Könnyek az esőben

Sziasztok!

Köszönöm szépen a kommenteket, drágák vagytok <3 Hoztam az új részt, igyekeztem gyorsan elkészülni vele. Remélem a következőt is időben tudom hozni.

A szavak így kimondva is a szívemig hatoltak, fájdalommal borítottak be, sajgott mindenem, a fejem, a gyomrom, a mellkasom. De ikrem is láthatóan ilyesmi kínt érzett, ahogy a valóság nagy kérdőjelként, súlyosan zuhant rá. Arckifejezése eltorzult, teljesen sokkossá vált a kijelentéseimtől. Még a szája is nyitva maradt.
- Nahát, meg akartál lepni…- nyögte elhalóan, halovánnyá váló arcszínnel és erősen csillogó szemekkel.
- Az most mellékes. – törtem meg az idegölő csendet, ami a szobában uralkodott.
- Nem úgy volt, ahogy gondolod. – kezdett volna bele ikrem a szánalmas, magyarázkodó szövegbe, amiből én köszönöm, nem kértem.
- Miért, szerinted volna okom máshogy gondolni ?– kérdeztem vissza elcsukló hangon.
- Andreassal a temetés óta nem találkoztunk, teljesen véletlenül jött be a bisztróba, fogalma sem volt arról, hogy ott dolgozom. Meglepődött és ivott egy italt, aztán megkérdezte, van e kedvem egy kicsit beszélgetni…- mesélte ikrem zavartan.
- És neked persze volt! Mert te vagy Bill, aki mindenkit meghallgat! Nem emlékszel, rád akart mászni, ki akart használni?! Ezek szerint megbocsátottál neki ? – szegeztem Billnek a kérdést.
Ikrem szelíden vállat vont.
- Inkább túl léptem a dolgon. Ahogy a sokkal rosszabb emlékeimen is. – válaszolta és jól tudtam, most a Silkével történt esetre célzott, ez pedig daccal töltött el.
- Te és a nagy szíved…- gúnyolódtam.
- Akármit is feltételezel, nem úgy történt. Valóban, beültünk egy helyre, ittunk pár italt és beszélgettünk. Főleg a nagymamájáról esett szó, nagyon megrázta a halála. – magyarázta Bill, de belé fojtottam a szót.
- Ugye nem baj, ha nem sajnálom, ezt a rohadékot! Téged pedig nem értelek ! Egy féreg, te pedig iszogatsz vele? Nekem meg jól belehazudsz a pofámba. Ha ma nem megyek eléd, biztos nem számolsz be erről az esetről! – dühöngtem még mindig halkan, pedig valójában üvöltöttem volna vele, vagy rá, már magam sem tudtam.
Bill szégyellősen lehajtotta a fejét.
- Nem hazudtam és nincs miről beszámolnom Tom. Andreas, már messze nem az a fiú, akit annak idején megismertünk. Megváltozott, nem kezdett el erőszakosan közeledni...
- Nem, mert hagytad magad, mi? Ő biztos jobban ki tud elégíteni minden téren! Nyugodtan bevallhatod, hogy vele a fellegekben jártál! – vágtam ikrem felé a szavakat, meggondolatlanul.Tudtam, hogy ez már egyáltalán nem felnőttes viselkedés, de annyira fájt, hogy Bill még mindig Andreast védi! És mi lesz ezután? Majd rendszeresen összejárnak? Nekem meg jó képet kell vágnom ehhez? Mert azt nem fogom kibírni.
- Gyerekes vagy Tom ! – állapította meg szomorkás és döbbenten dühös arccal Bill.
- Igen, talán az vagyok, te meg szép és túl könnyelmű! Vigyáznom kellene rád, hogy pont az ilyeneknek ne legyél kitéve, de ha nem vagy őszinte, akkor nem tudok! Különben meg, ha szerinted Andreas olyan jó fejjé vált, természetesen elmehetsz vele a francba ! – emeltem most már fel a hangomat, aztán az íróasztalról felkapva a cigis dobozomat, az ablakhoz mentem, kinyitottam és rágyújtottam egy szál cigarettára. Éreztem Bill kérdő szemeit a hátamba vésődni, de nem érdekelt, úgy tettem, mint aki észre sem veszi. Elszívtam a cigarettát, aztán szó nélkül lefeküdtem az ágyamra. Hogy Bill ne lásson és én sem őt, a fal felé fordulva nyeltem a harag könnyeit. Össze voltam kavarodva és megbántva éreztem magam.
- Tom…kérlek…- éreztem, hogy ikrem leült mellém az ágyra, majd megsimította a vállamat.
- Légyszi, hanyagolj !  – morogtam összeszorított fogakkal, becsukott szemekkel, legszívesebben a fülemet is befogtam volna, hogy ne kelljen Bill hangját hallanom.
- Tudd meg, hogy egyáltalán nem kell megóvnod tőle, mert jól tudom hol a helyem, kit akarok és az te vagy. – suttogta és megremegett a hangja, mint aki mindjárt elbőgi magát, ezzel tetézve az egészet.
- Igazán? Hát ez remek !
Bevallom, nem nagyon tetszett Bill ébredező öntudata. Dühített, hogy a hátam mögött italozgat Andreassal, hogy titkolózik és azt állítja, tud bánni az egész szituációval. Én viszont nem tudtam ezt kezelni és nem érett dolog, de megfelelően lereagálni sem.
- Azonkívül Andreasnak már jó ideje kapcsolata van. – jegyezte még meg Bill.
A kijelentése meg is lepett, főleg hogy annak idején egy sunyi szemétláda volt ez az Andy. Most meg elhívja Billt dumálni és még csak be sem próbálkozik?! Helyette azt mondja, van valakije. Elég ambivalensen hangzott.
- Wow, és milyen nemű a nagy Ő ? – kérdeztem gúnyosan.
- Azt nem részletezte, de mindegy is. – vont vállat testvérem.
- Ja, nekem tök mindegy, amíg nem akar tőled valamit. – morfondíroztam tovább, makacsul állva, Bill szelíd simogatásait, amit más esetben már forró csókokkal viszonoztam volna, de most csak hevertem, mint egy korhadt fa, teljesen szétcsúszva.
- Nem akar.– erősítette meg még egyszer az elhangzottakat Bill.
- Nem bízom benne! – csóváltam a fejemet és hirtelen mozdulatokkal ikrem felé fordultam. Kicsit megilletődött, de halovány mosoly futott végig arcán.
- És bennem bízol? – kérdezte kedvesen.
És mit mondhattam volna erre én? Egyik részem szinte ordítozott, hogy hát persze, csak benne bízom, de valami meggátolt, hogy ezt így azonnal kimondjam. Talán a bizonytalanság bilincsei. Bár ikrem nem csalt meg, mint annak idején én őt, de valahogy mégis fájdalmat okozott ezzel a húzásával. Érdekes, hogy még a kis dolgai is határtalan gyötrődéssel töltöttek el. Pedig semmi rosszat nem tett, elmondása szerint. De akkor is keserűség áradt szét bennem, gombócot éreztem a torkomban az idegességtől.
- Igen. – feleltem végül halkan és nem annyira meggyőzve. Ezt Bill is érezhette, mert a mosolya eltűnt és csak biccentett.
- Én soha nem tennék olyat. Sosem tudnám magamat oda adni senkinek, csak neked…Azt gondoltam, tudod ezt. – mondta csüggedten. Határozatlanul vonogattam a vállamat és végképp nem tudtam, én fújom e fel az ügyet, vagy Bill szerint semmiség az, ha leáll azzal a fafejjel. Hirtelen megragadtam a karját és magamhoz húztam. Kérdőn villantak rám a szemei.
- Nincs szükséged ilyen tettekre, meg fölösleges titkokra. És főleg Andreasra! Ne foglalkozz vele és soha többet ne verj át, kérlek! – mondtam szinte szótagolva, egyenesen Bill arcába bámulva.
- Persze…- dadogta erre ő és aprókat mozdulva próbált enyhíteni a szorításon, ami talán kicsit erősebbre sikerült, mint kellett volna.
- Hiszen csak egymásra számíthatunk…- suttogtam még és elengedtem ikrem kezét, aki ahelyett hogy elhajolt volna, inkább mellém feküdt és fejét a nyakamba fúrva bólogatott.
- Ne haragudj! – kérte.
Tétován és a dühöm miatt még mindig kicsit fagyosan simítottam meg a hátát és egy hatalmas sóhajjal nyugtáztam a helyzetet. Valahogy fékeznem kellett a kételkedéseimet, nem lehettem ennyi idősen ilyen idióta és féltékeny ok nélkül, de akkor este úgy éreztem, mintha hajszálvékony repedés keletkezett volna az eddig szilárd alapúnak hitt bizalmamon. Talán nem ikrem tehetett róla, talán az én “üldözési mániám” is vastagon benne volt az egészben. Mindig győzködtem magam, hogy végül is Bill velem fekszik, engem ölel és csókol. Az enyém, az első szeretkezésünk óta, azóta hogy a testünk először egybe olvadt. Mégis, gyakran azt vettem észre, hogy a gyanakvó gondolatok lepik el az agyamat, ha elmúlt kilenc óra és Bill még mindig nem jött haza, vagy ha nem vette fel a mobilját. Nem volt konkrét bizonyítékom, arra hogy Andreas még a képben lenne, egy kétes telefonhívás, üzenet nem volt, ami ezt alátámasztaná, de a belső harcaimat az egyhangú hétköznapok sem tudták kellően elcsendesíteni. És a varázslatos momentumok sem. Pedig úgy szerettem volna.

