A bizalom, ha megtörik

Köszönöm a kattintásokat és a kommentet <3 Itt az új fejezet.

Hitetlenkedve kaptam fel a fejemet.
- Kirúgás? – ismételtem el az előbb hallottakat.
- Herr Decker, kérem ne…- a nagyi falfehérré vált és a szemei rögtön könnyesek lettek.
Az osztályfőnök is ledöbbent a kijelentéstől.
- Gondolja át, ez elég drasztikus lépés lenne. A fiú ebben a tanévben fog érettségizni…- csóválta a fejét.
- Mégis mit gondoljak át?! Elég egyértelmű a dolog. Nem hunyhatok szemet a lopás ténye felett. – vágott a szavába az igazgató ingerülten.
Nem tagadom, sokszor kívántam azt, bár rúgnának ki, hogy ne kelljen többet ebbe a szörnyű iskolába járnom, de ahogy nagyanyám sírás küszöbén álló arcára néztem, most azt szerettem volna, ha más döntés születik. Láttam, hogy fáj neki, és ez az egész felhozza benne a múltat. Hiszen anya is éppen tizenhét évesen maradt ki az iskolából.
- Be kell vonnunk a rendőrséget, talán mégsem Tom volt, csak valaki rosszat akart neki, azzal hogy gyanúba keveri. Jár még az osztályba pár zűrös tanuló. – találgatott Herr Weber, hogy mentsen engem.
Rezignáltan hallgattam a szavait, amik keveredtek a nagyi szipogásával. Biztos voltam abban, hogy az igazgató megváltoztathatatlan ítéletet hozott, így nem is láttam értelmét bármivel is védeni magamat. Ám alaposan meglepődtem, mert pár perc elteltével Herr Decker bólintott.
- Nos, rendben, bízzuk a rendőrökre. Bár én meg vagyok győződve róla, hogy maga a felelős a pénz eltűnése miatt. – mutatott rám.
Nagyi elsírta magát.
- Köszönöm!
Én sem hittem a fülemnek. Herr Decker fölényesen végig pillantott rajtam, érzékeltetvén, mekkora kegyet gyakorolt ezáltal.
- Csak azért hoztam meg ezt, a szerintem nem megfelelő határozatot, mert régóta ismerem magát Emma és tiszteltem a néhai férjét is, jó ember volt. És maga is jó ember, nem érdemli meg ezt az egészet..
Az „egész” alatt nyilván engem értett, vagy engem és Billt, nem tudom, de dühített ugyanakkor fájt is, hogy büntetésnek vélt minket a nagyi életében.
- Hálás vagyok…- törölgette a nagyi a szemét. Az igazgató erre csak lemondóan legyintett.
- Inkább várjuk ki a végét. Az unokáját természetesen addig is felfüggesztem. A rendőrség majd felkeresi magukat és gondolom, megteszik a szokásos lépéseket. – rendelkezett még, aztán átadta Weber tanár úrnak az ügy intézését, minket meg haza küldött.  Szégyent és meglepődést éreztem, amint nagyanyám kocsijában ülve, már hazafelé tartottunk. Pedig hát nem kellett volna szégyellnem magam, nem tettem semmit. Játszottam a karikával a számban és csak bámultam az autó ablakából a feltűnő, majd semmibe vesző házakat. Üvölteni tudtam volna a tehetetlen bénultságtól. A dühtől, a bizonytalanságtól és a gyűlölettől, amit Roman iránt éreztem.
- Remélem most elégedett vagy, lehet, hogy kicsapnak. De hát mindig is ezt akartad nem? – a nagyi hangja fátyolos volt a sírástól.
- Egyáltalán nem vagyok boldog. És igen, utálom az iskolát, meg az oda járókat, de nem ezt akartam…- vágtam a szavába határozottan.
- Én nem is tudom, mit csináljak veled. Azt hiszem, szobafogságot fogsz kapni, egész nagykorúságodig…- fenyegetett nagyanyám, de csak érdektelenül megvontam a vállamat.
