökélten a
földszintre. Nagyanyánk éppen a nappaliban nézett valamit a tv-ben.
- Kértek vacsorát? – érdeklődött, mikor a kanapéhoz léptem.
- Köszönöm nem, tele ettük magunkat tortával, de este elmennénk Magdeburga. –
kezdtem bele, mire ő felkapta a fejét.
- Azt hittem, a két hét anyátoknál teljesen lefárasztott titeket.
- Valahogy úgy, de szeretnénk megünnepelni a születésnapunkat Billel. Meg aztán
hétfőtől ismét iskola… – helyeseltem.
Nagyi kedvetlenül biccentett.
- Hát nem vagyok elragadtatva, de bízom benne, hogy nem csináltok semmi
ostobaságot. Mehettek, csak vigyázzatok magatokra, ne igyatok sokat és az
utolsó busszal gyertek haza.
Széles mosoly terült szét az arcomon, de igyekeztem végig hallgatni az ilyenkor
szokásos mit ne tegyünk és mit igen felsorolást a nagyi részéről.
- Úgy lesz! Szia. – vágtam rá és már mentem is az előszobai fogasra felakasztott
kabátomért. Mire a cipőmbe bele bújtam, Bill is megjelent. A szemei kérdőn pillantottak
rám.
- Minden oké, mehetünk. – közöltem, mire felvillanyozódott képpel beköszönt
nagyanyánknak, aztán rövidesen indultunk is a buszmegállóba, hogy elérjük a
hamarosan induló járatot.
A buszon csendben ültünk egymás mellett, időnként az elsuhanó, sötét tájképre
pillantva. Magamban azon ötleteltem, mit is kezdünk, ha beértünk a városba.
Mert az odáig oké, hogy elkértük magunkat nagyanyánktól, de valójában, semmi
meghatározott elképzelésem nem volt. És ez nem változott akkor se, mikor
Magdeburgba értünk és leszálltunk a buszról.
A város, péntek lévén, fel volt pezsdülve, rengeteg fiatal sétált az utcán,
hangzavar és a különféle szórakozó helyek felől áramló zene hallatszott.
- És most? – kérdezte Bill tanácstalanul.
Nem akartam leégni, hogy tervem sincs, ezért magabiztosságot színlelve
elvigyorodtam.
- Gyere utánam!
És ő jött mellettem a zsúfolt utcákon át, kerülgetve az embereket. Igazából nem
siettünk, csak mászkáltunk mindenfele, nézegettük a kirakatokban lévő dolgokat,
gyakran összemosolyogtunk és néha váltottunk néhány szót. Nekem a szavak most
nem is kellettek, elég volt, hogy láttam Bill arcát, ahogy belefeledkezett a
neonfényekben villódzó kirakatok csodálásába, és ha valami érdekeset látott, gyerekesen
belém karolva húzott a látnivaló irányába. Úgy éreztem, az hogy vele lehetek ezen
az estén és remélem, még nagyon sok másikon is, a legszebb szülinapi ajándék,
amiben részesülhetek. Akkor, Magdeburg utcáin úgy gondoltam, ez a totális
boldogság.
Egy bár előtt megtorpantam. Még sosem jártunk itt, de tetszett, hogy olyan
hangulatosnak tűnt kívülről.
- Ide bemegyünk, jó? – pislantottam Billre, aki rábólintott. Akkor már vagy
háromnegyed órája járkáltunk az utcákon és kezdtünk fázni.
Kicsit megilletődve léptünk be az ajtón és a kintről látszó szolid hely, bent
valamivel harsányabbnak tűnt, szólt a zene és ráadásul rengetegen voltak, alig
lehetett beférni. Kezdtem bánni, hogy bejöttünk, de már nem akartam visszakozni.
- Keress egy szabad asztalt, addig én kérek valami italt. – tekintettem körbe
és a bárpult felé vettem az irányt. Vagy tíz percbe telt, míg megkaptam az
italainkat, aztán még további két percbe, mire megláttam, Bill hol talált
helyet. Gyorsan oda mentem és leraktam elé a poharat.
