Ha fáj neked, az fáj nekem

Hello!

Tudom, hogy borzasztóan régen volt már új rész, ne haragudjatok. A mostani fejezet egy álmatlan éjszakám "következménye".
Köszönet mindenkinek, aki még itt van <3 <3

- Mi van Billel? – kérdeztem vissza.
- Hát ez az, amire én is kíváncsi lennék.- anya csupa titok volt. Idegesítő rejtély, amitől a hideg futott végig a hátamon.
- Bill jól van. Boldog. Nem tudom, mit mondhatnék még. – jelentettem ki, de anya rögtön közbevágott.
- Tévedsz! Bill nem boldog!
Az arcomba pirosság szökött, ellentmondást nem tűrő szavaitól.
- Ezt mégis miből következtetted ki? – érdeklődtem.
- Majd minden nap beszélek Billel telefonon. És tisztán érezhető, hogy egyáltalán nem érzi jól magát ott, Lipcsében. Nincs munkája, egész nap egyedül van és gyötrik a sötét gondolatok. Nem igaz, hogy te ezt nem veszed észre?! – mondta anya igencsak szemrehányóan.
Meglepett, hogy Bill a tudtomon kívül telefonál anyának, és az is újként hatott, hogy ezek szerint panaszkodik.
A rohadt életbe, miért nem nekem mondja?! Jó, persze láttam rajta, hogy olykor szomorú, meg hogy néha furán viselkedik, de hogy nem lenne boldog, azt nem feltételeztem volna. Lehetetlen, hogy boldogtalan, hiszen egymással vagyunk. Másról sem ábrándoztunk a nagyi házában éveken át, csak a mi kettőnk szabadságáról, az új kezdetünkről. Oké, ez első lépések nehezek, még mindkettőnknek szokatlan itt, de nem adhatjuk fel, rögtön, az első kis akadálynál.
Az is dühített, hogy anya bele avatkozott az egészbe és osztotta az észt. Pont ő, aki, ha rólunk volt szó, hát nem állt a helyzet magaslatán.
Felsóhajtottam és nyugalmat erőltettem magamra, hogy ne remegjen a hangom, úgy ahogy a testemen futott át az ideges vibrálás.
- Én semmi ilyet nem tapasztaltam. – szólaltam meg végül.
- Talán, mert túl sokat dolgozol, és nem jut elég időd figyelni a testvéredre. Bill szenved. Furdalja a lelkiismeret, mert még mindig nincs munkája, nem akar teherként rajtad lógni. Idegen neki Lipcse. Minden és mindenki, ami fontos neki, Loitschében maradt.
- Baromság! – vágtam anya okoskodásába.
- Igen, te annak tartod, de én úgy érzem, rosszul cselekedtetek, mikor mindent hátra hagytatok és visszaköltöztetek Lipcsébe. Nincs, ami oda kössön titeket! – közölte anya.
Megforgattam a szememet. Ha már a rossz cselekedeteknél tartunk, bőven volna anyának i s mit beismernie, jóvátennie.
- Ide köt a jó pár év, amit a ti jóvoltatokból kellett Lipcsében leélni. – helyesbítettem.
- Jaj, Tom, mikor lépsz túl a múlt emlegetésén? Bármi sérelem ér, rögtön ezt a lapod húzod elő. – fakadt ki anya.
És most már engem is elöntött a harag. Hogy lehetne a számomra végtelenül hosszú és gyötrelmes éveket, egy könnyed lépéssel átlépni?
- Lássuk csak, szerintem soha. – feleltem dühtől elfojtott hangon.
Kínos csend volt egy kis ideig.
- De itt most Bill a téma, nem a múltbéli események. Arról beszélek, hogy nem feltétlenül okos döntés a te terveidet Billre erőltetni. Értem én, hogy együtt akartál vele új életet kezdeni, de a te álmaid, nem biztos, hogy az ő álmai is…
Összeszorult a torkom.
- Ezt Bill mondja? – kérdeztem.
