Távolság

- Sajnálom, nem tudom, mi van velem.- sóhajtottam búskomoran és tehetetlenül, magam iránti haraggal bámultam bele Bill csupasz mellkasába a felforgatott ágyneműn. Hajnal óta ébren voltunk, egymásra vágytunk és mindent el is követtünk ezért. Tényleg csodálatos volt, Bill édes csókjai, a szoros ölelései, a szapora levegővételei, a finom érintései szerte a testemen. Mégsem ment. A gondolataim máshol jártak, túl hangosan kattogtak és egyszerűen képtelen voltam ráhangolódni az együttlétre. Ez ritkán esett meg velem, többnyire csak akkor, ha másnapos, vagy nagyon fáradt voltam. Vagy rettenetesen ideges. Mint most is. Ma, Bill Drezdába utazásának reggelén. Hetek teltek el, David korszakalkotó felajánlása óta, ami felfordította az eddigi életünket. Ezerszer is átgondoltuk, megbeszéltük, hogyan tovább. Többször össze is vesztünk, mert Bill makacsul állította, nem fontos ez neki és nem is akar menni. De tudtam, hogy miattam mondja ezt és én nem akartam, hogy ekkora áldozatot hozzon értem. Azt szerettem volna, ha jó döntést hoz és elmegy abba az iskolába, elsajátítani mindent, amire egy asszisztensnek szüksége van. Neki most ezt kell tennie, hiszen ez valószínűleg tényleg egy vissza nem térő alkalom. Utáltam Davidot, de ebben igazat adtam neki. Meg kell ragadni a lehetőséget, még ha ez kompromisszumokkal is jár. Azzal vígasztaltam magam, hogy ez az egész tanulósdi csak hat hét és közben ikrem haza is jön minden második hétvégén. Mi ez ahhoz a borzasztóan hosszú másfél évhez képest, amit a Loitsche-be költözés előtt, külön kellett töltenünk?! Bill tehát igent mondott a főnökének és megkezdődtek az utazásra való felkészülés napjai, amihez nekem jópofát kellett vágnom, mert Bill így sem volt biztos benne, hogy jó ötlet Drezdába mennie, nem akartam még bűntudatot is kelteni benne.
- Bocsáss meg, Bill! - égetett a szégyen, hogy csődöt mondtam.
- Semmi baj. - ikrem elnézően simogatta meg a vállamat.
- Ja persze. - legördültem Bill meztelen testéről, majd magamra vettem az alsóneműmet és az éjjeliszekrényen hagyott cigisdobozomhoz nyúltam. Rövidesen hanyatt fekve, a plafont bámulva szívtam a cigarettát és merengtem a füstöt figyelve. Nehezemre esett a beszéd, valahol a szívem mélyén, egy eldugott kis szegletben még mindig abban reménykedtem, hogy nem jön össze ez a drezdai út. Akkor én lettem volna a legboldogabb a földön.
- Minden rendben. Szeretlek. - mondta még Bill gyengéden keresve a pillantásomat, majd megcsókolta az arcomat és elkezdett öltözni. Néztem, ahogy csak úgy találomra és feltűnően gyorsan magára húzza a ruhadarabokat, mint akit nem érdekel, mi van rajta. És még így is tökéletesen festett. A szívem összefacsarodott.
- Én is szeretlek. De magamat utálom, hogy ilyen béna vagyok és a testem nem engedelmeskedik. Pedig kívánlak és nem tudom megmutatni, most mikor ki kellene használni minden percet, amit még együtt tölthetünk. - morogtam.
- Nem végleg megyek, jövő  héten visszajövök és együtt töltjük a hétvégét! - emlékeztetett Bill és bátorítóan elmosolyodott. Én is magamra erőltettem egy iszonyat hamis mosolyt, de nem volt könnyű, minden porcikám tiltakozott ezellen.
- Igen, az még majdnem két tetves hét...- jelentettem ki halkan, fájdalmas hangon, majd a cigi elszívása után én is felvettem a ruháimat. Bill addigra már eltűnt a szobából és az előtérben hagyott utazótáskába rakott még el egy-két holmit. Kiballagtam és néztem, hogyan serénykedik. Hol pakolt, hol a fürdőszoba nyelte el és mikor legközelebb elém toppant, már smink is volt rajta és megszelídítette rakoncátlan tincseit is. Izgatottnak tűnt, arcán piros árnyak játszottak, a szemei hevesen csillogtak. Hát igen, egy új kaland kapujában állt.
- Akkor hát, Drezda?- dőltem a falnak.
