Te vagy az egyetlen, ki örömöt okoz, nélküled az életem egy bezárt doboz

Hello !

Nagyon szépen köszönöm a rengeteg kattintást és a kommenteket, amikre igyekeztem válaszolni. Remélem továbbra is olvastok és írtok majd :*

A temetőben egy lélek sem volt, mikor kimentünk. Nagyi egyre többször kért meg minket, hogy kísérjük el és mi mindig szívesen tettünk eleget ennek. Mert csak ez az egy módja volt sajnos, hogy nagyapáról beszéljünk, hogy a szavak által köztünk legyen. Nagyi vett egy csokor virágot és egész úton szótlan volt, Billel nem akartunk kérdezősködni, mert tudtuk, hogy minden temetői látogatás felkavarja, ezért csak mentünk a nyomában, aztán némán megálltunk a sír előtt. Pár percig csend volt, aztán nagyi hirtelen megszólalt.
- A nagyapátok volt a legjobb ember a világon. – mondta, majd a kezében lévő virágokat a sírra helyezte. Bill meg én zavartan ácsorogtunk mellette. Néztem a szürke márvány síremléket, főleg az ott lévő képet és kerestem a nagyapám vonásaiban az enyémet és Billét. Sajnáltam, hogy nem ismerhettem meg, sokat jelentett volna nekem.
- Nagyon büszke lenne rátok és örülne, hogy így együtt vagyunk. Mindig ezt akarta, halála előtt megígértette velem, hogy mindent jóváteszek. Remélem, hogy onnan fentről látja. – sóhajtott a nagyi.
- Nagyon hiányzik? – kérdezte Bill.
Nagyanyánk bólogatott, szemében az emlékezés könnyei jelentek meg.
-Persze… Mit nem adnék, ha egy napra ismét itt lenne! Tudjátok, a kötelékünk nagyon erős volt. Nem fogott rajta, sem az idő, sem a viszontagságok, sem a betegség. Teljes szívemből szerettem nagyapátokat és tudom, hogy ő is ugyanígy szeretett engem.
- Soha nem volt senki más, előtte? – érdeklődtem óvatosan.
Nagyi felháborodottan tiltakozott.
- Nem! Ő volt az első és az igazi! Már mikor először megpillantottam, jól tudtam azt, hogy rajta kívül nem akarok senkit.
- Ez igazán szép. – mondta Bill szentimentális arccal.
- Higgyétek el az volt fiúk. Nincsenek arra szavak, mennyire. De talán nem is lehetne elmagyarázni. Ha majd nagyobbak lesztek és bele cseppentek a felnőtt világba, akkor bizonyára megismeritek az érzést. Az igazi szerelmet, azt, ha megtaláljátok a másik feleteket, aki tökéletesen kiegészít titeket minden téren, aki ha veletek van, az összes rossz eltűnik. Aki egyetlen szavával és mosolyával napsütéssé változtatja az árnyékokat, akivel nincs lehetetlen és megoldhatatlan.
Lopva ikremre néztem és láttam, hogy ő is engem figyel, a torkom elszorult a helyzettől és mindattól, amit a nagyi mondott nekünk. A zavartság piros színe kúszott az arcomra és melegség futott végig a gerincemen.
Nagyi ekkor észbe kapott.
- De mit is beszélek itt nektek?! Szerelem? Ti még túl fiatalok vagytok, hogy ezt megértsétek. Legyen elég annyi, hogy nagyapátokkal a nehéz évek ellenére csodás életünk volt. – és zavarában a síron lévő koszorúkat és dísztárgyakat kezdte pakolgatni.
- Sajnálom, ha érzelgős voltam…- mentegetőzött, de erre nem tudtunk nagyon mit mondani, csak bólogattunk elnézően.
Továbbra is Billt figyeltem és elmerültem az arca tanulmányozásában. Mint mindig, amikor lehetett. Alaposan szemügyre vettem minden apró részletet és mindig találtam valami újat, ami sokkal jobban tetszett, mint az előző nap, ami hevesebbé tette a szívverésemet, amitől szédülés vett rajtam erőt. A tekintete a legtisztább tekintet volt, amit valaha láttam, a mosolya mindig elvarázsolt, az arca gyönyörű volt, egyszerre ártatlan és titkokat hordozó. És ezeket a titkokat csak én tudhattam.
Láttam, hogy testvérem félénken rám mosolyog, ettől én is akaratlanul elmosolyodtam. És nagyanyánk akármit is mondott, akármennyire is gyereknek tartott minket az érzelmek terén, tudtam, hogy nincs igaza.
- Kár, hogy nem ismertük a nagyapát. – mondtam délután, amikor a nappaliban unatkoztunk a tv előtt.
A hétvégi szokásos álmos hangulat vonta maga alá a házat, a nagyi a szobájában olvasott, mi meg Billel bámultuk a televíziót.
- Igen. – helyeselt Bill.
- Biztos klassz lehet ilyen tökéletes házasságban évtizedeken át. Hihetetlen, hogy végigéltek egy rakás húzós dolgot, főleg anyának köszönhetően és mégsem romlott meg a viszonyuk, sőt erősödött. – elmélkedtem.
- A nagyi azt mondta, neki nagyapa volt az igazi. Hallottad. – vont vállat Bill.
- Igen az igazi, aki mellett egésznek és tökéletesnek érezte magát. Meg hogy mi még nem tudjuk, valójában mit is jelent ez az érzés és majd megértjük, ha később megismerjük. De mi van, ha én már ismerem? – Billre néztem, és láttam a csodálkozást rajta.
