Megölted bennem a jót

Az alábbi fejezetet végtelen nagy szeretettel ajánlom Tamcsinak <3 <3 <3

- Az éjjeliszekrény és az ágy közé volt beesve. Ha jutott volna időd takarítani, biztos rátalálsz. - tette még hozzá Bill halkan, megtört hangon és láttam, hogy átvonul az arcán pár igencsak hektikus érzelem. És érthetően tudni akarta az igazat.
- Fenébe is. Nem takarítottam, mert egész átkozott héten éjszakás voltam és ez különben sem az, aminek látszik. - fakadtam ki tehetetlenül.
- Egy női fülbevaló, Tom. Ebből egy dologra tudok következtetni. - csóválta a fejét ikrem sírással és ezer méterről látható idegességgel küzdve. A szívem szakadt meg, hogy így látom és hogy ezt okozom neki. Éreztem, hogy én is elfehéredek és cserbenhagyott minden értelmes gondolat. Nyilván egyértelműnek tűnhet számára, hogy mit csinálhattam, ha az az ékszer oda került. Ezt pedig nem könnyű lemosni magamról. De azért belekezdtem, hogy megmagyarázzam.
- Mikor Drezdába mentem hozzád és minden olyan balul sült el, dühösen feltankoltam a bárszekrényben lévő italokat nálad a hotelben, aztán a hazaúton részegre ittam magam. Ez Maite fülbevalója, tudod ő az a gazdag lány, akinek a bulijában is voltunk, és aki néha fel-feltűnik a kocsmában a hülyeségeivel. Szóval ő itt várt a lépcsőházban, hozott egy üveg alkoholt, mert állítása szerint tartozom neki egy közös iszogatással. Ideges voltam és csüggedt, mert nem úgy jöttek össze dolgok, ahogy terveztem. Nem akartam egyedül tölteni az éjszakát, behívtam és megittuk az italát, ami nem volt jó ötlet, mert így is be voltam rúgva...de nem mérlegeltem, csak magamba döntöttem a bort, vagy pezsgőt...nem emlékszem mi volt már...
- Lefeküdtél vele?!- tért a lényegre ikrem még mindig holtsápadtan és könnyesen csillogó szemekkel.
Határozottan megráztam a fejemet.
- Nem! Beszélni és járni is alig bírtam, nem történt semmi! Vagyis csókolóztunk talán és lehet akkor esett ki a fülbevalója, erről semmi emlékem nincs. De nem szexeltünk, csak elaludtunk az ágyon. Ezt Maite is megerősítette másnap. Aztán reggel mondtam neki, hogy részemről ennyi, mert kapcsolatban élek. Kicsit hisztizett és elment. Nincs esélye, mert nem érdekel rajtad kívül senki sem. Csak téged szeretlek! Ugye elhiszed?!
Úgy véltem, hiábavaló amit mondok, hiszen a tények ellenem szóltak, és arra tippeltem, hogy Bill is azt hiszi, átvertem. Vártam, hogy mondjon valamit, de sokáig egy szót sem szólt. Hosszú, idegörlő csend következett, csak a szívverésem lármázott belül és a feszültségtől káprázott a szemem.
- Hiszel nekem?!- kérdeztem újra kétségbeesve és mindennél jobban akartam hallani egy halk igent, egy suttogást, ami eltörölheti a félelmemet. Nem akartam, hogy azt higgye, megcsaltam.
Ikrem néhány mélabús sóhajt követően beletúrt a hajába, aztán felkelt az ágyról és hozzám lépdelt. Eddig fakó arca rózsaszínné változott, halvány ajka mélybordóvá. Ahogy szemembe nézett, fojtogatott a sírás. Az ő szeme is könnyes volt még. A kezembe nyomta a fülbevalót.
- Majd add neki vissza, gondolom keresi.
- Tényleg ez minden amit hozzá tudsz fűzni?- döbbentem le, majd utálattal hajítottam le az ékszert az éjjeliszekrényre.
- Mi mást mondhatnék?- kérdezett vissza Bill egy hanyag váll vonást követően. Aztán az arcát törölgetve kifelé ment a szobából. Nem tudom, mire számítottam. Talán nagyobb felháborodásra, vagy több könnyre, mint amikor a Silke ügy kiderült. De Bill most olyan lemondóan beletörődő volt, mint aki már fejben elítélt és leírt engem. Mint egy javíthatatlan, hűtlen alakot, akinek semmi sem számít és minden kínálkozó alkalmat kihasznál. Pedig ezegyszer tényleg semmit sem tettem.
- Hogy mire gondolsz! - robogtam utána feldúltan. Azt akartam, hogy a szemembe nézzen és szánjon időt a történtekre.
