Szilánkok

Bill elment. De még előtte végighúzta ujjait a bordáimnál, hirtelen rántással kitépte a szívemet és a földre hajította, majd a hátramaradt vérfoltokon légiesen átlépkedve kisétált közös világunkból. Millió meg egy emléket lyukasan tátongó mellkasomban hagyva. 
Emlékszem, mikor nagyi végre hajlandó volt elárulni anyánk történetét, én meg részegen beálltam a zuhany alá, majd ikrem segített a szobánkban száraz ruhákhoz jutni. Az járt a cikázó gondolataimban, hogy Bill mennyire gyönyörű és hogy milyen nagyon szeretem. Az elkeseredettségtől, szerelmes vágytól és sok más érzéstől felkavarva megcsókoltam. 
- Ígérd meg, hogy mindig számíthatunk egymásra...- suttogtam, miután elvált egymástól az ajkunk.
- Esküszöm ! - bólogatott Bill.
- Ígérd meg, hogy velem leszel, amíg csak lehet...- kértem és elcsuklott a hangom, ahogy gyengéden simítottam meg Bill nyakát és vállának vonalát.
- Ameddig akarod. - Bill elmosolyodott és a fejét a vállamra hajtotta.
Én akartam! Csak ezt akartam, egész életemben! Hogy mellettem maradjon, jó vagy rossz életszakaszok közepette. Cserébe, én is ott lettem volna neki. De Bill nem ezt akarta már. Az érzései felém kifakultak, már nem fűtötte a szívét a szerelem. Ki tudja, talán meg sem lehetett határozni, egész pontosan mikor és kinek köszönhetően alakult ez így, de magamra maradtam a lipcsei albérlet kies falai között. Elvesztettem Billt. Az én Billemet. A mindenemet. És nagyjából  gyász minden szakaszát végig is éltem akkoriban ezáltal.
Először tagadtam, hogy ez végleges lenne, sőt fölényesen, könnyek között bizonygattam magamnak, hogy Bill pár nap múlva megbánja, hogy elrohant Loitschébe és visszatér, sőt...kérlelni fog, hogy bocsássak meg. Nem hívtam fel és elhatároztam, hogy ha ő telefonál, sem reagálok. De a mobilom néma maradt.
Majd haragot éreztem. Bill iránt, David iránt, Drezda iránt, Loitsche iránt. Sokszor magam iránt is. Törni, zúzni lett volna kedvem. Volt, hogy a lakásban földhöz vágtam egy tányért, aztán még egyet és még egyet, majd csak ültem zokogva a porcelán szilánkjai között. 
Jött az alkudozás, csak toltam ki a határidőket, hogy ikrem hétvégén biztos megérkezik és akkor mindent elrendezünk. Ha szombatra nem, de vasárnapra biztos itt lesz, vagy hétfőre. Akármikor egy kis neszt hallottam, őrülten dobogó szívvel lestem az ajtó felé, várva, hogy testvérem betoppan rajta. De a hetek teltek és ő nem jött. Ellenben nagyi és anya már halálba szekáltak a telefonhívásaikkal, hogy magyarázzam meg, Bill miért hagyta ott a várost. De képtelen voltam beszélni velük erről, így azt tanácsoltam, kérdezzék az illetékest. Persze azt nyilván már megtették és ott is vakvágányba futottak. 
A lehangoltság érzése tengerként árasztott el, ahogy a nap mint nap az üres ágyra és ikrem kínzó, jéghideg hiányára ébredtem fel. A sírás már fájt, az utóbbi időben annyi könny csorgott végig az arcomon, mint soha életemben, a reménytelenségem homálya az éget verdeste, a szerelem amit éreztem és nem mutathattam meg Billnek, fojtogatott. A magam módján próbáltam menekülni ezelől, mert kibírhatatlannak gondoltam. Annyi műszakot vállaltam, amennyit csak tudtam, hiszen míg dolgoztam az agyam nem ikrem körül járt minduntalan. Emellett sok időt vesztegettem el a kocsmában a hülye Alex, Emil és Reiner, na meg Maite társaságában. Sokat ittam, tök mindegy volt hogy mit, a lényeg volt, kiüssön és lenullázza az érzelmeimet. Maite gyakran hazakísért és sosem zavarta a szégyenletes állapotom.
- Tönkreteszed magad. - csóválta a fejét szomorúan.
- Nem számít! Semmi sem érdekel. - vágtam a szavába a könnyeimet nyelve és viaskodva a gravitációval, ami valahogy állandóan a földre küldött.
- Csak az a bizonyos ugye? Nézd Tom, akárki is, aki miatt ennyire szenvedsz, biztos vagyok benne, hogy nem érdemel meg téged. - suttogott a fülembe Maite és lefektetett az ágyba. Önzetlen volt és többnyire mellettem maradt, míg józanodni nem kezdtem. Aztán megcsókolt. Én meg engedtem neki. És néha többet is. Már nem volt tétje, nem tartoztam hűséggel senkinek.