- Ezt hogy érted? – kérdezte mosolyogva.
Az egyik kezem az ő ujjaira csúszott és elvettem tőle a távirányítót, majd leraktam az asztalra. Aztán csak fogtam a kezét gyengéden.
- Te is tudod, hogy értem. Annyi mindenen mentünk keresztül egész életünkben és minden rossz, vagy jó élmény egy-egy kapocs volt, ami közelebb hozott minket egymáshoz. Ha veled vagyok, vagy csak végigpillantok rajtad, ugyanazok az érzelmek csapnak fel bennem, mint amit a nagyi elmondott a nagyapával kapcsolatban. Nagyi azt mondja, még nem érthetjük, de ez nem igaz, mert én tisztán érzem, mi az, amiről beszélt. Hogy te általad lehetek jobb ember és nélküled semmit sem érek.
- Ne mondj ilyet! Te nagyon értékes vagy! – vágott a szavamba Bill, de én jól tudtam, milyen vagyok, nem voltak illúzióim, viszont volt némi önkritikám.
- Értékes, na persze, hagyjuk ezt. Az a helyzet, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni nélküled az életemet Bill és ezt most úgy nézd, hogy totál őszintén mondom…
Ikem első reakciója egy kissé kétkedő, de ártatlan pillantás volt, aztán a szelíd mosoly.
- Én sem lennék képes nélküled élni Tom. Szeretlek. – szorította meg a kezemet.

Nagyon jó volt tőle ezt hallani, elteltem boldogsággal és elégedettséggel. Enyém volt a világ legszebb és legkülönlegesebb embere. A világ legszerencsésebbjének éreztem magamat. És hogy nem kell keresnem a szerelmet, mert ott van velem, az élet minden egyes percében.
Csodálatos volt ez az érzés és nem létezett olyan ok, ami ezt elszúrhatta.
Vagyis de. Én, meg a rohadt ostobaságom.
Végre beköszöntött a nyár és ezzel együtt az első loitschei nyáriszünet. Annyira vártuk már, hogy ne kelljen tanulni, az iskola falait és az oda járó idióták arcát bámulni, de így visszaidézve, életem legcsapnivalóbb vakációja kezdődött akkor. Rosszabb volt, mint amiket az otthonban, vagy nevelő szülőknél töltöttem. Sokkal rosszabb, ugyanis Billel szinte egyfolytában vitáztunk. Biztos az unalom is hozzá járult ehhez, hiszen éjjel-nappal együtt voltunk és valahogy egymás idegeire mentünk. Akármiről kezdtünk beszélni, a vége mindig nézeteltérés lett. Nem értettem, mi történik velünk, miért vagyunk ilyenek egymással, de nem tetszett az egész és kétségbe voltam esve. Talán ez a kétségbe esés sarkallt arra, hogy ne gondolkodjak tisztán és elkövessek egy hibát. Mert ha minden rossz volt körülöttem, én még tetéztem is egy sor ballépéssel. Hát hiába, ilyen voltam én. Ilyen béna…
Úgy volt, hogy ikrem meg én elmegyünk Magdeburgba egy délelőtt, kicsit csavargunk, lazítunk, és végre kiszabadulunk Loitsche unalmas korlátai közül, de aznap sikerült megint összevesznünk, így egyedül mentem, mert Bill megmakacsolta magát. Mire a városba értem a haragom a múlté lett, csak szomorúságom maradt és egyre azon agyaltam, hogyan javíthatnánk meg a kapcsolatunkat Billel. Ekkor futottam bele Silkébe. Őt az Andreas sztori kapcsán ismertem meg és ez volt az egyetlen jó dolog abban az egészben. Silke aranyos csaj volt, kedveltem, olyan volt, mint egy haver, akivel váltunk néha pár sms-t. Mindig kért, hogy találkozzunk, de én folyton kifogásokat kerestem. Aznap viszont egymásba botlottunk. Meleg volt nagyon és egy csomó idő volt még a haza útig, ő meg elhívott a lakásukra. Legbelül tudtam, hogy ez nem helyes, mert Silke többször adta tudomásomra, hogy tetszem neki, de mégis vele mentem. És mit szépítsem, ott náluk le is feküdtem vele. Nincs mentségem a dologra, hőség volt, ittunk, letört voltam Bill miatt, Silke pedig kezdeményezett. Már akkor tudtam, hogy hiba, mikor még bele sem kezdtünk, mégis megtettem. Ő volt az első lány, akivel szeretkeztem. Mégsem éreztem semmit, csak a biológiai kielégülést, részegséget és az erős lelki ismeretfurdalást. Megesküdtem magamnak, hogy ez volt az utolsó ilyen dolog, amit Bill háta mögött művelek és azt is szentül megígértem, hogy soha nem mondom el neki, mert nem akartam fájdalmat okozni. A szégyen és a lelkiismeretem kínzott és fojtogatott a tehetetlen sírás. Utáltam magam, hogy ezt csináltam. Közben három hetet töltöttünk anyáéknal és talán mert nem voltam ráhangolva, talán mert rosszul éreztem magam, amiért átvertem Billt, de szörnyű volt az egész. Három teljes hétig egymáshoz sem érhettünk Billel, külön szobát kaptunk, ami számomra maga volt a kínszenvedés.
- Hiányzol…- suttogtam, ahogy ott álltunk a kertben egyik reggelen. Majd mire Bill bármit is szólhatott volna, eldobva a cigimet magamhoz rántottam. Ő persze rémülten tekintgetett körbe, lát e minket valaki.