- Nem tudom...- testvérem ehelyett a konyhába ment és az egyik fiókból egy szemeteszsákot előhúzva pakolgatni kezdett, mint akinek ez a világon a legnagyobb gondja.
- Mit csinálsz?!- rivalltam rá elhűlve.
- Rendet. - mondta Bill szűkszavúan.
Megdöbbentett az a hidegség, amivel szembe találtam magam. Kikaptam ujjai közül a szemeteszsákot és az asztalra tettem.
- Kit érdekel itt a rend? Belül van össze-visszaság! Akarom tudni, egy rohadéknak tartasz e, vagy érzel legalább egy szemernyi kis bizalmat irányomban és az iránt, hogy valóban nem csináltam semmit!
Most már Bill is rám nézett és nem tudtam eldönteni csalódottság, apátia, vagy csendes düh árad felém barna szemeiből. Ajka kinyílt, mintha szólni szeretne, de végül inkább csendben maradt. Csak nézett egy ideig engem hangtalan vádlással.
- Nem.- bökte ki végül.
- Mit nem?!- kérdeztem vissza.
- Nem vagy rohadék és bízom benned. - válaszolt erre Bill, de nem győzött meg, automatikusnak tűnt, mintha csak szabadulni akarna.
- Valóban?- ráncoltam a homlokomat Bill arcának minden részletében elmerülve. Látni szerettem volna, hogy tényleg igaz, amit mond, de sütött róla a kedvetlenség és hogy inkább most hallgatna, hogy feldolgozza az eseményeket. El is fordult gyorsan és újból a szemeteszsákért nyúlt.
- Igen, Tom.
Végigsimítottam a vállán, mire egy másodpercre visszapillantott.
- Maite Littmann csak egy lipcsei Britta Schreibert, és abból köszönöm, nem kérek. Ha eddig nem lett volna kristálytiszta, akkor kimondom újra, nagyon szeretlek Bill, még ha nem is sikerült száz százalékig bizonyítanom, hiába vágyom erre. Soha többet nem tennék olyat, mint amit Silkével, azt rettentően bánom azóta is, akkor egy aljas féreg voltam, de tanultam belőle. Nem kockáztatnám ami köztünk van. Mert nekem a te szerelmed a minden! Senki miatt nem rúgnám ezt fel. Nincs az az ember...
- Nyugodj meg...- vágott a szavamba Bill és csak a szempillája rezdült, ahogy hagyta, hogy magam felé fordítva az ölelésembe vonjam.
- Kérlek, mond, hogy szeretsz. - leheltem elgyengülve és akaratosan rányomtam ajkamat az övére. Csókot szerettem volna, ajka nedves melegségét, nyelvét az enyémen, feloldozást, felejtést, lezárást, előretekintést.
- Szeretlek Tom. - suttogta a számba Bill, én pedig végre rendesen megcsókoltam.
Végül sikerült úgy-ahogy rendet tennünk, sőt később főztem is, míg ikrem a szobában a tanulnivalóival volt elfoglalva. Tisztában voltam vele, hogy rövid időre jött vissza Lipcsébe és értékeltem ezt, de elfogott a félelem jeges érzése, mert akkor is annyira furcsán viselkedett. Totál letaglózott ez a gyengéd, de határozott elutasítás, rossz volt a közénk ékelődött csend, a felületes félszavak, nem voltam nyugodt és felszabadult. A hangulatunk így eléggé nyomott volt, bár úgy látszott, Bill elhitte amit mondtam neki, de meglehetősen szótlan volt és ezt a sok leckéjére, meg a rossz közérzetére fogta. Igyekeztem nem akadályozni őt a tanulásban, a konyhában cigiztem és unatkoztam inkább. Majd jött egy rövid vacsora, aztán újabb tanulási szakasz és mikor bekukkantottam a szobába este, ikrem a könyvei felett aludt. Békés látvány volt egyenletes légzésében, szorosan lecsukott szemeiben és a fáradt arcába került sötét hajtincseiben gyönyörködni. Elszorult a szívem és először fel akartam rázni, mert biztos voltam benne, hogy még nem végzett a magolással, de inkább hagytam és mivel én még nem voltam álmos, bekapcsoltam a televíziót, amiben igazából nem is néztem semmi konkrétat, mert közben meglehetősen elgondolkodtam, aztán ha ez már sok volt, a telefonomon játszottam bugyuta játékokkal. Ebből a lanyha állapotból térített vissza Bill telefonjának csörgése két könyvhalom aljáról. Kérdőn pillantottam a készülék felé és máris láttam David nevét felvillanni. A gyomrom fájni kezdett, ahogy a szívem is háborgóvá vált rögvest. A telefon kitartóan zenélt, de ikrem nem ébredt fel rá.