- Ez milyen ital? – kérdezte rögtön a poharában lévő érdekes színű folyadékot
vizsgálgatva.
- Fogalmam sincs, a pultos azt mondta, a ház specialitása, szóval biztos iható
! Nyugi, nem mérgezlek meg! – vágtam rá és leültem, majd az italomra meredtem.
Fél percig így ültünk, hallgatva a körülöttünk lévő morajlást. Hirtelen nem is
tudtam, mit mondjak, meg jó is volt csendben maradni.
- Akkor igyunk a születésnapunkra? – emelte meg a poharat ikrem határozatlanul.
Belefeledkeztem a gondolataimba, így váratlanul ért a kérdése, de amint
eljutott a tudatomig, helyeseltem.
- Persze. Te jó ég, tizenhét év, Bill. Tizenhét sokszor kőkemény év… Igyunk
arra, hogy még nagyon sok év lesz, de ezen túl már csak együtt töltjük. –
hadartam el.
Bill elmosolyodott és imádtam ezt a mosolyát. Gyönyörű volt és megigéző. Rögtön
melegem is lett. Felkaptam a poharat és bele ittam, kicsit erős volt az ital,
de ez most jól is esett. Bill is ivott egy kortyot, aztán csak bámulta a
poharat. Talán őt is maga alá temette a nosztalgia, ha a mögöttünk lévő gyakran
nehéz évekre visszagondolt. Fizikai és lelki bántalmazás, ígéretek, álmok,
könnyek és harag, na meg az a sok ember, akiket szerintem egyáltalán nem
kellett volna megismernünk.
A bárban lévő zene ekkor abba maradt és a dj pultnál lévő fickó vette magához a
mikrofont.
- És most egy kívánság zene jön! A következő dalt Tomnak küldik sok
szeretettel. Akárki is az a Tom, piszok mázlista, mert gondolnak ma rá! – ezzel
elkezdődött a Lifehouse Everything című száma, a bárban ülők egy részének
tetszését kiváltva.
Döbbenten néztem magam elé a félhomályban és igyekeztem feldolgozni a
hallottakat. Éreztem, hogy piros lesz az arcom.
- Ez most komoly?! – fordultam Bill felé. A hideg futott végig a hátamon és
forróság öntött el egyszerre.
- Úgy tűnik. – felelte erre ikrem ünnepélyes arckifejezéssel.
- Várj, te kértél nekem egy dalt? De hát mikor és hogyan? – zúdítottam rá a
kérdéseimet.
- Mikor szabad asztalt kerestem, akkor láttam meg a dobozt, amire ki volt írva,
hogy a kívánságként kért dalokat oda lehet bedobni. Míg te a bárpultnál álltál,
egy szalvétára felírtam a dalt, meg hogy kinek lesz és bedobtam. Senki sem
látta és nem is írtam alá a papírt. Csak mi ketten tudjuk. – mesélte. Én meg le
voltam nyűgözve, nem hittem volna, hogy Bill ilyen magánakciókba kezd.
- Hát izé...rohadtul megleptél…- dadogtam.
- Az volt a célom. – vont vállat erre Bill.
- Na, de ilyen zenéket hallgatsz mostanában? – érdeklődtem, mert azt hittem, Bill
ugyanazt a stílust kedveli, mint én. Nevezetesen kemény rockot, full hangerőn. Ikrem
kicsit zavarba jött.
- Tudod, hogy nem. Én csak egy dalt szerettem volna neked küldeni, amiből
tudod, mit érzek irántad. Ennek a dalnak minden egyes szava egy igazolás az
érzelmeimet illetően. Azt hiszem, néha nem sikerül megfelelően kimutatnom, de szeretnék
mindig ott lenni, amikor szükséged van rám. – magyarázta.
- Köszönöm…- csak ennyit bírtam kinyögni, aztán gyorsan lehajtottam az
italomat. Az én drága Billem micsoda
meglepetést okozott nekem!
