Az árulás íze

Nocsak, nocsak, mit találtam piszkozatban XD XD XD

Hosszan tartó ábrándozásomból a telefonom halk pittyegése hozott vissza.
- Francba!- álmatagon pislogtam és akkor már fogalmam sem volt, mióta ültem Billel egykor volt közös szobánk kevéske megmaradt bútorai között, szárnyalva régi életem egén.
Letettem magam mellé Bill diákigazolványát és a mobilomért nyúltam. Nem vártam hívást, vagy üzenetet. Herr Gerlach írt, a fickó, aki a ház miatt jönne. Sűrű bocsánatkérések közepette mentegetőzött, hogy eltévedt, rossz úton kanyarodott le, ahol ráadásul valami felújítás miatt dugó van, de mindenképpen érkezik. Egykedvűen vettem tudomásul, de nem örültem a bejelentésének, úgy véltem, már így is többet rostokoltam itt, mint kellett volna.
A hajdani dolgok sűrűje teljesen elragadott és letaglózott, jobb lett volna már a falakon kívül lenni. De erre még kicsit várnom kellett ezek szerint.
Visszaírtam a pasasnak, hogy oké, aztán eltettem a mobilom és csak ültem magam elé révedve.
Valójában ez az üzenet, ami a ház iránt érdeklődő férfitől érkezett, pont jókor jött. Mint egy válaszfal. Mert ha jobban az emlékek mélyére ástam, a Billel való kapcsolatunk is kezdett szomorúbb és számomra akkor megmagyarázhatatlan fordulatokat venni. Ez a kettőnkre nézve negatív változás pedig a drezdai tanulmányút második felétől kezdődhetett. Természetesen nem kizárólag Billt hibáztatom mindezért, visszagondolva én is tettem sok sok rosszat és meglehetősen önző, meg gyerekes is voltam. De hát őrülten szerettem Billt, úgy hogy azt leírni, elmondani nem lehetett. Ő volt az első szerelmem, a világom, a mindenem és tapasztalatlan, ostoba, elvakult szívvel örökre magam mellett akartam tudni.
Összefacsarodott a lelkem, ezt az időszakot már nem szívesen idéztem fel, mert fájdalommal járt, de ha végigéltem gondolatban a felemelkedést, a repülést, akkor a zuhanást útját is ki kell bírnom újra, mondjuk úgy, csukott szemmel. Hiszen nem minden mese érhet véget boldogan.
Sosem voltam egy nagy érzelem ember, a romantika sem volt az asztalom, sem a megérzések, meg a mindenféle balsejtelmek, de a nagyinál esett szentimentális beszélgetés után, mintha titokzatos fordulat történt volna és mintha Bill beletörődött volna az állapotba, amibe került. Megértette, elfogadta a tanulás nehézségeit, a sokáig tartó órákat, a kevés alvást és a pörgést egy idegen városban. Már nem panaszkodott és annyira letargikus sem volt. Örültem, hogy nem sír, és nem labilis mentálisan, de akkor is furcsa volt valami, csak nem tudtam összerakni a fejemben, hogy pontosan mi.
Bill jelentkezett, amikor tudott és beszélgettünk, részletesen beavatott, hogy áll a tanulással, milyen leckéi vannak, kicsit panaszkodott, hogy mennyire nincs ideje semmire sem, pedig látott pár érdekes helyet, amit szívesen megnézett volna. Beszéltünk a viszontlátásról is, amit a következő hétvégére időzítettünk.
Ez a tervünk tartotta bennem a lelket, mert én még mindig le voltam lombozva az átkozott egyedüllét és a vánszorogva ballagó napok miatt. Billen kívül nem volt semmi, ami kicsit is érdekelt volna. Dolgoztam, mert muszáj volt, az albérlet nem fizette ki magát, ha ráértem és olyan kedvem volt leugrottam a kocsmába, ahol persze ott lébecolt Az Alex-Emil-Reiner szentháromság, olykor Maite is, aki persze nyomult volna, de tök feleslegesen, mert átnéztem rajta. Nem volt rám hatással a hiányos öltözete, sem a szépen elkészített sminkje, én csak Billre vágytam. Teljes szívemmel, lelkemmel akartam őt és számoltam a perceket, mikor tarthatom ismét a karjaimban. A hangulatomat egyfolytában a türelmetlen, vággyal átitatott várakozás uralta. Be voltam indulva, tűzben égtem, többször elkalandozott a fantáziám az ágyon fekve. Csak arra gondoltam, milyen jó lenne ha Bill mellettem lenne, ha megérintene, megcsókolna, ha érezhetném a bőrét az ujjaim alatt, ha újra felfedezhetném őt minden centiméteren, ha hallanám a sóhajait és látnám elolvadni attól, amit teszünk. A kínzó sóvárgásaimnak nem tudtam megálljt parancsolni és többször is magamhoz nyúltam,ami persze jó volt, mert végig Billre gondoltam, ugyanakkor realizáltam, hogy még mindig nincs velem.
Már csütörtökön rendet raktam a lakásban és elterveztem, mit főzök ikrem hazatérésének tiszteletére. Annyira nagyon vártam hogy hazajöjjön és alig fértem a bőrömbe az esti beszélgetésünk előtt. Végre eljött az este, megcsörrent a mobilom és a várakozásokkal ellentétben nekem keservesen csalódnom kellett, mert ikrem kegyetlen tényeket közölt.
- Bocsáss meg Tom, de mégsem nem tudok holnap hazamenni. - remegett a hangja és ezer méterről éreztem a hatalmas feszültséget rajta.
- Ez béna vicc volt.- morogtam és levert a víz, a gyomromban fájdalom kezdett keringeni az agyam meg leblokkolt és nem volt képes befogadni a hallottakat. Testvérem nem tehetett a helyzetéről, de bennem mégis a harag kezdett ébredezni.
Súlyos hallgatás volt a vonal végén egy ideig.
- Ez nem vicc, sajnos lesz egy fontos konferencia, amit nem lehet kihagyni. Része az itteni oktatásnak. - sóhajtotta Bill.
- Persze egy újabb rohadt kötelező értekezlet, amin neked ott kell lenned!- csattantam fel dühösen és az idegességtől káprázott a szemem. Mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel. Nem hittem el, hogy ez megtörténik.
- Tényleg nagyon sajnálom.- mentegetőzött Bill, de engem nyilván nem hatottak meg ezek a szavak.
- Kezdem azt hinni, hogy te vagy a vezérigazgató és azért van ott a helyed mindenképpen. Mással nem lehet magyarázni. Ez esetben gratulálok...