- Bill...a drágalátos főnököd keres.- súgtam neki oda és finoman megcirógattam az arcát, elsöpörve onnan hajszálait. De Bill aludt tovább és végül a telefon is elhallgatott, engem kérdésekkel elárasztva, hogy mi a jó eget akar valaki késő este, hétvégén a beosztottjától. Néztem Billt, a gyönyörűségét, a számomra megkérdőjelezhetetlen hibátlanságát és belémfúródott valami keserű dolog, ami a torkomtól a nyelőcsövemig terjedt, már-már émelygést okozva. De az agyam makacsul ellenállt, nem akartam tudni, nem akartam témázni ezen és apró szilánkokat összerakosgatni, nem akartam gyanakodni és továbbképzelni semmit. Csak el akartam mélyülni testvérem alvásának nyugodtságában, ezáltal abban a reménységben, hogy minden rendben van. Erre lett volna szükségem, de ekkor a mobil újra csörögni kezdett és persze megint az a barom David volt a hívó fél. Beharaptam az ajkam a haragtól, micsoda idióta ez a David, csak nem fejezi be! Ezt már nem hagyhattam figyelmen kívül és mivel testvérem nem riadt fel a hangokra, magam vettem kezembe az ügyet. Gyorsan megfogtam a telefont és kiosontam vele a konyhába. Az dörömbölt bennem, hogy ezt nem kéne, rosszat teszek, ez bizalmatlanság, és bizonyosan megfizetek érte, de akkor ez nem izgatott. A konyha ablakában megtorpanva lelkemet összeroppantó súlyú rettegéssel, remegve, leizzadva megnyomtam a zöld gombot. De nem szóltam bele. David annál inkább, kedélyes volt és lehengerlő. Jött és csak törtetett előre.
- Hallo Bill, előbb is hívtalak, és nem vetted fel. Azt hittem alszol. Bár az sem lenne csoda, hiszen éjszaka van. De nekem valahogy nem jön álom a szememre.
Megszédültem, nyeltem egyet és csak szorítottam markomban a telefont.
- A feleségem pont ma rendezett családi összejövetelt. Képzelheted, jött a sok érdeklődő rokon a sablon kérdésekkel, hogy vagyunk, mikor költözünk nagyobb házba, mikor jön a kisbaba. Pocsékul éreztem magam...
Mi tagadás, nekem is kezdett egyre erősebb hányingerem támadni, ahogy David nyálaskodó és bizalmas hangját hallottam. Így egy főnök nem beszél az alkalmazottjával. Ez már csevegés, vagy mi a csoda. És mi köze van Billnek David rokonaihoz?! Mi ez az egész? Legszívesebben megszólaltam volna, de egy ösztön visszatartott. Így hallgattam és várakoztam, hogy mi fog történni. David egy önző tuskó volt és nem érzékelte a vonal másik felén honoló szemrehányó némaságot, azt hitte Bill hallgatja elmélyülten. Mert rá képtelenség nem oda figyelni.
- Hé, Bill szólalj meg. Vagy azt akarod, hogy én beszéljek? Hát, oké...hiányzol. Számolom vissza a perceket, hogy vasárnap újra lássalak. De az idő lassan telik. Körülbelül úgy, mint számodra a panelrengetegben. Tényleg említetted már Tomnak, hogy a közeljövőben itt hagyod Lipcsét végleg és lelépünk Berlinbe? Én is kitálalok a nejemnek és akkor már semmi sem állhat az utunkba...
A szavak, amik a telefonból eljutottak hozzám, mintha egy másik galaxisból érkeztek volna. Képtelenség volt eldönteni, a szívem, vagy a fejem morajlik jobban. Hideg izzadtságot éreztem kiülni a homlokomra és az egész testemet betöltő erős fájdalmat, amiről nem tudtam eldönteni, honnan ered, csak fájt. Lüktetett. Kegyetlen módon, csontig hatolóan. Léptek ütötték meg ekkor a fülemet és pár másodperc múlva testvérem állt a konyha ajtajában, pillantása nyílegyenesen a kezemben tartott mobiltelefonjára szegeződött. Hallottam, hogy David Bill-t szólongatja a vonal túloldaláról, de akkor már nagyjából minden összeállt egy nagy, undorító ténnyé, így reszketeg kézzel bontottam a hívást és csak bámultam ikrem felé már magam sem tudom milyen arckifejezéssel.
- Tom?!- dadogta Bill és még sosem láttam azt a számomra is hatalmas pánikot, rettegést rajta, mint akkor. Nem kellett sok idő, hogy összerakja a történetet. De nekem sem. Ez csak baleset volt, vagy inkább balszerencse. Csak egy rosszkor érkezett telefonhívás és mintha minden világossá vált volna, holott igazából akkor sötétedett el a kép.