Az elfogadást, -ha lehet így hívni, bár szerintem inkább egyfajta méla, időleges beletörődés volt, amit éreztem-, akkor realizáltam, hogy hetek teltek el és nem láttam, nem hallottam ikrem felől, csak annyi infót tudtam, amit nagyanyám és anya mondott a telefonbeszélgetések alkalmával. De az nem sok volt, szimpla félmondatok, hogy Bill ott van Loitschében és munkát keres, hogy sokat szomorú és mindig egyedül van. Ilyenkor közbevágtam és témát váltottam, mert akárhányszor kiejtették a nevét, még mindig fájdalom nyilallt a lelkembe és a gyomromba. 
Egész nyáron elítélhető módon vedeltem a lakótelep kocsmáiban, vagy idióta házibulikban, hogy felejtsek, hogy ne őrüljek meg a Bill iránti vágyakozástól, amit próbáltam elnyomni magamban. De nem ment, nem voltam képes a szerelmet kiszaggatni magamból, mert a gyökerei átszőttek belülről. Nem tudtam eltűntetni a régi együttléteink lenyomatát sem a testemből. Minden ott égett bennem ezer fokon, akármit tettem.
A születésnapomra sem akartam hazamenni és ezt a munkára fogtam, de nagyi hisztérikus rohamot kapott a bejelentéstől, főleg mert szerinte a huszadik szülinap emlékezetes dolog és anyáékat is áthívta, ami nála nagy szó volt. Így hát rájöttem, nekem kell engednem, egyrészt mert nem kivitelezhető, hogy ezekután soha sem utazok oda, másrészt se anya, se nagyi nem érdemli meg hogy így viselkedjek. Így hát kénytelen voltam azon a hétvégén Loitschébe buszozni, bár rettegtem, előtte való éjjel álmatlanul hánykolódtam, mert fogalmam sem volt, hogy fog elsülni a dolog. Jó pár hét eltelt már, mióta Bill ott hagyta a várost és azóta az életem száguldott mint egy elszabadult, buta vasúti kocsi, a gyári munkámmal, szabadidőmben meg alkohollal, nikotinfüsttel, kocsmai fényekkel, hangos zenével, Maite, vagy éppen más lányok ajkának ízével. 
Gőzerővel igyekeztem a felszínen tartani magam, visszafogni a könnyeimet, elmém mélyére rejteni a bennem repkedő emlékképeket, gondolatokat Billről. Az érzést, mikor érintett, és ahogy én érintettem őt, mikor karjaiba zárt, ahogy csókolt, ahogy sóhajtott, nyögdécselt és ujjaim alatt feszült meg minden már jól ismert centiméter a testén. A bőrének finom fehérsége, a tetoválások izgalmassága és szemeinek barna tükrű, sejtelmes fénye, a mosolya, a titkaink, ahogy szerettük egymást, ahogy voltunk egymásnak. Ő és én...
Mikor megpillantottam Billt a ház udvarán a kerítés mentén állva szomorúan pillantgatni felém, rögtön kudarcot is vallottam. Belémhasított a megállapítás, hogy mennyire szeretem, megtántorodtam, de arcomra dermedt az elutasítás, amit ő is remekül érzékelt. Végtelennek látszó hetek óta nem láttuk egymást, nem beszéltünk, mintha életünk lapja kétfelé szakadt volna, én nem hívtam és ő sem. Mint amikor különböző nevelőcsaládoknál éltünk. Csak ez most sokkal rosszabb volt.
Ahogy félszemmel ránéztem, elnehezült a mellkasom a szeretet súlya alatt, vonzotta a tekintetemet, pedig túlon-túl sápadt és kócos volt, sütött belőle a bánat, ajka kiszáradt fekete pulóvere nyakáig behúzva. Felpezsgett bennem a kérdés, mi értelme ennek?! Csak át kellene ölelnem és kész. De persze semmi ilyet nem csináltam, csak köszöntem és elhúztam előtte. 
A huszadik szülinapunk átlagosnak volt mondható. Voltak ajándékok, klassz ételek, torta, gyertyák, jókívánságok, de nem éreztem különlegesnek ezt a napot.  
A fejem majd szétszakadt, a szívem erősen lüktetett, szédültem és hányingerem volt, ahogyan szinte rezzenéstelenül végigültem a szülinapi vacsorát, nem nézve Billre, mintha ott sem lenne, ehelyett kedélyesen bájologtam nagyival, dícsértem anya csinos kismamapocakját, viccelődtem Marcussal és politizáltam Gordonnal. Belül pedig szenvedtem és fogalmam sem volt,  hogy viszem ezt végig bárminemű érzelmi katasztrófa nélkül. 
A tortából épp hogy csak ettem, ehelyett jópárszor töltöttem magamnak  pezsgőből, aztán a borból is. Kellett valami, ami enyhülést hoz. Az asztal másik végén a testvérem körülbelül ugyanezt csinálta.
- Meg fog ártani!- aggodalmaskodott anya, de rálegyintettem.
- Ne pánikoljatok! Elég nagy fiú vagyok már ahhoz, hogy ennyitől ne feküdjek ki. 