Égett a nyelőcsövem és a torkom az erős alkoholtól, de rezzenéstelenül bámultam
a kiürült pohár szélén megcsillanó mindenféle fényeket. Meghatottan
felsóhajtottam és igencsak nagyokat kellett pislognom, hogy ne legyen könnyes a
szemem. Majd felpattantam az asztaltól.
- Menjünk!
Bill értetlenül nézett rám.
- Baj van?
- Dehogy, csak gyere! – ráztam meg a fejemet és megfogtam Bill karját.
Sietősen átvágtunk a zsúfolásig megtelt báron. Szegény, még az italát sem tudta
meginni, de én már nem bírtam ott maradni.
- Hova rohanunk? Még van egy csomó időnk a busz indulásáig.
– kérdezte ikrem, amint elhagytuk a helyet és kinti hideg levegő az arcunkba
vágott.
- Tudom. – válaszoltam és felelet helyett a park felé kanyarodtak a lépteim.
Bill persze követett, csak nem értett semmit. A park amúgy sem volt messze a
buszmegállótól. Mikor a már kissé kopasz fák és bokrok között sétáltunk a tó
felé, akaratlanul is eszembe jutott, hogy itt találkoztam annak idején Silkével.
Fura módon, de tompán még emlékeztem a lány csókjára, az ölelésére, aztán
később, hogy lefeküdtem vele, de az én drága ikrem ezt is megbocsátotta nekem.
Most, hogy az elnéptelenedett park betonján lépkedtünk, ezek a képsorok is a
múltba vesztek. Minden megfakult és már csak Bill volt, meg én, valamint a közössé
összeforrt életünk.
Megnyugtató csend honolt mindenütt, a tó vizének sima felszínén sárga körként
visszatükröződött a hold. Nem járt erre senki, ezért nem hezitáltam, megfogtam
Bill kezét. Ez váratlanul érte, látszott rajta, de nem ellenkezett.
- Miért jöttünk el ide? – kérdezte és az egyik fa törzséhez támaszkodott.
- Mert kettesben akartam veled lenni. De nem lerészegedni egy bárban, hanem együtt
ünnepelni veled! Mert ez egy csodálatos születésnap. – néztem egyenesen rá, a
kezét szorongatva.
Egyetértően bólintott
- Tényleg csodálatos, köszönöm ezt az estét…
Elsimítottam a tincseket az arcából és csak gyönyörködtem barna szemeiben, amikben
megvillantak a minket körülvevő utcalámpák fényei.
- Jövő ilyenkor pedig már egy teljesen más helyen leszünk, az új életünkben. Engem
nem érdekel, hogy melyik városban és milyen nehéz munkát végzek, mennyi pénzem
lesz, vagy mennyire lelakott albérletet sikerül szereznem, nem érdekel, lesznek
e barátaim, vagy csak ellenségeim, amíg mellettem vagy. Talán tartanom kellene
attól, ami ránk vár, de inkább nyugtalan várakozással tölt el. – mondtam neki
és közel hajoltam hozzá. Éreztem forró leheletét a nyakamnál és ettől még
jobban fázni kezdtem.
- Amíg együtt vagyunk, minden rossz legyőzhető. – szólalt meg ikrem néhány
csendben eltöltött másodperc után. Kihúzta a kezét az én kezemből és megölelt.
- Amíg együtt vagyunk, szerintem nem is létezhet rossz. – helyesbítettem, majd
a számat az ő szájára nyomtam. Az ajka, a nyelve forró volt, ahogy
szenvedélyesen visszacsókolt és egyre szorosabban ölelt. Akartam is ezt a
közelséget, a köteléket, amit soha senki sem szakíthat szét.
- Szeretnék még adni neked valamit Bill…- mondtam izgatottságtól elrekedten és
ő érdeklődve figyelte, mit teszek.