Melegem volt, majd a vacogás futott át rajtam, aztán újra forróság. Minták vibráltak a szemem előtt és szinte forgott velem a helyiség.
- Te és David?!- a hangom megbicsaklott, a sírás és a felháborodás határán.
- Én...- Bill arcán legördült egy könnycsepp.
- Ez most komoly?!- lihegtem megütközve.
Ebben a pillanatban Bill mobilja újra csörgött, meleg vörösség kúszott az arcomba, ahogy a jelenleg leggyűlöltebb nevet elolvastam a készülék kijelzőjén. És elemésztő indulat, ami szaggatta, perzselte belül mindenemet, meggátolva az értelmes gondolkodást.
- A pokolba is!- üvöltöttem és teljes erőmből a konyhaszekrénynek csaptam a telefont. Az idegesítő zenélés elhalt, a mobil darabjai csattanás kiséretében repültek szerte-szét. Ikrem apatikusan figyelte agresszív mozdulatomat. Patakokban folytak a könnyei, remegett a teste. De most ez nem hatott meg.
- Mond, hogy félre értem!- követeltem tőle.
- Úgy sajnálom, Tom! - Bill haja izzadt és könnyektől vizes arcára tapadt, válla rázkódott a sírástól és nem vette le rólam a szemét ahogy közel léptem hozzá. Én is bámultam felé és Istenem, olyan nagyon egyszerű lett volna megütni, egy jól irányzott pofonnal festeni át hamvas arca sápadtságát, úgy ahogy annak idején a Lena Schwartz dolognál. De csak álltam ott lebénulva, megsemmisülve, nyelve a könnyeimet.
Teljesen felfordult a gyomrom.
- Mióta tart?!
- Az elejétől furcsa volt a helyzet. David a kezdetektől fogva kedves volt és törődött velem. Érthetetlen is volt, mit lát bennem, hiszen ő egy sikeres üzletember, aki bárkit megkaphatna. Mégis minden nap mondott valami szépet és sokszor édességet hagyott nekem az öltözőben.- mesélte ikrem.
- Értem, tehát fejedbe szállt a sok cukorka, ettől megkábulva bemásztál a pasas ágyába és a szeretője lettél?- érdeklődtem gúnyosan és undorodva..
Ikrem rögtön tiltakozott.
- Nem történt köztünk semmi! Párszor megfogta a kezem és egyszer megcsókolta az arcom, meg tett kétértelmű célzásokat például a szexről, de más nem volt. David és én csak sokat beszélgetünk mindenféle témáról.
- Igen, azt Drezdában a hotel bárjában is láttam, mikor elutaztam, hogy veled legyek. De te ahelyett, hogy a konferencia után siettél volna hozzám, elmélyülten italozgattál azzal a barommal, akire úgy néztél, mint egy szentre. Közben én csörgethettem a telefonodat, meg sem nézted, mert felszálltál a nagy David vonatra!
A kijelentésemtől Bill igencsak elcsodálkozott.
- Láttál minket bárnál? - szégyen villant fel az arcán.
- Igen, csak nem akartam hinni a szemeimnek. De ezért buszoztam vissza Lipcsébe és engedtem be Maite-t a lakásba éjszakára. Azonban mindez már nem is számít, ez is csak egy része a kirakósnak, meg ennek a nagy hazugságnak, ennek az egészen bizarr hármas fogatnak! Bill, hogy voltál erre képes?!
- Azért mert én egy szemét vagyok...
Valahogy nem erre a válaszra vártam, nem volt kedvem ehhez a vetítéshez.
- Igen, az vagy, de ez mellékes most. És bár száz százalék, hogy csak meg akar fektetni, ennek ellenére is érdekel David, ugye?- szegeztem neki a provokatív kérdést.
Ikrem nagyot sóhajtott.
- Nem tudom elmondani mit érzek, Tom.
Bill ezen mondatától sajgó indulat kezdte égetni a belsőmet.
- Azért megpróbálhatnád...- dünnyögtem.
- Tudod, hogy én nem nagyon akartam visszaköltözni Lipcsébe...
- Oké, szóval az én hibám, hogy rákényszerítettelek Lipcsére. De ennek mi köze ehhez az egészhez?- értetlenkedtem.
- Loitschében egyszerűbb volt az élet, tinik voltunk nehéz múlttal, magányosan, egy lassan létezésre hívott egyszerre különleges és szenvedélyes titokkal. Csak egymásra támaszkodhattunk, a sok megpróbáltatás még inkább összekovácsolt bennünket. De Lipcsében a körülményeink megváltoztak. Nagyon mások lettek. És mi is változtunk. Talán végérvényesen felnőttek lettünk. - Bill elhallgatott és csak csendesen zihált.