- Ahogy tetszik…
Nagyi ekkor leállította a járművet és felém fordult, egyik keze féltőn megsimította az arcomat. Ilyet szerintem még sosem csinált. Nagy szemekkel néztem rá.
- Tom, kérlek… mondd meg az igazat… Én megértem, hogy ha megtetted… Ha elvetted azt a pénzt…
Szavai mint éles kések, úgy fúródtak belém.
- Hogyan? – kérdeztem döbbenten.
- Akármit is csináltál, én segítek. Beszélek az igazgatóval, megoldjuk, csak legyél hozzám őszinte. – folytatta a nagyi.
- Te most valóban úgy gondolod, én loptam el az osztálypénzt? – a hangom megremegett a hallottaktól és ökölbe szorultak a kezeim. Az indulat és elkeseredettség, ami eddig tombolt bennem, most megduplázódott.
Nagyanyám aggályoskodva sóhajtott.
- Tudom, hogy nem volt nektek könnyű és azt is, hogy az ilyen korú gyerekek mennyi mindenre vágynak. Menő ruhák, számítógép, legújabb mobiltelefon. És én ezeket nem tudom megadni nektek…
Már nem bírtam tovább hallgatni. Hihetetlen volt ez a vádaskodás. És éppen tőle.
- Fejezd be! – kiáltottam felháborodva és egy csepp könny szaladt végig az arcomon, a szám, torkom teljesen kiszáradt és hirtelen nagyon melegem lett, mintha lázas lennék.
Nagyi elhallgatott, én viszont nem tudtam.
- Sok mindent csináltam ebben az elbaltázott életemben, ami nem volt helyes. De lopni, sohasem loptam, vedd tudomásul! Bill meg én, egész nyáron dolgoztunk, van félretett pénzünk, nem szorulunk ilyen lépésekre !
- Nem akartalak megvádolni.- mentegetőzött a nagyi, de nem hatott meg.
- Hát persze, tudom… Ne félj, már megszoktam, hogy mindenki kevesebbnek hisz és megvet. Végig néznek rajtam és tudják, más nem lehet a bűnös, csakis én! Ezért hát te se lógj ki a sorból, gyanúsíts nyugodtan. – ezzel kinyitottam az autó ajtaját.
- Hova akarsz menni? – kérdezte a nagyi.
- Hazasétálok. – morogtam és kikászálódtam a kocsiból.
- Ugyan, majd én haza viszlek. –marasztalt nagyanyám.
- Fáj a fejem, szerintem jót tesz egy kis séta. – ellenkeztem és jó hangosan becsaptam az autó ajtaját.
- Én csak meg vagyok kavarodva Tom. – húzta le nagyi a kocsija ablakát és kezdett volna bele egy újabb magyarázkodásba, de én arra már nem voltam kíváncsi. Feszült remegések futottak végig rajtam, nem akartam vele beszélni. Egyedül akartam lenni és rá gyújtani.
- Te csak nem ismersz eléggé.- javítottam ki, aztán elindultam gyalog. Láttam, hogy ő is beindította a kocsit, így mikor elhúzott mellettem, már vettem is elő a cigimet. Mire vagy két szálat egymás után elszívtam, kicsit lecsillapodtam és a bennem zengő felháborodás alább hagyott, csalódássá szelídült. Nagyi viszont azt hihette, soha többet nem jövök haza, vagy nem tudom, mert az ajtóban várt, mikor jó negyedóra múlva haza érkeztem. Az arcán nyugtalanság és szomorúság.
- Készítsek valami ennivalót ? – kérdezte készséggel, amint együtt beléptünk a házba.
A gyomrom fel volt kavarodva az idegességtől, így nemet intettem.
- A szobámban leszek. – mondtam halkan nagyinak, miután levettem a cipőmet és leraktam a kabátomat, meg a táskámat, aztán a lépcső felé indultam.