Hallottam, hogy a szoba ajtaja halkan nyikordulva nyílik és ikrem lép be rajta. A szívem egyből gyorsabb ütemre váltott.
- Aludtál ? – kérdezte és bezárta maga mögött az ajtót.
Megráztam a fejemet.
- Dehogyis, téged vártalak.
Testvérem rejtélyesen mosolygott és elkezdte levenni a pulóverét, cipőjét.
- Siettem haza.
- Látom…- húzódtam arrébb az ágyon, szavak nélkül felkínálva a közelséget, amit Bill rögtön meg is értett. Másodpercek alatt az ágyam szélén ült és nézett engem. Én meg őt, kiszáradt ajkakkal és vágyakozóan. Annyira hibátlanul szép volt, még egy nyolc órás munkanap után, kócosan, izzadtan és cigiszagúan is. A vérem forrni kezdett tőle.
- Egész nap te jártál a fejemben, olyan szédült voltam ma, még a tulaj is kiszúrta hogy valami nem stimmel velem. Hát nem is stimmelt. Fel voltam húzva, a karjaimban akartalak tartani és azt hittem ez ma is csak elképzelés maradt. Féltem, hogy későn jössz…- hadartam el egy szuszra, erre Bill oda hajolt hozzám, hogy megcsókoljon.
- Kívánlak…- mondta nekem  és remegések futottak át a testén, ahogy én is remegni kezdtem, ahogy megöleltem. A csókja szenvedélyes volt és nagyon mély, mindenemet fűtötte tőle a láz. Ahogy ajkai az enyémhez értek és nyelve az én nyelvemmel találkozott, hatalmába kerített a kábult izgatottság, éreztem milyen gyorsan szökik a vér az arcomba. Sóvárogva nyúltam a pólója után, hogy levegyem róla és ruhái alatt érezhessem meztelen bőrét. Aztán kezeim végig siklottak testén egészen nadrágjáig, amit, miután együtt gomboltunk ki Billel, cinkosan összemosolyogva, ő vett le, ahogy a még rajta lévő, többi ruháját is. Közben én is levetkőztem, szerencsére nem volt nehéz, csupán alsónemű és póló volt rajtam. Bill ujjai finoman simogattak végig a nyakamtól a mellkasomon át a hasamig. És érintése kőkemény, már fedetlen hímtagom irányába közeledett. Néztem a képet és jéghideg borzongás futott át a gerincemen az izgalomtól.
- Bill…- nyögtem fel rekedten a gerjedelemtől, ahogy láttam hogy megfogja a férfiasságomat. Szemeim ösztönösen lecsukódtak, úgy éreztem végtelen idők óta várok már az érintésére. A szívem szinte fájdalmasan, erősen lüktetett, éreztem, hogy száguld bennem a vér, az égető izgalom. Hallottam ikrem halk, reszkető levegővételeit, a mozdulatai pedig ritmikusan ismétlődtek kemény szerszámomon, önkívületi nyöszörgést kiváltva tőlem. Az izgalom elsöprő erővel tört fel a belőlem, a csípőm egyre gyorsabban mozdult, ikrem kezével egy tempóban. Magamhoz vontam Billt, hogy ne legyen köztünk semmi távolság,  hogy feltüzelt testünk egymáshoz préselődjön. És ugyanígy nyomtam a számat az övére, egy újabb csókért. A nyelvem vadul tört utat Bill szájába, és ő ugyanolyan hevesen viszonozta a csókot. Érezni akartam minden rezdülését, ezért percekig csak csókoltuk, érintettük egymást, elmerülve a szenvedélyben. Majd Bill elszakadva az ajkamtól, az arcomat kezdte el csókolni és lefelé haladt a nyakam, majd mellkasom felé. Tűzként lángoltak ajkainak nyomai, amint lejjebb kerültek a hasam és férfiasságom irányába elkalandozva.
- Te jó ég milyen jó vagy…el is felejtettem…- sóhajtottam fel és elcsuklott a hangom, amikor megéreztem Bill ajkát kőkemény és egyben legérzékenyebb testrészemen. Az ágyékom összerándult és kínzó izgalom szaladt át rajtam, mikor Bill gyengéden megfogta a férfiasságomat és közben a szájával is megérintette azt. Kinyitottam a szememet és elszorult a torkom, ahogy láttam milyen tökéletes és önzetlen az én ikrem. Tenyere finoman simult hímtagomra, míg ajkaival és nyelvével először lassan, majd mind gyorsabban és bátrabban kényeztette. Reméltem, hogy neki is örömet okoz ez, mert engem pillanatok alatt teljes őrületbe vitt. Nem voltam ura önmagamnak, csak egyre hangosabb nyögéseket hallattam és kontrollálatlan mozdulatokat produkáltam. Mindenem a kéj jéghideg verejtékében úszott. És tudtam, hogy ha nem szakítom félbe amit csinál, nemsokára már nem tudom megtenni, mert akkor már késő lesz és én nem így akarom befejezni. Mert bár ez átkozottul jó, de máshogy is akartam Billt. Belülről. Levegő után kapkodva, az extázis utolsó pillanatai előtt, húzódtam arrébb és mielőbb Bill bármit kérdezhetett volna, én kerekedtem felé. Szemérmesen sóhajtott, mikor forró és nedves csókokat hagytam izzadtságtól sós bőrén. Ajkaim teste több pontján át ágyéka felé haladtak .
- Még nem is zuhanyoztam…- bukott ki belőle pironkodva, de engem nem érdekelt, akartam őt, most azonnal.
- Tökéletes vagy zuhanyzás nélkül is. – lihegtem, és már érintettem is ágaskodó férfiasságát. A kéj megrészegített, ahogy végre én is a kezembe tarthattam a forró, lüktető testrészt. Bill kérdőn nézett felém.
- Biztosan akarod?- a hangja megremegett.
- Igen, érezni akarom az ízedet…- válaszoltam és elvörösödtem, ahogy ikrem is.
- Tomi…- sóhajtotta, én pedig nem vesztegettem az időt, marokra fogtam kőkemény hímtagját, majd előbb lassabb, utána gyors mozdulatokkal kezdtem el rajta húzgálni a bőrt. Bill légzése rögtön gyorsabb lett és halk sóhajtozásait, felváltotta a hangosabb nyögdécselés. A teste hamar felvette mozdulataim ritmusát, és csak akkor ugrott meg egy kicsit, mikor a kezeim mellé a számat is használni kezdtem. A férfiassága kemény volt és erősen lüktetett. Sós előcseppek csillogtak a tetején, mikor nyelvemmel megérintettem. Bill felszisszent és közelebb húzott magához.
- Tom… - suttogta a nevemet és végigsimított a gerincem vonalán. Én pedig tettem amit az ösztöneim mutattak az izgalom ködös útján, eleinte lassan, majd mind gyorsabban, mélyebben vettem birtokba hímtagját. Bill csak nyögdécselt és sóhajtozott, felhevült teste reszketett érintéseimtől, ágyéka ütemesen mozgott, ahogy ajkam, nyelvem legérzékenyebb testrészéhez ért. Reszketett és zihált, mozdulataimra nyögésekkel válaszolt, nekem pedig ez volt a legnagyobb öröm, látni, ahogy ő is élvezi, amit én teszek vele.
- Érezni szeretnélek…- nyögte nekem lihegve, és bár szívesen csináltam volna neki ezt akármeddig, boldogan tettem eleget a kérésének. Kifulladva kúsztam feléje és mosolyogtam izzadt és mámortól ragyogó arcába.
- Én is Bill…- simogattam meg az arcát, vállát, összeolvadva egy újabb perzselő csókban. Majd az ágy alá rejtett testápolós flakonért nyúltam. Már attól elborított az izgalom, hogy a hűvös krémet elkentem a szerszámomon, hiszen tudtam, ez azt jelenti, nemsokára ismét eggyé válhatok Billel és érezhetem az egyik legnagyobb boldogságot a földön. Ikrem türelmesen figyelt engem, bár mellkasa fel-alá járt és beharapta ajkát, ahogy nézte a jelenetet. Nem zavartak a pillantásai, sőt élveztem, ahogy nem titkolt ámulattal bámulja a férfiasságomat. Én is mindig rajta felejtettem a szememet az övén és így volt ez most is. Bill átvette tőlem a testápolót és most ő kente be magát a lábai között, ezt meg én néztem megbűvölve.
- Csodálatos vagy…- mondtam, ahogy tenyereim végig szántottak ikrem testének finom vonalán, ujjaimmal átrajzolva a fehér bőrébe vésett fekete tetoválásokat, amiket mindig annyira imádtam. Aztán elérkezve az előbb krémmel alaposan bekent területhez, az ujjammal hatoltam bele. Rögtön körbevett a már jól ismert szűk forróság és ettől az amúgy is torkomon ki ugrani akaró szívem, még nagyobb dübörgésbe kezdett, a hátamon és ajkam felett gyöngyözött az izzadtság és görcsbe állt a gyomrom. A mozdulataim lassúak és óvatosak voltak, ikrem lecsukott szemekkel, tűzvörös arccal, halkan sóhajtozott és ágyéka meg-meg rezzent. Másik kezemmel megfogtam kemény ékességét és határozottan, de finoman húzgáltam rajta a bőrt, míg végül már szinte dobálta magát az ágyon és szüntelenül az én nevemet ismételgette. Mindene forró izzadtságban fürdött és engem is már-már gyötrően kínzott a vágyakozás Bill és az általa adott, annyira vágyott beteljesülés után. Egy akartam lenni vele, együtt mozdulni, lüktetni az ő testével. Minden gondolatot kizárva, magam mögött hagyva, csakis vele törődni. Pár szenvedélyes mozzanat után, úgy éreztem ő is készen áll, ezért, miután kentem még magamra a testápolóból, lassan és finoman belehatoltam. A verejték pillanatok alatt kiült a homlokomra, a szívem meg a torkomban dobogott, Bill fájdalmasan felnyögött egy másodpercre, csukott szemei felpattantak, ahogy férfiasságom lassan teljesen betöltötte. Aggódva álltam meg egy pillanatra, mire ő megnyugtatóan ölelt magához.
- Mindjárt jobb lesz. Ne félj…
És ajkai kiéhezve keresték az enyémet. Amint nyelveink újra összeértek, ismét mozogni kezdtem, gyengéden és lassan. És ezek a mozdulatok enyhítették Bill a fájdalmát, engem pedig még jobban feltüzeltek. Billt érezni valami földöntúli volt, olyan, amitől minden realitás elveszett bennem, nem tudtam uralkodni magamon. Legszívesebben kiabáltam volna a hatalmas gyönyörtől, amit átéltem, de csak tehetetlen és egyre elfojthatatlan nyögéseimet visszhangozta a szoba csendje. Bill felett mozogni, benne lenni és ilyen módon birtokolni őt, egyszerre hatott ismerősnek és idegennek. De szédítő volt és semmi máshoz nem hasonlatos. Ikrem szoros forrósága, érzéki nyögései, engedelmessége, a testápoló illata, síkossága,teljesen megrészegített, elvette a maradék eszemet. Így a kezdeti óvatosságot hamar felváltotta a gyorsabb ritmus.
- Bill…- mondtam ki a nevét újra, meg újra, önkívületben és az ágy néha-néha árulkodóan megreccsent a mind szaporább tempótól. A csípőm fel-alá járt és éreztem Bill körmeit a hátamon végig húzódni, a mélyebb mozdulatoknál. A fejemben képek voltak róla, fantáziák, amiket akkor gondoltam ki, mikor ikrem nem volt mellettem és ezek elvegyültek a valósággal. Izzadtság csorgott a halántékomon, le Bill bőrére és éreztem a remegést, ami mindinkább uralkodott felettem. A gerincemen végigfutott a jól ismert érzés, ami beterítette minden részemet és elragadott, erősebb volt minden más késztetésnél. Nem akartam, hogy vége legyen, de az átéltek úgy hatottak rám, hogy már képtelen voltam megállni. A gondolataimban cikázó képzelgések viharos gyorsasággal és vadul sodortak az extázisba. Amint a villámcsapás szerű, kéjes érzés elért, hangos nyögés hagyta el a számat, minden erőm elhagyott és reszketés áradt szét a végtagjaimban. Légszomjjal küzdve borultam Billre, ő gyengéden karolt át, én pedig kapaszkodtam a karjaiban, míg alább hagyott bennem a keserédes remegés.
- Jó volt ? – hallottam Bill suttogását a fülemben. Még zsongott a fejem, perzselt a tüdőm, légcsövem és a férfiasságom irányából kitartóan csordogált a ragadósan meleg folyadék, de fáradtan elmosolyodtam. Ez nem csak szimplán jó volt, ez más világ volt, minden ésszerűség felett álló és magyarázat nélküli.
- Gyönyörű volt, Bill. – javítottam ki, mert az a szó, hogy jó, nem fedte volna a valóságot.
- Szeretlek, Tomi. – suttogott ismét testvérem, én pedig összeszedve magam az ajkaihoz húzódtam, hogy csókolhassam őt.
- Én is szeretlek, Bill. – és a nyelvemet becsúsztattam a szájába. Nem akartam pazarolni az időt, Bill még mindig kemény izgalomban volt és azt akartam, hogy neki is jó legyen. Bár még mindig csak álom volt, hogy közösen jutunk el a csúcsra, azért mindent megtettem, hogy ő is élvezze. Az újra fellángoló csókok engem is tűzbe hoztak, ahogy az is, amikor újra kézbe vettem kemény hímtagját. Bill lelkesen adta át magát az benne is egyre növekvő élvezetnek és hagyta, hogy szelíden, de határozottan kényeztessem férfiasságát. Az érintéseim által olyanná vált, mint én nem is olyan rég. Teste vad remegésbe kezdett, nyögdécselései hangossá váltak, izzadtság borította a homlokát. Csípője úgy moccant, ahogy az én kezem és az érzékeink diktálták. Meseszép volt azokban az őrületes pillanatokban, újra izgatottságot éreztem, a torkom kiszáradt, a szívverésem felgyorsult, kilelt a hideg. Szájtátva figyeltem, ahogy eljut a tetőpontra az én mozdulataim által, nyöszörög, minden tagjában reszket és a férfiasságából nagy cseppekben feltörő fehér forróság belepi a kezemet. Aztán sejtelmes és dermesztő csend vesz mindent körül. Lihegve feküdtünk a koromsötét szobában izzadtan, egymás karjainak édes fogságában és tudtam, ilyenkor kellene a legboldogabbnak lennem. Persze, az is voltam, de a hülye fejembe furakodott valami, ami szétrobbantott volna belülről, ha nem hozom elő. Így amint a légzésem és pulzusom vissza állt normálisba, megszólaltam.
- Bill…figyelj…- és megsimogattam ikrem verejtéktől nyirkos arcát, majd beletúrva a hajába, magam felé fordítottam. Igaz, nem láttam semmit, mert feketeség vett körül, de elképzeltem, milyen csodálkozva nézhet rám a szokatlan hangszínem miatt.
- Valami bánt? – kérdezett vissza, ösztönösen rám hangolódva.
- Mi a helyzet Andreassal? Nem hívogat, vagy ilyesmi ? – érdeklődtem és idegesség hasított belém. Bill mocorgott kicsit az ölelésemben és végül az arca egy vonalba került az enyémmel.
- Nem. Néha beugrik egy italra, váltunk pár szót, de ennyi. Mondtam már Tom, megváltozott. – válaszolta.
Borúsan sóhajtottam és az éjjeli sötétben a plafonon néha feltűnő halvány árnyakra szegeződtek a szemeim.
- Azért régen érdekelt Andreas, ugye ?
Kérdésem elég nagy döbbenetet váltott ki testvéremből.
- Dehogy…- fújta ki megilletődve a levegőt, ami egy másodpercre valószínűleg a tüdejében rekedt a váratlanul rázúdított érdeklődéstől. Cinikus vigyor ült ki a számra.
- Aha, sejtem. Na, tegyük fel, nem vagyok a képben, akkor is ezt mondod ?
- De miért kérdezel ilyeneket ? – botránkozott meg Bill.
- Csak válaszolj! – vágtam a szavába határozottan.
Fél percig mélabús csend volt, Bill mozdulatlanul feküdt az ölelésemben és csak a jó ég tudhatta, miket gondol éppen, de mindenképpen tudni akartam. Bár lehet, butaság múltbéli dolgokat előrángatni és ezáltal magamnak is fájdalmat okozni, de így még talán soha sem kérdeztem rá az eltelt évek alatt.
- Andreas…különös volt. Nem értettem, miért foglalkozik velem, ír sms-t, a hozzá hasonló, gazdag és menő fiúk mindig csak gúnyolódtak rajtam. Mikor a kettesben maradtam vele, tudod, azon az éjszakán, sokat beszélgettünk. És érdeklődve, mosolyogva hallgatta. Összekuszálta bennem a dolgokat, ahogy egyenesen rám nézett és ahogy hozzám szólt, azzal zavarba hozott és már csak arra eszméltem, hogy megcsókol.
- Oké, értem…- szóltam közbe, mert a torkomat kaparta a fájdalom. Én akartam hallani, mégis rossz volt, nem is kicsit.
- Hagytam, hogy megtegye, hogy hozzám érjen, de közben rögtön arra gondoltam, ezt nem szabad, nem lehet. Mert te ott vagy nekem és nagyon szeretlek. – toldotta még meg és bocsánatkérően simult hozzám. Testének nyugtalan vibrálása szorosan körbevett. Egy másodpercre lecsuktam a szemem és halkan felnyögtem, ahogy csípője és férfiassága elsiklott az oldalamnál.
- De ha én csak a testvéred lettem volna ? – kíváncsiskodtam tovább, pedig a szívem fájdalmasan szorult össze, ezektől a régi emlékektől. Ikremnek sem eshetett jól a túlzott kérdezősködés. Idegesen vette a levegőt, vergődött a kellemetlen helyzetben. Kicsit távolabb húzódott tőlem, és ismét hallgatag maradt jó pár hosszú másodpercig. Bár láthattam volna őt a sötétben, de a kínlódását érzékelhettem csak.
- Talán akkor…Nem tudom…Lehetséges…Andreas elég laza volt, jól adta elő magát, álcázva a valódi szándékait. Csak bámultam őt és az jutott az eszembe, Istenem…milyen szőke a haja és milyen hibátlan a mosolya, mennyire csillog a szeme…Fura kábulat uralkodott el rajtam, zavarodottság. Igen, lehet, hogy hagytam volna, hogy áttaposson a szívemen…- testvérem itt elhallgatott és rám borult egy mázsa nyomorultság érzés. Szembesültem azzal, hogy az a tuskó, kő gazdag Andreas mennyire jobb volt nálam minden tekintetben. És azzal is, hogy azon a rohadt éjszakán Bill Kaulitz elfelejtette, hogy vagyok neki…Egy időre legalábbis egészen biztosan…
- Szeretted? Tudod…úgy… – törtem meg a hallgatást és magamban imádkoztam, hogy nemet mondjon. A szívem mintha, utat vágott volna a mellkasomban, annyira vert, kiszáradt torokkal és égő arccal, vártam a feleletre.
- Soha. – mondta erre Bill szinte habozás nélkül. Annyira ellentmondást nem tűrően és igazul hangzott el ez az egy szó, hogy torkomban dübörgő szívem, mintha lezuhant volna a gyomromba és végigömlött rajtam a megkönnyebbülés. A sötétben Bill keze után keresgéltem, és amint megtaláltam, megszorítottam. Bill erre újra közelebb került hozzám és ábrándosan hajtotta a fejét a vállamra.
- De most újból előbukkant…- aggályoskodtam, mialatt végigsimítottam Bill haján.
- Felnőttek vagyunk, Tom. Nekem már nem okoz rossz érzéseket, ha meglátom, úgy viszonyulok hozzá, mint egy ismerőshöz a régmúltból. Neked is ezt kellene tenned. – ajánlotta Bill, aztán a ruhái után kezdett keresgélni. Tétován és még mindig nem titkolt megvetéssel bólogattam.
- Oké, majd megpróbálom kevésbé utálni, mondjuk ha soha többet nem látom, esetleg sikerülhet.
Éreztem, ahogy testvérem elmosolyodik és immár pólóban és alsóneműben, de visszafekszik mellém az ágyba. Az én karjaimba. És nem Andreaséba…
Hangos mennydörgésre és élénksárga villámokra riadtam fel.Vihar volt, aminek hangjai betöltötték a helyiséget. A hirtelen robajtól kissé rémülten ültem fel az ágyban és álmosan tekintgettem körbe. Ikrem ott aludt mellettem, de az ő álma sem volt békés. Alighogy megmozdultam, ő is megmoccant és a hátára feküdt.
- Annyira sajnálom…- mondta halkan.
Értetlenkedve kérdeztem vissza.
- Sajnálod? Mit?
De válasz nem érkezett, akkor láttam, hogy Bill alszik és csupán álmodik valamit.
- Nem akartam…- szólalt meg ismét és akkor láttam meg, hogy egy könny gördül le az arcán. A látvány letaglózott és keserűség kezdett marni belülről. Biztos felzaklattam a baromságaimmal. Mondjuk én is eléggé rosszul éreztem magam, bár hálás voltam az éjszakai őszinte beszélgetésért, de nagyon fájtak az akkor elhangzottak.
- Semmi baj. – suttogtam neki és letöröltem a könnye okozta vizes csíkot Bill csodaszép arcáról.
- Szeretlek…- sóhajtott Bill és oldalra fordult.
Erre már nekem is könnyek gyűltek a szemembe és fázni kezdtem.
- Én is szeretlek. – ezzel feldúltan kikászálódtam az ágyból, magamra rángattam a ruháimat és előkeresve a cigit, a földszintre igyekeztem. A vihar által keltett villámok szinte fél percenként világítottak nekem, afféle kéretlen fáklyaként. Halkan végiglopakodtam a házon és ugyanolyan csendesen kiléptem az ajtón, magam mögött behúzva. Az esőtől felfrissült, hideg levegő kellemetlenül csapódott nekem, én meg átkoztam magam, amiért nem öltöztem fel kellően. Beálltam a keskeny ereszcsatorna alá és rágyújtottam. Miközben vacogva szívtam a cigarettát, éreztem ahogy a hűvös vízcseppek másodpercek alatt eláztatják a hajamat és a ruhámat. De nem érdekelt. Az arcomat meg az én könnyeim áztatták, bár magam sem tudtam pontosan, mi kavart fel ennyire. De amióta ebben a szerelemben éltem Billel, már semmi sem lepett meg magammal kapcsolatban. Bárcsak létezne annyi kifejezés, amikkel leírhattam volna részletesen, mit éreztem iránta. Egyik percben haragudtam, másikban meg elemésztett a féltés és a szeretet. Flegmának és szókimondónak látszottam, de közben végtelenül gyenge voltam, akin nem nehéz sebet ejteni. Miért pont azon ütköznék meg, hogy nem bírom elfojtani a könnyeimet ?! Bill miatt, vagy érte hullanak, nem szégyellhetem őket ! Hát csak álltam ott, bámulva a semmi kellős, koromfekete közepébe, amit olykor sárgán felszabdaltak a villámok. Zuhogott az eső, haragosan sírt az ég. Én meg sírtam vele együtt.  

Te ülsz a csendben, a csend pedig bennem

Hello!

Folytatás. Angst-még mindig...