- Természetesen nem. Csak én látom, gondolom így. Azt tudnod kell, hogy bármikor visszajöhettek a nagyanyátokhoz, vagy akár ide, hozzánk is. Gordon most akar indítani egy új vállalkozást, szívesen bevenne titeket is, lenne munkátok, biztos fedél a fejetek felé. Nem kell Lipcsében maradnotok a kilátástalanságban. Itt minden sokkal rendezettebb lenne. Nem aggódnék én sem, hogy mi van veletek. Közelebb szeretnélek tudni titeket magamhoz. – magyarázta anya, de engem nem érdekelt a kampánybeszéde. Sem Gordon vállalkozása. Nem akartam visszamenni Loitschébe, vagy Zielitzbe. A saját lábamon akartam megállni, ahogy szinte egész életemben magamra, na meg ikremre támaszkodtam. Eddig úgy véltem, Bill is ezt akarja.
Elegem lett és már nem szerettem volna tovább anyát hallgatni. Annyira másképp gondolkodtunk ebben a dologban is, hogy nem volt értelme több szónak. Szinte akármikor beszéltem anyával, ilyen-olyan formában, az fájdalmat okozott nekem.
Türelmetlenül felsóhajtottam.
- Oké, most már leteszem, Bill is mindjárt haza ér biztos.
- Jó, rendben, de átgondoljátok? – kérdezte reménykedve anya.
- Nem tudom, majd meglátjuk. – húzódoztam.
- Beszéljétek meg Billel. Több értelme lenne, mint Lipcsében albérletre költeni és én is olyan nagyon boldog lennék, ha a közelemben lennétek!
Oh, már megint anya! Anya és az ő boldogsága! Mindig úgy intézi, hogy a központba kerüljön. Akár testvérem által, az ő pillanatnyi zavartságát kihasználva.
- Jól van, majd beszélünk, na szia. –morogtam rosszkedvűen és gyorsan lenyomtam a telefont.
Azt a napot, a gondtalannak látszó délutánt, az esti közös vacsora ötletét, totálisan haza vágta ez a telefonhívás. Tele lettem kétségekkel, amiket anya keltett bennem. Bill csakugyan ennyire rossz perióduson megy keresztül? Ennyire kínlódik? Ennyire visszavágyik a régi életébe? Miért nem ad még egy kis időt magának és a dolgoknak, hogy kellően beinduljanak? Miért nem bízik önmagában? És miért nem bízik bennem?
Idegesen ültem az ágyon, egyik cigit a másik után szívva. Néztem a tv-t, de meg nem tudtam volna mondani, mi megy a képernyőn. Elmerültem a kavargó gondolataimban. Az órák telnek és Bill nem hívott, pedig mindennél jobban szerettem volna és vártam, hogy megérkezzen, és végre beszélhessek vele. Hogy tisztázzuk, mit is érez. Nem igazán hittem anya szavait. Ő talán csak manipulálni akar engem. Szánalmat, lelkiismeret furdalást ébreszteni bennem. Vissza akarta kapni a gyerekeit, pótolni a kiesett éveket, vagy tudom is én.
Az igazat Billtől akartam hallani, de ő nem jött. A telefonom is néma maradt. Így egy idő után elkezdtem őt hívni. De nem vette fel. Később kezdtem idegessé válni, úgy beszéltük meg, hogy jelentkezik, és én elé megyek. Bár nem mondta pontosan, melyik busszal jön, de biztos voltam benne, hogy estig azért nem marad el. Kezdett aggasztani, hogy nem tudok róla semmit.
Estefelé aztán nem vártam tovább, elindultam a buszpályaudvarra, remélve, hogy útközben belefutok Billbe és minden aggodalmam felesleges volt. Az idegesség szinte feszített belülről. Tízpercenként a telefonomat néztem, míg mentem át a városon. Bíztam benne, hogy ikrem nemsokára felbukkan.
A pályaudvaron az ilyentájt megszokott esti káosz volt, autóbuszok, emberek és za j mindenhol. Átvágtam a tömegen és az információs táblához mentem, hogy megnézzem, mikor jön a legközelebbi járat. Miután megláttam, hogy pár perce ért be, úgy gondoltam, Bill még a közelben lehet, így gyorsan átfésültem a környéket, közben persze egyfolytában őt hívtam. A vonal hosszan kicsörgött, de Bill nem fogadta a hívást.