- Ne csináld, bárki megláthat. – szólt rám ijedtségéhez képest meglepően hűvösen, de ez sem szegte a kedvemet és nem volt elég, hogy leállítson. Túl sok idő telt el az utolsó csókunk óta és annyira kívántam őt, hogy már a gondolat is fájt.
- Te nem gondolsz rám? Legalább néha? – kérdeztem reménykedve és megcsókoltam a szája sarkát.
- Annál azért gyakrabban jársz az eszemben. – árulta el Bill és örültem, hogy ezt hallhattam, de nem nagyon hittem neki. Úgy nézett ki külső szemmel, hogy nem viseli meg a kötelező különlét.
- És mikor? Napközben? Mert akkor nem úgy tűnik, odáig vagy anyáéktól és tuti nem érdekelnek az ilyesmik. Vagy éjszaka? Ne akard tudni, éjszaka én miket gondolok rólad…És miket csinálok magammal. Legalább olyankor átjöhetnél és nézhetnéd, mit tesz velem ez az átkozott három hét. – nyaltam meg a számat és elégedetten tapasztaltam, hogy ikrem elpirult. Én meg felizgultam, de ettől nem voltam boldog, nem volt egy remek dolog a folytonos gerjedelem, amit nem követett kielégülés, vagy legalábbis nem úgy, ahogy szerettem volna.
- Ezt nem most kellene megbeszélnünk. – dadogta Bill lángoló arccal. Ahogy a testünk összeért, éreztem az ő kemény izgalmát is. Ez persze csak tovább hevített engem.
- Miért nem? Mert téged is felhúz? – hajoltam ismét közelebb hozzá, hogy jobban körbevegyen a forróság, ami ott volt közöttünk.
- Igen azért. Mert elveszi az eszemet. – vallotta be halkan Bill.
- Talán nem is beszélni kellene róla. Hanem csinálni. Bírnám, ha egyik este nem kellene végre magamhoz nyúlni, mert megtennéd helyettem. – helyeseltem és végigsimítottam a hátán.
- Tom…- vágott közbe Bill és próbált ellenállni, ahogy neki toltam a falnak, de folytattam.
- Annyira szeretném, ha megérintenél…- sóhajtottam és reméltem, hogy Bill csak egy kicsit is érzékeli, mennyire sóvárgok utána. Megragadtam a kezét és a nadrágomhoz nyomtam. Bill szeme elkerekedett, ahogy ujjait és tenyerét végig húzta a nadrágon keresztül is érezhetően kemény férfiasságomon. Akaratlanul is felnyögtem és beharaptam az ajkamat. Egy másodperc alatt csupa izzadtság lett a hátam. Veszettül akartam a folytatást, nem érdekeltek a körülmények, hogy anyáéknál vagyunk az udvar közepén, az izgalom mindent ködössé tett bennem.
- Őrültség…- csóválta a fejét.
- Csak engedd, hogy legalább megcsókoljalak…- kértem remegő hangon és egyre szorosabban öleltem Billt, remélve hogy elfelejti a körülöttünk lévő valóságot.
- Most nem lehet. – zárta rövidre és kibontakozott az karjaim közül.
Csalódottan és mérgesen néztem végig rajta.
- Akkor mégis mikor lehet? – érdeklődtem.
Bill megvonta a vállát.
- Majd ha hazautaztunk.
Ez a hanyag mozdulat és a józan, reális bejelentése eléggé leforrázott. Miért kellett az anyáéknál való vendégeskedés miatt ennyire háttérbe szorítani azt, ami köztünk van? Szerintem bizonyos dolgokat igenis meg lehetett volna oldani, ha Billnek lett volna hozzá bátorsága és kedve. Én akartam őt, egyre jobban, de abban már nem voltam olyan biztos, hogy ő is így vágyódik az együttléteink után.
- Oké, felejtsük el az egészet! Biztos menni fog nekem is, majd mindennap jéghideg vízzel tusolok úgy naponta ötször és elszívok egy doboz cigit. Megoldom, ne félj! – vetettem még oda neki és ott hagytam, mielőtt a magyarázkodásával újabb vitát szított volna.
Bill és én köztem tehát minden elég pocsék volt, a családi fonalat tekintve meg szintén, anya továbbra sem foglalkozott a múlt történéseivel. Inkább arra koncentrált, hogy egy csomó helyre elvigyen minket és minél több rokonnak bemutasson Billt és engem. Ezek az emberek Gordon családtagjai voltak, akik nagylelkűen megbocsátották anya fiatalkori „botlását”, vagyis minket. Anya meg úgy mutogatott bennünket, mint a bazári majmokat. Gyűlöltem az egész színjátékot és legszívesebben kirohantam volna a házukból, de persze maradni kellett és jó kedvűnek látszani, közben majd felőrölt a lelki ismeretem és a beteljesületlen, lángoló vágyakozás ikrem iránt. Alig vártam, hogy vége legyen és minden ugyanolyan unalmasan fojjon tovább a medrében, mint eddig. 

Kinyújtom a kezem, hátha te is azt teszed, együtt akarok lenni a sötétben veled

Sziasztok!





Nagyon köszönöm a sok kattintást és kommentet! Hoztam a következő részt, tudom hogy nem siettem el, sajnálom. Ezek után sem ígérhetek csúcs sebességet feltöltések terén, de igyekszem. Véleményeknek minden formában örülök!!!