Nagyi és anya döbbenten vonogatták a vállukat és rám hagyták a dolgot. Mit tehettek volna?! 
Az ünnepélyességet és fesztelen jókedvet meglehetősen nélkülöző vacsora után, anyáék hazamentek, Bill az emeleten volt, én meg még szédelegtem kicsit az asztalnál hagyott üvegek körül. Nem akartam, hogy az alkohol ereje alább haggyon, Lipcsében ilyenkor még kértem volna egy kört. Vagy többet.
- Nem fejeznéd be most már ivást, Tom?- reccsent rám ingerülten nagyanyám.
- De születésnapom van...
- Kérlek!
Vigyorogva engedtem el a borosüveget.
- Oké, parancsolj.
- Mi bajotok van nektek mostanában?
- Mármint nekem? Semmi. Bill nevében nem nyilatkozhatok. Ő újabban fura döntést fura döntésre halmoz ugyebár...- feleltem a szemrehányó kérdésre elszorult torokkal.
Nagyi sóhajtott egyet.
- Komolyan nem tudom mi lelte Billt. Félbehagyta azt az üzleti iskolát, felmondott az állásból, visszaköltözött ide. Örülök a társaságának, de mintha nem lenne a régi és bántaná valami. Csak ül a házban, szomorkodik és semmire nem ad értelmes választ. Mi történt vele Lipcsében?
Természetesen semmiről sem mesélhettem nagyinak, így a legjobb volt kitérni a kérdések elől.
- Ezt már számtalanszor kérdezted tőlem telefonban is és ugyanezt tudom csak elismételni. Bill most itt akar lenni, úgy látja, itt a jó neki. Azt hiszem, ő mindvégig szeretett itt élni és megviselte hogy el kellett jönnie. A munkahelye és az üzleti suli nem volt neki való, a főnöke meg egy bunkó volt, aki...-elhallgattam. Nagyon rossz volt visszaidézni ezt, a még be sem forrt sebek újból felszakadtak és máris sajogni kezdtek. Hogy elkerüljem a könnyezést, kezem megindult előbb az italosüveg, majd a szintén az asztalon heverő doboz cigim felé, de nagyi szúrósan nézett rám.
- Jó tudom...elég az ivásból és a házadban nincs dohányzás...- morogtam.
- Mi van Bill főnökével? - csapott le az előbbi mondatomra nagyi, de erről végképp nem tudtam volna beszélni, a lelkem így is beteg volt, összefacsarodott.
- Az a fickó rossz ember. Te nem vetted észre, hogy az életben a gonosz emberek kerülnek sokszor a vezető posztokba? Az öntelt alakok, akiknek a hatalom még inkább elveszi az eszét és isteneknek hiszik magukat...- elmélkedtem az italtól akadozó nyelvvel.
Nagyi csak a fejét ingatta és látta hogy velem nem megy sokra infók terén. Elkezdte összeszedni a tányérokat.
- Legalább menj fel a testvéredhez! Mióta itt vagy, szinte egy szót sem beszéltetek. A végén még azt hiszem, köztetek is van valami zűr...
Nem akartam, hogy nagyanyám kombináljon és úgy véltem, elég alkohol van bennem ahhoz, hogy kezelni tudjak pár perc beszélgetést ikremmel, így a enyhe fokú ittasságom hullámain lebegve, megadóan felcammogtam a lépcsőn és rövid kopogás után, beléptem egykor volt közös szobánkba. 
A szoba levegője feszültséggel volt tele, mintha maga a tér is átélte volna a hetekig felgyülemlett fájdalmat. Bill a plafont bámulva feküdt az ágyán és elsápadt, mikor meglátott engem, mint aki abszolút nem számított erre az eshetőségre. Gyorsan felugrott ülő helyzetbe és ajkán néma csodálkozással már-már zavaróan figyelt engem. Ettől megjátszott érdektelenségem kezdett rögvest a darabjaira szétesni.
- Annál távolabb már nem is ülhettél volna tőlem, mint ma délután. Jelzem, hogy nem vagyok leprás. - közöltem flegmán és a gyomrom felugrott a torkomig, a szemem égni kezdett a könnyektől. Már akkor éreztem, hogy ez nem fog működni.
- Bocsáss meg! - szánakozott Bill és hogy az őt is uraló zavarodottságot elfedje, felkapkodta a földön heverő ruháit, amik az ágyát is beborították. Ahogy a színevesztett félhomályban körbetekintettem, csak merő felfordulást láttam, ami tükrözhette ikrem lelkiállapotát.
- Amúgy boldog születésnapot. - tettem még hozzá megbicsakló hangon. Istenem! Hetek óta nem kerültem ilyen közel Billhez! Az arcom égővörösre változott, a hideg fel-alá futkosott a gerincemen és rohadtul nagy zavarban voltam. 
- Neked is. - motyogta erre szemlesütve testvérem.
- Nos, az megvan. Szépen elhagyott, kiszeretett belőlem az az ember, akire az életemet bíztam volna.
- Ez így nem igaz...- szólalt meg Bill.
Idegesen kifújtam a levegőt és legszívesebben rágyújtottam volna, de a cigim lent maradt a földszinten.