Igent mondtam, mert nem tehettem mást, ha lelépek, az nem lett volna helyénvaló. Igent kellett mondanom, mert szívem nekem is volt, még ha akkor este csalódással telt is meg. Bill utólag bevallotta, hogy tartott attól, esetleg rosszul fogadom a tényt, hogy jegelni kell egy darabig a költözést. Ezen meg én rökönyödtem meg, miért gondolta, hogy egy érzéketlen szörnyeteg vagyok, akire csak a saját érdekei vannak hatással ?! A nagyinak szüksége volt a segítségünkre, felül kellett emelkednem azon, hogy szívem szerint már régen magam mögött hagytam volna a falut. Végül is a kompromisszum készség is egy lépés volt a felnőttek világa felé vezető úton. Egyelőre maradtunk tehát és elkezdünk tervezni, gondolkodni, itt mit tudunk kihozni az egészből. Míg a nagyi kórházban volt, anyáéknál laktunk. Gordon és anya sok ötletet adtak, együtt bújtuk az állás hirdetéseket, körbetelefonáltak pár ismerőst munka ügyben. Aztán elérkezett az a bizonyos tizennyolcadik születésnap, amitől érthetően nem voltam feldobva. Hiszen ha a sors nem húzza keresztbe a számításaimat, ezt már más helyen kellett volna megünnepelnem. Kettesben Billel, mondjuk egy pezsgő társaságában az albérletükben. De nem így történt. A hely ahol jelenleg tartózkodtam, Zielitz volt, anyáék háza, anya émelyítő tortájával az asztalon és megjátszott örömködéssel az arcomon. Nagykorúvá váltunk. Az eddigi évek sokszor szomorú, tanulságos, máskor meg gyönyörű és felejthetetlen mozzanatai peregtek le a szemem előtt, ahogy zavartan ültem az asztalnál, Billel az oldalamon és elfújtuk a tortán a gyertyákat. Aztán anya könnybe lábadt szemmel össze-vissza csókolgatott minket, azt mondogatva, hogy milyen gyorsan felnőttünk és ilyenek. Akaratlanul is grimaszt csalt a számra, alig volt velünk, jó hogy számára ez egy szempillantásnak tűnt. De én és ikrem, akik egyedül hagyva éveken keresztül céltalanul és mondhatni, gyökértelenül lézengtünk nevelő családok és a gyerekotthon között, nem pillanatoknak, hanem sokszor boldogtalan végtelenségnek éltük meg, örök sebeket szerezve, amiről anya mit sem tudhatott. És nem is volt kedvem erről magyarázni neki.
A nagyit ősz elején engedték ki a kórházból, így szépen vissza hurcolkodtunk Loitsche-be. Nagyanyánknál szerencsére nem találtak semmi komolyat, az autóbaleset oka, valószínűleg múló rosszul lét lehetett. A lábával viszont sokáig rehabilitációra szorult, ezért Billel amiben tudtunk, segítségére voltunk. Közben Gordon munka utáni érdeklődései meghozták az eredményt, mert egyik ismerőse jelentkezett, hogy eladóra lenne szüksége a kisgép kölcsönzőjébe. A bolt pont a faluban volt, a fickó még a nagyit is ismerte látásból, ezért egy találkozás után felvett. Nem értettem a mezőgazdasági gépekhez, nem is érdekelt különösebben a téma, de azért odatettem magam. A munkakör amúgy sem volt megterhelő, néha jött pár ember, akiknek meg kellett mutogatni a gépeket, és kölcsönzés esetén ki kellett tölteni a papírokat, ennyi. Mindezt reggel nyolctól délután ötig. A nap nagy részében többnyire unatkoztam, zenét hallgattam, vagy számítógépeztem. Bill olykor beugrott hozzám az üzletbe, de inkább a nagyinak segített, vezette a háztartást, bevásárolt. Aztán váratlanul ő is munkába állt a Gordon munkahelyével szomszédos bisztróban Magdeburgban. Afféle pultos lett, szóval jóval nagyobb pörgésbe csöppent, mint én. És a munkaideje is más volt, mint az enyém, este nyolcig dolgozott, kilenc óra volt, mire hazaért, sokszor hétvégén is mennie kellett. Így azt vettem észre, hogy keveset vagyunk együtt, de nem tudtam tenni ellene. Dolgoznunk kellett, hajszolni a pénzt, mert ez volt a felnőtt lét alapja. Persze magamban fogadkoztam, hogy ez csak addig lesz így, amíg el nem megyünk innen. Mert az új életünkben majd minden szabad percünket együtt töltjük. Akkor pótoljuk azt, amit most elvesztegettünk. Ilyesmikkel nyugtatgattam magam és nem lettem figyelmes arra, hogy a változások nem feltétlenül jó irányba terelik az életünket. A tél, a hó, a karácsony és új év mind-mind Loitschében ért. Egyre rosszabb lett a hangulatom és csak dacosan, néha reményvesztetten éltem a heteket, hogy mikor jön már el az újrakezdés ideje. Nagyi lába elég szépen gyógyult, de kora tavasszal váratlan tragédia árnyékolta be a napjait, meghalt a barátnője. Minket is megrendített a halála, kedves asszony volt, a nagyi balesete idején mindig érdeklődött, miben tudna segíteni és rendszeresen látogatta. Ő volt az, akihez nagyanyánk minden szilveszterkor elment és igen…ő volt Andreas nagymamája…
Andreas, az a gazdag, beképzelt, hidrogén szőke seggfej, a nagyzolós szövegével. Andreas, aki annak idején csókolózott Billel és akit én olyan nagyon gyűlöltem, hogy azt kimondani sem lehetett. De a temetésre az érzéseimtől függetlenül mennünk kellett, a nagyi is ragaszkodott hozzá. Évek óta nem beszéltünk Andreassal, nagy ritkán láttuk a faluban, mikor a nagyanyjához jött, de akkor mindig kölcsönösen levegőnek néztük egymást. Most viszont oda kellett menni hozzá és részvétet nyilvánítani, mert a tisztesség is azt kívánta. Néztem Bill arcát, aztán meg Andreasét, hogy mit reagál, amint feltűnünk előtte a szertartás végén. Hát nem sokat változott, talán csak a haja lett más, de amikor megszólalt, már felállt a szőr a hátamon. A nagyi megölelte és csak sírt a vállán hosszú percekig. Ikremmel megkövülten bámultuk a fura jelenetet.
- Köszönöm, hogy eljött, sokat jelent. – mondta Andreas és megtört ábrázattal simogatta nagyi hátát. Nem tudom miért, de kicsit teátrálisnak látszott az egész.
- Ez felfoghatatlan. – szipogott nagyanyánk, azzal Andreas szülei felé indult, akik a sírnál álltak.
Andreas ekkor lopva ránk nézett. Kellemetlenül érezte magát, nem tudott mit mondani, így én kezdtem bele.
- Fogadd részvétemet. – nyújtottam a kezemet, mire zavartan kezet rázott velem. Bill ugyanígy tett.
- Köszönöm fiúk. Nem gondoltam, hogy eljöttök. – jegyezte meg.
- Elég jól ismertük a nagymamádat, remek ember volt. Itt kellett lennünk. – mondtam én erre, mire ő csak bólogatott.
- Sosem hittem volna, hogy valaha találkozunk és beszélünk még. Nem a legjobb érzésekkel váltunk el…– és itt már nyíltan nézett Billre. Láttam, ahogy összeakad a tekintetük és ez az Andreas gyerek jó alaposan végigméri testvéremet. Vitathatatlan áhítattal, letagadhatatlan sóvárgással. Azt hiszem, azok az érzések, amik annak idején voltak benne, sosem múltak el és most hogy újra meglátta a Billt, felszínre is kerültek. Én mindenesetre, elég gusztustalannak tartottam a pillantását, főleg a nagyanyja temetésén. Meg úgy alapjáraton is. Összeszűkült a torkom az felháborodástól.
- Most már menjünk, ne hagyjuk a nagyit egyedül. – böktem meg dühösen ikremet, aki úgy állt ott Andreassal szemben, mintha oda ragasztották volna.
- Persze…- kapott észbe Bill és amikor rám nézett,pirosság volt az arcán, amit nem tudtam hova rakni. A szememben, az arcomon valamiféle megütközés tükröződhetett és haragot éreztem. Mintha felesleges harmadik lettem volna, egy bizarr randi kellős közepén.
- Menjünk. – ismételtem meg nyomatékosabban, ingerülten játszva a piercing karikával a számban.
- Remélem, máskor jobb körülmények között találkozunk. – motyogott még Andreas a hátunk mögött.
- Remélem, máskor egyáltalán nem találkozunk…- dünnyögtem én is és a szemem sarkából figyeltem, ahogy ez a gyík kimeredt szemmel bámult Bill után. Felidéződött az akkori nyomulása és durván elkapott az hányinger.
A temetés szörnyen meggyötörte a nagyit és mi is elég levertek voltunk. Kora este hazaérve, egyikünknek sem volt kedve semmihez, se beszélgetni, se tv-t nézni, se enni. Miután nagyanyánk a szobájába ment, mi csak ültünk a nappaliban egymás mellett erőtlenül, az alkalmi ruhánkban. Szinte éreztük a nagyi fájdalmát, a veszteségét.
- Felkavaró volt. – jegyezte meg egyszer csak Bill.
- Mármint a temetés ? Mert az tényleg az volt. – ocsúdtam fel gondolataimból.
- Te mire gondoltál ? – kérdezett vissza Bill értetlenül.
Megvontam a vállam.
- Arra, hogy megint látni kellett ezt a hülye Andreast. Biztos kényelmetlenül érintett. – mondtam én erre.
Bill kicsit csodálkozott, aztán lesütötte a szemét.
- Inkább sajnáltam őt. Hiszen elvesztette a nagymamáját. Nagyon le volt sújtva.
Elhúztam a számat.
- Azért annyira nem merült el a gyászban, mert arra is volt lélekjelenléte, hogy rendesen végigstíröljön téged. Komolyan, én éreztem magam rosszul tőle.
Bill meglepve bámult rám.
- Szerintem valamit félreértettél …
- Ne játszd meg magad, ne mondd, hogy te nem érzékelted…- morogtam mérgesen.
- Ne haragudj, de nem figyeltem ezt. Egy közeli ismerős búcsúztatóján voltunk. – ikrem szemében rosszalló elképedés csillant meg.
- Igen, tudom, de attól még láttam a valóságot és jogom van gyűlölni Andreast. Sőt, az eddigiek fényében, neked is így kellene érezned. – tettem szóvá.
De Bill arcán nem úgy láttam, hogy utálná, ravaszul megkerülte a témát, úgy hogy nem is mondott semmit. Ez persze eléggé frusztrált, de nem vonhattam kérdőre, mert egy nagy sóhaj keretében gyorsan felállt a kanapéról.
- Megyek, átöltözöm, aztán megkérdezem nagyit, szüksége van e valamire. Ha nem, akkor felmegyek a szobába.- indult az ajtó irányába.
- Lefekszel ? Korán van még…- húztam össze a szemöldökömet. Bill erre megtorpant az ajtófélfánál.
- Holnap dolgoznom kell. – mondta erre halkan.
- Nekem is, de kicsit maradhatnál. Egy ilyen nap után még jobban szükségem van rád, hogy itt legyél mellettem, hogy megölelj. – kértem, de testvérem nem osztotta a nézetemet.