Nem volt egyszerű kezelni az érzelmeimet Bill iránt. Legszívesebben mindig a tudtára adtam volna, mennyit jelent nekem, de közben nem akartam gyengének és sebezhetőnek látszani. Szerettem volna megmaradni annak, akinek a külvilág felé mutattam magam, egy eléggé flegma és cinikus fiúnak, akit nem az érzései irányítanak. Persze Billel szemben ez nem ment, egyrészt túl jól ismert engem, másrészt hiába határoztam el valamit, ha rám nézett, vagy megérintett, az akaratom a semmibe veszett.
A szinte állandósult zaklatottságot és izgalmat leplezni ugyanennyire nehéz volt. Sokszor nem is sikerült igazán, mert beférkőzött a mindennapokba. Olyankor mindenről elfeledkezve csináltam hülyét magamból.
-Hát te mit nézel annyira Tom? – csengett a kérdés, én meg összerezzenve fordultam a hang irányába.
- Tessék? – kérdeztem vissza.
Britta állt a padomnál szélesen mosolyogva.
- Úgy bámulsz arra, mintha valami nagyon szépet látnál. – vihogta és bár nem tudta, de tökéletesen beletrafált a lényegbe.
Akkor már valószínűleg percek óta nézhettem a tanári asztal és a tábla felé, ahol az osztályfőnök és Bill beszélgettek. Aznap Bill volt a tanári segítő és Weber tanár úr ezt maximálisan ki is használva, mindenféle idétlen feladattal bízta meg testvéremet, aki viszont úgy tűnt ezeket szívesen végzi el.
Csak néztem őt, ahogy lelkesen törli a táblát, pakolja a könyveket, tanszereket és közben hallgatja a tanár nem biztos, hogy érdekfeszítő monológjait. Bámultam az arcát, ahogy a napfény megvilágítja és a gondolataim jóval előrébb jártak, már ami azt a napot illeti, a fantáziámban már bőven vége volt a tanóráknak mert le is vetkőztettem őt és birtokba vettem a száját, az egész testét. Elöntött a forróság, egészen kimelegedtem, ahogy ezek a képsorok megjelentek a fejemben, de nem tehettem semmit, csak pörögtek önálló életre kelve, én meg nem akartam megállítani őket. Annyira jók voltak, még akkor is, ha egy hosszú és nem túl érdekes matematika óra előtt jöttek elő hívatlanul.
Később aztán a gondolatok is eltűntek, egyszerűen csak néztem Billt, dübörgő szívvel, kikerekedett szemekkel és tátott szájjal. És ez tűnhetett fel Brittának is.
- Csak a matematika házin gondolkodom. – hazudtam gyorsan és nehezen ugyan, de végre a füzet felé pillantottam. Próbáltam a számok tömkelegében titkolni zavarodottságomat, mégis úgy éreztem, rajta kaptak, holott Britta nem is sejthette, mit figyeltem olyan nagyon.
- Na, akkor ne agyalj tovább. – ezzel a lány szinte a képembe tolta a füzetét.
- Mi ez?  – vontam össze a szemöldököm értetlenül.
- A házifeladat. Méghozzá hibátlanul. – felelte Britta ünnepélyes hangszínnel.
- Mióta megy ilyen jól a számtan? – kérdeztem, mert azt tudtam, hogy Britta sem áll túl jól ezzel a tantárggyal.
- Jaj, Tom tudod, hogy pocsék matekos vagyok. Ezt itt Stefan csinálta meg. – válaszolta nevetve Britta.
- A testvéred? – csodálkoztam el.
- Úgy van. Hazajött pár napra, szóval kihasználom ezt. Ő ért a számokhoz, mindig is klassz matekos volt. Másold csak le nyugodtan, hátha Weber tanár úr jó jegyet ad érte.
Pár jobb jegy tényleg nem ártott volna, mert erősen bukás közelben voltam matematikából, ezért magam elé vettem a füzetet, közben elképzeltem Britta elégedett vigyorát.
- Hát köszönöm. – mondtam végül egy nagy sóhaj kíséretében.
Britta erre közelebb hajolt hozzám, de úgy hogy simán beláttam a dekoltázsába.
- Ugyan már! Neked bármit, hiszen tudod mennyire jó vagy nálam…- suttogta és kihívóan elsimította az arcába szüntelenül bele hulló tincseit.
Pirosság szökött az arcomba, de nem akartam, hogy ő ezt lássa. Sőt azt akartam, hogy érdektelenség tükröződjön rajtam, mert ha esetleg észleli, hogy zavarba hoz, máris tovább gondolja a dolgokat. És ez nem lett volna jó. Britta, bár tényleg szebbé vált, mióta levetkőzte a műanyag csaj szerepet, akkor sem vonzott igazán. Nem a külsejével volt bajom. Inkább azzal, hogy annyira könnyen adta volna magát és ezt számtalanszor érzékeltette is velem, ami elég zavaró volt. Mindig is igyekeztem hárítani a közeledéseit, de nem nagyon lehetett értésére adni, hogy én nem tervezek vele kapcsolatban. Mintha mindig is abban reménykedett volna, hogy ha nagyon nyomul, előbb-utóbb beadom a derekamat és megkaphat, mintha neki senki sem mondhatna egyszerűen nemet. Nem tudom mit akart pontosan, most hogy már végleg szakított Romannal lehet, hogy nem egy alkalomra, hanem hosszabb távú kapcsolatra pályázott. Nem láttam bele a gondolataiba, számomra Britta egyenlő volt a totál káosszal, amit mindenképpen szerettem volna kikerülni, de sosem ment. Azon kívül az osztályban elég gyorsan terjedt az a tévhit, hogy nekem sem közömbös a lány. Fogalmam sincs, ki indította el a pletykát, vagy miből szűrték le, mikor semmi olyan megmozdulásom nem volt, de Britta ezt a szárnyra kelt hírt bíztatásnak vette.