- Nagyi mesélte, hogy munkát keresel...
- Igen, beadtam pár önéletrajzot, de eddig semmi visszajelzés. Gordon azt ígérte ő is körbekérdez, lehet megint alkalmaznak a kávézóban. 
Gúnyosan elhúztam a számat.
- Nahát ezért igazán megérte visszajönni ide...És elegánsan kámforrá válni hetekig. Miért nem hívtál fel?- támadtam neki hirtelen.
- Nem mertelek. - suttogta ikrem.
- De kilépni mindenből azt mertél...- vágtam vissza epésen.
- Te miért nem hívtál?- kérdezte Bill és összeakadt a tekintetünk, pedig nem akartam, de nem tehettem ellene.
Még mindig lehengerelt a szépsége, de egyúttal el is szörnyedtem, mert olyan összetörtnek látszott, mintha évek óta csak virrasztott volna. Viaszfehér volt a bőre és fekete karikák éktelenkedtek a szeme alatt.
- Miért hívtalak volna? Nem én szórakozgattam a nős felettesemmel és nem én sétáltam el mondván, hogy már nem érzek úgy, mint régen! Ez mind te voltál! Az a törtető, arrogáns főnököd másnap feljött és rajtam keresett téged! Alaposan ki volt kattanva, mert felszívódtál, nekem kellett vele bajlódnom! Jól összekuszáltad a szálakat és ami engem illet...El tudod képzelni, mit tettél velem?! És hogy mit érzek azóta is?!- hiába próbáltam önuralmat gyakorolni magam felett, egyszerűen nem működött semmi. Átszakadt az a fal, amit heteken át zokogva, haraggal, kínlódva építgettem magamban. 
Ikrem nem felelt, csak törölgette könnyes arcát ruhája ujjával.
- Sejtettem hogy semmi reakció nincs a részedről. De gondolom, legalább elégedett vagy...Jó ég, minek is jöttem fel hozzád, nincs semmi értelme...- forgattam meg a szemeimet és Billnek hátat fordítva a szoba ajtaja felé indultam.
- Gyűlölöm magam, hogy fájdalmat okoztam. Minden nap, minden órájában te jársz az eszembe! Bárcsak jóvá tehetném! Nem vagyok elégedett Tom! Nagyon nem. És nem tudom mi van velem, nem tudom, mit akarok az élettől. Egyáltalán akarok e valamit. Mert sokszor úgy érzem, csak meghalni szeretnék! 
Neurotikusnak mondható sírásától eltorzult szavaira elhűlve fordultam meg és pillantottam rá. Mintha ezek a kijelentések kijózanítottak volna. A düh, amit akkor éreztem, kissé alább hagyott. Láttam, hogy Bill már szinte fuldoklott a könnyeitől, az egész teste rázkódott a sírástól, haja izzadt és nedves arcába ragadt. Annyira elhagyatottnak és magányosnak nézett ki. Egy pillanat alatt az ágynál termettem és részvéttel fejtettem le kezeit az arcáról.
- Ilyet soha többet ne mondj! - engem is mardosott a sírás és remegett a hangom.
Elsimogattam Bill haját az arcából, aztán egy ügyetlen puszit nyomtam a szájára. 
- Eszedbe se jusson, hogy árts magadnak! Azt én sem élném túl! Akkor az én szívem is megszűnne dobogni! Hallod Bill, nem akarom ezt  még egyszer hallani! Szeretlek! 
A szoba kérdésekkel és félénk várakozással telt meg, mint a felhőszakadás előtti súlyos csend. Láttam, hogy Bill értetlenül néz rám elhomályosult tekintettel, szája szóra nyílt, de én nem vártam meg, míg megszólal, hanem megcsókoltam. Úgy, mint utoljára hetekkel ezelőtt. Bill talán egy másodpercig hezitált, aztán visszacsókolt, a nyelveink összefonódtak, éreztem a piercingjét, amit annyira szerettem, sós nyál vegyült az én nyálammal és sírástól nyirkos arca tapadt az enyémhez, míg karjai körém kerültek, ahogy én is rögvest átöleltem őt. A mellkasa vibrált, rezgett, rekedtes sóhaj tört fel belőle.  A kezem jéghideg volt es feszülten reszketett, amikor az arcához ért, ujjaim lassan végighaladtak gyönyörű, könnyes es reménytelenséget sugárzó arcvonásain. Bill szeme szorosan csukva volt, talàn félt, hogy ha kinyitja, a pillanat azonnal a semmibe vész. Igen, ettől én is féltem, de nézni akartam őt és visszakapni az elpazarolt napokat, amiket nélküle töltöttem. 
- Szeretlek és fontos vagy! - suttogtam neki zakatoló szívvel, két mámoros csók közepette. Bill nyelve végigfutott az ajkamban lévő karikán, ettől megborzongtam. Testvérem úgy csókolt, hogy részegségem nyomtalanul elillant, helyébe a vágy és a szerelem került, de az mindennél erősebb volt. Erősebb a neheztelésnél, a sérelmeknél. 