A gyerekotthoni létben nem szokás a világjárás, többnyire Lipcsében tengettük a napjainkat, leszámítva a loitschei éveket. Meg pár közeli várost, mert Bill lakott egy Hartmannsdorfi nevelőcsaládnál, én meg kis időre Naunhof-ba és Markkleebergbe kerültem nevelőszülőkhöz, de mindkét helyen olyan rossz volt, hogy nem szerettem rá emlékezni sem.
Drezda biztosan más. Bár még sosem jártam ott és kicsit irigyeltem is Billt, hogy eljut oda.
- Nem is tudom, jó ötlet e. - ingatta a fejét Bill bizonytalanul. Az előbb még optimista volt, de valahogy ez a hangulata teljesen az ellenkezőjébe csapott át.
- Persze, hogy az! - helyeseltem, de nem valami meggyőzően, kezdtem kiesni a lelkes és támogató testvér szerepkörből.
- De hát most üljek vissza az iskolapadba? Nem szerettem az iskolát és sohasem voltam jó tanuló...Mi lesz, ha nem fog menni?- ikremben volt még kétség jócskán, és nekem az volt a feladatom, hogy valahogy pozitivabb irányba tereljem.
- Menni fog! Ne legyél kishitű! Kettőnk közül, te vagy a kitartóbb és az ügyesebb! És a főnököd sem küldene el ilyen képzésre, ha nem lenne megelégedve veled.
- De ez a hat hét...
- Kegyetlen lesz, tudom! Még kimondani is sok! De valahányszor elbizonytalanodsz, vagy fel akarod adni, gondolj rám, hogy mennyire nagyon szeretlek és milyen büszke vagyok rád! Nézd, merre haladsz! Ezt nem mindenki mondhatja el magáról. Erős vagy Bill, hihetetlenül erős! És megcsinálod!- vágtam a szavába.
- Tom...- Bill szeme kicsit elhomályosult, én meg azonnal a karjaimban zártam.
- Minden nap beszélni fogunk telefonon! - ígértem állhatatosan és csak öleltem őt, a bennem keringő keserű érzelmekkel, félelemmel és kínzó fájdalmakkal. De Bill is szenvedett. Tudtam, hogy sír, rázkódott a teste és engem is fojtogatott a sírás. Nehéz volt, még most is kampányolni a Drezdai iskola ügyében, mikor legszívesebben nem engedtem volna el Bill-t, magamnál tartottam volna, hogy minden így maradjon, a biztonságot és megnyugvást adó albérletünk falaival körülvéve. De nem lehetett így, egymásba fonódó ölelésünket Bill mobiljának bántó hangja tépte ketté. Testvérem a szemét törölgetve, szipogva bontakozott ki a karjaim közül és vette kézbe a telefonját.
- David írt, lent vár a ház előtt. - olvasta az üzenet sorait dermedten.
- Akkor ne várasd! Lekísérlek, oké? - tártam szét a karjaimat.
Bill bólintott és beugrott még a fürdőszobába, ahol a tükör előtt igazgatta a könnyektől elmázolódott szemfestékét, de így is eléggé megtörtnek látszott, ahogy a csomagjaival felpakolva beszálltunk a liftbe. Egy szót sem szóltunk egymáshoz. Már nem tudtam mivel lelket verni belé. Hogyan is tehettem volna, amikor én sem akartam, hogy elutazzon és ezt szívem szerint közöltem is volna vele. De hát fájó módon, ez nem volt opció. Csak a kapuig mentem Billel, mert nem volt hangulatom a főnökéhez, így is ingerült lettem, mikor kikémleltem az ajtóüvegen és láttam a csodakocsijában ücsörögni. Még pár perc és elviszi tőlem Billt hetekre...Most nem bírtam volna vele bájcsevegni.
Gyorsan visszacsuktam a kaput, hogy legyen még egy pár másodpercünk kettesben.
- Hát akkor...- a szavaim elakadtak.
- Nem akarok menni, Tom! - Bill hangja könyörgő volt, a szemei ismét könnybe lábadtak, megragadta a kezemet, jéghidegek voltak az ujjai.
- Dehogynem! - elnéztem mellette, mert csak így tudtam kiküszöbölni, hogy az én szemem is könnyekkel legyen tele. A torkom kiszáradt, a szívverésem felerősödött.
Bill telefonja újra üzenetet jelzett, összerezzentünk a sípoló hangra, de testvérem meg sem nézte a mobilját, helyette még mindig a kezemet szorongatta kétségbeesetten.
- Az iskola nem érdekel. Csak veled szeretnék maradni!
- Hiszen velem maradsz és jövőhéten újra látjuk egymást.
- Szeretlek, Tom! Nagyon szeretlek. - suttogta Bill elérzékenyülve.