- És ebbe a felnőtt létbe nem fér már bele egy ilyen kapcsolat? Egyszerűen túlnőttél rajtam, így van Bill?! - állapítottam meg keserűen.
- Te vagy a kezdet, hozzád fűz minden ami jó, ezen nem lehet túlnőni...- Bill meg akarta simogatni az arcom, de elutasítóan odébb húzódtam, pedig vágyódtam az érintése után. Csak hogy ott volt a megmásíthatatlan valóság, miszerint Billnek valószínűleg érzelmei vannak egy másik férfi iránt. Még nem történt komoly köztük, ez viszont csak rosszabbá tette az egészet. Mikor én félreléptem, az csak szimpla testiség volt, de testvérem a lelkével figyelt fel, kedvelt meg és engedett közelebb valakit magához. És szerintem ez az igazi hűtlenség. A szó száguldott, visszhangzott a fejemben.
Éreztem újra testvérem ujjait az arcom, majd a nyakam vonalán. Azok a jéghideg és nyirkos ujjak bocsánatkérően esdekelve futottak át a bőrömön, de ignoráltam.
- Mit rontottam el?- kérdeztem, megtörve a csendet.

- Te semmit!- válaszolta szipogva Bill, de már nem hittem neki. Elborult az agyam.
- Jó ég, akkor mi ment így tönkre? Együtt terveztük az életünket! Csak te, meg én örökre! És azt mondtuk, nincs erő, ami ezt a köteléket megbontaná! Hiszen itt voltál múlt hétvégén és megcsókoltál, megöleltél, hozzám bújtál! Szeretkeztünk és olyan jó volt, mint soha sem még! És szerettél! Szerettél!- tehetetlen dühömben és mert nem akartam Billnek ártani, lesodortam a konyhaasztalról a hamutálat és néhány evőeszközt, műanyag tányért, ezzel véget vetve a törékeny és időleges rendnek. Bill feljajdult és zokogva kapott utánam, meggátolva a további rombolást. Ujjai egyik csuklómra kulcsolódtak és maga felé rángatott, aztán kimelegedve, reménytelenül sírva borult a nyakamba néhány másodpercre. Nyála és könnyei langyos cseppeket hagytak a ruhámon.
- Én most is szeretlek, Tom..- elhajolt tőlem és a tekintete iszonyúan kiesnek látszott abban a percben.
A percben, ami részemről a fájdalmas ráeszmélés ideje volt.
A Billel közös létünk, mennyországunk égboltja megrepedt, lehullott és súlya eltemetett. Ott hevertem a romok alatt a szerelemmel a szívemben. És ott volt Bill az árulásával.
- Szeretsz, csak már nem úgy...- éreztem a könnyeimet végigperegni arcom mindkét oldalán.
Elfakult, idegenné változott minden, mintha akkor cseppentem volna a világra, mintha egy nagy fehérség, egy érintetlen, íratlan lap szélén álltam volna.
- Igaz?!
Bill erre nem felelt, csak sírdogált. De tulajdonképpen ki sem kellett mondania, ezzel a hallgatással megadta a választ. A szavakra nem is volt szükség, hogy tudjam, amiért harcoltam, amiben hittem, ami eddig szilárd pont volt, az mind eltűnt a semmibe.
Megszűnt létezni.
Ha Bill már nem szerelemmel viszonyul hozzám, hanem csak mint testvér, úgy mint kisgyermek korunkban, akkor nincs értelme semminek. Lényegében, albérletünk konyhájában, ezen az estén véget ért az életem. És ezt képtelen voltam megfelelően, civilizáltan kezelni.
- Ha így állunk, akkor takarodj!- kiáltottam.
- Kérlek, ne küldj el!- Bill megölelt, a fejét a mellkasomhoz préselte, de úgy hogy alig bírtam lefejteni magamról.
- Nem hallottad? Tűnj el innen a francba!- rivalltam rá ismételten, de csak fogta a a kezemet, mintha nem értette volna, amit mondtam neki.
- Maradni szeretnék!
- Szó sem lehet róla. Megkapod a szabadságot, rohanhatsz Davidhoz! - és erősen belemartam a ruhámat szorongató karjába. Bill felszisszent, ahogy az ujjaim keményen belenyomódtak a húsába és biztosra vettem, hogy fájt neki, hogy lilás foltok képében majd nyoma marad, de nem különösebben érdekelt most ez. Szenvedést akartam okozni Billnek, akkorát, amilyen kínban én voltam. Végre elhúzta karját és az ajkát harapdálva, könnyben úszó szemekkel, kipirult arccal pislogott rám. De nem mozdult, így én löktem félre az útból, meglehetősen durván, hallottam, hogy a feje és a háta koppant a konyha ajtajában. De csak elcsüggedt lélegzettel konstatálta ezt
- Mit csinálsz?- szólt utánam, amikor látta, hogy felveszem a cipőmet és magamra kapok egy kapucnis pulóvert.