- Fracba, Bill, mi van veled? Vedd már fel. – dühöngtem halkan, mialatt reményvesztetten bámultam a buszpályaudvar monoton szürkeségébe. Az utolsó buszig még volt idő bőven, de nem akartam már hazamenni, így gondoltam, benézek néhány közeli szórakozóhelyre. Hátha Bill esetleg beugrott egy italra. Ezt mondjuk nem tartottam valószínűnek, hiszen biztos szólt volna, ha ilyet tervez. Mondjuk, a telefont is felvette általában. A viselkedése túlon-túl furcsa volt, nem értettem semmit és ez nem csak hogy rémületet, de gyanakvást is ültetett belém. Hogy anya, esetleg mégis csak igazat mondott és ikrem valóban ilyen bizonytalan. Én pedig átsiklottam ezeken a jeleken, csak dolgoztam és nem vettem észre a változásokat. Túl sokat hagytam őt egyedül a rossz gondolatok és a magány nyomásában őrlődni. Jót akartam, de lehet, hogy rosszul. Ezért megfogadtam magamnak, hogy átbeszéljük Billel és ezen túl sokkal több időt szánok rá.
Az utolsó busz, alig pár emberrel, Bill nélkül futott be. Én pedig sokkosan álltam a pályaudvar lámpái alatt, kezemben cigarettával. Végképp nem tudtam, most hogyan tovább. Bill telefonja továbbra sem felelt, a buszon nem volt, már csak abban bíztam, hogy időközben valahogy haza ért és csak elkerültük egymást. Sietősen róttam az utcákat, hogy mielőbb az albérletbe érjek, de csalódnom kellett, a lakás üres volt.
- Bill…- rogytam le kimerültem az ágy szélére. És a félelem jeges marokként szorította mindenemet.
Hova lett Bill? Egyáltalán, elindult a nagyitól?
A gondolat új reményt adott nekem, lehet, hogy lekéste a buszt, mert mondjuk a nagyi rábízott valami ház körüli dolgot, ami elhúzódott és nem végzett időben.
Nem vesztegettem az időt, gyorsan hívtam is nagyit, és míg a vonal kicsörgött, a rémület keringett a véremben.
- Szia, én vagyok az, Tom. – csuklott el a hangom, mikor nagyi felvette a telefont.
- Tom, nahát…de örülök! Minden rendben? – kérdezte nagyi kedvesen és nyilván, mit sem sejtően.
- Persze, ugye nem aludtál még? – érdeklődtem izgalomtól dübörgő szívvel és izzadt kézzel szorítottam a telefonomat.
- Dehogyis! Még teszek-veszek a konyhában. Jaj, Tom, olyan kár, hogy nem tudtál ma eljönni. – mondta nagyi sajnálkozóan.
- Dolgoznom kellett. Majd legközelebb megyek én is. – ígértem.
- Az remek lesz. Annyira hiányoztok, ez a hat hét szomorú és egyhangú volt nélkületek. Mindig várom, hogy hívjatok, olyan boldog vagyok, ha hallok felőletek. A legnagyobb öröm pedig az számomra, ha jöttök. Mint ma Bill…
- Igen, épp Billről akartam kérdezni. – vágtam nagyi szavába hevesen.
- Jót beszélgettünk, bár eléggé sápadt és szokatlanul levert volt ma. De nem könnyű ismét a nagyvárosi életet élni és biztos nehéz az álláskeresés is. – mondta nagyi együttérzően.
- Megteszi, amit tud. – helyeseltem.
- És biztos előbb-utóbb sikerülni is fog neki, csak ne adja fel. – csengett biztatóan nagyi szava.
- Bill nem olyan, hogy feladja. – vágtam rá.
- Igen, tudom. Csak legyen optimista. Csókoltatom őt is, add át neki. Legközelebb pedig téged is várlak. – búcsúzott a nagyi és a szavaiból egyértelműen leszűrtem, hogy testvérem elindult vissza Lipcsébe. Az eddig érzett szorító félelem, most már szabályosan fojtogatni kezdett, levegőt is alig kaptam.