- Figyelj, nem ülünk be egy italra tanítás után? – hozakodott elő az ötletével könnyed hangvételben.
Gondoltam, hogy nem úszhatom meg csak úgy, és hogy a matek házinak bizony ára van.
- Hát nem hiszem, hogy ez szerdán túl jó ötlet lenne…- motyogtam fel sem nézve a füzetből. Csak írtam a számokat nem túl szépen, egymás után, magamban azt kívánva, bárcsak érnék a végére és szűnne meg ez a kínos helyzet.
- Szerda vagy csütörtök, mit számít az?! Vagy nincs elég pénzed? Nem gond, majd én fizetek, kapok zsebpénzt, nem állok rosszul anyagiak terén. – vont vállat Britta, dicsekedve a gazdagságával, ami szerintem elég utálatos volt, tudva hogy nekem negyed annyi sincs.
- Majd megbeszélem Billel, ő mit szól hozzá. – próbáltam kifogást találni és közben éreztem,  mennyire izzadok.
Britta elhúzta a száját.
- Igazán nincs bajom a tesóddal, de én kettesben gondoltam a mai délutánt. Azért mert ikrek vagytok, nem szükséges mindenhova együtt mennetek. Annyira hihetetlen vagy… Írjam ki a táblára, vagy mégis mit tegyek, hogy észrevedd a nyilvánvaló tényeket?! - morgott sértődötten.
- Észrevettem. – bólogattam beletörődve és egyáltalán nem lelkesen. Aztán csak hallgattam és ebből végre Britta is értett, mert arrébb húzta a füzetét.
- Vagy úgy…
Meglepődve néztem rá, pedig tudhattam volna milyen. Semmit sem tesz hátsó szándék nélkül.
- Azt hittem, segítségből adod oda a házi feladatot. – jegyeztem meg halkan.
A szünet végét jelző csengő ekkor süvített végig az osztálytermen és elégedetlen morajlás követte, mindenki kezdett a helyére szállingózni. Feltűnt Bill is, aki miután a tanári asztalra rakta a Weber tanár úr által kijelölt tanszereket, a padunk felé indult. Megkönnyebbülés áradt szét bennem. Britta szeme ellenben villámokat szórt.
- Baszódj meg Tom ! – vetette még oda, majd a füzetével a padjához vonult. Én azért örültem, túl terhes volt már a nyomulása. Tudtam, hogy nincs még lejátszva és ilyen könnyen nem adja fel, de igy nyertem kábé három napot, hogy megsértődött rám és végre ismét azzal foglalkozhattam, ami igazán lázba hozott. Az pedig az előttem és Bill előtt álló délután volt.
Alig vártam, hogy a nagyi végre menjen valahova és kettesben maradjunk. Amikor az autó elhagyta az udvart, elégedetten indultam el az ablaktól az ágyig, ahol Bill üldögélt a házifeladatával vesződve. Nem értettem, hogy lehet ilyen nyugodt, mikor engem majd szétvetett a vágyakozás. Kikaptam a kezéből a könyvet, mire kérdőn pillantott rám, de nem akartam vesztegetni az időt magyarázattal.
- Kérlek! – suttogtam elrekedve a vágyakozástól, ahogy Bill pulóverének cipzárja után nyúlva, lehúztam róla a felesleges ruhadarabot, majd csalódottan állapítottam meg, hogy ott van rajta a póló, nadrág és alsónemű, úgy éreztem, sosem jutok el a csupasz bőréig.

Ikrem szemérmesen mosolygott, majd megadva nekem, amit kérek, a pólóját és a többi ruháját ő maga kezdte el levenni. Csodálattal néztem, ahogy, kezdett egyre meztelenebb lenni. A gerjedelem ott dörömbölt a testemben, az ereimben, a véremben, a szerszámom türelmetlenül meredezett a nadrágomban. Mégsem kezdtem neki rögtön vetkőzni, Bill annyira szép volt, hogy leblokkoltam tőle.
Csak mikor ő hozzám lépett és szájon csókolt, ez zökkentett vissza a valóságba. Az ajka lángolt, és ahogy az enyémen megéreztem, máris többet akartam.
- Oké…- bólogattam és idegesen dobáltam le magamról a ruháimat az ágyra. A kezem és a lábam reszketett, ahogy végre mindegyik ruhaneműt a földön hagyhattam és a kicsit hűvös levegő megérintette a fedetlen bőrömet és persze az izgalom miatt is fáztam, amit Bill látványa és csókja hozott ki belőlem.
Ismét csókolózni kezdtünk, a torkom kiszáradt és elkezdtem szédülni. Gyorsan az ágyra ültem és húztam magammal Billt. A testünk összesimult, a nyelvem vadul tört utat Bill szájába, aki ezt egy halk nyögéssel reagálta le. Mikor elvált a szánk, én gyengéden megsimítottam ikrem hátát, míg ő arcomat, nyakamat és mellkasomat csókolgatta. Ettől kilelt a hideg és melegem lett egyszerre. De már nem számított semmi, csak érezni akartam Billt. Végigfeküdtem az ágyon és vártam, hogy ő is ott legyen velem, hogy a bőrünk érintkezzen, hogy érezzem azt a hihetetlen boldogságot, forró szenvedélyt a közelében. El akartam veszni az ölelésében, elmerülni az illatában, a csókokban, amiket tőle kapok. Érezni azt a nem megmagyarázható biztonságot, amit csak a vele való percek adhatnak.