- És én is szeretlek! Mindörökre. A szívemben lévő érzések nem változnak meg semmitől sem, főleg nem egy drezdai tanulmányúttól. Kezdtem elgyengülni, ha Bill sem akar menni, én miért erőltetem ezt? Lehet boldogan élni ilyen asszisztensi végzettség nélkül is, talán tényleg el kellene felejteni az utazást. Bill telefonja most már csörögni kezdett, türelmetlenül és feltartóztathatatlanul, eszembe juttatva, hogy ezek csak merő fantáziálások és hogy David úgysem hagyná annyiban.
- Tényleg indulnod kell. - sóhajtottam fel és olyan jó lett volna megcsókolni Billt, hosszan, szenvedélyesen, de a lépcsőházban álltunk, ráadásul lépteket is hallottunk, így lefejtettem Bill ujjait az enyémekről. Kitártam előtte az ajtót, hogy ki tudjon menni, hogy az a barom David is láthassa és ne bombázza őt sms-ekkel, hívásokkal. Bill még visszanézett, kisírt szemekkel, feldúltan, hunyorogva a tavaszias verőfénytől, aztán az utazótáskával a kezében David kocsija felé vette az irányt át a szürke betonparkolón, én pedig ott maradtam a félig nyitott kapu és a huzatos lépcsőház között. A féltés és a szerelem közé szorulva.
Bill így ment el hát Drezdába, búcsúcsók nélkül, kócosan, könnyektől maszatos arccal, sápadtan és cseppet sem felhőtlenül. Ahogy így láttam legutoljára, a lelkemet egy súlyos tömeg kezdte nyomni és próbatétel volt a délutáni műszak, az összes gondolatom Bill körül forgott, alig vártam, hogy munka után hívhassam és halljam a hangját. Meg akartam nyugodni, hogy már nincs annyira maga alatt, mint amikor beült David autójába. Hála az égnek, ikrem kedélyei addigra lecsillapodtak, bár nem volt kirobbanóan felvillanyozva, de legalább nem sírt, ami mindenképpen nagy lépést jelentett. Elmesélte, hogy fárasztó napja volt, megkapta a tankönyveit és az órabeosztását. Mesélt arról is, hogy szép a szálloda, ahol lakik, barátságos a szobája, hogy az ablakok valami parkra néznek és az égig érő fákról én jutok eszébe. Ezen mosolyogtam, aranyos volt, Bill néha elvont hasonlatokat használt, de nekem az is tetszett. Sokat beszélgettünk és ő azzal búcsúzott, mennyire szeret engem, ahogy én is ezeket a szavakat suttogtam neki a telefonba, mielőtt megszakítottam a hívást.
Az első hét Bill nélkül viszonylag tűrhetően telt, délutános műszakban voltam, akkor lekötött a munka. A többi időben viszont fájt Bill hiánya, mardosott az egyedüllét nyomasztó hangulata, amit azzal enyhítettem, hogy a környéken sétálgattam, vagy beültem valamelyik kocsmába. Sajnos Alexék is gyakran az utamba botlottak, idétlenek voltak és fárasztóak, de jobb híján megtette az ő társaságuk is. Maite még mindig nyomult, fárasztó volt ezt kezelni, Emil javasolta is, hogy szánalomból feküdjek már le vele, de csak röhögtem ezen és nem vettem komolyan. Ahogy semmi sem érdekelt és valójában folyton számoltam az órákat, hogy mikor telefonál majd Bill, vagy én mikor hívhatom. Hiányzott, hogy láthassam, ezért Bill kitalálta, hogy a szállodai számítógépen lévő csevegőprogramon keresztül küld nekem képeket. Mikor a munkahelyi gép szabad volt, meg is néztem ezeket a fotókat és egyből forróság költözött a szívembe, ahogy láttam, Bill milyen gyönyörűen és vérforralóan mosolyog. Azok a mosolyok csak nekem szóltak.
A második héten lelassult körülöttem minden, mintha ólomlábakon ballagott volna az idő. Délelőttös voltam, ezért a teljes délutánom és estém ürességben telt, ez pedig kikészített. Nagyon nem bírtam a magányt, ez mindig így volt, most meg szétforgácsolt a tudat, hogy ikrem messze van tőlem és nem csak távolságban, hanem időben is. A beszélgetéseink jelentették nekem a menedéket. A szép szavak és ígéretek. Álmodozások és tervek, hogy mi lesz, ha majd hétvégén találkozunk. Ám ez a csodás elhatározásokból felépített vár egy szempillantás alatt lerombolódott, amikor Bill csütörtök este felhívott és a szokásos szia, hogy vagy-ok után, szomorú dolgot közölt.
- Nem tudok Lipcsébe menni a hétvégén,Tom...- a hangja sírásba hajlott, rajtam meg jeges izzadtság jelent meg abban a pillanatban.