- Semmi közöd hozzá. Ha te nem mész el, akkor megteszem én!- nyitottam az ajtót.
- Ne hagyj itt!- ikrem ajka megremegett.
- Pedig azt fogom tenni. Gusztustalan vagy, látni sem bírlak. Remélem, mire visszajövök, már nem talállak itt. - köptem felé a szavakat lenézően, aztán jó hangosan rácsuktam az ajtót és meg sem várva, hogy a lift megérkezzen az emeletre, gyalog rohantam le a kihalt lépcsőkön.
A lakótelepen unalmas nihil honolt, pár kutyasétáltatótól és cél nélkül lődörgő embertől eltekintve, mindenki vagy otthon, vagy a városi szórakozóhelyeken múlatta az idejét. A kocsma is zárva volt, de nem is bántam, nem akartam magam mellé senkit sem. Az éjjel-nappalinál vettem egy kis üveg olcsó töményet, majd egy játszótér padján tábort verve ittam és dohányoztam. Na, meg viaskodtam magammal és őrlődtem a történtek miatt. Hogy lehettem ilyen béna, hogy nem vettem észre azt hogy Bill letért a közösen elképzelt jövőnk útjáról? Miért nem figyeltem jobban a jelekre? Miért álltattam magam azzal, hogy rendben mennek a dolgaink? A kérdések nem hagytak nyugodni, az éjszaka együttérzően betakart, az alkohol és a nikotin hű társaim voltak az önmarcangolásban. A könnyek pedig nem akartak elapadni.
Istenem, Bill! A legfontosabb voltál nekem, miért csináltad ezt? Miért nem voltam elég neked? Én nagyon nagyon szerettelek és megtettem amit lehet...szerintem...
Fogalmam sem volt, mihez kezdek ezek után, hogyan folytathatom tovább, nem akartam visszamenni a lakásba, de az italosüveg kiürült és elfogyott a cigim is, így kénytelen voltam. Részegség keringett bennem, megállíthatatlan agóniával egybekötve. Fájt a fejem, kiszáradt a szám, hányingerem volt, a lépteim tántorgóak, hektikusak voltak. Szerencsére csak pár háztömbnyire voltam az albérlettől. A parkolóban már elég rosszul éreztem magam, ábrák táncoltak előttem, izzadtam, a pulzusom gyors volt, a mellkasom is szorított. Sírni tudtam volna, de nem volt hozzá erőm. Aztán valahogy elvesztettem az egyensúlyomat és térdre esve elkezdtem hányni. Szánalmas módon a tenger sok autó és az utcalámpák fényei alatt öklendeztem az aszfaltra a megivott szeszt. Ilyen béna is csak én lehettem, így aztán totál semmi értelme nem volt elfogyasztani...
Léptek közeledtek gyorsan és álltak meg mellettem.
- Tom!
Lomhán eltöröltem az arcomra csapódott alkohollal kevert nyálat és lihegve a hang irányába sandítottam. Testvérem szobrozott felettem féltő kifejezéssel. A szemei élénk pirosak voltak a sírástól, a haja kócos, láttam, hogy remeg és sejtettem, hogy nem az éjjeli csípős hűvöstől.
- Jól vagyok, úgyhogy rá se kezdj, nem kell a nagyjelenet. - morogtam és ingatag mozdulatok közepette felálltam. Mindkét kezem szürkévé vált a parkoló porától, a ruhámon meg hányásfoltok éktelenkedtek. Nyomorultul éreztem magam és gondolom úgy is festettem.
Ikrem engedelmesen bólogatott és összeszorította az ajkait.
- Rendben.
Akkor pillantottam meg nála az utazótáskát. A szívem összefacsarodott és nagyon elkezdett belül fájni valami.
- Az szép, hogy máris Davidhoz igyekszel. Hát végülis azt ígérte, kettesben Berlinben kezdetek új életet.- jegyeztem meg akadozó nyelvvel. Bill elámult, hogy erről is tudomásom van. Egy másodpercre le is fagyott.
- Csak egy kósza ábránd volt. Davidé. Olykor mondott elérhetetlen terveket.
- Téged abszolút nem zavar, hogy a fickónak csak arra kellesz, hogy fel próbáljon néhányszor? Azokívül nős és ha ez napvilágra kerül, te szétcseszel egy házasságot! Nem hittem volna, hogy ilyen vagy...- folytattam tovább rosszallóan és nekidőltem a házfalnak.
Bill szelíden megrázta a fejét.