Bill ajkainak érintésével mintha az életet remélte volna tőlem. A megbocsátást. Én pedig meg akartam bocsátani neki. 
Repített az izgatott szédület, hideg veríték ült ki a homlokomra. Birtoklóan magamra húztam Billt. A közelségét akartam, hogy legyen rajtam, hogy érezzem őt ágyékomnál. Hangosan sóhajtott ettől és teljes testével rám dőlt. Az jóleső érzéstől szemeim lecsukódtak és elsüllyedtem a régi emlékek édességében, csakúgy mint ikrem ajkaiban, nyelvem bejárta szájának minden kis részét. Annyi átszenvedett hajnal és kihűlt ágyban való vergődés után ez a mennyország volt számomra. Csókoltam őt kifulladva, miközben éhesen simogattam ruháin át, mintha újra ismerkednék a teste íveivel, lágy kanyarulataival. Bill ujjai is hidegek voltak, de ez most nem zavart, engedtem, hogy szelíd határozottsággal férkőzzön be ruhám alá, simogatva a bőrömet és idővel én is ezt tettem vele, ujjongva verdeső szívvel. 
Nem emlékeztem pontosan a momentumok sorrendjére, olyan hosszúra nyúlt a csókunk, de persze nem bántam. Mikor résnyire kinyitottam a szememet, láttam az őszi félhomályt a szobára ereszkedni. A testünk egymáshoz simult, egybeolvadt, ajkaink olykor lekerültek egymás nyakára, arcára, de végül újból egymásra csúsztak nedvesen, szenvedéllyel, ízlelgetve a visszakapott, ránk hullott, törékeny boldogságot, ami satuhoz hasonlítva szorított belül. De nagyon jó volt, az agyamat nem bántották a gondolatok, az ittas érzésemet, szédülésemet is felülírta a véremben dörömbölő vad izgatottság, reszkettem, mintha fáznék, ugyanakkor melegem lett, a férfiasságom kőkemény volt. Tenyerem vehemens feltüzeltséggel Bill háta mentén siklott, érezve a izzást, amely a ruháin keresztül is áthatolt. Éreztem Bill hajának sampon és bőrének sajátos, megnyugtató, édeskés illatát, amely mindig is olyan ismerős volt. Mintha egy értékes helyen, vagy az otthonomban lettem volna, legyen az valójában bárhol is. 
Bill lélegzete gyorsult és összeugrott egész testében, mikor ujjaim becsúszva pulóvere és pólója alá, kulcscsontjàn átfutva mellbimbójához értek, majd automatikusan nyúltak a nadrágja felé. Ikrem halkan nyögött, a szemei kinyíltak és megrezzent a szempillája.
- Hiányoztál...- leheltem neki.
- Te is hiányoztál...Nagyon...- vágta rá halkan és félszeg izgalommal átitatott rezdülés vonult át rajta. Tisztán éreztem.
- Érints meg.- suttogtam könyörgően és epekedve. 
Bill aprót bólintott és tette, amit mondtam.  A ruhaneműk cinkosan és gyorsan nyíltak és hamarosan eltűntek az útból. Nem vettük le, de épp elég teret adtak így is kezeinknek. 
Többre akkor nem is vágytam. Mi mást akarhattam volna? Csókolhattam Billt, érezhettem szíve dobbanását, gyönyörű, izgató testét az enyémnél, fürkésző ujjait, ahogy megfog a legérzékenyebb helyen, kényeztető ajkát. Kezem Bill combjának sápadt, tejszínű puhaságáról átkerült a sötét szőrrel borított férfiassága merevségére. Érzéki volt, forró, lüktetett és nedves cseppek csillogtak lágy rózsaszín tetején. Hibátlan volt. Ahogy számomra ő is. 
És egy láthatatlan, de hatalmas erő húzott minket egymás felé, ajkunk újra meg újra találkozott. A csókunk lassú és mély volt, mozdulataink viszont viharszerűen gyorsak, mintha minden keserű gyötrelmet és kegyetlenül égő vágyat egyetlen pillanatba gondosan bezárva akartunk volna egyszerre megjeleníteni és eltüntetni gyengéd ajkak és fülledt ölelések által. 
Ziháltunk mindketten, csípőnk egyszerre moccant,  férfiasságunk csupaszon, nedvesen és mereven nyomódott össze, ujjaink egymásba ütköztek.  És ez túl sok volt. Bár részegen többnyire nem ment ilyen gyorsan a szex, sőt néha nem is ment, de most sokkot kaptam a történtektől és ez hamar a beteljesülés felé vitt, a testemben forgószél támadt fel. Hallottam  ahogy Bill belezuhan a megsemmisítő kéjbe, mozgása  megállt, sóhajtozott és nyögdécselt, úgy ahogy én is. Az ágyékom dobogott, pulzált, a vér süvítve rohant az ereimben és tehetetlenül szédültem én is az extázisba. Hangos voltam és Bill nevét ejtettem ki abban abban pillanatban a csúcspontra érve. Mintha a világ állt volna meg egy időre. És bár így lett volna! 