- Hogyan?- kérdeztem vissza elhűlve és éreztem, hogy lesápadok.
- A pénteki órák a tanár elfoglaltsága miatt elmaradnak, átrakták szombatra, szinte estig gyakorlati órák lesznek, akkorra meg már nem fog busz jönni.
- Bill, ne csináld, két hete, hogy Drezdában vagy! Egy hétvégére csak elengednek. Hivatkozz családi válságra! - ötleteltem, mert nem voltam hajlandó elhinni, hogy ez történik.
- Mikor megtudtam, hogy kavarodás van az órarendben pánikba estem. Már hajnali 4-től ébren vagyok és vagy sírok, vagy a megoldáson gondolkodom, de nincs mit tenni, el kell maradnom, nem hagyhatok ki gyakorlatot, mert akkor nem lesz lehetőségem vizsgázni. Itt ezt elég szigorúan veszik.- magyarázta Bill.
- Francba, mekkora szívás ez a hülye drezdai iskola! - dühöngtem. Nem elég, hogy Billnek sokat kellett esténként is tanulnia, nem beszélve a gyakorlati részekről, még a hétvégéjét is elveszik tőle. Vagyis tőlünk. Rohadtul csalódott voltam. De nem várhattam el, hogy miattam lógjon, megkockáztatva, hogy nem vizsgázhat. Elszégyelltem magam. Az családi válság, hogy egy önző tuskó vagyok?! Milyen szánalmas...
- Bocs, igazad van, csak annyira hiányzol, már beleéltem magam, hogy visszajössz és együtt leszünk.- motyogtam letörten.
- Ne haragudj, én sem így akartam. - mondta Bill.
- Nem a te hibád. Most a tanulás a fontos, értem én, csak fáj...
- Nekem ugyanúgy fáj, mint neked! De jövőhétvégén semmi sem akadályoz meg abban, hogy találkozzunk.- próbált jobb kedvre deríteni ikrem.
- Biztosan így lesz?- kérdeztem vissza elkedvetlenedve és idegességtől totálisan felkavarva.
- Biztosan!- vágta rá eltökélten Bill.
- De az még elég messze van, és hosszú lesz a mostani hétvége nélküled, biztos szét fogom unni magamat. - csóváltam a fejemet lelombozva.
- Miért nem látogatod meg a nagyit és anyáékat? Régen nem jártunk feléjük és biztos örülnének. - jutott Bill eszébe egy mentőötlet.
- Hát nem tudom.- nehezen tértem napirendre, hogy Bill nem lesz mellettem, holott erre vágytam a legjobban. És nem is véltem olyan szuper tervnek, hogy lebuszozzak Zielitz-be, vagy Loitsche-be. De aztán átgondoltam és még mindig értelmesebb elfoglaltság volt oda menni, mint a Bill nélkül lehangolóan kietlen lakásban vergődni, vagy Alex és barátai gyűrűjében vég nélkül iszogatni. Így aztán szombaton buszra ültem és meg sem álltam Zielitz-ig, ahol viszont bezárt ajtókba botlottam. Hívtam anyát, és kiderült, hogy a hétvégét valami baráti házaspárral töltik, egy nyaralóban és csak vasárnap érkeznek haza. Anya sajnálkozott is, hogy miért nem szóltam előre, hogy jövök, mert akkor nem utazik sehova, hanem főz nekem, beszélgetünk, meg persze megmutatja az ultrahang fotót a kisbabáról. Egészen elszomorodott, de leszereltem, hogy semmi gond és majd máskor bepótoljuk. Nem akartam az állapotában idegesíteni és kicsit meg is könnyebbültem, hogy nem kell náluk lennem, ott mindig érdekesen éreztem magam, a szó negatív értelmében.
A következő állomás a nagyi háza volt, őt otthon találtam, boldog volt és meghatódott, el sem hitte, hogy meglátogattam. Rögtön ebédet varázsolt elém és ki sem fogyott a kíváncsi kérdésekből. Sokat beszélgettünk Billről is, nagyi tagadhatatlanul büszke volt arra, hogy a testvérem Drezdában tanul.
- Remélem, maradsz éjszakára. - mondta délután, mikor a nappaliban ültünk és a tv monoton hangja mellett diskuráltunk. Nagyi azt mondta, nem történik semmi új a környéken, de mégis sokáig sorolta, hogy ki nősült, vagy vált el, hány új lakó költözött a faluba és egyebek. Jó volt hallgatni, hogy eljárt a templomi kórusba, az idősek klubjába, és nem zárkózott be teljesen, hanem részt vett a közösség ilyen-olyan programjaiban.

- Igen, maradok.