- Ne gúnyolódj kérlek. Elhiheted, hogy nekem sem ez volt a tervem a hétvégére. - vágott a szavamba testvérem meglehetősen szemrehányóan.
Meghökkentő volt a hangnem.
- Hát ha annyira fontos lennék és számítanék, kicsit erélyesebb lennél és nem törődnél mindenféle idióta kongresszusokkal, fognád magad és eljönnél. Végül is csak egy hétvége. - hadartam felháborodottan és szemeim megteltek dühös könnycseppekkel.
- Hiszen számítasz. Te vagy a legfontosabb az életemben Tom, nagyon szeretlek, de nem tehetem meg, hogy önkényesen távozok. Már a képzés felén túl vagyok. Mi értelme volt eddig Drezdában szenvednem, ha mindent felrúgva kámforrá válok?
Vettem egy nagy levegőt, mert nem akartam Billhez csúnya szavakat vágni, pedig szívem szerint azt tettem volna. Olyan volt jelenleg, mintha csak ez az buta iskola érdekelte volna. Nem régen még szöges ellentéte volt a véleménye ennek a mostani nagyon ellenszenves megnyilvánulásnak.
- Oké és akkor lesz olyan, hogy haza utazol hozzám, vagy most még hetekig ezt játsszuk, hogy te beültetsz a hintába én jól bedőlök neked, majd pofára esek?!- az arcom vörös volt a bennem keringő heves érzelmektől, a maró csalódástól, a kiábrándultságtól, elhagyatottságtól, kétségektől.
- Ígérem, mindent megteszek, hogy ne így alakuljon legközelebb.
- Jó lenne, ha hihetnék neked...
- Hihetsz is. Kérlek szépen, érts meg engem Tom...- Bill hangja elcsuklott és engem is megkörnyékezett a sírás, de végül inkább magamra rángattam a hideg és kicsit faragatlan énemet.
- Mindent a célért, ugye Bill?! Most mennem kell.
- Valami programod van?- csodálkozott el testvérem.
- Hogyne, sürgősen innom kell egy italt. Ha nincs ellenedre. - vágtam rá ellenségesen és már nem is akartam annyira Billel beszélgetni, úgy véltem sok újat nem tud mondani nekem. A hétvége csodásnak ígérkező terveit megint alá ásta Drezda sötét árnyéka.
- Később beszélünk még?- érdeklődött Bill félénken.
- Inkább majd holnap, nem tudom mikor érek haza. - húzódoztam mogorván.
- Ahogy gondolod, pedig jó lett volna még hallanom a hangod, de akkor majd holnap. Szeretlek. - búcsúzott Bill elszomorodva.
- Én is szeretlek. - mondtam.
A hangom nem tükrözte valójában mennyire szerettem Billt, színtelen volt, majd megszakítottam a hívást. A szívem idegesen vert, a lelkemben pedig háború kavargott.
Nem sokkal később a lakótelep szokásos kocsmájában ücsörögtem cigi és sör társaságában a zenegép zenéinek monoton aláfestésével. Nem volt ott egy ismerős sem, de nem is bántam, nem volt kedvem senkihez. Fájt a fejem, és lelkiismeret furdalásom volt, hogy bunkó voltam Billel, de felhúzott a tény, hogy hiába a sok reménykedés, tervezgetés, hétvégén sem lesz velem. Pedig úgy hiányzott és annyira kívántam. Az meg nagyon rosszul esett, hogy ikrem nem volt összetörve mint én, hanem hülye iskolájával jött minduntalan, mint egy erre programozott robot.
Ahogy ott ültem és őrlődtem, emésztett a megannyi szavakba nehezen önthető érzelem, vegyülve a szomorúsággal és a kudarcba fulladt hétvége pocsék légkörével, váratlanul a fejembe tolakodott egy ötlet, ami első pillanatban esélytelennek tűnt, de aztán ahogy végigvettem, már nem is tűnt butaságnak. Sőt...előttem a hétvége, tök egyedül leszek, dolgoznom sem kell és ha Bill nem tud eljönni ide, hát én megyek Drezdába. És meglepem! Holnap munka után fogom magam és elutazok hozzá! És így együtt lehetünk!
A felismeréstől boldogság kerített hatalmába és heves szívdobogást kaptam, a torkom kapart az izgalomtól. Gyorsan lehajtottam a sörömet és nagy lendülettel kisiettem a kocsmából, hogy otthon mindent alaposan átgondoljak. Majdnem elsodortam Maite-t, aki két barátnőjével akkor lépett be.
- Jaj, bocs nem akartalak fellökni! - szabadkoztam, de a lány nem haragudott.
- Igazi szélvész vagy, de hová sietsz úgy szép fiú? - vette elő a már megszokott bájmosolyát.
- Csak van egy sürgős elintéznivalóm.- felelem.
Maite intette a barátnőinek, akik közben letáboroztak az egyik pult közeli asztalnál.
- Kár, pedig reménykedtem, hogy ihatunk egy italt. - biggyesztette le az ajkát játékosan.
- Majd máskor. - indultam el, de pár lépés után megfordultam és utána szóltam.
- Figyelj Maite! Ha te egy másik városban lennél és a barátod teljesen váratlanul meglátogatna, úgy hogy előtte nem szól, mert meglepetésnek szánja, tetszene neked? Örülnél neki?
Maite felhúzta a szemöldökét.
- Hát most nincs barátom...
- Oké, de tegyük fel, hogy van...- vágtam a szavába, mert érdekelt, hogyan vélekedik az ilyen szituációkról.
- Természetesen boldog lennék! Még szép! Ki ne örülne, hogy a kedvese ilyet tesz érte?! De miért ez a kérdés?
- Köszi, sokat segítettél! - bújtam ki a válasz alól.
A véleménye még egy plusz volt nekem, hogy ezt kell tennem, el kell jutnom Drezdába Billhez.
- Hálából egy ital?- próbálkozott újra Maite vigyorogva.
- Legközelebb! - intettem neki és lépteim mind gyorsabban vittek távolabb a kocsmától és közelebb az elképzeléseimhez.
Még aznap este bedobáltam két napra való ruhát, meg a szokásos tisztálkodó szereket, hogy pénteken csak fel kelljen kapnom a csomagomat és mehessek Drezdába, Bill felé. Reggel hamarabb indultam el a munkahelyemre, hogy legyen időm egy éjjel nappali netkávézóban megnézni a menetrendet. Találtam is egy megfelelő járatot és úgy tűnt, minden összeáll. Megnéztem Bill szállásához hogyan jutok el és szerencsére nem volt messze a buszpályaudvartól. A nap lassan telt, nehezen ment a munka, a koncentráció, egyre csak az utazás járt a fejemben és a pillanat, mikor újra megpillantom Billt és végre megölelhetem. Ikrem délelőtt hívott, de nem tudtam felvenni, ettől rám tört a bűntudat, de azzal nyugtattam magam, hogy hamarosan személyesen beszélhetünk át mindent és az százszor jobb, mint a telefonhívás.