- Akarlak Bill…- suttogtam, mikor végre ott volt felettem. Éreztem a teste apró rezzenéseit, a férfiasságát keményen a hasamnak nyomódni és ettől az én hímtagom is csak még keményebbé vált, a gyomrom meg összeugrott és kivert a víz. Ujjaim nyakáról a hátára, onnan pedig egyenesen legérzékenyebb pontja irányába kanyarodtak, majd nem várva semmire sem, erőteljesen rámarkoltak arra.
- Tom…- nyögött fel Bill és összerándult a teste. Kéjes vigyor ült ki az arcomra, imádtam nézni, ahogy élvezi, ha örömet okozok neki, imádtam, ahogy ezekben az érzésekben feltüzelve kimondja a nevemet, és ahogy nyögdécsel nekem. Ez rohadtul felizgatott, pedig már így is teljesen kész voltam.
- Szereted, ha így csinálom, ugye? – kérdeztem suttogva, amint először lassan, aztán egyre gyorsabb ütemben kezdtem mozgatni a kezemet a kőkemény testrészen.
Bill hangja elcsuklott és jól érezhető remegés futott végig a testén.
- Nagyon… Minden, amit velem teszel nagyon jó…
Éreztem, hogy elpirulok, de csak mosolyogtam, majd megcsókoltam Billt. Sóvárogva csókoltuk egymást, ajkait, mintha nem tudnánk soha sem betelni a másikkal. És nem beszéltünk többet. Legalábbis szavakkal nem. Tettem, amit az ösztöneim diktáltak, és amit ikrem reakcióiból kiolvastam. Hallottam ziháló levegővételeit, éreztem izzadt homlokát, ahogy a vállamhoz nyomódik, a lüktető férfiasságát, a csípője egyre erősebb és gyorsabb mozdulatait. Majd a mozdulatok egyszerre megálltak, amikor az extázis elérte és végig hasított rajta. Mintha a pillanat is megmerevedett volna. Engem is átjárt az ő öröme, ahogy felnyögött, aztán rámhanyatlott és szaporán csordogáló forróság lepte el a hasamat.
- Szeretlek Tom. – mondta lihegve.
- Én is. – vágtam rá azonnal és Bill nem láthatta, ahogy néztem rá. Igazából nem is akartam, hogy lássa, milyen érzelmek jelennek meg az arcomon és a szememben. Mint egy buta romantikus film szereplőjének...Ahogy kapkodott a levegőért és reszketett a karjaim között, eltöltött a büszkeség, amint mindig éreztem ilyenkor. Boldogságot okoztam Billnek és ez már felért egy fél orgazmussal. Tudtam, hogy hamarosan én is átélhetem ezt az egészet, mert Bill fog engem eljuttatni a csúcsra és csak reméltem, hogy a nagyi nagyon sokáig távol lesz még.

Itt az ideje úgy tenni, mintha idetartoznék, és akkor talán úgy is lesz

Sziasztok!

Nagyon köszönöm a kommenteket,a bíztatásokat és a sok kattintást! Örülök neki és jól esik. Az meg külön jó dolog, hogy úgy látom a twincest újra éledt,sok kedves blogtárs kezdte ismét. Hát igen,twc volt, van és lesz!!!!!

Igyekszem kevésbé nyomasztó részeket hozni, de az emlékezés sokszor már csak ilyen lehangoló. És legalább nem nyírok ki senkit, ami nálam nagy szó ugye :P
Tehát elhoztam a második részt, sokat nem fűzök hozzá, olvassátok,véleményezzétek!
És nyugi, lesz szex is, hamarosan :)

Bill csak ment előre elszántan a tavaszi színbe öltözött zielitz-i utcákon, alig tudtam vele lépést tartani. Mióta leszálltunk a buszról egyetlen szót sem szólt, csak lépkedett, már szinte futott, amihez nekem nem igazán volt kedvem.
- Bill lassíts, nem bírlak követni! – lihegtem és megállva ledobtam magam mellé a tele pakolt utazó táskámat. Ikrem hátranézett és ő is megállt.
- Már majdnem ott vagyunk Tom…- jegyezte meg és rajta egyáltalán nem látszott, hogy elfáradt. Sőt izgatottság bújkált kipirosodott arcán, a szemeiben a napfény mellett a félelem és kíváncsiság ragyogott.
- Oké, de adj egy percet. – mondtam erre és cigi után keresgéltem. Mert persze én is ideges voltam, reszketett a gyomrom, ezerrel ment a szívem, megfájdult a fejem, ahogy többféle verzióban lejátszottam magamban a találkozás első perceit. Most először az életünkben nem úgy megyünk anyáékhoz, hogy az tiltva van. Nem titokban, hazudozások közepette, hanem úgy hogy megbeszéltük, hogy várnak ránk. És ez jó volt, ugyanakkor hihetetlen és ijesztő.
- Most tényleg rá akarsz gyújtani? – döbbent meg Bill.