Valami hetedik érzéktől vezérelve indulás előtt bedobtam egy váltás ruhát és a fogkefémet a táskámba, és jó volt hogy nagyi rákérdezett, mert Bill nélkül semmi értelme sem lett volna az albérletben szenvednem.
- Nagyszerű, nagyon örülök neki! Ha gondolod, kimehetnénk a temetőbe nagyapád sírjához, persze csak ha neked is megfelel. - csillant fel nagyi szeme.
Bólintottam.
- Rendben, menjünk!
Nem telt bele fél óra és már nagyi autójában zötykölődtünk a temető felé.
- Anyádékhoz is benéztél? - érdeklődött nagyi.
- Akartam, de elutaztak a hétvégére. Megegyeztünk, hogy majd máskor találkozunk. - válaszoltam és még mindig csak bámultam ki a jármű ablakán. Szép napos idő volt, Loitsche utcáin jöttek-mentek az emberek, számomra már ismeretlen gyerekek bicikliztek, labdáztak a házak udvarán. Nagy volt az élet azokon az utakon, amit sokszor tettünk meg Billel, futva, vagy sétálva, beszélgetve, vagy hallgatva, veszekedve, vagy azt tervezve, hogy ha hazaérünk és üres lesz a ház, mit csinálunk majd egymással. Furcsán éreztem magam most, olyan félig idetartozónak, de félig vadidegennek.
- Az sem most lesz, hiszen alig-alig juttok el hozzám is. Könnyebb lenne, ha már tudnál vezetni. - jegyezte meg nagyi.
- Terveim között szerepel a jogosítvány megszerzése és egy saját autó. De sok pénzt elvisz az albérlet. - közöltem.
Nagyi mosolyogva helyeselt.
- Megértelek. A felnőttek élete sok lemondással jár. De ha nagyon akarod, előbb-utóbb meglesz amit szeretnél. Lehet, hogy egy kisebb összeget én is adhatok...
- Szó sem lehet róla! Sosem kérném el a pénzedet! - fortyantam fel és indulatos melegség áramlott az arcomba.
- Az én büszke unokám, aki nem engedi, hogy segítsek neki...- nagyi megjegyzése kicsit cinikus volt, ez nem esett jól, de lehet hogy nem is direkt mondta így.
- Meglátod, magam is összeszedem a jogosítványra valót! - jelentettem ki magabiztosságot színlelve, pedig ez még jóval odébb volt és mint egy elérhetetlen álomfelhő lebegett felettem.
- Hát Tom, kívánom, hogy így legyen. - mondta a nagyi, de szerintem nem hitt bennem és meg is sértődött, mert utána szótlanul vezetett a virágboltig. Nem állt szándékomban tiszteletlennek lenni, de sohasem volt szokásom kuncsorogni. Míg nagyanyám mécseseket és virágot vásárolt az üzletben, én cigizve nézegettem a kirakatok áruit. Már el is felejtettem, a falu központjában lévő kis üzletek mennyi mindent kínálnak. Álmodozásomból egy barátságos simítás ébresztett fel a vállam környékén. Váratlanul ért, akkor már valószínűleg hosszú ideje bámultam magam elé.
- Szia, na kitalálod, ki vagyok?!
Ezer közül is megismertem volna ezt a hangot, a gyomromba bele is állt a fájdalom, ahogy csodálkozva megfordultam, hiszen aki ott állt akkor már velem szemben, nem volt más, mint Loitsche egykori hidrogénszőke kavarógépe, Britta Schreibert!
Egyszerűen nem hittem el, hogy összeakadtam vele, hogy pont most és pont ott volt ő is, ahol én.
- Ez a sors keze lehet! Hazaugrok egy hétvégére a szüleimhez és az első akibe belebotlok, az te vagy Tomi! - Britta visongva örömködött, mintha kapott volna egy csomó ruhára váltható kupont.
- Istenem, Britta, az érettségi óta nem láttalak! - a gondolataim cserben hagytak, csak az emlékek gyűrtek maguk alá, de teljes erővel. Be-bevillantva egy sor iskolai jelenetet, Britta fura és állandó méricskélő nézését, vagy a balul elsült házibulit a verekedéssel és Roman Leitner hülye tablettájával, vagy Britta kitalált leszakadt polcos történetét, amikor rám akart mászni, aztán, mikor elutasítottam, rámuszította Romant, aztán egy másik verekedés közepette bevallotta mindenkinek az igazat.
Kilelt a hideg, ahogy ezek nem épp jó képsorok újra feltámadtak az agyamban. De Britta nem adott sok időt a döbbenetre, mert ugyanúgy ugrott a nyakamba, mint annak idején, mikor Billel együtt megjelentünk a házában azon a béna partin. Még a cigim is kiesett a kezemből a vehemens mozdulataitól.