- Hosszú nap volt ez a mai, Tom. - bizonytalankodott.
- Ez igaz, de látod, olyan törékeny az élet, egyik pillanatban még létezünk…aztán meg…- leheltem elszomorodva és mindennél jobban vágytam volna Bill közelségére, hallani akartam megnyugtató lélegzetvételét, érezni az illatát, megsimogatni,beszélni hozzá, vagy hagyni,hogy ő beszéljen.
- Haragszol rám,vagy mi? – kérdeztem fájdalmasan, ahogy csak állt tőlem tisztes távolból kifürkészhetetlen vonásokkal az arcán.
- Miért haragudnék ? - kérdezett vissza és arca előbb pirosba, majd fakó fehérbe változott.
- Mit tudom én ! Andreas miatt, vagy bármi miatt…- vonogattam a vállamat egykedvvel.
Bill hevesen tiltakozott.
- Szó sincs erről Tom! Hiszen szeretlek, te is tudod…- és egy kis mosoly jelent meg az arcán.
- Akkor gyere ide…- kérleltem, de Bill nem indult el felém, dermesztő elutasítás áramlott felőle.
- Nem hiszem, hogy egy temetés után illendő lenne az ilyesmi…- ítélte meg. Úgy viselkedett, mintha nyíltan szexre invitáltam volna, pedig csak érezni akartam, hogy ott van nekem. Nem csinálhattam mást, húzódozva engedtem útjára.
- Rendben, megértettem, kimerültél…menj csak. – mondtam nem is leplezett kiábrándulással.
- Bocsáss meg. – suttogott ikrem, mielőtt gyorsan elhagyta a szobát.
- Nincs harag Bill…- mondtam kb. ugyanolyan halkan, de a csalódás keserűsége hasított belém. Meg egy kis aggályoskodás, Bill olyan fura volt, csak reméltem, hogy nem Andreas látványa zaklatta fel. Nem akartam úgy érezni, mint annak idején, azon az elbarmolt estén, amikor Andreassal és a barátaival voltunk, soha nem akartam újra azokat a perceket átélni, látni testvérem szomorúságát, könnyeit. És ígéretet tettem magamnak, hogy ha rajtam múlik, nem is fogom. Csak azt nem vettem számításba, hogy a tények és fontos döntések nem mindig tőlem függenek.
A telefonom ébresztője keltett fel, amitől rögtön rám tört a heves szívverés. Gyűlöltem, mikor így ébredek fel, nem volt időm kellően magamhoz térni. Ráadásul most még fáradt is voltam, tegnap későn feküdtem le, mivel Billt vártam. De valami rendezvény volt a bisztróban, ami tovább tartott a kelleténél és emiatt az utolsó busszal jött haza. Addigra meg már sikerült elaludnom.
- Hallgass már el…- morogtam, aztán reflexből a párnámhoz hajoltam és lenyomtam a készüléket, nehogy Bill is felkeljen. Kábán nyitogattam a szememet. Hát igen, egy újabb monoton és egyhangú, tavaszias reggel köszöntött rám. Még mindig itt, ezen a helyen. Mélabús ábrázattal és nagy sóhajokkal kászálódtam ki az ágyból, a szekrényemből ruhákat pakoltam elő, aztán a fürdőszobába indultam zuhanyozni és fogat mosni. Ahogy elhaladtam ikrem ágya mellett, egy kis időre megálltam és megbűvölve néztem, ahogy alszik. Néztem a békés és gyönyörű arcát, a szorosan zárt szemeit, kócos, koromfekete haját és a tincseket, amik szemtelenül az arcába hullottak. Egyenletesen, nyugodtan lélegzett, csodálatos és tökéletes volt. És persze totálisan beindított, így a reggeli órákban, a szerszámom kőkeménnyé vált a perzselő vágyakozástól, annyira csókolni akartam az ajkait, végigsimítani az arcát és teste minden részét, elveszni a karjai szelíd, de törődést sugalló ölelésében és érezni amint csípője finoman simul az enyémhez, felfedve az ő izgalmát. Jó is lett volna, így indítani a napot, de nem volt szívem felkelteni. Pedig sajnos mostanában elég gyakran csak álmában láthattam, mert rengeteget dolgozott. Nagyon hiányoztak az együtt töltött percek, az átbeszélgetett órák, a  mámoros és forró éjszakák, mikor átölelve engem, mellettem aludt el. Bill egész lénye után szívfacsaró hiányérzet kínzott és emésztett egyfolytában.
- Bill…- suttogtam a nevét halkan és fázni kezdtem a felfűtöttségtől, a fejemben képek váltották egymást, mit tennék ikremmel, hogyan venném birtokba a száját és borítanám el csókokkal mindenhol. Próbáltam betelni a látványával, de tudtam, ez nem elég, nagyon szerettem volna vele lenni, egy kis közös időt magunknak szentelni. De mennem kellett, ha nem akartam elkésni. A fogmosáson, zuhanyzáson és öltözésen túl, elmélázva sétáltam le a lépcsőn. Nagyi már ébren volt és kávézott, mikor meglátott engem, öntötte is a forró italt az asztalon lévő csészébe.
- Jóreggelt. – zöttyentem le a székre álmos tekintettel, hunyorogva a reggeli fényektől.
- Szia,Tom. – tolta elém a kávét nagyi.
- Köszönöm. – mosolyodtam el és belekortyoltam, csak úgy, cukor és tej nélkül. Keserű volt, mint sokszor az élet, legalább is én így vallottam.
- Bill alszik még ? – érdeklődött nagyi.
- Igen. – feleltem szaporán iszogatva a kávémat.
- Annyira sajnálom azt a gyereket, Tom. Látástól-vakulásig dolgozik, tegnap is éjjel esett haza.– mondta nagyi aggodalommal a hangjában.
- A vendéglátás ilyen, gyakran éjszakába nyúlik. – reagáltam erre.
- Persze, tudom, de ez akkor sem állapot. Egész éjszaka dolgozik, nappal meg csak zombiként lézeng a házban, aztán újra kezdi a munkát. Ki fog készülni. Féltem őt. Te nem?  – csóválta a fejét nagyanyám.
- Persze, én is. – tettem hozzá, mert nagyinak tényleg tökéletesen igaza volt, míg én a munkahelyemen viszonylag sokat tétlenkedtem és volt időm unatkozni is, ikrem valóban kemény munkával töltötte el a napját. Nem tartottam igazságosnak és féltem attól, hogy a végén az egészsége fogja kárát látni a dolognak.
- Beszélni kellene vele, hogy vegyen ki néha egy-egy szabad napot és ne hajtsa agyon magát.- jegyezte meg a nagyi.
Bólintottam.
- Oké, majd próbálok, bár nem tudom, elérek e nála valamit, Bill elég céltudatos. – álltam fel az asztaltól, aztán elbúcsúztam nagyitól és indultam munkába. Ahol egész nap az kattogott az agyamban, miként tudnék hatni Billre. A munkaidő végére támadt is egy ötletem. Felhívtam nagyit telefonon és mondtam neki, hogy bemegyek Bill elé Magdeburgba a bisztróba, mert úgy tűnik, csak így van lehetőségünk egy kicsit beszélgetni. Aztán kisétáltam a buszpályaudvarra és felültem a legközelebbi oda induló buszra. Út közben többször igyekeztem mobilon elérni Billt, hogy tudjon a dologról, de nem vette fel. A végén meggyőztem magamat, hogy biztos értékelni fogja, ha meglepem és megvárom, míg végez a munkával. Utána esetleg beülünk egy italra és tudunk beszélni kicsit. Míg ezeket kiterveltem, egészen jó kedvem lett és izgatottan vártam, hogy végre találkozhassak ikremmel. A szívem ki akart ugrani a torkomon, amint a bisztró irányába sétáltam, tisztára úgy éreztem magam, mint aki első találkára megy és való igaz, ilyet még sosem csináltam Billel. Egyszer-kétszer jártam már a munkahelyére, de sokáig sosem maradtam, mert mindig nagyon sok volt a tennivalója. A hely persze most is eléggé tele volt, az esti forgatag kezdetét vette. A vendégekkel zsúfolt asztalokat kerülgetve jutottam el a bárpultig, ahol Bill egyik munkatársnője, Stephanie, azonnal észrevett engem.
- Szia Tom. Mi újság, régen láttalak. – mosolyodott el barátságosan.
- Szia, semmi különös. De itt látom, ismét telt ház van. – állapítottam meg.
Stephanie fáradtan könyökölt egy percre a bárpultra.
- Hát igen, szokás szerint megy az őrület. Ráadásul egyedül viszem az egészet.
- Hogy hogy és hol van Bill ?– csodálkoztam el és körbenéztem, de sehol sem láttam testvéremet.
- Bill az imént ment el, jött érte valami barátja és…
- Miféle barátja? – vágtam Stephanie szavába elakadó szavakkal.
A lány közömbösen vont vállat.
- Fogalmam sincs. A srác bejött, ivott egy italt, meg beszélgettek, aztán Bill megkérdezte, elmehet e ma hamarabb. – mesélte kis bosszúsággal a hangjában, ami annak volt betudható, hogy így rá maradt az egész hely ellátása.
Fájdalmas sejtésem támadt. Förtelmes, gusztustalan és émelyítő sejtésem.
- Hogy nézett ki ? – kérdeztem remegő hangon.
- Egész helyes fiú volt, szőke hajjal és klassz, fekete kocsival. – ecsetelte Stephanie és mintha kést mártogatott volna belém. A meghökkenés és rémület jeges kézként markolt a gyomromba, a szívembe és még ki tudja hova. Éreztem, hogy talpig leizzadok és minden összemosódik körülöttem.
- Rendben, kösz. – mondtam leforrázva és hallottam még, ahogy Stephanie arról érdeklődik, iszom e valamit, de csak ráztam a fejemet, aztán kitámolyogtam  a  bisztróból. Ennyi információ elég is volt nekem. Elgyengültem , ahogy realizáltam magamban az egész helyzetet és az előbbi reménykedésem, várakozásom, hogy láthatom ikremet, mind sötét illúzióvesztésbe fordult át.
Bill elárult engem! Andreassal van, miközben velem kellene lennie! Egyre csak ez zúgott a fülemben, ahogy igyekeztem összerakni az egészet. Hogyan történhetett és miért?! Hova ment el Bill és mit csinálhat most?! Nem hittem el, hogy a testvérem képes volt erre. Azt gondoltam, egy életre leszámolt azzal a gyökér Andreassal, erre fel fogja magát és munkaidő alatt eltűnik vele, ki tudja hova…Mi van, ha az a barom erőszakoskodik majd vele? Mert persze nem tudja visszafogni magát, hiszen Bill olyan gyönyörű, nem tud neki ellenállni és bántani fogja. És én nem tudok közbelépni! Durvábbnál durvább teóriák jutottak eszembe. Haragot, féltést, kétségbeesést és őrjítő féltékenységet éreztem egyszerre. Céltalanul lépdeltem az utcán, reméltem,hogy talán megpillantom Billt valahol. Az agyamban zsongtak a feltételezések, miközben egyik cigiről gyújtottam a másikra. Belefájdult a fejem, a szememet maróan kínozta a füst, na és a könnyek, amiket sikerült elfojtani, mielőtt végig hullottak volna az arcomon. Végül nem tudtam mit csinálni, leültem a buszpályaudvaron és megvártam a következő buszt, abban bízva, hogy esetleg Bill is rajta lesz, de természetesen nem volt szerencsém. A buszról leszállva elkenődve mentem haza, a gyomromban mintha sziklákat hordoztam volna, hányingerem volt az idegességtől és szédültem is, rohadtul nem éreztem jól magam.
- Hogy hogy egyedül? – csodálkozott el nagyi, mikor megérkeztem.
- Billnek még bent kellett kicsit maradnia, de azt ígérte, siet haza. – feleltem és nem hittem el, hogy megvezetem nagyit, Bill hazugságai miatt. De nem akartam, hogy idegeskedjen, meg aztán mit mondtam volna? Hogy Bill, akiért annyira aggódott, szépen lelépett Andreassal? Siralmas…
Nagyanyánk bosszankodva ráncolt a homlokát.
- Ezek szerint nem tudtál vele beszélni, arról hogy kicsit kímélje magát. – állapította meg.
- Sajnálom.- szólaltam meg. Nagyi még beszélt valamit, de figyelmen kívül hagytam és csak erőtlenül baktattam az emeletre. Majd szétszakadt a fejem, nagyi hiába hívott le  később vacsorázni, egy falatot sem bírtam volna enni. Hevertem az ágyamon és percenként a mobilomat kémleltem, mikor hív már ikrem, de a készülék néma maradt. Engem meg beborított a fojtogató szorongás és a szívfájdalom. Nem tudom, meddig lehettem ebben a hektikus állapotban. De arra ébredtem, hogy nyílik a szoba ajtaja és az éjjeli lámpa halkan kattanva árasztja el fényekkel a helyiséget. A szemeim felpattantak, ahogy én magam is villámgyorsan felültem az ágyon és megállapítottam, hogy Bill áll nem messze tőlem. Rögtön vissza is kerültem az elalvás előtti hangulatba és szorított a csüggedt sírás. A torkom kiszáradt, a szám is cserepes volt, lázasnak éreztem magam és talán az is voltam, lángolt bennem az indulat.
- Nem akartalak felkelteni, ne haragudj. – szabadkozott Bill, mikor észrevette, hogy nagyra nyílt szemekkel bámulok rá. Hiába, a szépségével mindig le tudott fegyverezni. Néztem a csodaszép, bár kicsit sápadt arcot, a kívánatos ajkakat, a karikás, de igéző szemeket, a kissé zilált hajtincseket és még mindig képtelen voltam hinni a komor tényeknek.
- Későn jöttél. – állapítottam meg fásultan.
- Annyira nem, csak fél tizenegy van. – mondta erre ikrem.
Beletörődve bólintottam, talán csak a történtek miatt látok mindent ennyire éjszínűnek. Felkeltem az ágyból és Billhez léptem. Megilletődve pislantott rám, ahogy félretúrtam a haját és egy apró csókot adtam az arcára. Erős cigaretta füst szaga volt, ami a munkája miatt nem volt meglepő, de jól érződött rajta még valami más is. Idegen férfi parfüm! Megborzongtam, ahogy elhajoltam tőle és egyre csak az árulás ténye visszhangzott bennem, szinte kibírhatatlanul.
- Hiányoztál. – suttogtam neki.
- Te is. – vágta rá mosolyogva.
- Hívtalak párszor. – közöltem és még mindig nem vettem le a szemem róla. Ez láthatóan feszélyezte.
- Láttam, de nem tudtam felvenni, nagy volt ma is a kapkodás. – vágta rá. Forróság öntötte el az arcomat, de csak hallgatagon szemléltem, ahogy ikrem leveszi a kabátját, cipőjét és értetlenkedve pillant felém, mert nem tudja hova tenni a viselkedésemet. Én pedig beharaptam az ajkamat, nehogy kifakadjak és ráordítsak. Átsuhant rajtam, hogy így teszek, de végül csak csendesen szóltam, miközben visszaültem az ágyam szélére.
- Azért hívtalak, mert akkor már úton voltam a bisztró felé. A nagyi azt mondta, beszéljek veled, mert túl sokat dolgozol és én is jó ötletnek tartottam, hogy találkozzunk. Hetek óta nem beszélünk normálisan. Bementem, de te nem voltál már ott. A munkatársad azt mondta, egy szőke srác jelent meg, akivel aztán közösen távoztatok…

Ha nem lennék itt holnap, érdekelne valakit?

Sziasztok! Tudom, nagyon régen volt új rész, és most senkinek sincs kedve a mentegetőzésemet olvasni. Bár tényleg kevés időm volt, na és a technika is folyton kifogott rajtam. Megírtam már ezt a részt úgy felébe, mikor a gép amin írtam, bedöglött, oda lett az egész. Sebaj, szereztem másik gépet, ott megint leírtam egy adagot, erre az a gép is elfüstölt...Pfff...tudom, gáz vagyok na...Azóta van másik masina, amin írhatok és most itt is az új rész, amit harmadjára kezdtem, de most már be fejeztem. Enjoy <3 (és megpróbálok nem ilyen ritkán írni) !