- Természetesen azt nem viselném el. David felesége nem tehet semmiről. Abbahagyom a tanfolyamot Drezdában, minden kapcsolatot megszakítok Daviddal és hétfőn beadom a felmondásom.
Azt hittem, rosszul hallok és nem értettem semmit sem. Tulajdonképpen örvendeznem kellett volna, hogy testvérem belátta mire megy ki a játék, de mégsem éreztem egy csepp megkönnyebbülést sem.
- Bravo. Ezek szerint az egész kiborító, drezdai gyötrelem tök fölösleges volt. Akkor mégis hova mész most?- dadogtam.
- Egy motelbe, itt van néhány utcányira. - ikrem szemeiben elszánt villanásokat láttam és egy kis vörös árnyalatot az arcán, ami hirdette, hogy komolyan gondolta mit mond.
- Hé, nehogy lelépj, nem gondoltam komolyan, amiket mondtam nemrég. Nem vagy gusztustalan és nem akartalak kidobni a lakásból. Az a mi közös albérletünk...- hördültem fel.
- Míg távol voltál, átgondoltam néhány dolgot és így lesz a legjobb. Rájöttem, hogy nem jó az irány, amerre haladok. Az is világossá vált, most mit akarok. Visszatérni Loitschébe, mert igazából ott voltam boldog és úgy hiszem, egyelőre ott kell keresnem az új célokat.
Bill kijelentésétől elborított a forró tagadás és a féktelen tiltakozás. Mintha az egyik legrosszabb forgatókönyv vált volna valóra.
- Ne! Csak ez ne csináld! Loitsche ismét? Ez a legnagyobb őrültség, ami csak létezhet!- vágtam ikrem szavába.
Bill ekkor lerakta maga mellé a telepakolt táskát, aztán minden indok nélkül teljesen váratlanul átölelt. Felgyorsult a szívem és nem is gondolkodva, szét sem nézve, jár e ott valaki, ösztönösen az ajkaihoz hajoltam és megcsókoltam. És ő visszacsókolt. Pedig pár perce hánytam, izzadt voltam és részeg. De Bill mindig elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Izgatottság lobogott fel bennem a gyötrő ittasságom mögött. Ujjaim átrohantak testvérem haján és magamhoz szorítva éreztem a bordáit, heves szívdobbanásait.
- És ha te is jönnél? Menjünk együtt haza! - kérte ekkor halkan, reménykedően Bill és eléggé lesokkolt ezzel.
Lenne annak értelme? Elhozná újra a régi érzelmeket? Eltűntetné a bizonytalanságát? Mi van, ha ez csak menekülés a David miatti érzései elől? Én még szerettem, ezer fokon égtem érte, de benne már nem voltam biztos.
- Nekem itt az otthonom és egészen eddig neked is itt volt.- bontakoztam ki dühösen az öleléséből.
- Lehetne minden úgy, mint egykor.- Bill hangja elrekedt a csalódottságtól.
- Azt Lipcsében is lehetne. Nem ezen múlik. A szerelmen múlik, amit egymás iránt érzünk és ami még itt van bennem. De benned ezekszerint nincs, ha fogod magad és visszamész oda, ahol már semmi keresnivalónk. Ha újrakezdjük, itt kezdjük újra, vagy sehol!
- Tom, légyszíves gondold át azért...- Bill megsimogatta az alkaromat, de én csak ridegen eltoltam a kezét és a zsebemből elővettem a kulcsaimat.
- Felejtsd el!
Bill rezignáltan pislogott felém.
- Kérlek...- és elkeseredetten ragyogtak a lámpák adta világosságban a szemei. Mint a gyémántok. Szentimentális tudom, de ezt hozta ki belőlem Bill. Csupa rendkívüli, ambivalens és romantikus gondolatot. És örökös lázas vágyakozást.
Láttam, milyen sápadt, sérülékeny, most kicsit meggyötört és még így is milyen csodálatos. Jobban szerettem Billt, mint bármit a világon. És fogalmam sem volt, hogy leszek képes elengedni.
- Ha neked már nem számít, ha eldobod, ha felégeted az egészet magad körül, ha hátrahagyod, akkor egyedül kell utaznod. Ez csakis a te döntésed. Szóval, ez esetben vigyázz magadra, oké?!
Olyan jó lett volna megcsókolni, de a szememet ellepték a könnyeim és nem akartam, hogy sírni és kínlódni lásson.
- Tom...- éreztem, hogy Bill felém néz, de csak makacsul benyitottam a lépcsőházba és anélkül, hogy akár egy pillanatra is hátrasandítottam volna, behajtottam magam mögött a kaput, ami halkan nyikordult, mintha ő is búcsút intene ikremnek. Persze nem rohantam egyből fel, könnyes szemmel, fojtogató, dacos sírással lecövekeltem a dohos, koromsötét lépcsőfordulóban és a kapu vastag, piszkos üvegén át láttam testvérem elmosó körvonalát várakozni. Még úgy öt percig, majd elindult és lassan távolodott. Elnyelte az éjszaka.