- Semmit sem változtál! - hajolt el tőlem vihogva, akkor vettem jobban szemügyre. Most is szőke volt, jó illatú, szépen sminkelt, nem beszélve a mélyen kivágott felsőjéből és a teljesen rátapadó farmerjáról.
- Így gondolod? - lepődtem meg.
- Mintha még mindig a suliba lennénk!- lelkendezett Britta.
- Jó, hogy már nem így van. - vontam vállat. Nem akartam nosztalgiázni és reméltem, hogy ő sem.
- És hogy kerülsz ide? A nagymamád azt mondta egyszer az anyámnak, hogy a tesóddal visszaköltöztetek Lipcsébe. - kérdezte hitetlenkedve és igazgatni kezdte szétzilálódott haját.
- Ez így van, látogatóba jöttem, Lipcsében élünk már egy ideje. - feleltem.
- Klassz, Tom Kaulitz beveszi Lipcsét. Akkor valóra váltak az álmaid, amit annyira kerestél?- tett fel egy újabb kérdést Britta és le sem vette rólam gondosan kifestett szemeit. Ezektől a sejtelmes pillantásoktól tisztára úgy éreztem magam, mint pár évvel ezelőtt. Mintha Britta egy időgéppel visszavitt volna a múltba. De már álltam a régen kínos és kellemetlen nézését, már nem az a buta tizenéves voltam.
- Valahogy úgy. - válaszoltam tényszerűen, ennél többe nem tartottam szükségesnek beavatni Brittát, de ő nem is kérdezett, csak mosolygott és tényleg úgy látszott hogy örül ennek a hirtelen találkozásnak.
- És te? Azt tervezted, egyetemre mész, meg hogy a bátyád vállalkozásában fogsz dolgozni Hannoverben. Így lett?- törtem meg a mosolyokkal tarkított némaságot.
- Az egyetemet passzoltam végül, nem az én pályám, de a bátyám vállalkozásába tényleg besegítettem egy darabig. Aztán a saját utamra léptem. Parfümökkel és ékszerekkel foglalkozom, van egy kis boltom, ott Hannoverben és így telnek a napjaim. - mesélte vidáman Britta.
Valahogy elképzelni sem lehetett testhez állóbbat Brittának, mint az ilyesmi.
- Örülök, hogy jól alakult az életed. - mondtam neki és ezt tiszta szívemből éreztem. Britta sok bosszúságot okozott a kéretlen érzelmeivel annak idején, de ő is csak kereste az irányt.
- Igen, minden jó most. Egy klassz kis lakásban lakom, az üzlet beindult és komoly kapcsolatom is van. - dicsekedett Britta.
Elismerően bólintottam.
- Gratulálok.
- Remélem te sem heversz parlagon. Bár azt kötve hiszem, biztos sok lány áll sorba a kegyeidért. Így van? - kérdezte incselkedve Britta és nem is ő lett volna, ha közvetlenül azután, hogy azt állítja, kapcsolatban él, máris flörtölni kezd velem.
- Ez azért túlzás...- néztem oldalra és igyekeztem megakadályozni, hogy elvörösödjek, igaz gőzöm sem volt, hogy mitől estem így zavarba. Britta magát adta, ő csak Britta volt. Ennyi év után is.
- Rólad nem lehet túlzásokban beszélni.- Britta keze magabiztosan megindult felém, csodálkozva figyeltem, ahogy ujjai gyengéden végigfutnak a nyakamnál, majd a mellkasomnál, ám ekkor egy autóduda hasított a loitschei csendbe és pár méterrel arrébb egy fehér jármű állt meg, amiből egy morcosnak látszó fickó kiabált ki.
- Britta, mi van már? Még idén méltóztatsz beszállni?
A bizarr momentum semmivé foszlott, Britta dühösen forgatta meg a szemeit.
- A barátod megérkezett, gondolom...- állapítottam meg és fél szemmel végigmértem a volánnál ülő srácot. Korombeli lehetett, vagy talán pár évvel idősebb, hosszú haj, napszemüveg, egy piercing az ajkában, laza ruhák, néhány tetoválás. Mintha magamat láttam, volna némi változtatással. A megállapítás okozta sokk kiült az arcomra. Durva volt, hogy Britta egy hozzám hasonló alakot szedett össze.