- Rendben, jó éjszakát. – nyögtem ki gondtalanságot színlelve, hogy nagyi ne fogjon gyanút.
- Neked is Tom. – és nagyanyám letette a telefont.
Én pedig nem tudtam, most mi a francot csináljak. Megfordult a fejemben, hogy Bill esetleg anyáéknál kötött ki, de aztán beláttam, hogy akkor anya valószínűleg hívott volna. Ha más nem azért, hogy az orrom alá dörgölje, mennyire nagyon igaza volt és Bill tényleg csak szomorkodik Lipcsében. Több ötletem végképp nem volt, a fejem így is kóválygott a mindenféle gondolatoktól. Most mit tegyek? Hol keressem tovább Billt? Menjek a rendőrségre? Ilyenkor mit szokás tenni?
Olyan tehetetlennek éreztem magam és nagyon féltettem Billt. Az idegesség, mint több tonnányi súly, nyomta össze a mellkasomat. Ültem az ágyon, cigifüstbe burkolózva és szüntelenül ikrem számát hívogatva. Mindhiába. Végül az idegességtől kimerülve, valahogy pár órára álomba zuhantam. És össze-vissza álmodtam, felkavaró képeket láttam. Álmaimban is Billt kerestem mindenhol, de nem találtam. A bőröm alá kúszott a fájdalmas kétségbeesés és mikor hideg izzadtságban fürödve felriadtam, azt hittem, hogy Bill velem van és ez az egész csak rémálom volt. De mikor felkattintottam a villanyt és ismét fény ülte meg a szoba falait, csak Bill üres fekhelye meredt rám vádlón.
Ezek után már nem is bírtam vissza aludni, járkáltam fel-alá és vadul lüktető szívvel vártam a hajnalt. Hogy változást hozzon és Bill betoppanjon azon az átkozott ajtón. Gondolni sem mertem másra, rosszabbra. Kialvatlanságtól elcsigázva vártam, hogy törjön már meg végre ez a rohadtul nyomasztó, félelmetes, kemény csend.
Végül egy idő után nem tudtam tovább tétlenkedni és túl életem valószínűleg legrosszabb éjszakája után felhívtam a nagyit. Úgy éreztem, elértem a tűrőképességem határát és most már komolyan tenni kell valamit.
Nagyanyám álmosan szólt a telefonba, biztosra vettem, hogy aludt még, de most nem volt erőm és energiám az udvariassági körökhöz.
- Szia, Tom vagyok. – köszöntem neki.
- Te jó ég, Tom, tudod mennyi az idő? – csodálkozott nagyi.
- Igen, marha korán van, de ez nem várhat tovább. – magyaráztam feldúltam, miközben meggyújtottam egy cigit, aznap már nem is tudom, hanyadikat.
- Istenem, valami baj van? – a nagyi is rögtön idegessé vált. Igazán nem akartam felzaklatni, de már fuldokoltam a tanácstalanságban.
- Az a helyzet, hogy Bill eltűnt…- mondtam ki a súlyos szavakat és kilelt a hideg.
- Eltűnt? – kérdezett vissza nagyi.
- Nem érkezett vissza Lipcsébe és mobilon is elérhetetlen. Attól félek, valami történt vele. Egész éjjel hívtam, vártam, de mintha a föld nyelte volna el…- hadartam félelemtől meg-megbicsakló hangon.
- Tom, kérlek, nyugodj meg! – csitított nagyi, de közbevágtam. Túl nagy volt az idegességem, gombócot éreztem a torkomban. Bill kámforrá válása miatt minden idegszálam fel volt borzolva.
- Tegnap beszéltem anyával, aki szerint Bill elég labilis, nem tudom, mi járhatott a fejében, nem tudok semmit.
- Fiam…- szólt ismét nagyi, de csak ömlött belőlem a szó.
- Bill ilyet sosem nem tett, még nem tűnt el így szó nélkül, nyomtalanul, nem értem az egészet. Aggódom érte…- a szemem tele lett könnyel.