Összebújva, remegve és levegőért kapkodva feküdtünk az ágyon, szétgombolt nadrágjainkban, maszatosan ragadós kézzel.
- Ez nagyon jó volt. De tudod, mi lett volna még jobb? Ha szeretkezünk. Igaz, szerintem el sem jutottam volna odáig, hogy berakjam neked, túlságosan kívántalak. - mondtam némi csendet követően.
- A nagyi lent van és bármikor feljöhet. - ráncolta a homlokát Bill.
- Nahát, mióta lettél ilyen tartózkodó?- nevettem fel és megcirógattam ikrem kimelegedett arcát. Ő nem mondott semmit, újra csak hallgattunk, de az én fejemben máris elindultak a gondolatok.
- Figyelj Bill, én azt szeretném, ha újra kezdenénk, ha húznánk egy tiszta lapot. Visszautazol velem Lipcsébe? Hazajössz hozzám? - kérdeztem reménykedve és számat verejtékes homlokára nyomtam, miközben finoman simogattam izzadtságtól vizes haját.
- Tom...- Bill rosszkedvűen felült az ágyon és az ágyneműbe törölgette magát, aztán begombolta a nadrágját. Cselekedeteitől borongós kérdések keltek életre a bennem.
- Hé, mi a baj? Az előbbiekből úgy tűnt, te is azt érzed, hogy egymáshoz tartozunk. Szeretlek! Még mindig nagyon szeretlek! - ültem fel én is és magam felé fordítottam az arcát, hogy lássam, mit érez, de ismét csak a mérhetetlen letargiát láttam rajta és szemei tompa csillanását.
- De hát én is szeretlek Tom! El sem tudod képzelni, mennyire...
- Nem kell semmitől sem tartanod! Nem kell aggódnod amiatt a barom David miatt sem. Találsz másik munkát. Újból minden jó lesz, sőt jobb, mint bármikor! Nincs késő, még meg tudjuk javítani, azt ami kisiklott! - hadartam Billnek felhevülve.
- Képtelen vagyok visszamenni Lipcsébe! Minden részem lázad ellene! Nem tudom máshogy elmagyarázni...- bukott ki belőle váratlanul.
Hitetlenkedve megráztam a fejem.
- Azért egy próbát tehetnél még! Itt akarsz élni a világ végén?! Ebben a faluban nem vár rád semmi! Még csak állásod sincs és magány, meg ijesztő, öngyilkos gondolatok emésztenek!  
- De akkor sem tudok ott élni...- jelentette ki ikrem. 
Testvérem szavai, mint holmi ütések fájón cikáztak végig bennem. 
- Szóval akkor ez az előbbi csak egy kis unaloműzés volt?- érdeklődtem dühösen.
Bill elvörösödve tiltakozott.
- Dehogy! Nagyon boldog vagyok, hogy ez megtörtént! Hogy nem gyűlölsz és nem vagy közömbös irántam. Esetleg találkozhatánk itt hétvégente, vagy ha el tudsz szabadulni a munkahelyedről. És idővel, ha kicsit elcsitul bennem ez a rossz érzés Lipcse iránt, én is mennék...
- Te normális vagy? Idétlen távkapcsolatokba akarsz belerángatni? - vágtam közbe és úgy ugrottam fel az ágyról, mint akit tűz égetett volna meg ott. 
Bill pirossága eltűnt, újra betegesen elfehéredett.
- Csak míg kitalálunk jobbat!
- Szó sem lehet ilyesmikről! Nem fogom elcseszni az időmet órákig tartó utazgatásokra, mikor együtt is élheténk! Ha szeretsz, akkor képes vagy ezt meglépni. De ha nem jössz, én befejeztem! Nem bírom ezt  a játszmázást, nem csinálom ezt így! - ordítottam magamból kikelve, miközben összegomboltam a nadrágomat, az utolsó dolgot, ami a nemrégen megesett önfeledt perceinkből hátramaradt.
Bill tátott szájjal és csüggedt arckifejezéssel nézett rám, míg én az ajtó felé indultam.
- Szerintem keress egy szakembert, mert valami bajod van! Ja és ha már a halálnál tartunk, te pont most ölted meg azt a Tomot, akit eddig ismertél! Gratulálhatsz magadnak! - vetettem még oda neki és rekedtté változott a hangom az idegességtől és attól ahogy szorongatott az éjszínű melankólia, a vég nélküli bánat.
- Tom, kérlek szépen várj! - szólt utánam Bill, de már nem akartam több szót és magyarázkodást hallgatni
- Kopj le! - morogtam és rácsuktam az ajtót, majd  hányingerrel, meg sírással csatázva mentem le a földszintre.
Nagyi kikukkantott a szobájából.
- Fiam, mi folyik itt? Hangoskodást hallottam...
Nem volt kedvem még vele is erről társalogni, így csak lemondóan intettem.
- A kedvenc kisunokáddal nem lehet beszélni!
- Mire célzol?- érdeklődött nagyi.