A csókba beleszédülve húztam lejjebb kabátja cipzárját, hogy ujjaimmal
beférkőzhessek a pulóvere alá és érinthessem a csupasz bőrét. Tenyerem lassan végig
húztam a hátánál, majd a mellkasánál. A bőre forró volt, lélegzetvételei
felgyorsultak, kilelte a hideg, a mellbimbói kemények lettek. Ismerős remegések
futottak végig rajtam is és rögtön megjelent a kora este látott kép a
fürdőszobában. Forgott velem a világ és kétségbeesett, emésztő vágyakozás vett erőt
rajtam. Kezem ekkor már a hasánál siklott el. Akartam őt, hallani, látni, érezni
egyszerre, akartam, hogy jó legyen neki, és hogy ezt én is átélhessem. Érintésem
elhagyta a hasát és rövidesen a nadrágja övét kezdtem bontogatni, miközben
ajkaink nem váltak szét. Amint sikerült az övet kibontani, rögtön rátaláltam
hímtagjára, ami már kezdett kőkeménnyé válni az izgalomtól. Bill halkan
sóhajtozott, később már hangosabban nyögdécselt, ahogy ütemes mozdulatokkal
kezdtem el férfiasságán húzgálni a bőrt. Én pedig élveztem, hogy ezt tehetem
vele. Izzó érzékisége, engem is nagyon felizgatott, ahogy mélyen és erőteljesen
csókolt, az kész őrület volt.
Még inkább magamhoz vontam. Testének minden apró része vibrált az érintések
nyomán.
- Olyan jó veled.- nyögött fel elcsukló hangon, mikor elhajolt tőlem és csukott
szemekkel, fejét a fatörzsnek döntve hagyta, hogy az egyre gyorsabb
mozdulatok a beteljesülés felé vigyék.
- Tom…- zihálta és belőlem is feltört egy nyögés, ahogy kimondta a nevemet. Jó
volt így hallani, tőle, ezen az estén, ott parkban.
Az én szemeim is lecsukódtak, a torkom kiszáradt a gerjedelemtől, csak
hallgattam Billt, ahogy kapkodott a levegő után. Hangja keveredett az én
sóhajaimmal és az éjszaka csendességével. Csípője egyszerre mozgott a kezemmel,
mind gyorsabban és szabálytalanabbul. A hangok, amiket hallottam tőle, egyre
kéjesebbek voltak, ahogy a mozdulatoktól elragadta az önkívület sodrása. Majd a
legfelfokozottabb pillanatban, hirtelen hangos nyögés hagyta el az ajkát és remegve
ölelt magához. Tudtam, hogy eljuttattam a csúcsra és ez most is, akárcsak
minden egyes alkalommal, boldogságot és büszkeséget jelentett nekem. Bill kifulladva,
erőtlenül állt a karjaim között, én pedig biztonságot adóan tartottam őt. A
vastag kabátján keresztül is éreztem vad iramban lüktető szívét, és ahogy szaporán
lélegzik. Lassan húztam el a kezemet Bill ágyékától, ujjaimon forró folyadék
csorgott le. A látványtól és a tudattól teljesen felhevültem. A szívem a torkomban
dobogott és egy halvány, de elégedett mosoly jelent meg az arcomon. Megtöröltem
a kezemet és Bill szelíd tiltakozása ellenére, segítettem begombolni a
nadrágját.
- Olyan jó vagy hozzám. – hálálkodott Bill.
- Ez a legkevesebb. – vágtam rá, ahogy az átéltek miatt kicsit sután, de végül
sikerült, az övet is bekapcsolnom.
- Lehet, hogy nekem nem menne most, annyira reszketek. - lehelte testvérem és fejét
a nyakamba temette. A homloka és a haja izzadt volt, ahogy megsimogattam, az
arca hideg.
- Boldog születésnapot Bill. –
adtam egy gyengéd csókot az arcára. Felnézett rám a tekintete gyönyörű volt, csaknem
szikrázott
- Boldog születésnapot Tom. – mondta erre ő is.
Újra a karjaim közé zártam és csak álltunk ott ölelkezve, hallgatagon. A
gondolataim persze kavarogtak és elszorult a torkom, ahogy a dal sorai jártak a fejemben, amit Bill
küldött nekem.
Te vagy a lelkemnek a fény, te
vagy a célom… te vagy a mindenem…
És ez annyira igaz volt, mint
az a valószerűtlennek látszó, de mégis valódi pillanat, amit akkor éltünk meg.