- Tom, engedd, hogy végig mondjam. Minden rendben. Bill nem tűnt el, itt van nálam.- igyekezett a nagyi túlharsogni engem. A szavai csak lassan jutottak el a tudatomig. És amit hallottam, attól lefagytam. Egyszerre tört fel bennem a megkönnyebbültség és ledermedt értetlenség.
- Hogyan? – és a szívem majd kiugrott a torkomon.
- Nézd, nem tudom, mi folyik köztetek, vagy mi Bill fejében. De éjszaka arra ébredtem, hogy nyitódik az ajtó. Majd halálra rémültem, hogy ki motoszkál oda kint. Aztán megláttam Billt és nem tudtam az esetet hova tenni, de állítása szerint lekéste az utolsó járatot Lipcsébe, amit nem tudom, hogy csinált, mert innen időben elindult. – mesélte nagyanyám.
- De miért nem vette fel a telefonját? Legalább értesíthetett volna, hogy ez történt. Szétaggódtam magam. – motyogtam még mindig lesokkolva.
- Ezt nem tudom. Nem nagyon beszéltünk, húztam neki tiszta ágyneműt, aztán hagytam pihenni. Túl késő volt már és Bill elég fáradtnak tűnt. Azért nem hívtalak, mert azt hittem szólt neked és tudsz róla. – mondta a nagyi.
- Semmit sem értek. – bámultam magam elé, figyelve a cigarettám felfelé szálló füstjét.
- Hát ez tényleg elég szövevényes. Összevesztetek mostanában? – kérdezte kíváncsian nagyi.
- Egyáltalán nem, ezért nem tudom, mi van. Megteszed, hogy szólsz Billnek? Beszélni szeretnék vele. – sóhajtottam.
- Szerintem még alszik és rá is fér egy kis nyugalom. Majd megmondom, hogy kerested és hamarosan visszahív. – ajánlotta nagyi, de nekem nem volt türelmem erre várni, választ szerettem volna mindenre. Mégpedig minél előbb.
- Felejtsd el, inkább oda megyek! – támadt egy váratlan ötletem.
-És a munkád? – rökönyödött meg a nagyi.
- Elintézem, hamarosan ott leszek. – ezzel leraktam a telefont és gyorsan kértem egy szabadnapot a gyárban, családi problémákra hivatkozva. Majd a leghamarabbi buszhoz siettem. Az idegesség és értetlenség égetett. Szédültem a sok nikotintól és a kétségektől. Szerettem volna tudni, hogy mi ütött Billbe, amiért ilyen furcsán viselkedik. A válaszát szerettem volna hallani, hogy mitől fordult fel a világa és én hogy tudnék neki segíteni.

Már felkelt a nap és elkezdődött az élet, mikor Magdeburgba, majd Loitschébe értem. Zsebre dugott kézzel, a gondjaimat nehezen leplezve baktattam a nagyi háza felé, időnként köszöngetve a falubeli embereknek, miközben próbáltam legyűrni a mindinkább felerősödő szívdobogásomat. Ugyanakkor érdekes érzéseim voltak, hogy ismét a faluban vagyok. Ott, ahol bőven volt részem rossz élményekben, de hála Billnek, szépekben is. Az ismerős, égig érő fák, a sárga, fehér, vagy épp zöld színű kerítések, a zeg-zugos utcák, mind megtöltöttek a nosztalgia keserédességével. A lábaim egyre elszántabban vittek a nagyi házához, és erőtlenség futott végig rajtam, ahogy végre oda értem, aztán benyitottam a ház kapuján. Majd gyors léptekkel gyalogoltam át az udvaron. A nagyi észrevette, hogy jövök, mert már tárta is ki az ajtót. Ahogy beléptem a házba, kávé és süteményillat fogadott, mint mikor itt laktam.
- Szia. – köszöntem neki megilletődve, ő pedig a nyakamba borult.
- Tom! – és szorosan ölelt. Láttam rajta, hogy örül a találkozásunknak. Hát igen, hat hete nem ölelt meg és az idő, nem csak nekem telt meglehetősen lassan.