- Miért, te nem akarnál? – kérdeztem vissza, miután meggyújtottam egy szál cigarettát és jó hosszan beleszívtam. Aztán Bill elé tartottam a cigarettás dobozt, de ő megrázta a fejét.
- Én csak oda akarok érni végre. – közölte.
- Persze én is, de neked nincs hányingered a félelemtől? – érdeklődtem és azt figyeltem, mennyire reszket a kezem, ahogy a számhoz rakom a cigarettát. Talán nem volt túlzás azt állítani, hogy még sosem féltem ennyire. Na, jó, leszámítva az első alkalmat, mikor Billel lefeküdtünk, de az más fajta félelem volt. Ez a mostani pánikszerűen vont maga alá, csak kérdések voltak a fejemben. Mi lesz, ha nem úgy sikerül? Ha csalódunk, vagy ha anya csalódik bennünk? Lehet, hogy az ő fejében egy teljesen más kép alakult ki, mint ami a valóság? Mi lesz, ha elszúrjuk? Mi lesz, ha én elszúrom?
Bill gyengéden hozzám lépett és óvatosan kivette a cigit a számból, majd a földre dobta.
- A dohányzástól van hányingered Tom. – mosolyodott el.
- Gondolod? – kérdeztem vissza és a félelem érzettől könnyek szöktek a szememben. Úgy szerettem volna megölelni Billt, csak egy másodpercig elidőzni a karjai között megnyugvást találva. De persze nem lehetett, az utcán voltunk, ahol jöttek-mentek az emberek.
- Hidd el, én is félek. Nagyon. De csak az első percek lesznek kellemetlenek. Ez ilyen, ez valahol rendjén van így. Túl leszünk rajta. Együtt…- és finoman megsimogatta a karomat, amitől kirázott a hideg, de egyúttal erőt is adott.
Sóhajtottam egyet és felkaptam a táskát.
- Hát jó. Mehetünk.
És ezek után sietősen, szinte szó nélkül gyalogoltunk az utcán. A cukormáz színű házak még most is felkavarták a gyomromat, ahogy a gondozott kertek és a kérdő tekintetű emberek is a kerítések mögül. De csak mentünk, nem figyelve semmire, csak a saját rémülten kalapáló szívünkre és arra, hogy elhallgattassuk a belül kiáltozó kétségeket.
A Tannenbaum strasse most is hirtelen tűnt fel, túlságosan is, főleg mivel a legelső ház volt az, ahova tartottunk. A kerítés előtt egy alak állt, nem kellett sok ész, hogy rájöjjünk anya az. Ösztönösen megtorpantam és a szívem a torkomig ugrott. Bill szintén megállt, és ahogy láttam rajta, jó alaposan lesápadt, de szerintem én is.
Anya meglátott minket és mosolyogva intett, majd elindult felénk.
Átpörgött az agyamon minden. Minden, amit az elmúlt években ezzel kapcsolatban éreztem és tapasztaltam. A meddő álmok, amik után könnyes volt a felébredés. A kérdések, hogy milyen lehet, vajon miért nem jön, és miért nem szeret. A vágyódás az ölelése iránt, a keserűség a gyerekotthon fehér és hideg párnái között. Az örök bizonytalanság és a céltalanság érzése. A mindent elborító harag és fájdalom anyák napján. A sok csúfolódás, amit el kellett viselni, azoktól, akiknek volt családja. A gyötrődés, amin keresztül mentünk Bill és én.

A testvéremre pislantottam, aki a könnyeivel küszködött. Ezeket a könnyeket csak az érezhette át, aki ugyanúgy élt, mint ő. Az én arcomon is lecsorgott egy könnycsepp, forró csíkot hagyva maga után. Mindaz, amit elképzeltem az évek során, már nem volt álom többé, ott szobroztunk az utca egyik oldalán, anya pedig egyre közeledett.
- Legyél erős Bill… Te mondtad, hogy csak az elején lesz fura. – mondtam halkan ikremnek.
- De akkor te se sírj! – vágott vissza Bill, mert látta, hogy én sem vagyok túl stabil érzelmi állapotban és csak próbálom megjátszani az ellenkezőjét.
Ezen halványan elmosolyodtam és bólintottam. Ekkor ért oda hozzánk anya, akit életünkben először láthattunk ilyen közelről. Gyönyörű volt. Hosszú, göndör haja folyton bele hullott a szemébe, szépen volt kifestve és elegáns ruhát viselt. Az arca ragyogott, ahogy a mosolya is. És látszott rajta, hogy ő is izgul.
- Sziasztok, fiúk! Ó, te jó ég, hadd nézzelek titeket, milyen nagyon szépek vagytok… – nézett végig rajtunk meghatódva és a mosolya könnyessé változott.
- Szia. – köszöntünk egyszerre Billel megilletődve.
- Az én fiaim. - anya váratlanul a karjaiba zárt minket, amin alaposan meglepődtünk és csak félve viszonoztuk az ölelést. Úgy éreztem, ha jobban magamhoz szorítom anyát, eltűnik, mint az a kép, amit éveken keresztül csakis álmaimban láthattam.
- El sem hiszem, hogy végre itt vagytok, nagyon vártalak már titeket. – mondta, miután kibontakozott a karjaink közül és a szemét törölgette. Zavarban volt, hozzánk hasonlóan.
- Már mi is vártuk, hogy itt lehessünk. – helyeselt Bill.
- Nem is tudom, mit mondjak. Igazából két kisfiúra számítottam, de ti idősebbnek néztek ki, szinte már majdnem felnőttek vagytok. – anya hol rám, hol Billre nézett.