- Tom bocsáss meg! – szólt utánam nagyi szánakozva.
- Nem haragszom. – morogtam csüggedten és rá sem néztem, ahogy az emeleti lépcsőkön lépkedtem.
A szobába érve rögtön ledőltem az ágyra. Égett a szemem és lüktetett a fejem. Fáradt voltam és kiábrándult. Rosszul esett, hogy a nagyi azt feltételezte, én loptam el a pénzt. Bár igazán nem tudom, mit is vártam. Ő is olyan mint a többiek, tele van előítéletekkel velem szemben. Van tetoválásom és van az a karika a számban, rasztahajat hordok, nem fogom be a számat, még akkor sem ha kellene és a gyerekotthonban éltem, ez neki is elég, hogy rossz véleményt alkosson, függetlenül attól milyen rokonságban vagyunk.
Szerintem az egész világon, csakis Bill hitt nekem feltétel nélkül.
Bill… Felsóhajtottam, majd a zsebembe nyúltam a telefonomért és kioldva a billentyűzárat, írni kezdtem neki.
HIÁNYZOL…
TE IS HIÁNYZOL. Jött tíz perc múlva a válasz üzenet, először nem tudtam miért írt ilyen későn, de rájöttem, éppen tart az első óra.
AZ IGAZGATÓ FELFÜGGESZTETT, A NAGYI MEG AZT HISZI, ÉN TETTEM. ELEGEM VAN AZ EMBEREKBŐL. EL AKAROK MENNI INNEN ÉS VELED AKAROK LENNI BILL. Írtam gyorsan neki.
ÉN IS VELED AKAROK LENNI. MINDENNÉL JOBBAN! Írt vissza ikrem. Elhomályosult szemekkel olvastam újra, meg újra a sorait és amikor bevillant csodaszép arca, egy pillanatra nem fájt belül semmi.
Az én drága testvérem, az egyetlen, aki miatt érdemes ezt a sok rettenetes dolgot elviselni. Az egyetlen, aki miatt el bírom egyáltalán viselni, ahogy ez a rengeteg szemétség az arcomba ömlik minden oldalról. A képmutatást, a jóság színlelését, vagy éppen nyilvánvaló megalázást. Folyton mindenkiben csalódnom kell és magamat sem értettem, miért vagyok ezen úgy kiakadva, mert megszokhattam volna már életem során. De mégis bántott, hogy a nagyanyám kapásból azt hitte, egy hazug tolvaj vagyok.
A nap iszonyat lassan telt. Egy ideig a szobában feküdtem, de miután azt eluntam, kimentem az udvarra. Tettem pár kört, aztán meg csak álltam a kerítésnél és kémleltem a néptelen betonutat. Annyira bizonytalan volt minden azzal kapcsolatban, mi lesz velem a holnap, vagy holnapután. Az egész jövőm ködös és kusza volt, csak kérdések, válasz semmi.
Később, mikor kezdett hideg lenni, vissza mentem a házba és a nappaliban ültem le tv-t nézni. Csak bámultam bambán a sok egyforma műsort, nem érdekelt egy sem, de jobb volt mint a súlyos némaság, vagy a gondolataim hangja. Egyre azt vártam, hogy Bill megérkezzen az iskolából és végre ne érezzem olyan magányosnak magam. Délután volt már, amikor a végtelen csendet telefoncsörgés szakította meg nagyanyám szobájából. Nagyi felvette és beszélt, de nem túl sokáig, aztán újra elcsendesedett minden. El is felejtettem az egészet, mikor úgy negyed óra múlva nagyanyám megjelent a nappali ajtajában. A kanapén ültem, az asztalra felrakott lábakkal, kezemben a távirányító.
- Te meg mit csinálsz ? – csattant fel nagyanyám, látva az egyáltalán nem helyes poziciót.