- Igen, ő Nico. De most nem húznám az időt, hogy bemutassalak titeket egymásnak, mindig mérges, ha elmaradok a vásárlással. Pedig még úgy beszélgetnék veled. Azért remélem a telefonszámod a régi, mert meglehet, hogy felhívlak egyszer, sőt lehet, hogy hamarosan Lipcsébe megyek és akkor felkeresnélek. Azt hiszed, nem gondoltam rád azóta sem? Hiába teltek el az évek, a tények azok megmásíthatatlanok, még mindig hatással vagy rám! - ezzel Britta elindult az autó felé, élénkszőke hajzuhatagát megrázva és hátra-hátranézve. Rövidesen a kocsi elhajtott az üzletsorról, mintha soha ott sem lett volna. Az agyam ezerrel zakatolt, a Brittával való találkozás miatti megdöbbentségemet nehéz volt kordában tartanom. És azt sem volt könnyű feldolgozni, hogy azt mondta, még mindig hatással vagyok rá. Ez hízelgő, de ijesztő is volt. Britta, mint valami mániákus...Szerintem inkább ő nem változott semmit az érettségi óta, legalábbis ami a nézeteit illeti.
Éppen újabb cigarettát akartam keresni a zsebemben, mikor is jött a következő meghökkenés, mert megpillantottam nagyanyámat, amint szélesen mosolyogva, kedélyesen beszélget a virágbolt ajtajában. Méghozzá egykori iskolám igazgatójával, Herr Deckerrel!
- Mi a franc?!- suttogtam magam elé, mert nagyanyám és Decker láthatóan kitűnően érezték magukat és ki sem fogytak a témából. A fesztelen csevejüktől akaratlanul is fancsali képet vágtam, mielőtt beszálltam volna a kocsiba, ezt észlelve nagyanyám gyorsan búcsút vett Herr Deckertől, aki épp csak felém pislantott lesajnálóan, majd a saját autója felé sétált.
- Mit akart tőled az igazgató? - kérdeztem nagyit, amikor beszállt mellém.
- Hogy érted? - kérdezett vissza nagyi és a hátsó ülésre rakta a megvásárolt árut.
- Nagyon jóban vagytok. - jegyeztem meg.
- Itt él születése óta, ahogy én is. Ismerte a nagyapádat, tanította anyádat. Mióta megözvegyült, nem találja a helyét, ha találkozunk váltunk pár szót. Ez olyan nagy probléma?- nagyi értetlenül bámult rám.
- Ne érts félre, nekem az sem baj, ha van köztetek valami...- szólaltam meg, de nagyi erre szinte felháborodottan rám kiabált.
- Te megőrültél, Tom? Mit képzelsz rólam? Soha senkivel nem voltam nagyapádon kívül és ezen nem kívánok változtatni. A témát pedig befejeztem.
- Oké, nyugi...- vontam vállat megilletődve nagyanyám érzelmi kitörésétől. Nem is  gondoltam volna, hogy még mindig így tud ordítani.
- Mellesleg, te enyelegtél a Schreibert lánnyal az imént. - tette hozzá fölényesen a nagyi.
- Dehogy enyelegtem! - most én éreztem felháborodást.
- Csak szólok, hogy Britta nem sokat változott és még mindig óva intelek attól, hogy bedőlj neki! - magyarázta nagyi, mintha tizenöt éves lennék, de kár volt erőlködnie, nem érdekelt Britta.
- Pasija van és Hannoverben él, különben is, a feltételezéseiddel ellentétben, akkor sem kezdtem vele, mikor egy faluban laktunk!- morogtam és örültem volna, ha végre hanyagoljuk ezt a Britta ügyet, mert így is indokolatlanul nagy figyelmet kapott.
- Ugyanmár, ne nézz bolondnak! Britta mindenkivel lefeküdt, akivel csak tudott és szerintem te sem voltál kivétel! - indította be az autót nagyi, én meg ráhagytam, mert valószínűleg nem tudtam volna az ellenkezőjéről biztosítani.
A temetői látogatás miatt gyorsan eltelt a délután, beköszöntött az este, ami ott talált engem Loitsche-ben. A nagyi hamar aludni ment, én meg a tv-t néztem, és folyamatosan hívtam Billt, mert eszembe jutott, hogy kora reggel óta nem is beszéltünk. Tisztában voltam vele, hogy húzós napja volt, de hiányzott a hangja. Ő azonban nem fogadta a hívásomat. Mikor a tv műsor unalmassá vált, felmentem az emeletre, a régen volt szobánkba és csak feküdtem az ágyon, a plafont nézve, kezemben a telefonommal, amin hiába próbáltam elérni ikremet. Nyugtalanító volt egyes-egyedül ebben a helyiségben lenni. Billt akartam magam mellett tudni az ágyon. Hogy a meztelen bőre az enyémhez simuljon. Érinteni akartam minden testrészét, mialatt édes ajkát csókolom a félhomály által titokzatossá vált hangulatban. Hallani szerettem volna az előbb halk, majd fokozatosan hangosodó sóhajait, nyögéseit. Átélni vele a lüktetést és a szédítő mámort. Repülni, majd a megsemmisülésbe hullani és egymás  karjában feküdni, míg elér minket az álom. Ezt akartam újra meg újra! Mennyiszer tapasztaltam meg és lett enyém Bill ebben a szobában! De még többet szerettem volna és ugyanolyan hévvel áhítoztam rá, mint évekkel ezelőtt. A Billel itt együtt töltött éjjelek forró emlékei felszínre kerültek, az izgalom kavargott bennem. Aztán valahogy elaludtam és arra ébredtem, hogy sms-t kaptam Billtől.