- Arra, hogy Bill menthetetlen! - ezzel sarkon fordultam, nem törődve az értetlen arcot vágó nagyanyámmal, a cigimet, na meg egy fél üveg bort magamhoz véve az udvarra indultam és órákig ott dekkoltam. Néha láttam, hogy Bill kipislant az emeleti  szoba ablakán, de marhára nem érdekelt. 

Mivel már nem jött több busz, azt az éjjelt ott kellett töltenem a faluban és mondanom sem kell, borzasztó volt. Nem mentem vissza a szobánkba, a nappali kényelmetlen kanapéján aludtam, már amennyit sikerült, mert fáztam, meg fájt  fejem, háborgott a szívem és a gyomrom is, így inkább csak a tv műsorokat bámultam üres, gondolatok foszlányaitól füstölgő aggyal, másnap pedig már hajnalban összekaptam magam és igyekeztem elérni a legkorábbi buszt Magdeburgba, hogy onnan végre visszajussak Lipcsébe. Ahogy elköszöntem nagyitól, észleltem ikrem árnyékát a lépcsőfordulóban feltűnni, de ő maga nem jött elő. És én ezt úgy vettem, hogy döntésre jutott. Indulatom, csalódottságom a tetőfokára hágott, vissza se pillantottam, mikor kiléptem a házból, pedig éreztem hogy testvérem a szoba ablakából néz utánam. De már nem volt jelentősége. 
Lipcsei panelbirodalmamba visszaérve, inni kezdtem, majd mikor a szesz elfogyott, a kocsmában folytattam. Éjjel múlt, mire hazabotorkáltam. Részeg voltam és gyötrődtem Bill miatt. A mobilom, amit nem vittem magammal, üzenetet jelzett. Döbbenetemre Bill írt még kora este.

SZERETLEK TOM! 
Csak ennyi állt a kijelzőn.
Ez meg mi a franc?! Mintha Bill elfelejtette volna, mit tett velem ma, vagy előtte?! Én is szerettem persze! Elmondhatatlanul! De ez így nem folytatódhatott. Abszurd és logikátlan lett volna. Ő akarta hogy így legyen! 

A régi Tom a múlté és az új Tom nem fogja hagyni, hogy az érzelmei vezéreljék. Nem teheti...
Csorgott a könnyem, alig bírtam abbahagyni a zokogást, ahogy választ írtam neki.
TUDOD, HOGY ÉN IS SZERETLEK, DE NEM ÉRTEK SEMMIT. CSAK AZT LÁTOM, HOGY MÁR NEM UGYANAZT AZ ÁLMOT SZERETNÉNK. A MI ÁLMUNK GYÖNYÖRŰ VOLT, SOK SZENVEDÉSEN ÁTSEGÍTETT MINKET ÉS KETTŐNKRŐL SZÓLT.  MOST MEG ITT FEKSZEM EGYEDÜL...

MEGKÉRLEK, HOGY EGY IDEIG NE ÍRJ ÉS NE KERESS! 

ÍGY IS FÁJ!

Aztán a párnáim alá dugtam a rohadt mobilom és álomba sírtam magam. 
Másnap felhívtam Maite-t a lakásba és lefeküdtem vele. Onnantól kezdve járni kezdtünk. Egyáltalán nem szerettem őt, nem éreztem iránta mást, mint biológiai vonzalmat, semmi egyebet és mikor úgy hozta a sors, gondolkodás nélkül szexeltem más lányokkal is. De egyik olyan volt, mint a másik. Sosem éreztem lelkiismeretfurdalást, mikor megcsaltam Maite-t és hazudtam neki. Pedig Maite kedves volt, foglalkozott velem, feljött és főzött rám, meg kimosta a ruháimat. Többet érdemelt volna nálam, de én ennyit tudtam neki adni. A kapcsolatom vele felejtésnek épp megfelelt. És egy alapos indok volt, amire foghattam, miért nem megyek Loitschébe. Reméltem hogy Bill is tudomást szerez erről anya és nagyi révén és fáj is majd  neki, ahogy nekem fájt minden nap nélküle létezni.

Közben elérkezett a tél és a november szürke hidegségét egy szívmelengető hír ragyogta be. Huszonnyolcadikán, megszületett anya kisbabája. Michelle lett a neve. Anya végre megkapta a kislányt, akit annyira akart, ezzel azt hiszem az összes vágya valóra vált. 
Zielitz-ben találkoztam ismét Billel, december közepe felé, mikor anyáék babaköszöntő partit tartottak a kis Michelle tiszteletére. Ott volt még nagyi, Marcus, Gordon szülei és pár általam kb. sosem látott rokona is. 

Michelle nagyon-nagyon aranyos volt, anya persze talpig rózsaszínbe öltöztette. Néztem a babát, ahogy békésen aludt a kiságyában és az jutott eszembe, mekkora szakadékot jelent a húsz év korkülönbség, mert mire betölti a tizennyolcat, én már egy harmincas pasi leszek. Vajon lesz valaha közös témánk?

Ott hagyva a fesztelen csevegést, kabátot vettem és kisétáltam a hátsó kertbe egy cigire. Akkor láttam, hogy ikrem is ott van. Csak szobrozott a falnál tétován, mintha gondolkodna.