– Éljen az érettségi bál ! – üvöltötte az arcomba egy nem gyengén részeg srác. Megvetően csóváltam a fejemet, aztán felháborodva toltam el az útból és kiléptem az iskola udvarra, hogy végre friss levegőhöz jussak. A kinti csend jólesően telepedett rám, igaz a hátam mögött még tompán hallottam a benti hülye disco zenét, de ahogy távolodtam az iskola épületétől, úgy lett mind elviselhetőbb. Cigire gyújtottam, majd leültem az udvar egyik padjára. Kicsit csípős kora nyári éjszaka volt, az érettségi bankettünk napja. Mondjuk nem túlzottan érdekelt, ha tehettem volna, el sem jövök, de nagyanyánk ragaszkodott hozzá és azt mondta, ha már anyának nem lehetett ilyenben része, legalább mi menjünk el, mert biztos később megbánjuk, ha nem így teszünk. Az öltönyös résztől rosszul is voltam, de szerencsére nem kellett egész este alatt azt viselni és a pár titokban bedobott italtól rám telepedő közönyösség miatt kibírhatónak gondoltam az egészet. A tény pedig, hogy idáig eljutottunk, hitetlenséggel töltött el. Végre tovább léphettünk. De sajnos ez nem tűnt olyan könnyűnek, mint éveken át terveztem. A dolgaim nem úgy alakultak, mint vártam. Hiába gyűjtöttem kitartóan a pénzemet, csak nem akart gyarapodni. Felvettem pár régi haverral a kapcsolatot, ők már idősebbek voltak mint én, elhagyták az otthont, de mind Lipcsében maradtak. Mesélték, milyen drága az önálló élet, a lakásbérlés, a mindennapi kiadások, még akkor is, ha állandó állásuk van. Kezdtem megijedni, hogy az álmaim, amiket éveken keresztül dédelgettem, végül megvalósíthatatlanul hullanak a mélybe és az történik velem, amit legkevésbé sem akarok. Itt ragadok egész életemre. Aggodalmaimat persze ikrem elől alaposan eltakartam, a fejemben ötleteket, kiutat kerestem, hogyan szabadulhatnék meg Loitschétől, de egyelőre egy helyben vesztegeltem, mint valami ócska, süllyedő csónak. És most, az iskola néptelen udvarán, a padon ülve is, csak a reménytelenséget éreztem. Mindenki bulizott a végzősök közül, mindenkinek kijelölt útja, jövője volt, csak én nem tudtam, hogyan tovább. Jól jött volna valami pozitív jel, de csak a szürke cigifüst gomolygott körülöttem.
- Miért nem vagy bent te is a többiekkel? – hallottam egy ismerős hangot.
Meglepődve néztem hátra és Britta állt nem messze tőlem. Kék alkalmi ruhában, hozzá illő sminkben, a haja hullámokban omlott a vállára. Nem tagadom, egész szép volt.
- Nem is hallottam, hogy ki jöttél. – motyogtam, és elnyomtam a cigarettámat.
Britta közelebb sétált hozzám és egy italos üveget vett elő a táskájából. Kérdőn bámultam rá.
- Ez mi?!
- Segít, hogy elviseld a felhajtást. Mert látom, eléggé ki vagy a helyzettől. – mosolyodott el a lány.
És hát fején találta a szöget.
- Bárhol szívesebben lennék. –bólintottam és kivettem a kezéből az üveget. Belekortyoltam. Tömény vodka volt. Nem hittem volna, hogy Britta csak úgy vodkát hoz a bankettre, egy nőies likőr inkább illett volna hozzá. Az alkohol kellemesen égette a torkomat és a gyomromat, ittam még néhány kortyot, majd szótlanul vissza adtam Brittának az üveget.
- Hogyan tovább ? – kérdeztem és Britta rögtön tudta, mire értem.
- Nem vettek fel oda, ahova akartam, így a cél, Hannover. A bátyám vállalkozásba kezdett és azt mondta, felvesz maga mellé, aztán jövőre, ha még mindig akarok, újra beadhatom a jelentkezésemet. – felelte a lány könnyedén. Elszorult a torkom.
- Tök jó…- színleltem az örömködést.
- Szerintem is. Várom az új életet. Gondolom, ti itt maradtok a nagymamátokkal, ugye ? – érdeklődött Britta.
- Dehogyis ! Bill, meg én…szóval mi is elmegyünk a faluból, talán vissza Lipcsébe, de lehet, hogy messzebb. Mi is újra kezdünk mindent. – vágtam a szavába és egészen bele melegedtem, már a feltételezés is fájt, hogy azt hiszi, én nem haladok az élet sodrásával.
Britta szeme fürkészve csillant fel.
- Nahát, konkrét ötleted is van ?
- Az nincs. De majdnem egész életemen át egyik napról a másikra éltem, elképzelések, megbízható családi háttér nélkül. Most is lesz valahogy, majd elindulunk és a sorsunk szembe jön velünk. – válaszoltam.
- Irigyellek ezért Tom. Te aztán a jég hátán is megleszel. – biztatott Britta.
- Köszönöm, szeretném én is ezt hinni. – pirultam el egy pillanatra.
Britta rám mosolygott, majd az arca kis időre szomorúvá vált.
- Sajnálom, a rossz pillanatokat, amiket okoztam neked, a hülye, kiállhatatlan viselkedésemmel.
- Felejtsük el ! – javasoltam, de ő folytatta.
- Viszont azt még jobban sajnálom, hogy egy kicsit sem érdeklődtél irántam. Mindent, de mindent oda adtam volna ezért. Azt hiszem, ezt hívják szerelemnek…
- mondta halkan. Nem akartam ezt hallani, bár tényleg sok baromságot elkövetett, a stílusa olyan volt amilyen, de nem akartam tőle haragban elválni.
- Ugyan, majd jön olyan, akibe igazán szerelmes leszel és akkor nevetni fogsz azon, hogy valaha ezt mondtad nekem…- szabadkoztam vörös fejjel, de Britta nem vette ezt olyan könnyedén.
- Évek óta ez van bennem, nem múlik el csak úgy, már tudom. Fontos az utazás, de ha most mást éreznél, és megmondanád, hagynám az egész hannoveri dolgot és inkább mennék veled, akárhová is tartasz…
És csak pislogott fátyolos, bizakodó szemekkel. Szándékosan nem néztem rá, mert nem tudtam úgy érezni, ahogy. Így telt el egy kényelmetlen fél perc, Britta bánatosan sóhajtott.
- Sejtettem…De ígérd meg, hogy néha felhívsz és elmeséled, valóra váltak e az álmaid.
- Oké. – egyeztem bele.
- Még beszélünk, legyen szép estéd ! - Britta hálásan bólintott, majd a táskájába rakta az italát és elindult vissza az iskola épületébe. Néztem utána és magamban azt kívántam, találja meg azt a személyt, aki ugyanígy szereti őt.
A loitschei iskolai pályafutásom véget ért. Döbbenetes volt ! Sikerült leérettségiznünk és bár nem lett túl fényes a bizonyítványunk, de a lényeg az volt, hogy többé már soha nem kellett bemenni abba az épületbe, abba az osztályba, nem kellett látnom Roman és a haverjai képét és ez mindennel felért. Álltam az iskola folyosóján, körülöttem mindenfelé zajokkal, amik eltompultak a gondolataim forgatagától. Kezemben a sötétkék könyvecske, a bizonyítvány. Billre néztem, aki hozzám hasonlóan hitetlenkedve tartotta kezében a saját okmányát.
- Megcsináltuk…- suttogta elérzékenyülve.
- Így van. – bólogattam, mint aki valami nagyon nagy dolgot vitt végbe és igazából az én szememben így is volt. Soha senki sem hitt bennem. Egész életemen keresztül a nevelő otthon, a befogadó családok azt sugallták, hogy születésemtől kezdve vesztes alkat vagyok, aki valamikor, valahol a mélyben végzi. De nem így lett, bizonyítottam magamnak, nagyinak, anyának, még ha nem is akartam nekik megfelelni. És bizonyítottam Billnek, hogy én, vagyis mi, nem fogunk elbukni.
Roman, Dominic és Martin gúnyolódva húztak el mellettünk.
- Csak nem titeket is átengedtek lúzerek ? – kérdezte röhögve Martin.
- Vagy nagyanyátok fizetett a tanároknak, hogy ne bukjatok meg, retardált barmok? – találgatta Dominic.
- Nem mindegy az nektek ? Menjetek és villogjatok a nyilván tökéletes eredényeitekkel ! – vontam vállat, megjátszva, hogy nem érdekel.
- Ja, legalább nekünk van mivel villogni. Egy jó nevű egyetemre megyek kis köcsögök! És ti? – szegezte nekem a kérdést Roman provokatívan.
- Semmi közötök hozzá, törődjetek magatokkal ! – tértem ki a válasz elől.
- Várjatok…kitalálom…ti nem mentek tovább tanulni ! Ugyan, melyik iskola fogadna két ekkora balféket ?! – legyintett lenézően Martin.
- A földeken viszont sok meló akad, nyugi ! – toldotta meg Dominic.
- Miért nem húztok már el  innen ?! – kérdeztem és ökölbe szorult a kezem, egyszerűen nem tehettem róla, ezek a bunkók még mindig képesek voltak felidegesíteni és fájdalmat okozni, szóval nehéz volt türtőztetnem magam. De Bill megnyugtatóan nézett rám.
- Tudjátok mit ? Inkább mi megyünk el. – vette kezébe az ügyet és higgadtnak tűnve, elindult a folyosón, vetettem rájuk egy futó pillantást és utána mentem.
- Talán nem késő, és végre bele verhetek a fejébe…- morogtam az orrom alatt, de ikrem most is csak bölcsen rázta a fejét.
- Felesleges lenne Tom. Ne foglalkozz olyan emberekkel, akik többet egyáltalán nem keresztezik az életedet.
Hátra pillantottam, még hallottam, hogy röhögnek rajtunk.
- Jól teszitek, takarodjatok is ! A soha viszont nem látásra bénaságok! – kiáltotta utánunk Roman, a menőt játszva és a két kis haverja ezt is gondolta róla. De én, meg Bill tudtuk, gyenge és legyőzhető, akinek már nem egyszer megmutattam, hogy alábecsült engem. És csak ez volt a fontos. Billnek megint igaza volt, hagytam tehát őket a csodába. Az iskola ajtaja tehát bezárult mögöttünk, és kinyílt egy sokkal nagyobb, bizonytalanabb, félelmetesebb kapu. Ami mögött ott tátongott a jövő, tele kérdőjelekkel. Ki kellett találnom, hogyan tovább, mihez kezdünk Bill és én. A szünet első napjaiban nem igazán törődtem semmivel, örültem hogy vége és próbáltam minél több időt Billel tölteni, hiszen az érettségire való készülés miatt kicsit háttérbe szorult a kapcsolatunk. Csókokat szerettem volna és önfeledt érintéseket, elmerülni a szeretetében, a meghitt, titkos percekben, elbújni, elmenekülni a realitásból. De a nagyi azért gyakran vissza rántott a földre.
- Hát nem győzök álmélkodni…- jegyezte meg, ahogy pár nappal az évzáró után még egyszer megnézte a bizonyítványainkat. Büszkeséget láttam rajta.
- Ugye örülsz ? – érdeklődött Bill, figyelve nagyi arcát.
- Természetesen. Véghezvittétek, amit anyátok ennyi idősen nem tudott. – felelte nagyanyánk elégedetten.
- Azt hitted, nekünk sem sikerül. Nem gondoltad volna, mi ? –kérdeztem, mire nagyi zavarba jött.
- Hogy is fogalmazzak, nem voltatok egyszerű esetek. Ahogy az itt élők is elég ellenségesen viszonyultak hozzátok, és rögös volt az út, jó pár balhéval. Nem beszélve a tanulmányi eredményeitekről, amik néha aggodalomra adtak okot.- magyarázkodott nagyi, de nem tudta kellően elsimítani a tényt, hogy ő sem bízott abban, hogy leérettségizünk.
- Nem kell szépíteni! Általában nem álltunk a helyzet magaslatán. – mondtam szelíden elmosolyodva.
Nagyi némán helyeselt és sokáig csak boldogan nézett minket, ki tudja, mire gondolva.
- Az én okos, szép, unokáim…- csóválta a fejét elégedetten.
- Azért ne essünk túlzásba. – röhögtem fel, majd a tv távirányítója után nyúltam.
- Mondjátok, mi lesz ezután ? – kérdezte váratlanul nagyi és az előbbi felhőtlen jókedvemre ráomlott a kilátástalanság. Összenéztem ikremmel.
- Nyári szünet lesz. – vontam vállat.
- Azon belül ? – nagyit nem lehetett leszerelni.
- Hát majd megkérdezem Gordont, szerez e nekünk ismét nyári munkát…- dadogtam.
- És ősszel, ha letelik a vakáció ?– csengett nagyi újabb kérdése, kínos szituációt szülve, amit szívem szerint kerültem volna.
- Még nem tudjuk. – próbálta lezárni a témát Bill.
- Mert ha nincs ötlet, esetleg körbekérdezősködök pár ismerősnél, állás után…
- Nem maradunk itt ! – vágtam a szavába elszántan és éreztem, hogy pirosság lepi el az arcomat.
Nagyanyánk csodálkozva pislantott ránk.
- Akkor mit csináltok ? – érdeklődött meglepett tekintettel, mintha ez az eshetőség soha meg sem fordult volna a fejében.
Hogy mit csinálunk ?! Bár világosan tudtam volna, de csak gondolat foszlányok lebegtek előttem, mit szeretnék tenni, de kérdéses volt ezeknek a kimenetele.
- Esetleg vissza mennénk Lipcsébe. – jelentettem ki bizonytalanul.
- Lipcsébe ? – kérdezett vissza elhűlve nagyanyánk.
- Ez is egy lehetőség, de nem biztos még, nem döntöttünk. – mentegette a helyzetet Bill, erre meg én néztem rá mérgesen.
- Egy elég életszerű lehetőség. – nyomatékosítottam a szavaimat, konokul kijavítva testvérem udvariaskodását.
- Miért mennétek vissza oda ? – tárta szét a kezeit nagyi.
- Mert egy csomó időt ott éltünk, ismerjük a helyet, egész jó volt ott, a körülményeink ellenére. És mert nem tartozunk ide. – vágtam rá és már láttam, hogy nagyi a mondat végén mennyire megbántódott. Nem akartam persze ezt, de így alakult. Bill és nagyanyám majdnem egyforma képpel néztek rám. Ikrem rosszallóan, nagyi meg lehangoltan.
- Rossz ezt hallani fiam. Nem kell a múltat mindig a szememre hányni. Jól tudom, mit rontottam el. De amióta betettétek a lábatokat a házba, azon voltam, hogy pont ne azt érezzétek, hogy nem vagytok ide valóak.
- Sajnálom. –hajtottam le a fejemet és már bántam az egészet.
- Évekig nélkülöztem a társaságotokat, pedig a legfontosabbak vagytok a számomra, nem akarom, hogy újra így érezzek. Nem kell Lipcséig mennetek, biztos közelebb is megtaláljátok a számításaitokat. Esetleg anyátok, meg a férje tudnak segíteni…- próbált ötletelni a nagyi, és közben igyekezett elvonni a figyelmünket a könnybe lábadó szemeiről.
- Kérlek ne sírj! – ugrott fel a kanapéról Bill.
- Nem akarlak elveszíteni titeket újra. – vágott a szavába kétségbe esetten nagyanyánk.
- Ezek csak kusza tervek, még semmi sem biztos, átbeszéljük. –Bill részvétteljesen oda ment nagyihoz és megölelte. Én meg csak ültem a helyemen bénán. Sajnáltam a nagyit, de nem nagyon értettem testvérem tiltakozását és csak reméltem, hogy mindez azért van, mert nem szeretné megbántani nagyanyánkat. Reméltem, hogy benne is szilárdan él az évek óta felállított elhatározás.