SZIA TOM, NEHARAGUDJ, NEM TUDTAM FELVENNI, KÉSŐN FEJEZŐDTEK BE AZ ÓRÁK, NEMRÉG ÉRTEM VISSZA A SZÁLLODÁBA, DE MÉG TANULNOM KELL...
A szívem rögtön gyors dobogásba kezdett, ahogy a sorokat átolvastam. Elszállt az álmosságom és gyorsan írtam is neki.
SZIA BILL, MÁR AZT HITTEM BAJ VAN. SAJNÁLOM, HOGY ILYEN HOSSZÚ A NAPOD. ÉN ITT VAGYOK A NAGYINÁL, ITT NINCS SEMMI ÚJ ESEMÉNY.
Ha csak Britta felbukkanását, vagy nagyanyám és Decker bizalmasnak tűnő viszonyát nem lehet annak nevezni, tettem  hozzá magamban.
A válasz nemsokára érkezett.
DE JÓ NEKED. BÁR ÉN IS OTT LEHETNÉK! HIÁNYZOL ÉS  NAGYI IS. MEG MINDEN, AMI NEM DREZDA ÉS TANULÁS! FÁJ A FEJEM ÉS OLYAN FÁRADT VAGYOK, HOGY NEM TUDOM LEÍRNI. AMÚGY IS ROSSZ KEDVEM VAN RÁJÖTTEM, HOGY EZ TŐLEM TÁVOL ÁLL ÉS FÖLÖSLEGESEN JÖTTEM EL IDE,  OLYAN ELVESZETTNEK ÉRZEM  MAGAM ÉS LEGSZÍVESEBBEN CSAK SÍRNÉK AZ ÁGYON...
Szíven ütöttek Bill mondatai.
NE ÍRJ ILYET, SZUPER VAGY ÉS MINDEN SIMÁN FOG MENNI!ÉN ÉRZEM EZT! CSAK ANNYIRA HIÁNYZOL, FELHÍVHATLAK MOST? BESZÉLGESSÜNK KICSIT!
Ajánlottam és idegesen vártam a feleletet.
KÖSZÖNÖM TOM, NAGYON JÓ LENNE BESZÉLNI, DE TEGYÜK ÁT HOLNAPRA, AKKOR TÖBB IDŐM LESZ. MOST ANNYI A LECKÉM, HOGY HAJNALIG BIZTOS ÉBREN LESZEK.
Csalódott voltam, de tiszteletben tartottam Bill kérését.
PERSZE, AKKOR HOLNAP HÍVLAK!
Ígértem neki, de elvette a kedvemet, hogy nem hallhatom a hangját, csak majd valamikor holnap.
NAGYON SZERETLEK TOM ÉS CSAK RÁD GONDOLOK. HA TUDNÁD MENNYIRE SOKSZOR, AZT HINNÉD MEGŐRÜLTEM! A TE GONDOLATODDAL ÉBREDEK FEL REGGEL ÉS A TE ARCODAT LÁTOM ELALVÁS ELŐTT. MÁSHOGY NEM IS BÍRNÁM.
Írta még Bill. Szívdobogást  kaptam attól amit írt és elhomályosodott a szemem a könnyektől.
SOSEM HINNÉM, HOGY MEGŐRÜLTÉL ÉS LÉGY NYUGODT, HOGY NEKEM IS CSAK AZ AD ERŐT, HA RÁD GONDOLOK. ÉN IS SZERETLEK! TÚL LESZÜNK EZEN, EGYÜTT ÁTVÉSZELJÜK! MOST HAGYLAK TANULNI, DE AZÉRT VALAMENNYIT PIHENJ IS ÉS VIGYÁZZ MAGADRA.
Búcsúztam ikremtől, aztán mivel már egyáltalán nem voltam álmos, cigire gyújtottam, miközben az ablaknál állva nézegettem a telefonom galériáját, amiben nem kevés Billt ábrázoló kép volt. Bill, aki mindennél drágább volt nekem és aki most távol, egy hotel szobájában görnyedt a tankönyvei felett. Míg engem a szerelem, a múlt és a magány lepett el, a loitschei éjjel és a cigifüst homálya által.