- Gyere gyorsan beljebb!  -karolt belém és szinte behúzott a nappali felé, aztán úgy nézett végig rajtam, mintha évezredek teltek volna el az utolsó találkozásunk óta. Mosolygott, de nem őszintén, inkább fájdalommal.
- A te dolgaid rendben mennek? – kérdezte egy szomorú sóhajjal.
Mire határozatlanul helyeseltem.
- Igen, jól vagyok. Van munkám, nem mindig könnyű, de csinálom, amit kell.
- Helyes. – ezzel nagyi eltűnt a konyha irányába és a szekrény ajtajának nyitódását, majd csészék halk koppanását véltem hallani az asztalon. Mint minden reggel, amikor még itt voltam. Átrohantak rajtam az emlékek, de az aggodalom is ébredezni kezdett bennem, az emeleten lévő testvérem iránt.
- Most főztem kávét, kérsz? – érdeklődött nagyi kedvesen.
- Nem köszönöm, inkább felmennék és beszélnék Billel. – indultam a lépcsők irányába idegesen. Nagyi bólintott és szemeivel követte, ahogy felfelé lépdelek.
- Remélem, minden rendben lesz köztetek. – mondta még, mire visszapillantottam rá és nem tudom, esetleg Bill mondott e neki valamit, vagy csak a megérzései vezetik, de az ő arcán is azt láttam, ami bennem is forrongott. Aggódást és zavarodottságot.
- Én is nagyon remélem. – biccentettem, mire a nagyi kávéjával a kezében, eltűnt a konyhában. Én pedig nyílegyenesen a szobánkba mentem. Fura érzés volt ennyi hét után ott állni az ajtó előtt, ami abba a szobába vezetett, ahol megannyi érzelem húzódott. Ahol annyi mindenben osztoztunk Billel, beleértve a testiség titkait is. Ez a szoba, akármennyi idő is telik majd el, mindig sokat fog jelenteni számomra. Egy másodpercig nem tudtam, mit tegyek, kopogjak, vagy rontsak be és kérjem számon ikremet, magyarázza meg, mi a csoda történt vele. Végül egy halk kopogtatás mellett döntöttem, amire nem volt reakció. Lehet, hogy Bill olyan mélyen alszik, hogy nem hallotta? Megismételtem a műveletet, majd miután még mindig csend volt, óvatosan lenyomtam a kilincset és benyitottam. Kora reggeli tompa homály volt, ami a félig elhúzott függönyök felől áramlott. A levegőben tömény alkohol szagát véltem felfedezni és ez újabb tippet adott, miért nem ért haza tegnap Bill, talán ivott, esetleg sokat, bár ez távol állt tőle, de mi van, ha mégis. A torkom máris kiszáradt, a lábaim meg mintha ólomból lettek volna, amint közeledtem az ágyhoz, minél halkabbra véve a lépteimet.
A szoba, ahol évekig éltünk, Bill meg én, most jószerivel sivár volt. Az íróasztal, ahol a sulis időkben a tankönyveink sorakoztak, vagy a polc, ahová a ruháinkat raktuk el, üres volt, érintetlen. Ahogy az ágy is, ahol régen én aludtam. Egyedül Bill ágya volt megvetve. Testvérem pedig alaposan betakarva, hason hevert a színes virágmintás ágynemű között. Ahogy realizáltam, hogy Bill, aki miatt halálosan aggódtam és szinte végigvirrasztottam egy éjszakát, ott fekszik az ágyban, egyszerre lettem nyugodt és szörnyen mérges is. Legszívesebben felráztam volna, hogy válaszokat követeljek, de csak álltam megszeppenve, viaskodva az érzelmeimmel.
- Nyugodtan megszólalhatsz, nem alszom. Egyáltalán nem aludtam egész éjjel.  – hallottam meg ekkor ikrem fáradt és rekedt hangját. Mire akármit is szóltam volna, lassan szembefordult velem. A tegnapi ruhája gyűrötten lógott rajta, ő maga pedig ijesztően sápadt volt, a haja kócos, a szemei vörösek és karikásak, mintha sírt volna. A szomorúság szinte sütött róla.
- Basszus, te másnapos vagy? – csak ez a triviális kérdés bukott ki belőlem, mert a látvány nagyon erre következtetett.