- Mi ütött beléd délután ? – vontam kérdőre később Billt. Már az ágyban feküdtünk, szorosan egymás mellett. Kellemes, meleg nyári éjszaka volt, ikrem forró és izzadtságtól nyirkos bőre izgatóan tapadt hozzám, a mozdulatai, simogatásai végig futottak a testemen. A rezzenései magától értetődőek voltak, én is akartam őt, de mégis feszült voltam, szerettem volna tisztán látni.
Bill értetlenül pillantott rám.
- Hogy érted?
- Nem ismertem rád, mikor azt mondtad a nagyinak, hogy nem biztos az, hogy elmegyünk innen. Vagy három éve mást sem hallasz tőlem, mint azt, ahogy tervezem a közös jövőt. Komolyan úgy nézek ki, mint aki ezzel viccel ?!- magyaráztam neki ingerülten.
Bill csak a fejét ingatta erre.
- Persze, hogy nem. De azért nem volt szép, ahogy szegény nagyihoz vágtad a véleményedet.
- Oké, tuskó voltam, elismerem, de miért hazudtam volna ? Eltekintve attól, hogy itt éltem át életem leggyönyörűbb pillanatait veled, nem volt túlzottan jó Loitschében, a sok idióta, a megaláztatások, az előítéletek kereszttüzében. Előbb-utóbb eljön a pillanat, hogy búcsút intünk ennek a helynek, miért várnék a legutolsó percig ? Így legalább nagyi is képben van. És megérti, hogy azért még nem veszít el minket, mert máshol folytatjuk az életünket. – vontam vállat.
Bill arcán kósza és gyönyörű mosoly jelent meg.
- De miért gondolod, hogy Lipcsében jobb lesz ? Mi dolgunk van nekünk még ott ?
A kérdésével megfogott, magam sem tudtam a konkrét választ. Mióta ide kerültem egyre csak hajtott a menekülés ösztöne. Később az újra kezdés lázas érzése. Billel akartam lenni egy teljesen más környezetben, felnőttkori feladatokkal és hétköznapokkal. Vele akartam ébredni és vele lefeküdni, de nem így, ezen a módon. Persze ennek is meg volt a varázsa, a titokzatossága, ezt is szerettem, de úgy éreztem, tovább kell lépni. És ezt nehezen tudtam szavakba foglalni.
-Próbatételként fogom fel, ami erősebbé teszi azt, ami köztünk van.– mondtam, bár tudtam, ez nem volt válasz a testvérem kérdésére.
Ikrem újból elmosolyodott és közel hajolt az arcomhoz, egy pillanatra elmélyültem barna szemeinek varázsában.
- Szeretlek és szeretném, ha tudnád mindenhol és mindig számíthatsz rám. – jelentettem ki.
- Én is szeretlek. – mondta erre Bill és hagyta, hogy az ajkam az ő ajkára kerüljön. Halk nyögéssel nyugtáztam, amikor a nyelvem becsúszott a szájába és megérezem az ő nyelvének érintését. Forró volt és magával ragadó. Különleges, mint mindig.
A csókba teljesen beleszédülve és kimelegedve húztam le róla a vékonyka pólóját, hogy érinthessem a bőrét. Ő is ezt tette velem, így a pólónk és alsó nadrágunk hamarosan az ágy egyik végébe került és most már nem volt semmi ami fedetlen testünk közé állt volna. Gyönyör telten néztem végig tökéletes vonalain, bőre tejszínű fehérségén, amit megtörtek a tetoválások, izgalmas, sötét kanyarulatai.
- Én gyönyörűséges Billie-m. Olyan ártatlan vagy…- leheltem, ahogy tenyerem lassan végig húztam a bőrén.
Bill érzékien felsóhajtott és a zavar pirossága adott éles kontrasztot eddig fehér arcszínének.
- Ne mondd ezt ! - éreztem, ahogy kileli a hideg, mikor ujjaim finoman simítottak végig a hátánál, majd  mellkasánál. Ettől lélegzetvételei felgyorsultak és a teste kéjesen megmozdult, csípője az én ágyékomnak préselődött. Realizálva kemény gerjedelmét, rajtam is erős és vágyakozó remegések futottak át. Úgy éreztem ketté hasít a szenvedélyes sóvárgás Bill után. Ujjaim a hasához értek, és simogatóan jutottak el kemény hímtagjáig. Annyira kétségbeesetten vágytam rá, annyira akartam őt érezni, hogy nem húztam az időt ütemes mozdulatokkal kezdtem el férfiasságán húzgálni a bőrt. Ő is felbátorodott ezen és ugyanígy tett. Mintha áram járt volna át, úgy remegtem, mikor előbb lágy, majd mind határozottabb mozdulatokkal kényeztette keményre duzzadt, előcseppektől nedvesen csillogó szerszámomat. Majd lejjebb kúszott és ajkaival kezdte mohón és szenvedélyesen megérinteni azt. Ahogy nyelve és piercingje végig szántott legérzékenyebb testrészemen, megőrjített. Az összes porcikám, a vérem, mintha tűzből lett volna. Lüktetett mindenem.
- Bill…ne…el fogok…- húzódtam el tőle nagyokat nyögve, mert annyira jól csinálta. Kicsit csalódottan nézett rám, mire gyorsan megcsókoltam. Ajkaink alig váltak el egymástól, a nyelveink mintha összeforrtak volna, úgy csókoltuk egymást. Közben egyszerre sóhajtoztunk és egymás neveit mondtuk ki, néha talán nem is érthetően. Éreztem, hogy felkészült, ezért kis időre megszakítva a heves csókot, elővettem a testápolós flakont, amit régóta már csak az ágy alatt tartottunk. Újabb csókok és érintések után finoman szétnyitottam Bill lábait és a krémmel bekentem az ott lévő érzékeny területet. Reszketve felsóhajtott és nekem is nagy önuralomra volt szükségem. A gerincemen, a gyomromból kiindulva felkavaró melegség jelent meg. Tudtam, hogy ha most újból úgy érne hozzám, ahogy az előbb, fél perc alatt elélveznék. Ezért nem kínoztam magam ezzel, inkább az ujjaimmal bele hatoltam ikrembe. Az, hogy az ujjaimmal érinthetem, a megfogalmazhatatlan síkos forróság, amit éreztem, elvette az eszemet. Bill halkan felsóhajtott és jajdult egy kicsit, mert először persze kellemetlen volt neki, de nemsokkal az első mozdulataim után a csípője egy ritmusban moccant az én ujjaimmal, miközben hol halkabban-hol hangosabban nyögdécseltünk. A kéj teljesen maga alá vont, szédültté tett minket. Nem akartam várni és Bill reakcióiból láttam, hogy ő sem. Mindketten fürödtünk a mámoros izzadtságban, a testünk reszketett, ziháltunk, a valóság kezdett eltűnni és helyét az az álomvilág vette át, amit legjobban szerettem a világon. A szenvedésektől, rossztól mentes, Billel közös titkos hely, ahol akár életem végéig is léteztem volna. Kentem még testápolót magamra és ikrem lába közé, majd gyengéden megcsókoltam felhevült arcát. Szemeim egy másodpercre elidőztek csodálatos arcvonásain.
- Tom ? – ikrem szeme kérdőn villant felém, talán nem tudta, mitől váltam mozdulatlanná. Nem tehettem róla, de a szépsége mindig is lebénított és elvarázsolt.
- Baj van ? – Bill megsimogatta az arcomat, ezzel vissza hozva a jelenbe.
- Dehogyis, boldog vagyok, szeretlek. – vágtam rá elrekedt hangon, mire Bill lecsukta a szemeit.
- Én is…- és készségesen megemelte a csípőjét, hogy megkönnyítse a dolgomat. A szívem a torkomig ugrott, a szerszámom rándult egyet ettől a fájón kínzó vágyakozástól, ami belül már talán darabokra szaggatott. Lassan mozdultam meg és óvatos mozdulattal hatoltam ikrembe. Hangosan felnyögtem, ahogy lassan tövig belehatoltam, ő pedig, mint mindig fájdalmasan kapaszkodott belém, aztán ahogy totálisan egybe forrtunk, eltűntek belőle a rossz érzések, az első másodpercek kellemetlenségei. A testem alig mozdult, le kellett állítanom magam, hogy kicsit tovább tartson. Hallgattam a szívem vad dübörgését és éreztem ahogy tetőtől-talpig reszketek. Megcsókoltam Bill nyakát és az ajkam sós lett a verítéktől. A nyelvemet lassan húztam végig arcának vonalán, majd az ajkára tértem át. Aztán mozogni kezdtem benne és ő is felvette ezeket a kezdetben lassú, majd hamar mind gyorsabbá és kontrollálatlanabbá változó mozdulatokat.
- Bill…- mondtam ki a nevét, ahogy a mozdulataim egyre sebesebbek, a nyögdécseléseim egyre hangosabbak lettek.
Érintése fel-alá siklott a gerincemen, miközben teste követte a csípőm mozgását, szinte rám fonódott és ő is hangosabb lett. Elragadott minket egy sodró örvény és nem volt vissza út. A szemeim önkéntelenül zárultak le, ajkaim izzadt arcát és homlokát súrolták, miközben az ágyon felkönyökölve mind hevesebb ritmust diktáltam magunknak.
- Bárcsak örökké tartana ... – nyögtem neki, mert hittem hogy ennél nagyobb boldogság a világon nincs.
Hiszen vele lehettem. Vele. És benne. Ehhez foghatót, ha kerestem volna, sem találok, mert nincs is. A gondolataimat hamarosan ködössé tette a közelgő extázis, amit nem tudtam megállítani. A testem fékezhetetlenül mozgott előre és hátra, mind mélyebbre hatolva. Közben ikrem zihálása és a saját lihegésem visszhangzott a fülembe.
- Bárcsak…- sóhajtottam újra, ahogy forgószélként kapott fel a beteljesülés. Hangosan nyögtem, amikor a gyönyör végig söpört rajtam, elárasztva testem összes szegletét és a lelkemet is. A szívem kihagyott egy ütemet, majd levegő után kapkodva, erőtlenül hanyatlottam Bill izzadt mellkasára. Széthulltam, égetett az izzó önkívület. Bill pedig szeretettel ölelt magához, hogy elmerüljek még egy kicsit ebben a mi csodálatos, megfejthetetlen világunkban.
Kicsivel később, mikor az élvezet heves hullámai lecsillapodtak bennem és a kezeimet használva én is eljuttattam a csúcsra Billt, csak hevertünk kimelegedve a feltúrt, rendetlen ágyneműn. Ikrem szótlanul simogatta a vállamat, én pedig elgondolkodva sóhajtottam egyet.
-Valami bánt ? – kérdezte halkan Bill.
- Mi bántana, mikor itt vagy velem ? – mosolyogtam rá, és hirtelen kibontakozva az öleléséből felkeltem az ágyból. Bill azt hitte, a cigimért megyek, hogy rágyújtsak, de nekem más járt a fejemben. Az íróasztalon heverő tankönyveim közé túrtam és hamarosan kivettem a földrajz atlaszt. Testvérem nem értette mindezt.
- Tom, tanulni akarsz, vagy mit csinálsz ? – nevetett halkan és csakugyan vicces lehettem, anyaszült meztelenül kezemben a térképpel. Nem feleltem, leültem az ágyra és kinyitottam a tankönyvet az ország térképénél.
- Nem kell Lipcsébe mennünk, ha te nem akarod. A hely másodlagos. Bízzuk a szerencsére.
- A szerencsére ? – testvéremen látszott, hogy fogalma sincs, mire akarok kilyukadni.
- Csak hunyd le a szemed és bökj rá a térképre. Amelyik városra mutat az ujjad, oda fogunk költözni. –közöltem jelentőségteljes arckifejezéssel.
Bill kicsit zavarba jött a komolytalanul hangzó kérésemtől, de felült az ágyon és engedelmesen bólintott. Becsukta a szemét és én is becsuktam a szememet, majd hallottam, ahogy az ujja tompán koppan a papíron.
- Na, lássuk. – mondtam erre és kinyitottam a szemeimet, Bill ugyanekkor szintén ránézett a térképre. A kíváncsi mosolyunk egyszerre lefagyott az arcunkról. A hely, ahol ikrem ujja a térképpel érintkezett nem más volt, mint Magdeburg.
- Azt a rohadt…- káromkodtam hitetlenkedve.
- Nem csaltam ! – vágott a szavamba Bill, mire leintettem.
- Tudom, csak ez olyan kegyetlen, akármelyik másik város lehetett volna, erre pont Magdeburg. Látod, még ebben sincs szerencsém. - puffogtam elégedetlenül és elhúzva Bill elől a térképet dühödten konstatáltam a szituációt.
- Ez csak egy játék, nem kell komolyan venni. A költözés helyét alaposan megbeszéljük és döntünk, ha itt az ideje. – nyugtatgatott Bill megsimogatva a karomat.
- Ja, úgy lesz. – helyeseltem kedvetlenül. És szerettem volna azt hinni, hogy ez csak a véletlenek miatt van, nagyon nem akartam, hogy ez a hely legyen további életünk színtere, vagy a végzetünk. Ugyanakkor azt is sejtettem, hogy a nyári szünet alatt kell valami okos megoldást kigondolni. A vakáció alatt, ami elkezdődött és megállíthatatlanul dübörgött hőséggel és nyári munka ígéretével fűszerezve. Gordon szerencsére ismét tudott nekünk bolti kisegítő állást szerezni, így tovább gyűjthettük a pénzt és nem unatkoztunk a faluban. A napok nagyjából ugyanúgy teltek, csak az esték voltak változatosak, amikor Billel lehettem kettesben. Kánikula és a még forróbb érzelmek, halk suttogások, hangosabb nyögések, örökig tartó ígéretek gyönyörű éjszakái voltak ezek az idők.
Augusztus utolsó heteit pedig anyáéknál kellett töltenünk, akkor már nem dolgoztunk a boltban. Persze egyáltalán nem voltam lelkes, de menni kellett. Időközben újra beszéltem a régi haverokkal az otthonból, kaptam pár egész jól hangzó ötletet, amiknek utána kellett volna járnom, de Zielitz-ben nem nagyon lehetett ilyesmikkel foglalkozni. Anya mint valami árnyék, folyton a nyomunkban volt, figyelte mit csinálunk és mindenféle programokkal “szórakoztatott” bennünket, sokszor kéretlenül. Így jobb híján, ha volt rá alkalom, gyorsan felvázoltam Billnek, eddig mire jutottam és mik a kilátások.
- Emlékszel Alexre? Folyton Fabiannal lógott, tudod, azzal az idősebb sráccal, akiről meséltem, hogy most Angliában pizzafutár. Az otthonban a szemközti szobában laktak…Szóval Alex ott maradt Lipcsében és mondta régebben, hogy a gyorsétteremekben, szupermarketekben mindig van felvétel, csak be kell adni a jelentkezési lapokat.
- Alex ? Valami rémlik, de nem is tudtam, hogy megvan a száma. Ennyire jóban voltatok ? – csodálkozott Bill.
- Egy haver volt, vagy még annyi sem, de néha dumáltunk telefonon, azt is mondta, hogy ki lehet fogni egész megfizethető albérleteket is, azt ígérte, küld listát ezekről. Szükség van ötletekre a költözés miatt. – magyaráztam ikremnek.
- Szupermarket ? Nem hangzik rosszul. – ítélte meg Bill.
- Talán még egy helyre is kerülhetnénk és biztos marha nehéz lenne a munkára koncentrálni, mert lefogadom, hogy piszkosul jól állna rajtad a munkaruha. – vigyorogtam Billre, aki pirulva visszamosolygott rám.
- Igaz, rajtad minden jól áll, de igazából a meztelenség passzol hozzád legjobban. – hajoltam az ajkához.
- Tomi…- ölelte át a nyakamat ikrem, de ekkor kopogtatás szakított félbe minket. Távolabb ültünk egymástól és kérdőn meredtünk az ajtó irányába.
- Bejöhetek ? – kérdezte anya fél perc csend után.
- Miért ne jöhetnél ?! – forgattam meg a szememet és ajtót nyitottam anya előtt, aki félszegen belépett és olyan szomorú volt a tekintete, hogy ezer méterről kiszúrtuk.
- Történt valami ? – érdeklődött Bill rémülten.
Anya bólintott.
- Nos, igen. Fiúk ne ijedjetek meg, de hívtak a kórházból. Nagyanyátokat baleset érte ! A mondat éles pengeként hasított a levegőben és szinte sokkolt minket.
- Hogy mi ?! - a vér kifutott az arcomból, Billre sandítottam, aki ijedten és szintén falfehéren bámult rám.
- Istenem, mi lett vele ? – kérdezte.
- Annyit tudok, hogy rosszul lett, mikor éppen a bevásárlásból tartott haza felé az autójával. – felelte anya.
- Autóbalesete volt ? – szörnyülködtem és a torkomban gombócot éreztem a félelemtől.
Anya elcsüggedve bólintott.
- Igen, a kocsi besodródott valami árokba, nagyanyátok pedig megsérült. Agyrázkódása lett és darabos törése a lábában. Jelenleg éppen operálják, de azt mondták, ha túl van a műtéten, értesítenek minket és akkor bemehetünk a kórházba. - anya lehajtotta a fejét és csak állt ott tehetetlenül, míg mi egymásra nézve kínlódtunk Billel.
- Sosem panaszkodott, hogy fájna valamije, vagy hogy rosszul érezné magát…- sóhajtott fel Bill.
- Anyámtól ne is várjátok, hogy panaszkodjon, nem olyan fajta. Inkább elvisel minden fájdalmat, de nem nyavalyog, erős nő…- vágott a szavába anya.
- Észre kellett volna vennünk, hogy nem stimmel valami az egészségével. – szólaltam meg haragosan és keserű könnyek csillantak meg a szememben, de nem akartam sírni, ezért inkább elhallgattam és nagyokat pislogva pásztáztam a plafont.
- Ne vádoljátok magatokat, nem a ti hibátok. És ne aggódjatok, minden rendbe jön. – igyekezett anya csillapítani a kedélyeket, de az ő hangja is meg-meg csuklott a sírástól. Mi persze egyáltalán nem tudtunk megnyugodni.
A nagyi műtétje késő délután fejeződött be, mire felébredt az altatásból, már este volt, de Billel ragaszkodtunk ahhoz, hogy meglátogassuk és beszéljünk vele. Így anya autóval elvitt minket a magdeburgi kórház baleseti osztályára. Ikrem és én feldúltan szobroztunk a folyosón. Először anya ment be a kórterembe pár szót váltani a nagyival, de elég hamar ki is jött.
- Hogy van ? – kérdeztük egyszerre Bill, meg én.
Anya idegesen biccentett.
- A körülményekhez képest jól, és örül, hogy eljöttetek. Kicsit még kába a műtéttől, úgyhogy ne fárasszátok ki nagyon. Én a parkolóban megvárlak titeket.  – válaszolta és elindult a kórház kijárata felé. Mi meg nem várva semmire, beléptünk a kórterembe. Félhomályos szoba, a sarokban égő kislámpa és fertőtlenítő illat fogadott minket, nekem meg fájni kezdett a gyomrom, mert mindig is irtóztam a kórházaktól. Nagyanyánk az egyik sarokban lévő ágyban feküdt.
- Szia nagyi! – köszönt Bill halkan.
- Jól ránk ijesztettél…- korholtam fátyolos hangon, ahogy megálltunk az ágyánál.
Nagyi fáradt szemekkel pillantott ránk, a lábán gipsz, a fején néhány zúzódás.
- Ne haragudjatok, nem akartam ekkora galibát okozni. - mentegetőzött.
- Ezt most hagyd, a lényeg, hogy meggyógyulj. – szólt közbe rögtön Bill és aggodalommal telve pislogott a nagyi karjába vezetett tekintélyes mennyiségű infúzióra.
- Szükséged van valamire ? – kérdeztem, de nagyi nemet intett.
- Sokszor jövünk látogatni és ott leszünk melletted, segítünk amiben kell. – ajánlotta Bill és összeszorította a szívemet az önzetlen jósága. Én is szerettem a nagyit, de Bill sokkal jobban ragaszkodott hozzá és jobban ki is mutatta. Most is hősiesen próbált erős maradni, de a sírás szorította, én láttam, és éreztem.
- Kedves tőletek, de egyelőre pár hétig biztos a kórház vendégszeretetét kell élveznem. Amíg a kórházban leszek, ti anyátoknál maradtok, a többiről akkor beszélünk, ha már aktuális. De köszönök mindent. – mosolyodott el bágyadtan a nagyi.
- Ez a legkevesebb. – csóváltam meg a fejemet.
Még pár percig maradtunk, de aztán a nővér szólt és mennünk kellett. Elbúcsúztunk a nagyitól, aztán lelombozva ballagtunk a folyosón, a parkolóhoz. Sötét letargia vonult át rajtunk, egyikünk sem akart megszólalni.
- Szegény nagyi. – törte meg végül a némaságot testvérem, egy mély sóhaj keretében.
- Túl van a műtéten, most már biztos minden oké lesz. – mondtam erre én, hogy Billbe, meg magamba is lelket verjek.
- Hosszú út áll még előtte a teljes gyógyulásig. – jegyezte meg Bill, én meg csak elcsigázottan hümmögtem, reménykedve a legjobbakban. Bill még magyarázott valamit, de nem igazán figyeltem rá, ütemesen lépkedtem a piszkos sárga linóleumon. Végre kiértünk az épületből és hűvöskés friss levegő vágott az arcomba. A szememmel kerestem anya autóját és mikor észrevettem a járművet, el is indultam arra, ám Bill megragadta a karomat.
- Mi az ? – fordultam felé és láttam, hogy még mindig könnyes a szeme.
- Tom…- kezdett bele balsejtelmesen csengő hangon.
- Kérlek, töröld meg a szemed Bill, ha csak nem akarod, hogy én is rákezdjek. Tudom, hogy megvisel és hidd el engem is, de a sírás nem segít egyikünkön sem. – tanácsoltam neki. Bill szófogadóan ruhája ujjába törölte a szemeit, de még mindig nem eresztette el a karomat.
- Van még valami ? – kérdeztem, mire kibökte.
- Tom, most nem költözhetünk el ! Most nem hagyhatjuk itt a nagyit. Ugye tudod ? – nézett rám a könnyein keresztül.
Ez a rossz előérzetem, amióta megtudtuk a nagyi balesetét, végig ott motoszkált bennem. Aztán ahogy beléptünk a kórterembe és megláttuk nagyanyánkat, szembesültünk az állapotával, egyértelművé is vált. Kötelességünk volt maradni és nem cserben hagyni. Csak én nem tudtam kimondani.
- Tudom…- vontam vállat kiábrándultan. És szinte láttam magam előtt, hogy az elképzeléseim egy időre, mint a sorba állított dominók, dőlnek össze.

Jéghideg

Hy !

Nem is tudom, mit írhatnék...Több mint négy hónap kihagyás, erre nincs mentség. Vagyis csak annyi, hogy tényleg összejöttek a dolgaim, betegségek, két haláleset, költözés, új meló, egyéb dolgok, meg hát az ihlet hiánya. Tudom, senkit sem érdekel, de bocsánatot kérek! És itt a folytatás.