Próbáltam kerülni, elvegyülni a vendégekkel és kizárni őt a látókörömből és eddig sikerült is. Első gondololatom az volt, hogy visszafordulok, de már észrevett és nem akartam totál idiótát csinálni magamból. Álló nap idegesen dobbanó szívem és a belsőmet kellemetlenül összefacsaró szorongásom ettől még jobban erőre kapott, de próbáltam higgadtnak maradni.

Bill mellém lépett és letargikusan pásztázott engem. Fájdalmasan szépséges volt és ettől lett még nehezebb, kibírhatatlanabb az egész.
- Mit szólsz a kishugunkhoz?- kérdeztem nagyokat szívva cigarettámból és tanulmányozva a füst kalandos útját a borongós égboltig. Az arcom lángolt, a mellkasom égett belül, szörnyű volt. De játszanom kellett tovább.
- Álomszép!- mondta Bill és a feltétel nélküli, azonnali szeretete amit az újszülött iránt táplált, megmosolyogtatott. És erősítette a megállapítást, hogy mennyire jó ember is ő.
- Szerintem is...- dünnyögtem és egy ideig csak néztünk a távolba, a zielitz-i házak békés, színes egyvelegébe. 
- Rossz, hogy nem beszélgetünk telefonon...- jegyezte meg Bill.
- Annak jó oka van. De most itt vagyok, ha mondanivalód, kérdésed van, ki vele!- vontam meg a vállam, játszva a közönyöset, pedig minden porcikám tiltkozott ezellen a színjáték ellen. 
- Jól vagy Tom?- Bill hangja reszketett és bátortalan volt.
Mit felelhettem volna erre? 
- Elvagyok. És veled mi a helyzet? Ugye már nincsenek öngyilkossággal kapcsolatos gondolataid? Ne felejtsd el, ha te meghalsz, én is meghalok...és ezt a legkomolyabban mondom!
- Felkerestem egy pszichiátert. Gyógyszert kell szednem, állítólag depressziós zavarom van. Igyekszem talpra állni, sok önéletrajzot szétküldtem és behívtak pár helyre interjúra. - mesélte Bill és zavartnak látszott, pedig ez a dolog nem volt szégyen, az életben olykor kicsúszhat az irányítás a lábunk alól. 
- Az jó! Csak így tovább! - bíztattam Billt és a szemem sarkából rápillantottam, elveszve hálás és diszkrét mosolyában. 
- Anya mutatta a közösségi oldalon a képeidet a barátnődel...
Testvérem nem volt tag ezen az ismerőskereső alkalmazáson, és én sem voltam odáig érte, de mivel sok régebbi, gyerekotthon beli ismerős és haver fent volt, a velük való kapcsolattartás miatt regisztráltam, igaz nem írtam ki a teljes nevemet, a TOM K. épp elég volt. Képet sem raktam fel, erre Maite teleszórta a profilomat a közös fotóinkkal. Nem voltam feldobva ezen megmozdulásától.
- Maite ötlete volt. - vontam vállat.
- Anya és nagyi szerint aranyosak vagytok együtt és illetek egymáshoz Maite-vel. És hogy látszik, mekkora a szerelem köztetek...
Akaratlanul is grimaszoltam ettől és elnyomtam a cigim csikkjét az ott lévő hamutálba.
- Nahát, nagyi meg anya, mint érzelmi mindentudók...Hanyagoljuk ezt, inkább bemegyek!
Kezdett rossz felé haladni ez a beszélgetés, nem volt erőm Billel a Maite-hez fűződő érzéseimet kivesézni, féltem belezavarodok. De már késő volt, nem tudtam elsietni.
- Szerelmes vagy, Tom?- szállt felém Bill kérdése.
Nem volt provokatív, sem számonkérő. Ikrem tágra nyílt, tiszta és fényes barna szemeiben, semmi rosszindulat nem csillogott. Csak simán tudni akarta. 
Én meg nem akartam valótlant állítani.
- Szerelmes vagyok! - jelentettem ki.
- Értem. - biccentett kurtán Bill és összepréselte az ajkait.
- Dehogy érted! Beléd vagyok szerelmes, te hülye! Szeretlek és őrülten kívánlak! Még akkor is, ha tisztában vagyok azzal, úgysem fog változni semmi. A parti végén te visszamész a faluba, én meg buszra ülök Lipcse felé. De a szerelem irántad jön velem, az nem hagy el! Mindegy, most épp kivel vagyok, azok más érzések, nem a szívből indulnak...
- Tom...- Bill ámulva pislogott, a légzése zaklatottan felgyorsult, kezei mintha ölelésre tárultak volna, és bár vágytam volna rá, nem akartam bántani magam édes, de hiábavaló ölelésekkel. 
- Igen! Szerelmes vagyok! Beléd!  - ismételtem el még egyszer és akkor utoljára. 
Fájt, de ugyanakkor jól esett ez a kinyilatkoztatás, mert teljesen valódi volt. Egy kis darab igazság az érzelmi zűr-zavar és hamisság kupacában.