A műszakom lejárta után felugrottam az albérletbe a holmimért, aztán rohantam a buszpályaudvarra. Ahogy begördült a drezdai busz és felülhettem rá, majd elindult a célom felé, szinte szétvetett a várakozás öröme, újra azt éreztem, amit csütörtökön délelőtt, még mielőtt ikrem lefújta volna a programot. Ami végül mégis megvalósulhat. Hiszen nem állhatott semmi akadály az utamba, ha Billről van szó!
A mobilomon üzenet villant, ikrem volt az.
SZIA TOM, HÍVTALAK, DE NEM VETTED FEL, REMÉLEM MINDEN RENDBEN.
Szívesen írtam volna neki hogy úton vagyok felé, de inkább csak egy átlagos üzenetet küldtem.
BOCS, DOLGOZTAM, DE PERSZE, JÓL VAGYOK.
HARAGSZOL MÉG AZ ELMARADT HÉTVÉGE MIATT? ENGEM NAGYON BÁNT, MINTHA MINDEN ÖSSZEESKÜDNE ELLENÜNK.
Sajnálkozott Bill és felismertem a bánatot a betűi miatt.
NEM HARAGSZOM, EZ AZ EGÉSZ NEM TE MIATTAD VAN, SZÓVAL NEM AKARTAM TEGNAP TUSKÓ LENNI.
NEM VOLTÁL AZ, MEGÉRTELEK. ÉN IS DÜHÖT ÉREZTEM, HISZEN ROHANNÉK HOZZÁD ÉS MÉGSEM TEHETEM! ÚGY VÁRTAM A HÉTVÉGÉT, DE NÉLKÜLED POCSÉK LESZ.
Magyarázta testvérem.
SOSEM TUDHATOD ELŐRE, MELYIK NAP MIT TARTOGAT SZÁMODRA. AZ UNALMASNAK ÍGÉRKEZŐ HÉTVÉGÉBŐL AKÁR KISÜLHET VALAMI NAGYSZERŰ IS.
Ejtettem el egy sejtelmes félmondatot, mert nehéz volt nem elújságolni Billnek hogy éppen egy drezdai buszjáraton ülök.
KÖSZÖNÖM, HOGY VÍGASZTALSZ, TOM, DE NEM HINNÉM, HOGY EGY EGÉSZ NAPOS KONFERENCIA NAGYSZERŰ LENNE. KÉSŐBB MÉG ÍROK, MOST ÓRÁM LESZ. HIDD EL, BÁRMIT, DE TÉNYLEG BÁRMIT MEGADNÉK, HA ITT LENNÉL!
Olyan jó volt ezt olvasni, megdobogtatta a szívemet és még türelmetlenebbé tett, mielőbb látni szerettem volna ikrem arcát, mikor megpillant és nevetve közeledik felém egy ölelésre. Beleborzongtam ebbe. Főleg hogy még előttem volt egy majd másfél órás utazás. De úgy éreztem, jó döntést hoztam, mosolyra húzódott a szám. Kényelmesen hátradőltem az ülésen és csak néztem Lipcse távolodó képét. Az út elején még viszonylagos kiegyensúlyozottság jellemzett, de ahogy fogytak a kilométerek és mind elérhetőbb távolságra került Drezda, úgy kezdtem mind izgatottabb lenni. Mintha valami első randira készülnék! És ez végül is így volt kicsit, hiszen először találkozom Billel itt Drezdában! Majd végignézzük azokat a helyeket, amiket ikrem annyira látni akart és utána együtt töltjük az estét a hotelszobában. Végre ismét mellette alhatok és reggel vele ébredhetek. Semmi másra nem volt szükségem!
A járat pontosan érkezett és amint lekászálódtam róla, elém tárult az élénk, színes városi forgatag, a különleges épületek, az üzletek sokasága.
A nyüzsgés, a tömeg, hasonló volt Lipcséhez, így nem is éreztem magam annyira idegenül, mint feltételeztem. Arra gondoltam, ez is egy város és kész, meg hogy nem is a turisztika miatt vagyok itt. Gyorsan megnéztem a buszpályaudvaron lévő térképet, hogyan juthatok el a szállóig, ahol Bill van, aztán el is indultam és séta közben vettem mindent szemügyre csak úgy fél szemmel. De a gondolataim jó része és szívem teljes egésze Bill felé kalandozott ahogy róttam az utcákat. Szerencsére a hotel nem volt messze és könnyedén oda is találtam.
Igazán semmi extra. Pedig Bill hogy áradozott róla, de nekem annyira nem volt wow faktor. Sőt rá mertem volna mondani a lehangoló jelzőt is.
Szóval kicsit másra számítottam, de zöld rövidre nyírt gyep, egyszerű szürke parkoló fogadott. A szálló meg kb. úgy nézett ki, mint egy kilencvenes évekből itt felejtett négyemeletes panelépület, terebélyes bokrokkal és néhány fával a bejáratnál. Ahogy beléptem és valóságosabbá vált, hogy itt vagyok, még jobban elkapott az izgalom, az arcom tűzpiros volt, a szívem csak hektikusan kalimpált, izzadt a tenyerem és fájt a gyomrom. Az előcsarnokban szintén megállt az idő, a piros bőrszékeken, a kör alakú üvegasztaloknál vendégek ücsörögtek és beszélgettek, kávéscsészék koccantak, nevetések harsantak. Nagy volt a lárma. Tanácstalanul néztem körbe. Az információs pultnál tekintélyes sor kígyózott, a szerencsétlen recepciós lány ide-oda kapkodta a fejét a rá záporozó kérdésekre. Mivel pontosan nem tudtam, hogy Bill melyik szobában van, beálltam hát én is a várakozók közé. A torkom kapart az idegességtől, az előttem lévő turistacsoport meg mintha sosem fogyott volna ki a tudakozódásból. Engem csak az érdekelt, melyik Bill szobája, bár kétségeim voltak, hogy egyáltalán ilyenkor a szállóban van e. Éppen azt találgattam, mit kezdek magammal, ha még tanórái vannak és nem kerül elő, mikor nyílt az egyik lift ajtja és Bill lépett ki belőle. Mikor megláttam, megszédültem és hangtalanul nyögtem fel, elöntött a öröm hulláma. A szívem fájdalmasan nagyokat vert, de egyúttal végigsöpört rajtam a totális elképedés is.