Bill teste  megfeszült és egy hangosabb nyögés hagyta el a száját, amivel engem is még jobban sodort a beteljesülés felé. Pedig nem akartam még, hogy vége legyen, az volt az elképzelésem, hogy még sokáig kényeztetem őt és hagyom, hogy elmerüljön az örömökben. Lassan mozdultam, miközben néztem, ahogy a szemei lecsukódnak, majd fel-fel nyílnak. Annyira gyönyörű volt, megfoghatatlanul szép, a világon a legszebb. Izzadtság csepp pergett le a homlokomról, ahogy neki is minden porcikája hideg verejtékben úszott, összemosva minket. Már nem voltunk két ember, minden egyes másodperc amit így töltöttünk, ebben a bűnös, szoros és kegyetlenül jó kötelékben, egy emberré változtatott minket. Nem is akartam már önmagam lenni. Egy akartam lenni Billel. Örökre.
Ismerős remegések szaladtak végig rajtam és bennem. Tudtam, hogy ezt nem lehet visszafordítani. Akármennyire is akartam húzni a pillanatot, Bill annyira nagy hatással volt rám, hogy képtelenség volt. A szűk forróság, ami körbefogta a férfiasságomat, csak sodort, taszított az extázisba és bár küzdöttem ellene, még lassabb mozdulatokat tettem, csak elért engem. Mindenem görcsbe rándult és a kielégülés elemi, ösztönös ereje maga alá vont. Hangosan felnyögtem és ahogy minden erőm elhagyott, csak lehanyatlottam ikrem szintén szaporán pihegő testére. Éreztem, ahogy erősen ölel és ő is ugyanúgy reszket, mint én.
- Bill…már megint elszúrtam…bocsáss meg…- lihegtem kifulladva, mert tudtam, ő még nem jutott el a csúcsra, ellentétben velem, aki minden egyes alkalommal eléri azt. Lelki ismeret furdalásom volt és egy pancsernek éreztem magam, hogy nem vagyok képes uralkodni a testem felett. Pedig igyekeztem, mind jobb és jobb szeretővé válni és nem csak a magam önző férfi léte miatt, hanem hogy Billnek is mind nagyon örömet szerezzek. Hogy végre elvigyem a kielégülésbe a mozdulataimmal, a csókjaimmal, a szeretetemmel. De úgy látszik, ez még mindig váratott magára és dühössé tett, hogy ilyen béna vagyok.
- De hiszen jó volt Tom…Már majdnem teljesen jó volt. – hallottam meg ekkor Bill kifáradt és rekedt hangját. A kezei finoman simogatták izzadt hátamat.
Sok mindent elértünk és megtanultunk együtt és már rájöttem, mivel tudom a lehető legkisebb fájdalmat okozni neki. A kellemetlen első pillanatok egyre rövidebbre sikerültek és én már ezt is haladásnak tartottam. Ismerve magamat, ha nem figyeltem eléggé, hajlamos voltam brutálisan gyorsba átmenni és ezzel fájdalmassá tenni az együttlétet, hiszen ikrem mindig olyan hatással volt rám, hogy kiléptem a saját valómból és nem mindig tudtam kontrollálni a cselekedeteimet.
Hitetlenkedve néztem fel rá.
- Hogyan?
Bill szemei lázasan megcsillantak és elsöpörte az arcába hulló hajtincseket.
- Igen…éreztem, amit akkor kell érezni, mielőtt…Tudod…Én majdnem eljutottam a csúcsra…- ikrem kicsit elpirult, én meg alig mertem elhinni,hogy ezt mondja. A gyomrom nagyot ugrott, imádtam, amikor a szexről beszél és még szemérmes is mellé, pedig legtöbbször az volt és ezzel nagyon bepörgetett.
- Ez biztos ? – sóhajtottam fel és kihúzva magam belőle mellé feküdtem, de közben egy másodpercre sem vettem le a szememet róla.
Bill bólogatott.
- Egészen biztos, nézz csak meg…- suttogta.
Tekintetem ágyékára esett, a férfiassága még mindig merev volt és láttam a tetején megcsillanó előcseppeket. Egyszerre estem zavarba és tudatosult bennem a boldogság.
- Azta Bill…ez komoly…- nevettem fel.
- Én tudom, hogy nemsokára eljön az a pillanat is, mikor egyszerre fogunk a tetőpontra jutni. – Bill tenyere a hasamra tévedt, aztán kicsit lejjebb, én meg csak figyeltem, ahogy szeretetteljesen megsimogat. Nem is húztam az időt, pár forró és mély csók után rögtön megfogtam ágaskodó hímtagját és gyakorlott, ritmusos mozdulatokkal kezdtem el kényeztetni. Bill pedig rögtön felvette a tempót, a csípője egy ütemben mozdult a kezemmel. Ismét hallottam az érzéki nyögéseit és éreztem izzadt teste egyre nagyobb remegését. Ahogy a nevemet ismételgette, az volt a mennyország, ami csak a miénk, ahol csak ketten léteztünk. Nem telt bele sok idő és ikrem hangos nyögdécselések közepette, erősen belém kapaszkodva eljutott a csúcsra. Én juttattam el, nem úgy, ahogy akartam, de örömöt adhattam neki és akkor csak az volt a fontos. A teste mozdulatlanná vált néhány másodpercre, aztán elgyengülve húzott magára, miközben ujjaimat ellepte a forró nedvesség, amit annyira imádtam és amitől rögtön ismét elkezdtem izgalomba jönni.
- Szeretlek. – mondtam neki és az arcához hajolva megcsókoltam.
Zihálva elmosolyodott.
- Én is szeretlek. Nagyon.
A karjaimba zárva percekig úgy maradtunk. Megtehettük, nem kellett sietni sehova, vagy attól tartani, megzavarnak minket. A nagyi a városba ment karácsonyi bevásárlást tartani. Tudtuk, hogy ilyenkor órákig nem fog haza érkezni, tehát előttünk volt egy egész nap.
- És most mit csináljunk ? – kérdeztem, miután kibontakozva az ölelésből, megtörölgettük magunkat és öltözni kezdtünk.
Bill tétován ült az ágy szélén.
- Nekem mindegy…
- Esetleg nézhetünk tv-t, vagy kimehetünk az udvarra. Aztán később újra próbálhatnánk a dolgot…- néztem rá reménykedve, miközben belebújtam a pulóverembe.
Ikrem biccentett.
- Azt én is nagyon szeretném…
Egymásra mosolyogtunk és boldognak éreztem magam, Bill ugyanannyira akar engem, mint én őt. Más pedig nem is volt érdekes. Ekkor azonban hirtelen csapódott a ház ajtaja. Felugrottunk az ágyról és meglepve pislogtunk egymásra.
- A nagyi hazajött ? – kérdeztem értetlenül, de mielőtt az ablakhoz lépve megnézhettem volna, hogy az autója csakugyan a ház előtt áll e, már hallottuk a lépteit a szoba felé közeledni.
- Sziasztok fiúk, azt hittem még mindig az ágyban lustálkodtok. – lépett be rosszalló tekintettel. Az hogy ágyban voltunk, nem is állt messze a valóságtól, de persze ezt ő nem sejthette. Hálát adtam az égnek, hogy már ruha volt rajtunk és semmi gyanús jel nem utalt az előbbi mámoros percekre.
- Mintha azt mondtad volna, bemész Magdeburgba vásárolni az ünnepekre. – jegyezte meg Bill.
- Igen, voltam is ott. –vágta rá a nagyi.
- Hú, hát akkor jó gyorsan elintézted, máskor mindig estére kerülsz haza. - szaladt ki a számon.
- Talán zavarok?!- háborodott fel nagyanyánk.
- Miben zavarnál ? – kérdeztem vissza tettetve a flegmát.
- Azt csak te tudhatod. – nagyanyánk nem látszott éppen jókedvűnek.
- Valami baj van ? – érdeklődött Bill, mire nagyi előkapott egy kék borítékot.
- Ez a baj, fiúk! A postás nyomta a kezembe, mikor vásárolni indultam. Ezzel aztán úgy elrontotta a kedvemet, hogy nem volt hangulatom üzletből ki, meg be járkálni. Összekapkodtam ami kell és ennyi. – válaszolt nagyanyánk feldúltan.
Kérdőn meredtünk a boríték felé. Nem volt rajta feladó.
- Ki küldte ? – kíváncsiskodtam.
De nagyinak nem volt kedve magyarázkodni.
- Olvassátok el ! – morgott, mire Bill kivette a kezéből a borítékot és előhúzta belőle a havas téli tájat ábrázoló karácsonyi képeslapot.
- Kedves nagyi ! Szeretettel várlak a karácsony esti családi vacsorára. Szépen kérlek, gyere el, hogy személyesen is megismerhesselek végre. Ölel unokád Marcus.- olvasta hangosan Bill.
Nagyinak rögtön könny szökött a szemébe. Anyáék amúgy évente küldték a karácsonyi lapokat, amiben mindig meginvitálták vacsorázni, de ő persze makacsul ellenállt és távol maradt. Bill és én mehettünk, de ő sosem jött velünk. Ezért hát anyáék stratégiát változtattak és az idei karácsonyra Marcus nevében intézték a meghívást. És ha valami volt, amitől a nagyi zaklatott lett, az épp ez a dolog volt. A “ Marcus-ügy” volt a nagyi gyenge pontja, mindig is gyötörte a lelki ismeret, hogy nem láthatta még személyesen a kisfiút, mert anyával rossz volt a viszonya. És ez a mostani húzás, láttam hogy kiütötte nála a biztosítékot.
- És most mi lesz, elmész a vacsorára ? – sandítottam a nagyira, miközben elvéve testvéremtől a lapot, az járt a fejemben, hogy anya meg Gordon tutira Marcus szájába adták a szavakat.
Nagyi letörten sóhajtott.
- Nem tehetünk mást fiúk…
- Tehetünk ? – kérdeztem vissza.
- Persze. Csak nem képzelted, hogy egyedül megyek! Azt nem vállalnám be, el kell, hogy kísérjetek ! – válaszolt nagyanyánk.
- Veled megyünk nagyi. – bólintott biztatóan Bill. És lehet, hogy ő még lelkes is volt, de én már kevésbé. Valahogy átláttam a dolgot, hogy ez nem kizárólag a féltestvérünk fejéből pattant ki, ő csak egy eszköz volt Gordon, na meg főleg anya kezében. De végül tökmindegy volt, mert az egész el lett döntve és nem volt apelláta.
Idegesen vártuk az indulást. A nagyi aznap egyszerűen mindenen kiakadt és robbant, mint egy bomba. Sikerült összebalhéznom vele, mert mindenáron azt akarta, hogy kiöltözzünk. Ordítoztunk egy sort, de mégiscsak fel kellett venni azokat a ruhákat, amikben úgy éreztem magam, mint egy idióta. Bill viszont teljesen feketében, valami eszméletlenül jól nézett ki. A levegő is bent maradt a tüdőmben, mikor megláttam.
- A mindenit…- motyogtam magam elé és nagyon kellett türtőztetnem magamat, mert ahogy végig néztem rajta, máris kezdett éledezni a szerszámom.
- Jól nézel ki. – mondtam végül meglepően higgadtan, ahogy Bill mellém ült, a nappali kanapéján.
- Te is. – mosolygott Bill.
- Dehogy, szerencsétlenül nézek ki. Nem tudom, mit vétettem, hogy ezt kell viselnem. – dühöngtem halkan.
- Szerinted mi lesz az este folyamán? – kérdezte Bill.
Vállat vontam.
- Hát passz, a nagyi elég kibírhatatlan volt egész nap, nem bízom semmiben, csak remélem, nem esnek egymás torkának.
- Én is remélem. – osztotta a véleményemet Bill.
Nem volt kedvem beszélgetni, szorongatott az idegesség, nem volt akartam az egészet, inkább itthon ünnepeltem volna, már amennyiben ünneplésnek nevezik, hogy gyorsan megvacsorázunk, kibontjuk az ajándékot, aztán nagyi elvonul a szobájába, mi meg nézzük a tv-t Billel. Végül is mindegy minek hívjuk, akkor is ezerszer jobb lett volna, mint ez a kötelező izé anyáéknál.
- Indulhatunk. – jelent meg úgy húsz perc múlva a nappali ajtajában nagyi. Tisztán látszott rajta, hogy ki van készülve, hiába volt rajta elegáns ruha, a legfeltűnőbb mégis a sápadtsága és komorsága volt. A kezében pár kisebb csomagot tartott, amiket gondolom anyáéknak szánt.
Kábán és kelletlenül szedelőzködtünk ikremmel, majd rövidesen a sötét, néptelen autóúton mentünk Zielitz felé. A csend ami beállt közénk szinte kínzó volt, nagyi vezetett, közben meg sem szólalt, mi meg Billel néztünk ki az el-elsuhanó tájakra. már amennyit látni lehetett belőle. Amilyen némán és feszülten telt az utazás, ugyanolyan csendben ballagtunk anyáék házához, miután leparkoltunk előtte. Az egész környéket a karácsonyi fények tették színessé és ünnepivé.
- Meddig maradunk ? – kérdeztem halkan, mire nagyanyánk szúrós szemmel nézett rám.
- Még oda sem értünk Tom…- dohogott.
- Oké, csak kérdeztem. – zártam rövidre a dolgot.
- Elhiheted, hogy nekem sem sok kedvem van az egészhez. De ne aggódj, nem töltünk itt túl sok időt, csak kérlek, viselkedjetek jól. – torpant meg a kapu előtt nagyi, láthatóan nagyon idegesen.
- Mi mindig jók vagyunk. – vigyorogtam rá, hogy kicsit oldjam a hangulatát, de nem nyertem.
- Na ezen vitatkozhatnánk. – csóválta meg a fejét, majd gondterhelten megnyomta a csengőt. Rövid ideig nem hallottunk neszt, majd felkapcsolódott az udvari lámpa és léptek közeledtek. Mindannyian anyára számítottunk, de Gordon állt előttünk udvarias mosolyt magára erőltetve.
- Hello fiúk, boldog karácsonyt ! – rázott velünk kezet, majd nagyihoz fordult.
- Örülök, hogy találkoztunk, boldog karácsonyt. Én Gordon vagyok, fáradjon be.
- Boldog karácsonyt, én vagyok Simone anyja, de gondolom ezt tudja…- mutatkozott be nem túl bőbeszédűen nagyanyánk, majd besétált az előtte szélesre tárt ajtón, mi követtük.
- Simone és Marcus bent vannak és már nagyon vártak titeket. – mondta Gordon, miközben előre ment.
- Mi is örülünk, hogy itt lehetünk. – jelentette ki nem valami meggyőzően nagyi, mi pedig egyetértően bólogattunk a háta mögött. Gordon hátra pillantott és szerintem nem hitt nekünk, meg mi sem neki. Nagyjából kölcsönösen nem akartuk az egészet, de muszáj volt.
Kellemes meleg, valami karácsonyi zene és finom sütemény illat szállt a levegőben, ahogy benyitottunk.
- Drágám, merre vagy ? – kiáltotta Gordon, de semmi válasz nem jött. Közben levettük a kabátokat és a fogasra akasztottuk őket.
- Megérkeztek a vendégek ! – szólt ismét Gordon, erre már nyitódott egy ajtó az emeleten és rövidesen feltűnt anya. Szépen felöltözve, a haja is rendben volt, de az arcán meggyötörtség látszott, a szemei kisírva, még a smink sem tudta eltüntetni. Rögtön kiszúrtuk, ahogy lejött a lépcsőn.
- Szia anya !- köszöntünk neki egyszerre Billel, én meg azt találgattam magamban, miért sírhatott. Talán összeveszett Gordonnal, vagy csak az izgalom miatt.
 - Isten hozott titeket ! – köszöntött bennünket egy hatalmas öleléssel, aztán nagyihoz fordult. Egy másodpercig mérlegelt, aztán őt is megölelte, igaz jóval kevesebb vehemenciával.
- Nagyon köszönöm, hogy eljöttél anya. Sokat jelent ez Marcusnak és nekem is…- suttogta és könny lepte el a szemét.
- Köszönöm a meghívást. – mondta erre udvariasan nagyi.
- Annyi mindenről kellene beszélni…- kezdte volna anya, de nagyi leintette.
- Ne ma este Simone. Majd máskor, most nem azért jöttem, hogy a múltról merengjünk !
Anya arcán csalódás ült, talán sejtette, hogy az igazi nagy kibékülés nem most fog elkövetkezni, sőt talán soha se.
- Rendben. – mondta beletörődve.
Közben Gordon is előkerítette Marcust és jöttek a kötelező körök, Marcus bemutatása, idegenvezetés a házban, meg ilyenek. Nagyi igyekezett távolság tartó lenni, de valahol a lelke mélyén ő is örült, hogy ennyi év után először, láthatja a kisfiút és talán az elpazarolt időre gondolt, mikor a karjaiba zárta.
- Végre együtt a család. – állapította meg anya meghatottan, mikor már mind a nappalijukban ültünk. kivéve Marcust, aki a szobájában játszott.
- Nem is tudjátok, mióta várok erre. – mondta és nem tudta megállítani a szeméből folyamatosan előtörő könnyeket.
- Hát eljött, mert itt volt az ideje talán. – ingatta a fejét bizonytalanul nagyanyánk. Anya bólogatott és csak sírt. Mi meg döbbenten hallgattunk.
- Simone, most már ne sírj. – csitította Gordon, a vállát simogatva, de anya nem tudta abba hagyni.
- Elnézést, még a végén oda ég a vacsora. – pattant fel és szipogva kisietett a nappaliból.
Értetlenkedve néztünk utána.
- Miért ilyen szomorú anya ? – kérdezte Bill és számomra is nehezen hihető volt, hogy a pillanat kavarta fel ilyen mértékben.
Gordon felkapott egy süteményt, majd elénk tolta a tálat, hogy vegyünk, de mindegyikünk nemet intett.
- Az a helyzet, hogy történt valami, ami teljesen beárnyékolja az ünnepet. – kezdett bele.
- De mégis mi?- érdeklődött nagyi.
Gordon bánatosan sóhajtott.
- Lehet, hogy meglepő, de Simone és én egy ideje babát terveztünk. Szerettük volna, ha Marcusnak van egy testvére…
- Hiszen már van testvére, Bill meg én. – vágtam a szavába.
- Úgy érti, édestestvére. – szólalt meg mellettem nagyi, kissé gúnyosan. Ezt érzékelte Gordon is, mert jól elvörösödött.
- Egy hete anyátok csinált egy terhességi tesztet, pozitív lett. Gondolhatjátok, hogy örült és úgy gondoltuk, a karácsonyi vacsorán jelentjük be. Tegnap még elmentünk az orvoshoz, azt reméltük, talán már ultrahang képet is hozhatunk haza a piciről. De az orvos sajnos semmit sem látott…
- Ez mit jelent ? – kérdezte Bill.
Gordon lehajtotta a fejét.
- Azt, hogy anyátok mégsem vár gyereket, a teszt valószínűleg rossz volt.
A hír egyszerre sokkolt és el is szomorított minket. Megsajnáltam anyát és csodálkoztam is, nem gondoltam volna, hogy szeretne még egy gyereket.
- Szegény anya. – mondta együttérzően ikrem.