- Egy kicsit. - Bill felült az ágyon és arrébb húzta a takarót, hogy én is helyet tudjak foglalni. Odamentem hát hozzá és leültem. Sóhajtottam egy nagyot, és csak néztem rá. Azok a kérdések, amiket a fejemben megfogalmaztam, egyszerűen nem jöttek a számra. Néztem Billt, a gyönyörű, bár elgyötört arca fehérségét, a fekete haját, az ajka ívét, a szemöldökében lévő piercinget, a bőre hibátlanságát és nem tudtam, mit gondoljak, hogyan reagáljak. Üvöltsek rá, vagy zárjam a karjaimba. Mindkét késztetés erős volt.
- Jól sikerült az estéd Bill? Túltoltad az alkoholt és nem jutott eszedbe, merre kell elindulni? – kérdeztem végül kimérten. Vagyis igyekeztem az lenni, de nem igazán sikerült.
- Bocsáss meg, Tom. – suttogta Bill és elkerülve a tekintetemet, harapdálta kiszáradt ajkát.
- De miért is?! Mert fogtad magad és úgy döntöttél, csinálsz egy jó éjjelt, csavarogsz, berúgsz, aztán teszel mindenre és felszívódsz, elérhetetlenné válsz, majd részegen visszamászol a nagyihoz? Mert ez történt ugye? – érdeklődtem rettenetesen nehezen kontrollált higgadtsággal.
Bill megrázta a fejét.
- Nem teljesen.
Aztán megint csak hallgatott makacsul, amitől kis híján a falra másztam.
- Miért kellene haragudnom rád? Mert semmibe veszel minden téren? Mert anyának panaszkodsz a te fene nagy magányodról, vagy, mert köpsz a következményekre és azt hiszed, neked privilégium, hogy mások érzelmeivel ilyen módon szórakozol? Tudod, mit éltem át, míg órákat vártam rád a buszpályaudvaron? Tudod, mit éreztem, mikor elment a legutolsó járat és te azon sem voltál rajta? Megnézted egyáltalán a tetves mobilodat, hányszor hívtalak? Tudod milyen volt hallani a telefonba a nagyitól, hogy innen már eljöttél és már régen velem kellene, hogy legyél? Bill, komolyan megijesztesz azzal, ahogy viselkedsz. Mond, gondolkodsz te néha azzal a kicseszett agyaddal? – és megragadtam ikrem karját, magamhoz közel húzva őt, így kénytelen volt végre a szemembe nézni és láttam a riadt lángokat könnyes tekintetének tükrében. Nem ellenkezett, hagyta, hogy szorításom fájdalmasan mélyedjen a bőrébe, még csak fel sem jajdult.
-  Tudom…tudom…- ismételgette halkan.
- Ez rohadék dolog volt tőled. Egy jó nagy pofont kéne kapnod, egy olyat, mint annak idején, tizenöt évesen, ugyanitt, ebben a szobában. – közöltem felbőszülve és egy másodpercre eszembe jutottak annak az esetnek a körülményei. Az a híres Lena Schwartz ügy…Bill akkor is elég meggondolatlan volt, megbántott, ahogy most is, de ez a mostani történet teljesen másként okoz fájó érzéseket.
- Akkor üss meg. – lehelte Bill beletörődve és a szempillái megrezzentek, arcából a maradék vér is kifutott. Abban a pillanatban úgy éreztem, megérdemelte volna, rettentően haragudtam rá. Elmondani sem tudtam, mennyire. De azzal is tisztában voltam, hogy az eszement pofozkodással nem megyünk sokra.
- Nem Bill. Ahhoz már túlságosan felnőttek vagyunk. – mondtam végül, mire testvérem hitetlenkedő és bűnbánó arccal várta a következő tettemet. De bármi egyéb helyett csak elengedtem a karját, mire kissé hátrébb hajolt. És ezzel, úgy éreztem, nem csak fizikailag csinált köztünk távolságot. Valamit maga köré vont, amit titkolózásból, beszámíthatatlanságból, számomra érthetetlen melankóliából épített fel és amit abban a percben nem tudtam megfejteni.