- Bűnbánatot gyakorlok. – feleltem kissé gúnyosan és levettem a lábamat az asztalról.
- Egy falatot sem ettél ma és egész nap nem láttalak. – jegyezte még meg nagyi.
- Hát pedig nem tűntem el, itt voltam az emeleten, vagy az udvaron. Igyekeztem elütni az időt, ha már így alakult. – mondtam.
A nagyi bólintott, majd odasétált hozzám és megállt a kanapénál. Láttam, hogy keresi a szavakat és mondana valamit, csak nem tudja, hogy fogjon hozzá.
- Valami baj van ? – sandítottam rá, mire nagy nehezen megszólalt.
- Nem rég hívott az igazgató az iskolából. Azt mondta, meglett a pénz. Hiánytalanul. Így az ellened felhozott vádak semmisek. Holnaptól mehetsz iskolába. – közölte egy szuszra.
Az arcom lángba borult és máris rám tört a heves szívverés. Olyan irreálisnak hangzott amit az előbb hallottam, mint amilyen hihetetlen volt az egész kegyetlen mai napom is.
- De mégis hol találták meg és ki vette el ? – tudakoltam remegő hangon, amint a csodálkozásom alább hagyott.
- Részleteket nem mesélt, csak ennyit mondott. De szerintem nem is lényeg mi történt, a fő, hogy minden a régi. – válaszolta a nagyi.
A nagyanyámra sandítottam, és igen, annak fényében, hogy nemrég még ő is engem vádolt, talán neki ez csak ennyi, egy kis semmiség, amivel nem kell törődni, de nekem annál jóval többet jelentett. Újabb leckét az emberekről…
Felpattantam a kanapéról és az előszobába igyekeztem. Nagyi értetlenül jött utánam.
- Elmész ? – kérdezte, amint látta, hogy felveszem a cipőmet és a kabátomat.
- Ki kell szellőztetnem a fejemet. – válaszoltam és nem várva, hogy mit reagál, kirohantam a házból, át az udvaron, ki az utcára. Émelyegtem és szédültem, hideg veríték jelent meg a halántékomon. De mégsem álltam meg, nem lassítottam, csak rohantam a falu határa felé.
Mire a Billel közös helyünkre értem alaposan kifulladtam és égetett a tüdőm a levegőhiánytól. Átgyalogoltam az ősztől megbarnult, lehullott leveleken, az elszáradt füvön és erőtlenül álltam meg a terebélyes fa előtt. Hideg szél fújt keresztül rajtam. Megmozgatta a földön heverő rézszínű faleveleket és a nagy fa kopasz ágait. A tavasszal és nyáron még itt pompázó virágtenger a múlté volt, az élénkzöld pázsitszőnyeg, amin feküdve annyi titkon osztoztunk Billel, kifakult és ritka lett. Nem is tudtam, miért szaladtam idáig, de kifejezetten jó volt most itt lenni. Nekidőltem a fának, rágyújtottam egy szál cigarettára és nem gondoltam semmire. Hagytam hogy az felindultság könnyei olykor eltompítsák a látásomat és közben megpróbáltam felépíteni magamban, hogy lesz ezután. Kezdett sötétedni, mikor elindultam onnan. De a félhomályban is jól láttam a falu határában álldogáló Loitsche feliratú táblát, amin gondolatban annyiszor végleg túlmentem már. Eldobtam a kezemben éppen füstölgő cigit, majd a táblához léptem. A szemeim végigfutottak a vastag, fekete betűkön, aztán hirtelen, teljes erőből belerúgtam a táblába. Feljajdultam, ahogy éles fájdalom cikázott végig a lábamon, a tábla hangos kongással válaszolt az erőteljes fellépésre. De egy centit sem mozdult meg.
- Megingathatatlan…ahogy gondoltam…De nem erősebb az én hitemnél, miszerint hamarosan örökre eltűnök innen. – suttogtam, majd hátat fordítva a táblának, elindultam vissza a faluba.