Először azért, ahogy ikrem kinézett! Még sohasem láttam ennyire erősen kifestve, már-már felismerhetetlen volt számomra, vagy csak túl régen találkoztunk?
A sminkje mellett haja és a ruhái is túlon-túl kirívóak, szembetűnőek voltak. Gyönyörű volt így is, de nekem akkor is furcsa, merész és rettenetesen harsány. Teljesen lefagytam, ahogy megigézve, hitetlenkedve bámultam. Abba a percben ez nagyon durva volt.
A másik ok, ami miatt megdöbbentem, az volt, hogy Bill mellett David lépkedett és áthatóan magyarázott. Nem is értettem, hogy ez a fickó mit keres itt. Nem Lipcsében kellene az üzleti életet intéznie? Ehelyett meg Billel sétálgatott és amikor megtorpantak, a pasi hallgatagon nézte Billt néhány másodpercig. Aztán mosolyogni kezdett és testvérem is mosolygott.
A belsőm háborgott és nagyon melegem lett. Mintha megütöttek volna. Az egyértelműen beazonosítható féltékenységtől leizzadtam és gyengének éreztem magam, olyan volt, mint egy valami betegség ami most vett volna rajtam erőt. Láttam, hogy elindulnak a kijárat irányába és nem akartam még órákig itt szobrozva Billre várni. Minden előbb látott kellemetlenséget félretolva eredtem utánuk.
- Bill!- kiáltottam fel és remegett a hangom, akárhogy is nem akartam.
Bill éppen akkor mondott valamit Davidnak és egy pillanat alatt halottsápadttá vált, ahogy meglátott. Biztos próbált, de nem tudott rögtön mosolyogni. És valahogy már én sem. Minketten úgy festettünk, mint akik azt sem tudják, hol vannak. Én, mint a lúzerek legfőbbike, csak álltam ott, mint akit odaszegeztek, kérdőn és csüggedten. Hát ezt nagyon nem így képzeltem el...
Ikrem végül csak elmosolyodott és ahogy én is tettem pár lépést, úgy ő is. Még mindig a nagyfokú meglepettség és értetlenség tükröződött rajta.
- Istenem, Tom. Hogy kerülsz ide?!- a szemei válaszra várva csillogtak.
- Meglepetés!- feleltem erre én tettetett könnyedséggel és vidámsággal, majd csak néztem testvéremet, mikor már ott állt teljesen előttem.
- Ez erre enyhe kifejezés...- biccentett még mindig sokkosan Bill.
- Te is megleptél ám rendesen ezzel a kinézettel...Minek ennyi festék rád?
Nem is tudtam mit gondoljak. Ez a Bill, akit most látttam, olyan volt, mint aki valami nagyon menő helyről érkezett, nem volt hasonlatos semmihez. Az agyam fájdalmasan zúgott. És sajgott valami legbelül.

Bill az arcához kapott.
- Úgy gondolod, túlzásba vittem?!
- Meglehetősen. És mik ezek ruhák? Sosem láttam rajtad még.- érdeklődtem.
- David vásárolta őket, azt mondta ez az ilyen alkalmakra a megfelelő viselet.
A meghökkenéstől nagyjából a homlokomra szaladt mindkét szemem.
- Ruhákat vesz neked?!
Gondoltam rögtön, hogy ennek a gyökér Davidnak benne lehet a keze az egészben! Láttam, hogy testvérem kis időre zavarba jön és keresi a feleletet, de végül csak beismerősen bólintott.
Ekkor meghallottam a szóban forgó egyén szigorú hangját, amit egy lenéző pillantással vettem tudomásul. Nyilván nem örült, hogy felbukkantam és le is padlózott, mert elhagyta a száját pár halk káromkodás. És ezer százalék, hogy erre Bill sem számított.
- Hé, Bill ne most rendezz családi találkozót, nemsokára a konferenciateremben kell lennünk!
Testvérem engedelmesen bólintott.
- Rögtön megyek, David.
David megforgatta a szemeit.
- Na jó, adok erre húsz percet, csak hogy lásd kivel van dolgod!- aztán a kávézóba indult ütemes, magabiztos lépteivel. Utálkozva követtem szemeimmel a hülye szürke öltönyének halványodó színét.
- El sem hiszem, hogy itt vagy. - csóválta a fejét Bill és kitartóan fürkészett engem. És én sem bírtam levenni a szemeimet róla, a már-már túlzó, feketére kifestett szemeiről, a bőre sápadtságát borító púderről, az ajkát fedő szájfényről, a nyakában lévő ékszerekről. Megszólalnom is nehezemre esett.
- Pedig itt vagyok, mert nekem már mindegy, Lipcsében, vagy Drezdában, de látni akartalak. - böktem ki végül.
- Egy szóval sem említetted, hogy jössz, még a reggeli sms váltásunkkor sem. - korholt szelíden ikrem.
- Tudod, ez a meglepetés lényege. És most van kerek húsz percünk. - vigyorodtam el és Bill értette a célzást.
- Megmutatom a szobámat, jó?
- Benne vagyok. - vágtam rá és lépteink máris a lift felé kanyarodtak.
Bill szobája a harmadik emeleten volt és szintén kilencvenes évek stílusát tükrözte, én kicsit elavultnak véltem a helyiséget a halványszürke fallal, barna szekrényekkel, szintén barna plüssfotelekkel, fehér függönnyel, egy nagyobb méretű ággyal, ahol világos volt az ágynemű, a szőnyeg sötétkék és mindehol virágokat ábrázoló természetfotók voltak felaggatva.
Az ablak tényleg egy szép parkra nézett. Az egész hotelben ez volt a legjobb.
- Még mindig nem térek napirendre, azon hogy itt vagy. Mond hogy nem csak a szemem káprázik.- sóhajtotta ikrem, ahogy az ajtó bezáródott mögöttünk.
- Dehogyis, ez a valóság Bill.
Pedig hát én is szürreálisnak tartottam az egészet, főleg testvérem megfogalmazhatatlan, földön túli külsejét.
- És megtetted értem, hogy ideutaztál. - ingatta a fejét hálásan ikrem.
- Nem nagy ügy.
- Nekem az!- bólogatott meghatva Bill és örültem, hogy ilyen sokat jelentett neki is ez.