Ruhástól, cipőben aludtam el az ágyon, a részegségtől csak elvágódtam magatehetetenül. Arra emlékeztem, hogy többször felriadtam és a hajnali félhomályban tétován végighúztam tenyeremet a takarón, a párnán, de kihűlt volt és kietlen. Bill nevét suttogtam, aztán sírni kezdtem és így merültem zaklatott álomba. Valamikor délelőtt ébresztett fel egy türelmetlen csengetés. Először azt hittem, a képzeletem űz játékot velem. Másnapos voltam, kóválygott a fejem, fáztam és gyenge voltam, ki sem akartam nyitni, mert azt hittem, Alexék, vagy neadijisten Maite tiszteltek meg kéretlen látogatásukkal. De mivel a csengetés nem szűnt meg, sőt kopogás is társult hozzá, csak kiballagtam az ajtóhoz halkan káromkodva egy cigivel a számban.
Legnagyobb döbbenetemre Daviddal találtam szembe magam. Öltönyben, jól fésülten, parfümtől illatozva.
- Szia, te meg mit akarsz itt?- a dühöm máris a torkomat kezdte kaparni, de ezt leplezve meggyújtottam a cigarettát és szemtelenül a férfi arcába fújtam a füstöt.
- Szia, Bill itt van?- tért a lényegre David.
- Nincs. - félrepillantottam, hogy David ne érzékelje, ahogy összerezzentem ikrem nevének említésére.
- Nem jelent meg a drezdai szállásán és elérhetetlen telefonon. Tudsz róla, merre mászkálhat?!- érdeklődött David kimérten.
- Hát sajnos fogalmam sincs.- mondtam flegmán, mire a férfi elvesztette a türelmét.
- Na ne hantázz, te kretén! Ki vele, hol a testvéred! Mégis mit képzel? Egy vagyont fizettem ezért a tanfolyamért, nem teheti meg, hogy csak úgy kámforrá válik?!
- Pedig megtette ezek szerint. A mobilját meg kár hívogatnod, ugyanis tegnap összetörtem, mikor veszekedtünk. Az olyan felforgató tényezők miatt, mint te.
- Miről beszélsz?- tárta szét a kezét értetlenkedve David.
- Nem kell játszanod a hülyét, mert tudok róla, hogy rányomultál, fűzted az agyát és olyanokkal kábítottad, hogy leléceltek Berlinbe, holott csak egyszer-kétszer le akartál vele feküdni és kész. Ocsmány dolog ezt csinálni, mind Billel, mind a feleségeddel...Szerencsére Bill is rájött erre.
David zavartan megköszörülte a torkát és fülig vörös lett.
- Ez végképp nem a te dolgod. Inkább áruld el, merre találom Billt!
- Bill befejezte veled, világos? Tőlem nem fogsz infóhoz jutni arról, hogy hova ment. Fölöslegesen jöttél el idáig. - végigszívott cigim csikkjét David lába elé hajítottam megvetésem jeléül, amit ő felháborodva rúgott arrébb.
- Megkeserülöd, ha rájövök, hogy az egész mögött a te kavarásod áll!
Ha nem lettem volna rettenetesen szomorú az előző napiak miatt, talán fel is nevetek, annyira nem volt hiteles David fenyegetőzése. De inkább csak elsodort az újabb gyűlölet hulláma, amit ez iránt az ember iránt éreztem.
- Nem kellett kavarnom ahhoz, hogy Bill jobb belátásra térjen. Akinek egy kis esze is van, messzire elkerül téged.
- Azért sértegetsz, mert irigy vagy rám. Te hitvány gyári munkásként sosem leszel ilyen szinteken, mint én, ez a nagy helyzet. Nem is tudom, mit pazarolom rád az időmet. Azért az hihetetlen, hogy ikrek vagytok, Bill kedves és jó ember, te meg egy valóságos seggfej vagy!
- Igen, Bill jó és még jobb lenne, ha alattad feküdne, mi? És nem tagadom, én egy seggfej vagyok, de nem nagyobb, mint te! Te egy öntelt, lelketlen szemétláda vagy,  ráizgultál a testvéremre és trófeának akarnád. És most itt vergődsz, mert nem jött össze. Remélem, sosem találod meg Billt. Húzz el innen!- ezzel David orrára csaptam az ajtót, aztán elfogyott tettetett fölényességem, erőtlenül lerogytam az előszoba padlóra és elárasztottak a fájó képzetek.