- Tizenöt évesek vagyunk. – szóltam közbe komoly és kicsit neheztelő képpel. Nem tudom, anya mégis mire számított, vagy elfelejtette mikor születtünk?! Persze lehet, hogy, csak a piercing karikáktól volt elképedve, mert az nem minden ilyen korún megszokott.
Erre anya kicsit megilletődött.
- Jól eltelt az a pár év. - sóhajtotta fájdalmasan végül.
- Sok minden van, amiről beszélnünk kell. – jegyeztem meg és nem akartam türelmetlennek látszani, de túl sok kérdésem volt, amik sosem hagytak nyugodni.
- Tisztában vagyok ezzel, fogunk beszélgetni is, de most gyertek és ismerjétek meg Marcust és Gordont, aztán megmutatom a házat és ehetünk is valamit. Rendben? – invitált kedvesen anya és elindult a házuk felé.
Bill rám nézett, mintha még mindig nem hinné el, hogy ez történik. Nem mozdult meg és én sem.
- Valami baj van? – fordult hátra anya, mikor látta, hogy egyikünk sem követi.
- Semmi gond. Csak ez az egész még mindig olyan döbbenetes. – válaszoltam a megszeppent Bill helyett.
Anya bólogatott.
- Igen. Tényleg az.  – mondta és kinyitotta a ház kapuját. Mi pedig határozatlanul besétáltunk rajta új esélyekre, magyarázatokra várva.
Az anyánál töltött négy nap ambivalens érzésekkel árasztott el engem. Hálátlanul hangozhat, de kicsit talán csalódtam, mást vártam. Persze kívülről minden mesébe illő volt. Az a házuk csodaszép, olyan amilyet én is mindig elképzeltem, ha arról fantáziáltam, milyen lenne családban élni. Gordon és Marcus is nyitott szívvel fogadott bennünket és anya is nagyon készült. Sok finomságot főzött és elcipelt minket egy csomó helyre. Igyekezett kitenni magáért, de én nem a programok miatt látogattam meg. Egyet szerettem volna igazán, ha elmondja mit érzett, min ment át, akkor, amikor úgy döntött feladja az addigi életét és ott hagy minket a nagyiéknak. Válaszokat szerettem volna hallani, összerakni az életemet, mint valami kirakóst. De anya gondosan kerülte a régi dolgok emlegetését. Nyílt volt, készséges, ha bármit kértünk, rögtön megtette, de nem beszélt a régi időkről. Úgy tűnt, lezárta azt, ami régen történt és csak a jövőre koncentrál. De amit Billel és velem csinált évekkel ezelőtt, nem egy apró hiba volt, egy kis tévedés, egy elírás, amit ki lehetett radírozni, amin csak úgy túl lehetett lépni válaszok nélkül. Élő emberek voltunk és örültem volna, ha anya szán a létező kételyekre, dilemmákra némi időt, de nem tette. És nekem ezzel okozta a legnagyobb fájdalmat. A negyedik nap végén ugyanolyan kérdőjelekkel mentem haza, mint ahogy elindultam és cseppet sem voltam meggyőzve. Azt hittem Bill is így vélekedik, de ikrem el volt varázsolva az egész zielitz-i kirándulástól, odáig volt anya csodás lényétől és az új családjától. Igazán nem értettem ezt.
- Téged nem érdekel, mi történt annak idején? Nem vagy kíváncsi rá? Nem zavar, hogy nem mondott semmit? – faggattam Billt, amikor már leszálltunk a buszról otthon Loitschében. Ikrem viszont csak mosolyogva rázta a fejét.
- Nem. Az a legfontosabb, hogy most már újra együtt vagyunk és most már nekünk is van anyánk…
- Azért ez nem ilyen egyszerű. Anyánk eddig is volt, nem az égből estünk ide, de hol vannak a részletek, az okok?! Én csak tudni szeretném mi a franc történt, hallani akarom, ahogy a szemembe mondja, hogy megbánta, akkor talán nem volt hiába. – dühöngtem.
- Nagyi már elmondta egyszer az egészet. Miért nem elég az neked? – érdeklődött Bill.
- Mondja el anya is! – szóltam közbe.
- Én nem akarom letámadni őt. – jelentette ki Bill.
- Azt hittem, te is ugyanúgy válaszokra vársz. – hökkentem meg.
- Csak normálisan akarok élni. És nem szeretném, ha elrontanád az egészet, a rámenősségeddel!– vágott a szavamba ikrem.
- Hát kösz, mert szerinted én rontok el mindent! – gurultam dühbe és valójában akkor kezdtem el azt hinni, hogy nem mindig akarjuk ugyanazt Billel. Talán akkor kezdődhetett szakadni köztünk valami, de ennek az időtájt nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, hiszen a kapcsolatunk ugyanúgy megmaradt. A csókjaink szenvedélyesek és őszinték voltak, az érintések izgatóak, az éjszakák sejtelmesek és egyre forróbbak. Néha már azt hittem, ezt nem is lehet fokozni, de Bill bebizonyította, hogy lehet. Mind ügyesebb lett, már ismerte a szexualitás kétélű fegyverét, amit ellenem fordítva eléggé jól tudott használni és ez által engem manipulálni. Ha végignéztem rajta fájni kezdett a lelkem és remegni a gyomrom. Ugyanakkor elsöpört az izgalom, annyira kívántam őt. Tökéletes volt, kívül és belül. Kedves, jó lelkű, ártatlan. És még annyi minden…