- Szerintem hamarabb kellett volna jönnöm. Nem bírtam volna ki még egy hetet nélküled. - tettem hozzá sziklaszilárd meggyőződéssel, amit ő titokzatos és őrjítő mosollyal az arcán vette tudomásul, mialatt az éjjeli szekrényre pakolta a tankönyveit, ceruzáit, a ruháit pedig a fotelekbe hajigálta.
- Ne haragudj a rendetlenség miatt, ha tudom, hogy jössz, elpakolok.- mentegetőzött.
- Nem érdekel a rumli, csak te érdekelsz. - közöltem, ahogy én is a ruharakás mellé tettem a cuccaimat.
Bill komoran elgondolkodva rám nézett és a pillantása, szemeinek fénye, félig nyitott ajkai látványa majd elolvasztott engem.
Nem mondtam semmit, nem kellett, egy szempillantás tört része alatt a már rendezett ágyon vettem a karjaimba Billt hogy megcsókoljam. Nem ellenkezett, visszacsókolt. Felé kerekedtem, és láng lobbant fel bennem azonnal, ahogy a nyelvét megéreztem a sajátomra csúszni. A piercingje ismerősen hatott rám, a csókja pedig olyan eleven volt, meleg volt, nedves. És egy kissé kesernyés a kozmetikumoktól. De ez másodlagos volt. Mint akkor minden. Csak ő számított. És hogy végre kettesben vagyunk. Milyen régen vártam erre!
Hosszú percekig tartó érzéki csókunk megszakíthatatlanul méllyé vált, ujjaink egymás ruhái alá kerültek. Bill gyengéden és törődően simogatott. Aztán a ruhámat feljebb tolva csókolt végig a nyakamtól a mellkasomon át a hasamig, majd vissza, forró lélegzete hevítette a bőrömet. Ahogy ismét egymásra kerültek az ajkaink, a már régen tapasztalt remegés futott át a testemen és mintha ugyanolyan nagyon kiéhezettek lettünk volna mert Bill is reszketett, sóhajtozott érintéseim nyomán.
- Hiányoztál Tomi. És ez is hiányzott...- ajkai szenvedélyesen, játékosan tapadtak össze az enyémmel, bőre meleg volt, légzése szaggatott. Egyértelmű feltüzeltsége még inkább megszédített engem is, mindenemet forralta iránta a gerjedelem láza. Kezeimet végig húztam ruhával fedett testén a nadrágjáig és éreztem, hogy kőkemény. Én is az voltam, már amióta először megláttam a hotel aulájában. Kába és súlyos izgatottság telepedett rám, bevonva minden részemet.
Hirtelen elhatározással Bill csípőjéhez hajolva kezdtem kibontani a nadrágjának ezüstös övcsatját, majd gombjait, mintha egy törékeny, rendkívül értékes ajándékot nyitnék ki. Óvatos és bizonytalan voltam, de nem tudtam miért, talán ez az átkozott sok festék Billen, meg az extravagáns ruhái ébresztettek bennem ezt a meg nem magyarázható érzést, amit igyekeztem legyűrni, de nem mindig ment.
- Tom...- ikrem zihálva és csodálkozva pillantott rám, szemei tágra nyíltak, száján, arcán az elmaszatolódott, egykor művészen felkent smink nyomai, amik engem is megfestettek ebben biztos voltam, de a Bill iránt érzett szenvedély és szerelem tintája erősebb volt. Ezer meg egy ötletem volt, mit kezdjek, de annyi hét távollét után egyszerűen érezni akartam őt, látni hófehér bőrét, ismét megtapasztalni az ízét a nyelvemen, hogy az összes emlékkép felszínre jöjjön. A felismerés, hogy mennyire ezt akarom, megdönthetetlen erővel tört fel bennem. Ereimben száguldott a vér és válaszra, reakcióra sem várva, mohón és birtoklóan nyomtam ajkamat ikrem kemény, meleg és pulzáló férfiasságára a kezemmel együtt. Tusfürdőt, mosóport és Bill bőrének halvány illatát éreztem, sós íz futott szét a nyelvemen. Bill azon nyomban megrándult ettől. A testén átcikázó heves válaszjelzésre az én férfiasságom is ugrott egyet, verejtékcseppeket éreztem megjelenni a homlokomon, a hátamon és az arcomon. Testének önkéntelen, kétségbevonhatatlan reakciója fokozta az izgalmamat, gyorsan alkalmazkodtam hozzá, ajkam és kezem az ő csípőjével egyszerre moccant. Jó akartam lenni és minél nagyobb örömet okozni neki, ezért rövidesen határozottabb és ütemesebb tempóra váltottam. Bill nyöszörgött, ágyéka reflex szerűen és ritmikusan az arcom felé mozdult. Igyekeztem minél többet ízlelni belőle a szorosabb és sebesebb mozdulatok által, Bill is partner volt ebben, ezt akarhatta, mert nyögdécselve nyomta mélyebbre magát a számba. Kicsit túlságosan is. Vehemens lelkességétől fájdalom nyilallt torkomba, könny szökött a szemembe és nyál csorgott le az államon, de nem érdekelt, folytattam, mert erre vágytam én is, hallani, látni, tapasztalni ikrem élvezetét. Nyelvem, kezem ösztöntől és kéjtől vezérelve finom és erőteljes volt egyszerre. Ahogy az ágyunkban.
Ez már nem volt idegen és fura, már minden a helyére kattant, hiszen Bill úgy simult hozzám remegve, úgy reagált, úgy nyögött fel boldog örömmel, úgy mondta ki a nevemet, úgy feszült meg alattam, ahogy mindig is. És olyan forró volt, ahogy általában. Mint otthon...
Ez a tény és önfelismerés üdvözítő volt, de nem tudtam gondolkodni, a vérem izgatottan dörömbölt és minden nagyon gyors volt már, mind az ő, mind az én mozdulataim. Majd Bill váratlanul megmerevedett, csak hangos nyögését hallottam és erős, sós fojtogató sűrűség áradt a nyelvemen, került a torkomba. Nem tehettem mást, nyeltem egyet és a szemem felnyílt. Láttam, hogy ikrem levegő után kapkodva hevert a feltúrt ágynemű között, sminkje izzadtságával együtt hagyott csíkokat az arcán, pillái minden lélegzetvételénél rezegtek, mellkasa vadul járt fel-alá, ujjai a lepedőt markolták, fekete körmei a fehér anyagba nyomódtak. Lüktető szívvel elhúztam a fejemet Bill férfiasságától.
- Szeretlek. - suttogta zihálóan.
- Ahogy én is szeretlek. - suttogtam vissza.