- Próbáltam tartani benne a lelket, de nagyon le van törve, egész nap csak sírt. Minden vágya, hogy még egy babát szülhessen, úgy szeretne egy kislányt. Az a baj, hogy nagyon bele éltük magunkat.- magyarázta Gordon.
- Azért még nincs veszve semmi, én is sokat küzdöttem annak idején, hogy végre anya legyek. Nem szabad feladni. – próbálta a maga módján vigasztalni nagyi, Gordon bánatosan helyeselt, egymás után kapkodva a karácsonyi süteményeket. Billre néztem, éreztem, hogy ugyanarra gondol, így aztán nem lepett meg, hogy egyszerre álltunk fel az asztaltól.
- Hova mentek ? – lepődött meg nagyi.
- Anyához, hátha kicsit jobb kedvre derítjük. – feleltem, aztán a konyhába indultunk. Anya éppen az egyik edény felett sírdogált, kezében egy pohár borral. Döbbenten pislogtunk egymásra Billel, úgy tudtuk, egy életre leszámolt az ivással. De persze egy ilyen dolog után azért érthető volt, hogy megiszik egy-két italt.
- Hallottuk Gordontól mi történt. Nagyon sajnáljuk…– kezdtem bele, kicsit zavartan, ahogy beléptünk a konyhába. Anya ránk emelte a kisírt szemeit és keserűen elmosolyodott.
- Ugye tudod, hogy veled vagyunk ? – kérdezte Bill, mire anya bólogatott és letéve a poharat, hozzánk lépett.
- Nekem vannak a legcsodálatosabb fiaim a világon. – suttogta és megölelt minket. Kicsit talán túlzott, én nem voltam csodálatos. Bill az volt, tökéletes, de én nem, viszont tiszta szívemből sajnáltam, hogy anya vágya nem teljesülhetett.
- Szerintem hamarosan megszületik a kisbaba, akire annyira vársz. – mondta Bill és megsimogatta anya arcát. A mozdulataiból áradt a feltétlen szeretet, bár én is ennyire ki tudtam volna mutatni, de csak megnémultan álltam anya karjai között, a torkom összeszorult és nem tudtam semmi értelmeset kinyögni.
- Nagyon remélem, de ha mégsem így lesz, akkor is szerencsésnek mondhatom magam, hiszen itt vagytok ti és Marcus. Talán most már nagyanyátokkal is rendbe hozhatom a dolgot. – törölgette a szemét anya, aztán magára véve egy kicsit jobb hangulat látszatát, a tűzhelyen gőzölgő tálakhoz ballagott.
- Szerintem lassan kész a vacsora, adjuk át az ajándékokat, aztán üljünk asztalhoz. – kérte sírástól még fátyolos hangon, mielőtt Bill, vagy én bármit mondhattunk volna.
Nem sokkal később túl voltunk az ajándékozáson, és a vacsorán, ami elég kedélytelenre sikerült. Anya kitett magáért, sok finom ételt készített és próbált beszélgetést kezdeményezni, de nem igazán volt fényes a hangulata, és nagyi is elég erősen elzárkózott a túlzott kapcsolat építéstől. Gordon igazából meg sem szólalt, Marcus, meg miután megvacsorázott, eltűnt a nappaliban az újonnan kapott játékaival. Billel mi is csak ültünk ott bambán és alig vártam már, hogy végre indulhassunk haza. De a desszert még hátra volt.
- És fiúk, van már barátnőtök ? – kérdezte anya nevetve, egy újabb pohár bort töltve magának. Akkor este már a sokadikat.
Megállt a kezemben az evőeszköz és éreztem, ahogy pirossá és forróvá válik az arcom. Lopva Billre pillantottam, az ő arcán is átrohant a zavar vörössége.
- Jelenleg épp nincs. – feleltem bámulva a fehér porcelán tányér leges-legközepébe.
- Ez meglepő, olyan helyesek és vagányak vagytok mind a ketten. Hogy lehet, hogy nem jártok senkivel sem ? Vagy Loitschében csak csúnya lányok vannak ? – vihogott tovább anya idegesítően és alig ismertem rá. Nem rég még a könnyeivel küzdött a konyhában, most meg néhány pohár italtól úgy viselkedik, mint egy tizenöt éves csaj.
- Simone, szerintem hagyjuk ezt a témát, a fiúk majd beszámolnak erről, ha úgy tartja kedvük. – jegyezte meg Gordon, mert ő is kellemetlennek gondolta a szituációt, de anyát nem lehetett leszerelni, így feladta és inkább csatlakozott Marcushoz a nappaliban.
- Tehát, hogy is van ez a barátnő téma ?- könyökölt az asztalra anya, miután Gordon lelépett.
- Nincs most és kész. – vonogattam a vállamat.
Nagyi sem állta meg most már szó nélkül.
- Tom és Bill még bőven ráérnek az ilyesmivel, az a fontos, hogy tanuljanak az érettségire. De most azt hiszem, ideje indulnunk.
- A fiúk még nem ették meg a süteményt. És különben is, még korán van. – vágott a szavába anya dacosan.
- Egyáltalán nincs korán. Viszont koromsötét van és nekem még vezetnem is kell. – mondta erre nagyi mérgesen.
Anya maga elé vette a boros üveget és öntött magának a poharába.
- Na és mi lenne, ha ma itt aludnátok fiúk ? – rukkolt elő az újabb borral felhígított ötletével.
- Most ? – képedt el Bill.
- Most.Vagy bármikor máskor. Itt van saját szobátok, van életteretek, ahol azt csináltok, amit akartok. Loitschében fogadok, még mindig egy szobán vagytok kénytelenek osztozni. – forgatta meg a szemét anya kissé fölényesen.
- Jó nekünk úgy. – szólalt meg halkan Bill. Én meg kicsit elmosolyodtam. Nem csak hogy jó a közös szoba- sőt néha közös ágy- hanem a legjobb és jó volt hallani, hogy testvérem is így véli.
- Szerintem is jó, volt idő, mikor évekig nem is láttuk egymást. – tettem hozzá én is a magam véleményét.
- Nem mondjátok komolyan. – elégedetlenkedett tovább anya, ezzel idegesítve a nagyit.
- A fiúk kaphattak volna külön szobát. Az emeleten van még másik helyiség is. Kérdeztem már őket, mondtam hogy ha szeretnék, kifestünk, rendbe rakunk még egy szobát és külön költözhetnek. De nem akarták. – magyarázta ingerülten a nagyi.
- Na persze…Nyilván a rád való tekintettel mondták ezt, de majd ha lesz barátnőjük, vágyni fognak a külön szobára, sőt vágyni egy normálisabb életre. Meglátod…
- Ha lesz barátnőjük, arról talán én is tudni fogok. Nem hinném, hogy neked árulnák el először, lévén hogy alig foglalkoztál velük. –jelentette ki nagyanyánk. Kezdtem magam nagyon kellemetlenül érezni, mint egy tárgy, ami felett vitatkoznak.
- Nem hagynátok abba ? – kérdeztem, de meg sem hallották, folytatták, mintha ott sem lennénk.
- Hát persze, majd épp veled fogják megbeszélni a szexuális életüket, mikor olyan maradi vagy! Te és szegény apa, mindig is konzervatívak voltatok, ha nem lettek volna felvilágosító könyvek, én sosem tudok meg semmit az ilyen dolgokról. – csóválta a fejét anya.
Nagyi lecsapta a poharát az asztalra, amitől az megremegett. A feszültség szinte tapinthatóvá vált a levegőben.
- Jó ég Simone, de hiszen nem is tudtál semmit ezekről a dolgokról ! Egy könnyűvérű csitri voltál és tizenévesen teherbe ejtettek!
Anya ajkára fagyott a szó, indulatosan belekortyolt a poharába.
- Na, akkor itt alszotok fiúk ? – pillantott ránk fátyolos szemekkel és megbántva.
Nagyi ekkor állt fel az asztaltól.
- A fiúk az én gyámságom alatt vannak, még kiskorúak, tehát azt teszik, amit én mondok. És én most azt mondom, hogy öltözzetek, mert indulunk haza ! – adta ki az utasítást és látszott rajta, marhára nem viccel.
Anya gyűlölettel nézett rá.
- Te mindig mindent elrontasz! – sziszegte dühösen.
- Tévedsz, én eljöttem, a többi rajtad múlt. Azt ajánlom, ezen gondolkodj el. És ha lehet, ne igyál már többet, emlékezz, mekkora baj lett ebből jó pár évvel ezelőtt ! – ezzel nagyanyánk végleg anyába fojtva a szót a nappaliba indult, hogy elköszönjön a többiektől és végre mehessünk.
Bill meg én, akik eddig csendben hallgattuk az egészet, villámgyorsan összekaptuk magunkat és miután mi is búcsút vettünk Gordontól és Marcustól, a csomagokkal megrakodva lépkedtünk a nagyi kocsija felé. Anya jött velünk, miközben nagyit szidta, aki már az autóban várakozott ránk.
- Nagyanyátok megint önmagát adta. Hogy bírjátok elviselni ?! Hihetetlen ez a nő, hogy a karácsony sem szent neki. Azt hiszem befejeztem vele, többet nem hívom meg, de ti remélem azért hamarosan ismét eljöttök. – sóhajtozott.
Billel egymásra néztünk.
- Természetesen. – mondta ikrem erőltetett műmosollyal, csak hogy ne idegesítse anyát.
- Akkor jó. Szilveszterkor csinálunk egy kis összejövetelt. Marcust leküldjük Gordon szüleihez és átjön pár barátunk, néhányan hozzák a gyerekeiket is. Nem akarnátok ti is jönni ? – érdeklődött.
Nekem már most egy rohadt nagy nem volt a válaszom, de inkább csak kibújtam az egyenes felelet alól.
- Még nem tudjuk, lesz e programunk aznap estére.
- Azért gondoljátok át. – kérte anya.
Bill megsimogatta a vállát.
- Rendben, de most menj be, megfázol itt a hidegben.
Anya erősen megölelt minket búcsúzóul, majd vissza indult a házba. Mi pedig integettünk neki.
- Boldog karácsonyt drágáim. – mosolygott és ez volt az a mosolya, ami a szívünkig hatolva tudatosította bennünk, hogy akármi is van, vagy volt, ő akkor is az anyánk és hiába csinált annak idején egy egész családot felemésztő baromságot, azzal hogy ott hagyott minket, akkor sem tudjuk ezért kellően gyűlölni. Megijedtem, mert én igazán nem akartam nagyon kötődni hozzá, de mikor így mosolygott és szorosan átölelt engem, az jutott az eszembe, hogy milyen jó is ez és milyen jó is lehetett volna, egész eddigi életemben érezni. Amint anya eltűnt a szemünk elől, beültünk az autóba. Fagyos légkör várt minket. Nagyi dühösen bámult ránk a visszapillantó tükörben.
- Itt fogunk ülni reggelig ? – kérdeztem, miután nem indította be a járművet, csak megfejthetetlen arccal vizsgálgatott minket. Nyilván haragudott ránk, hogy még beszélgettünk anyával és nem csak köszönés nélkül beültünk a kocsiba, ahogy ő tette.
- Mondott valamit rólam ? – kérdezte válasz helyett nagyanyánk.
- Semmi olyat, amire te gondolsz. A szilveszterről beszélt. – ráztam meg a fejemet.
- Azt elfelejtheti, a közeljövőben biztos nem jövök ide ismét. Anyátok borzasztóan felelőtlen és éretlen, pedig azt gondoltam ennyi év után már megkomolyodott…- morgott nagyi.
Nehéz volt ezt hallgatni, kb. ugyanúgy, ahogy anya előbbi nagyi elleni “kampányát”. Az ellentét, ami köztük feszült nem tűnt egyhamar kibékíthetőnek.
- Kár, hogy nem sikerült elrendezni a nézeteltéréseteket. – néztem nagyira.
- Anyátokkal lehetetlen, még mindig a saját sérelmeivel van elfoglalva. – legyintett nagyanyánk.
- Anya csak érzelmileg labilis jelenleg. – próbálta védeni anyát Bill, eredménytelenül.
- Hívd ahogy akarod, előttem végleg leszerepelt. – nagyi végre elindította a kocsit. Nagy sóhajjal dőltem hátra az ülésben és kérdőn bámultam Billre, de ő sem mondott egy árva szót sem, ahogy nagyanyánk sem szólalt meg egész haza úton. Az tény, hogy mindenkit felkavart az este és alig vártam már, hogy vége legyen. Mikor hazaértünk, a nappaliban raktuk le az ajándékokat a karácsony fa alá.
- Kibontjuk a csomagokat ? – kérdezte a nagyi kezében a kabátjával.
- Szerintem tegyük át holnapra. Ez az este elég borzasztó volt. – javasoltam és mindenki egyet értett.
- Ahogy mondod. Akkor ha nem gond, én lefekszem aludni. Jó éjszakát és boldog karácsonyt. – mondta a nagyi, aztán behúzta a nappali ajtaját maga mögött.
- Neked is boldog karácsonyt ! – mondtuk Billel, aztán ledobtam a kabátomat és leültem a kanapéra. Égett a szemem és kezdett megfájdulni a fejem. Bill is mellém telepedett és csak ültünk ott a gondolatainkba mélyedve.
- Tudod, mit érzek most ? – szólaltam meg váratlanul, ahogy végre levettem magamról a gyűlölt alkalmi viseletként szolgáló pulóvert.
- Mit ? – érdeklődött ikrem.
- Hogy akármit hoz az élet, mi sosem leszünk annyira közel anyához, mint szeretnénk. Látod, inkább új gyereket akarnak, mintsem hogy velünk jobbá tegyék a kapcsolatot. – feleltem.
- Igen, lehet hogy az új baba is egyfajta vezeklés, az ellenünk elkövetett cselekedeteiért. – bólogatott Bill.
- Ráadásul a nagyival is csak marják egymást. Azt gondolom, mindketten csak meg akarnak győzni minket a saját igazukról, hogy válasszuk, tartsuk jobbnak őket. De én inkább a semleges maradok és a magam lábára állok. Ki maradok ebből és új életet kezdek veled, Bill…- és végig simítottam Bill karján, ő szelíden elmosolyodott és a vállamra hajtotta a fejét. Azt hiszem, az egész karácsony estében ez jelentette számomra a legtöbbet. Hogy ott volt velem. Mindig és mindenben. Elképzelni, átvészelni sem tudtam volna másképp.
Hallgatásunkat a mobilom üzenetet jelző csipogása szakította darabokra. Meglepődve rezzentünk össze Billel és morogva kutattam a kabátom zsebében a készülékem után.
- Ki a franc írhat ilyenkor ? – morfondíroztam és visszaülve Bill mellé, feloldottam a mobil billentyűzárját, hogy megnézzem, ki küldött üzenetet. Ikrem mellettem kíváncsian bámulta a kijelzőt.
- Drága Tom! Boldog karácsonyt kívánok, ha a szünetben unatkozol és erre jársz, felugorhatsz. Nálam te sosem zavarsz, Britta…- olvasta helyettem a sorokat Bill és mire a mondat végére ért, egészen rekedtté vált a hangja.
- Tudtam már mi hiányzott, Britta meg a hülyeségei. – puffogtam és gyorsan kitöröltem az üzenetet, ami annyira nem is lepett meg, már előző nap is írt valamit, amire nem válaszoltam és nem is említettem Billnek. Úgy voltam vele, ha nem reagálok rá, előbb-utóbb csak megunja. Vagy végre betöltöm a tizennyolcat és eltűnök innen, akkor aztán azt ír, amit akar, nem leszek a közelében.
- Nem írsz neki vissza ? – csodálkozott Bill.
- Dehogy írok! Nem érdekel. – tiltakoztam. Bill hitetlenkedve bólogatott, aztán felkelt mellőlem.
- Maradunk még egy kicsit ? Olyan jó volt csak itt ülni, anya és nagyi vitáitól mentesen és nem mondani semmit. – néztem utána csalódott képpel.
Ikrem azonban elkedvetlenedett.
- Inkább lefekszem Tom. – nyúlt az ajtó kilincse után.
- Ugye nem gondolod, hogy bármi közöm van Brittához, vagy ahhoz amit írt ? Tudod milyen, nem komplett, kár vele foglalkozni. – magyarázkodtam, de tök idétlenre sikeredett és Billt sem győzte meg.
- Nem gondolok semmit, csak elfáradtam. Aludj jól, szeretlek. – suhant át egy fájdalmas mosoly ikrem arcán, aztán már csak a nappali ajtajának diszkrét nyikorgását hallottam. És hirtelen olyan ijesztően jéghideg lett minden körülöttem. Nem bírtam, mikor csak úgy elmegy tőlem. Főleg, hogy éppen semmit sem csináltam.
- Én is szeretlek. Nagyon és mindennél jobban. – szóltam utána, aztán idegesen forgattam a kezemben a telefont, amit kedvem lett volna összetörni. Nem volt elég ez az elbaltázott, ránk erőltetett vacsorázós este, még Britta is bekavart, de hát nem is ő lett volna. Hülye liba ! Egy teher, egy újabb érv, egy útmutatás, hogy az én helyem biztosan máshol van.