- Köszönök mindent, hogy eljöttél és velem vagy. - tette még hozzá.
- Sehol sem lennék szivesebben, Bill. - hajtottam le izzadt arcomat ikrem szétgombolt nadrágjára, egyenesen a még mindig nedvesen ragadós ágyékára. Ujjaim szeretettel végigsiklottak csípőcsontjain és a köldöke alatt állapodtak meg. De csak még keményebb lett ettől a férfiasságom. Kínzott az epekedés, de most csak feküdni akartam mozdulatlanságban lebegve, Bill kusza lélegzetvételeit hallgatva és lágyan simogatva őt. Majd az ő tenyere is végigsimított a vállamon.
- Nagyon jó volt amit csináltál, Tom...
- Tényleg?- kérdeztem vissza és ő csak bólogatott.
- Mintha nem tudnád, mit tudsz velem csinálni...Ezért is tartott csak ennyi ideig és mert minden részemmel annyira nagyon-nagyon kívántalak...- jelentette ki Bill.
Forró, narancsosan égő lávának éreztem akkor a szívemet.
- Én most is kívánlak. - vágtam közbe és ahogy rápillantottam, csodás, fáradt tekintetében különleges fények játszottak.
Ekkor jelzett üzenetet a mobilja, széttörve meghitt pillanatunkat.
- Ez David lesz. - Bill nem is nézett a készülék felé.
- Ilyen rövid a húsz perc?!- kérdeztem halkan.
- Sajnos.- testvérem mocorogni kezdett és kénytelen voltam elhúzódni tőle, hogy begombolja a nadrágját.
- Maradj még! Ne hagyj így itt. - nyúltam utána és megragadtam a kezét.
- Bár tehetném!- Bill szomorkásan sóhajtott egyet és hozzám hajolt. Összekócolódott haja az arcomba zúdult, tömény hajlakk erős illata csapott meg. Szájon csókoltam, amitől huncutul mosolygott, majd felpattant az ágyról, amit elégedetlen fejrázással konstatáltam.
Kit érdekel David meg az idióta sms-e?! Bill miért nem tud mellettem maradni?
- Tehát ez így működik, hogy David üzen egyet és te lelépsz?
- A felettesem. Tennem kell, ami mond. - és testvérem már a fürdőszobába igyekezett, gondolom a tönkrement sminkjét kiigazítani.
- Nem mondtad eddig, hogy David is itt lesz Drezdában. - jegyeztem meg, miközben én kerestem egy törölközőt és letörölgettem az arcomra tapadt elkenődött festéket.
Bill meglepetten és rendbe hozott, valamivel szolidabb sminkben lépett ki a fürdőszobából percek múltán.
- Nincs itt mindig. Néha jön, aztán megy. - rántotta meg a vállát.
- Mintha úgy tudtam volna, hogy ő Lipcsében marad és az üzlettel foglalkozik. - morgolódtam és ismét leheveredtem az ágyra, ezúttal a cipőmet is levéve, amit nagy hevességünkben egyikünknek sem sikerült.
- Nem tudok David tervei és gondolatai között olvasni. Téged ennyire zavar, hogy itt van?- kérdezte Bill még mindig nem levarázsolva magáról a hitetlenkedő arckifejezést.
- Igen, nagyon. Ha például nem lenne most a városban, nem kellene úgy elrohannod és jutna még időnk egymásra...- pillantottam ikremre, aki akkor kapta fel ismét üzenet miatt sípoló telefonját. Meg se nézte mi áll az üzenetben, csak a zsebébe rakta a készüléket.
- Sietek vissza, Tom. És előttünk az éjszaka! - mondta még, aztán sarkon fordult és gyors léptekkel elsietett, mire én bármit is mondtam volna, már csukódott is az ajtó és hallottam a lift idegesítő megérkezésének hagjait is.
A délutánom dögunalomban telt, egymás után szívtam a cigarettákat a nyitott ablaknál, aztán bámultam ki a fejemből és minden neszre amit hallottam, azt hittem hogy az ajtó nyílik és Bill tér vissza. De nem jött, az idő meg változó ütemben ballagott. Az egyhangúság idegörlő volt, felfedeztem a minibárt és elkezdtem iszogatni az ott található italokból, mialatt azon gondolkodtam, vajon Bill is fogyasztja e mondjuk este tanítás után, aztán ezt elvetettem, mert ha így lett volna, valószínűleg már nem lett volna ennyi ital benne, és különben is Bill nem olyan...
Kortyoltam az alkoholt, vártam ikremet, de ő még mindig nem jött vissza. Mivel kora hajnalban keltem és végigtoltam egy műszakot, aztán utaztam is, elnyomott az álom, mikor ismét felébredtem, émelygett a gyomrom és rám esteledett, de testvérem még mindig sehol sem volt. A telefonom viszont már majdnem tíz órát mutatott. Vajon így elhúzódott a konferencia? Végülis mindig van egy ember, aki feltartja a többieket a kérdéseivel. Talán épp David az...Kinézem belőle, tiszta energiavámpír az a fazon...Szegény Bill...
Vártam negyed órát, majd felhívtam őt, hagytam sokáig kicsörögni, de nem vette fel, ezért az jutott eszembe, kicsit körbenézek a hotelben, hátha közben belefutok Billbe. Felkaptam a cipőmet, magamhoz vettem a cigimet, telefonomat, majd a szoba kulcsot és lelifteztem a földszintre. A kora délután látott zsibvásárra emlékeztető felfordulás helyett alig-alig voltak emberek a félhomályos aulában. A recepciónál egy jól öltözött, negyvenes pasi tevékenykedett.
- Jó estét uram, segíthetek?- fordult hozzám, mikor látta, hogy céltalanul lődörgök a nagyméretű műanyag pálmák, a fotelek és üres asztalok körül.
Elpirultam erélyes megszólításán.
- Jó estét. Azt szeretném kérdezni, tart e még a konferencia?- jutott eszembe az aktuális kérdés, hiszen ki más tudná ezt jobban, mint a recepciós?
A férfi valamit nézett a számítógépen, aztán megrázta a fejét.
- A mára kiírt konzultációk már kilenc órakor véget értek.
Bejelentése jeges árkén zúdult fel bennem, előbbi pirosságom fehérbe ment át.
- Ez biztos?
- Igen, de esetleg nézze meg a bár részlegünket, úgy láttam a bemutatóteremből többen is arra mentek. Itt találja a bal oldali folyosó végén. - javasolta a férfi.
- Köszönöm. - mondtam letaglózva és lassan botorkáltam a megadott irányba, magamban mentségeket keresve, hogy ha a gyűlés már kilenckor befejeződött, hol a pokolban lehet Bill?! Azt ígérte, hogy siet vissza hozzám. Persze biztos van rá magyarázat. Lehet, hogy feleslegesen jövök ide, mert már fent vár engem a szobában.
Az idegességtől káprázó szemeim végigsúrolták az régi évtizedekből itt maradt falon függő lámpákat, a vastag, kissé megviselt padlószőnyeget, a padlóvázákat, amikben virágok kornyadoztak, míg nem megtorpantam a bár szélesre tárt üvegajtajában, de ahelyett, hogy bementem volna, hátrébb húzódtam az oda telepített dekoroknak szánt növények mögé. Még jó, hogy épp nem járt arra senki, mert röhelyesen festhettem. A bár tele volt, szólt valami nyálas zene, felszolgálók mászkáltak, mindenhol vidám társaságok. És az egyik eldugott kis asztalnál ott ült Bill is! Egyedül volt, de több poharat láttam előtte. Hideg izzadtság lepett el tetőtől talpig. Mi folyik itt?! Nem értettem semmit, a ráeszmélés elemi ereje morajlott fel bennem, az agyamban szerte-szét úszkáló tények és feltevések kezdtek egy felé sodródni, egy nagyon rossz útra. Viszont nem akartam elhamarkodott ítéletet hozni.
A szívem ami eddig is sebes ütemet vert, most még nagyobb fordulatra kapcsolt és ehhez párosult a gyomorfájás, valamint a feszültség miatti hányinger. A zsebemből előkaptam a telefont és felhívtam ikremet. Kicsörgött hosszan, és jól láttam, ahogy világít Bill mobiljának kijelzője az asztalon két pohár közt, de sokáig nem vette észre, aztán ahogy ránézett volna, a semmiből ott termett David. Undorító mosollyal a képén, két itallal egyensúlyozott az asztalhoz, amiket lerakott, majd lazán lezöttyent ikremmel szemben. És Bill mosolygott rá. Holott nemrég még engem illetett ilyen mosollyal. David pedig beszélt, de fogalmam sincs miről, csak ide-oda mutogatott, majd mintha az asztal mentén egy tizedmásodperc erejéig összeért volna a kezük, de lehet hogy már csak hallucináltam. És újabb mosoly Billtől. De ez már abszolút nem tetszett. Olyan volt, mint egy filléres ribanc, jobb szavakat nem találtam akkor rá.
Lenyomtam a gombot telefonon, befejezve a hívást és csak úgy süvített bennem a tompa üresség. Tagadóan megráztam a fejem, összeszorítottam a számat, de úgy, hogy csak az ajkamban lévő piercing karika keménységét érezzem. Sötét ábrák ugrándoztak a szemeim előtt és gőzöm sem volt mi legyen most. Megtehettem volna, hogy odalépek hozzájuk, csak úgy leülök és tönkreteszem David kis esti privát programját, igen, a régi tizenéves, meggondolatlan Tom ezt csinálta volna, de most csak levert bénultságot éreztem az összes tagomban. Ez itt két ember elhatározása és Billen nem az látszott, mint aki kényszer alatt cselekszik. Gondolhatta volna hogy én hívom, de még csak a mobilja irányába sem pillantott. Hát ennyit jelentek neki?! Döbbenetem helyét a keserves düh vette át és nem bírtam tovább már ott szobrozni, mint egy vesztes sereg. Bill azt ígérte, együtt leszünk, ezért utaztam el idáig, de már láttam, hogy ebből semmi sem valósul meg, így az ott létem is okafogyottá vált. Bill nem velem akar lenni, hanem ezzel az alakkal szórakozgat, aki drága öltönyöket hord és nagy az élettapasztalata, jól fésült és kifogástalan, egy sikeres pénzember. Hol vagyok én hozzá képest?! Ám ha Billnek erre van szüksége, hát legyen! Azt mondta, előttünk áll az éjszaka, és ez igaz is. De én hazautazok és már biztos hogy engem nem itt ér a reggel.
A szobába visszaérve sietősen felkaptam pár üveg italt a minibár készletéből, majd ikrem egyik füzetéből egy lapot kiszakítva pár sort írtam neki csak.
BILL, VÁRTALAK, DE NEM JÖTTÉL. ÍGY VISSZAMEGYEK LIPCSÉBE. ENNEK ÍGY SEMMI ÉRTELME. A KULCSOT A RECEPCIÓN HAGYTAM.
Lekapcsoltam a villanyt, bezártam az ajtót és az üzenetet kifüggesztettem a szoba ajtajára, majd lent oda adtam az információs pultnál a szobakulcsot és elhagytam a hotelt. Le kellett nyugodnom valahogy, ezért csak dohányoztam, pedig már hányingerem volt a cigiktől, de leöblítettem a hotelből elhozott löttyel. Makacsul, haragtól fűtötten, csalódottan gyalogoltam az idegességtől piros arccal, leizzadva néha hátra-hátra nézve, az éjjel áthatolhatatlan fekete leple alatt. Mintha azt remélném, ikrem egyszer csak utánam rohan és marasztal, de ez természetesen nem történt meg. Bill azzal a seggfej Daviddal röhögcsélt és rohadtul elfelejtette azt is hogy létezem. Hiba volt ideutaznom, marhára nagy hiba. Vagy esetleg épp hogy ez világosított fel? Talán semmi sem az, aminek látszik és testvérem remekül érzi itt magát, hordja a David által vett holmikat, festi magát úgy, hogy az annak a gyökérnek tetsszen. Bár tudtam volna, mi az igazság, de csak az ital búfelejtő, szédítő hatását tapasztaltam meg, mire kiértem a buszpályaudvarra. Rengeteg ember volt itt, ahogy a városban is ezerrel ment az éjszakai élet. Fények, színek, hangok mindenfele. Arra gondoltam, hogy ha nem lesz busz Lipcsébe, reggelig beülök egy-két helyre jobb híján, de a szerencse mellém pártolt, mert az utolsó járatot még épp elcsíptem. Már a buszon ültem, ittasságommal beburkolva, mikor Bill telefonált először fel sem akartam venni, de végül csak fogadtam a hívását.
- Tom, most értem vissza és a szoba ajtón egy üzenet várt, hogy visszamész Lipcsébe és kulcs a recepción. Mi ez az egész?- ikrem hangján felháborodottságot véltem felfedezni.
- Hogy-hogy mi? Te mégis minek látod?- kérdeztem vissza gúnyosan.
- Kicsit későn jöttem tudom, bocsáss meg, hosszúra nyúlt a megbeszélés...
Legszívesebben ráordítottam volna Billre, hogy hazudik, a fejemben ott villogott a késztetés, hogy szembesítsem a szánalmas ferdítésével, de az a csipetnyi józanságom, amit még nem mosott el a nálam lévő ital, meggátolt ebben.
- Ja, igen, vettem észre...- mondtam akadozó nyelvvel.
- Kérlek szépen gyere vissza!- hallottam Bill lágy hangját, ami még mindig hatással volt rám, megdobogtatta a szívemet és könnyessé tette a szemeimet.
- Az kizárt. Már a buszon vagyok.- közöltem szárazon.
- Igazán?- lepődött meg Bill csalódottan.
- Miért mit hittél? Hogy ítéletnapig várok rád? Nem azért jöttem el hozzád, hogy a hotelszobádban üljek egymagam és mivel neked holnap is egész nap mindenféle értekezleteid lettek volna, tényleg nincs okom maradni. Csak veled akartam lenni, de ha én valamibe belefogok úgyis elszúrom...
- Ne mond ezt! Nagyon nagy örömet okoztál, hogy eljöttél hozzám. Sosem hittem volna. Ez egy nagyon kedves és szeretetreméltó lépés volt tőled Tom. Inkább én szúrtam el. - Bill mintha kicsit magába szállt volna, mert olyan fura lett a hanghordozása.
De ez nyilván nem mentesítette őt az alól, hogy láttam nevetgélni Daviddal, ahelyett hogy mellettem lett volna.
Nem volt kedvem már erről témázni és haragudtam is, de igyekeztem leplezni, mert nem egy buszjáraton akartam ezt megvitatni vele. És különben is kóválygott a fejem azoktól a hülye italoktól.
- Jó, tökmindegy. - próbáltam lezárni a témát.
- Vigyázz magadra az úton és telefonálj reggel, vagy írj sms-t. Én is írok. Szeretlek Tom.- búcsúzott Bill, mert észlelte haragos passzivitásomat.
- Oké.- dünnyögtem én erre.
- Szeretlek. - ismételte el még egyszer Bill és úgy szerettem volna azt mondani, hogy én is, mert persze szerettem, mindennél jobban. De képtelen voltam.
- Szia. - ezzel véget vetettem a hívásnak.
A hazaút egy részében aludtam, a másikban meg Bill tettein töprengtem és indulattal a szívemben ittam tovább, pedig nagyon nem kellett volna. A járat ráadásul félúton bevárt egy másik buszt valami csatlakozást, így tényleg nagyon késő volt, mire Lipcsébe értem. Addigra kellően kiütöttem magam, szerencsére erre nem sok tanú volt, mert csak pár ember utazott ezen az éjjeli járaton. Mondjuk már semmi sem érdekelt, zúgott a fejem, kilelt hideg, forgott velem a világ, a szám ragadt a több fajta émelyítő szesztől, amiket mind elfogyasztottam. Alig bírtam letámolyogni a buszról. A lépteim meglehetősen suták voltak, nehezen vittek vissza a lakótelepre és körülbelül semmire sem emlékeztem, de egyszer csak ott voltam és szinte bevágódtam a liftbe, homlokommal neki a fémfalnak.
- Istenem, ez fájt.- motyogtam a fejemet dörzsölgetve, aztán benyomtam a gombot és a lift ajtaja bezárult. Mikor kiléptem az ötödik emeleten, már villanyt sem kapcsoltam, vaktában tapogattam ki a zárat és kerestem elő a kulcsot a zsebemből.
- Na, végre itt vagy, azt hittem sosem jössz!- szólalt meg valaki a hátam mögött és a szívem kihagyott egy ütemet, az ijedtségtől meg majdnem hanyatt estem. Ekkor gyúlt fel a fény és láttam meg Maite-t a villanykapcsolónál támaszkodva, egy rettentő rövid miniruhában és kicsit álmosan.
- Szia Tom.- köszönt vidáman.
- Fenébe is, halálra rémitettél. Mi a francot akarsz itt?- förmedtem rá még mindig a szívroham határához közel.
- Nem volt jobb dolgom, hát erre jártam. - jött a rövid felelet.
- Öreg este van...a nagyanyám mindig ezt mondja. - elmélkedtem, mire a lány felnevetett.
- Annyira cuki vagy!
Megforgattam a szememet.
- Rosszul látod. Tök részeg vagyok.
A lány ekkor egy üveg italt húzott elő a táskájából. Talán valami bor volt, vagy pezsgő. A gyomrom máris fordult egyet.
- Pedig hoztam egy kis innivalót. Ígértél nekem egy közös italozást...- vigyorgott sokat sejtetően.
- Nem...most nem fog menni... Nem gondolod, hogy késő van? Már régen ágyban lenne a helyed. - hárítottam, aztán Maite szemének csillogását látva rájöttem, milyen baromságot mondtam épp.
- Igen, szerintem is.
- Hé, én nem úgy értettem...- igyekeztem kihátrálni, de sikertelenül.
- A tesód itthon van?- kérdezte Maite.
Szorítani kezdett a mellkasom Bill nevének említésére.
- Nincs.- ráztam meg a fejemet.
- Akkor nem hívsz be? Esküszöm, egy ital lesz és eltűnök, ha így akarod...- a lány az ajtóhoz sétált.
Nem akartam hogy velem legyen, de nem akartam egyedül sem maradni és részegen, a mai napom történésein tépelődni. Igazából Bill mellett szerettem volna lenni és forró csókokkal borítani gyönyörűszép teste minden porcikáját, majd érezni az édes ajkát, hallani ahogy a nevemen szólít, úgy ahogy senki más nem tud és elmerülni benne újra és újra, amíg az extázis magával nem visz.
Érthetetlen módon annyi ital után is éreztem, hogy lesz kemény a férfiasságom, már ha csak Billre gondolok. Aki sejtelmesen és egyszerre izgatóan nézett ki az új külseje sokkolt, de mégis tetszett...Bill, aki átejtett engem és egyáltalán nem tudom, mi megy a háttérben és egy hülye voltam, hogy elrohantam Drezdából, most így az albérletünk lépcsőházában Maite-vel a nyakamon, már sejtettem, hogy másképp is cselekedhettem volna...Végtelen, sötét bánat szakadt rám.
- Egy ital...- adtam meg magam, ahogy kinyitottam az ajtót.
- Szerintem helyesen döntött uram. - nevetgélt Maite, de én nem voltam a vicceire hangolva, csak beljebb löktem az ajtót és hagytam, hogy belépjen a lakásba.