A lábam még mindig sajgott, ahogy a dühöm is forrongott és nem hagyott nyugodni az egész. Részleteket szerettem volna megtudni, ezért ahelyett, hogy a nagyi háza felé kanyarodtam volna, lépteim egészen más környékre vittek. Mégpedig Brittáék égbenyúlóan magas, háromemeletes házához. Bár bennem volt az hogy talán mégsem kellene, felülemelkedtem ezen, legyűrtem a régi, rossz emlékek okozta ellenérzést és aránylag nyugodtnak tűnve lépkedtem a lány háza irányába. Ez az érzés, azonban hamar megváltozott, mikor megpillantottam azt a gyökér Romant Brittáék házánál szobrozni. Persze nem csak úgy álldogált, meg szemlélődött, hanem éppen Brittával vitatkozott méghozzá elég hangosan.
- Az a tetű lenyúlta az osztálypénzt, erre te játszod a kéretlen segítőt. Miért avatkozol abba, ami rohadtul nem a te ügyed ?! Mégis mit képzelsz magadról, te ócska kurva ?!  – vonta kérdőre idegesen Roman a lányt, mire Britta rögtön közbe is vágott.
- Én csak azt akartam, hogy előkerüljön az a pénz !
- Úgy, hogy kihívatod a zsarukat?! – háborgott Roman.
- Egy pillanat, a rendőröket az osztályfőnök és az igazgató intézte, mivel egy csomó pénzről volt szó. – magyarázkodott Britta, de Romant nem tudta meggyőzni.
- Ezért megfizetsz ! Vedd tudomásul, hogy velem nem lehet szórakozni! – fenyegetőzött és durván megszorította a lány vállát.
- Engedd el Brittát !- léptem oda ekkor hozzájuk.
Roman meglepődött és úgy tolta el a kezét Brittáról, mintha undorodna.
- Te meg mi a szart keresel itt ? Azt hittem, már régen lesitteltek! – röhögött a képembe.
- Tetszett volna, mi ? – kérdeztem vissza.
- Hát ja, akkor legalább azt kapod, amit megérdemelsz. – jelentette ki Roman.
- Az egész a te műved, igaz ? – csóváltam meg a fejemet, de Roman kajánul vigyorgott, miközben széttárta a karjait.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. Csak azt tudom, amit nagyjából mindenki. Hogy az ilyen nincstelen, gyerekotthonból szalasztott, kis fattyúk úgyis a javítóban végzik…
Ez volt az a pont, ahol Roman ismételten túl messzire ment. Nem is emlékeztem pontosan hogy volt, csak éreztem, ahogy Britta belekapaszkodott a karomba, amikor megragadtam Roman dzsekijét és erőteljesen neki löktem a kerítésnek. Roman háta nagyot dobbant, ahogy a kerítés rácsainak ütődött. A meghökkenéstől, belé fagyott a szó.
- Ne csináld Tom, légyszíves! – kérte Britta.
A hangjában ijedtség volt, de nem hallgattam rá.
- Semmit sem tudsz rólam! – ordítottam Romannak, szinte magamon kívül. Ő persze védekezett, de eléggé sarokba volt szorítva.
- Vedd le rólam a kezed! – próbált kiszabadulni, vagy olyan helyzetbe kerülni, hogy ő legyen a domináns, de ezúttal nem sikerült. Olyan elkeseredett és indulat teljes erővel szorítottam a kabátját, hogy a dulakodás hevében a cipzár kezdett szétszakadni.
- Fejezzétek már be ! – kérte ismételten Britta, de szavai nem találtak meghallgatásra.
- Te nem vagy normális! – zihálta Roman és igyekezett megütni, de a szorításomtól nem ment neki.
- Hagyjátok abba, vagy segítségért kiáltok! – visongott mellettünk Britta.
Hangjára pár házból nyitódtak az ajtók és emberek jelentek meg kérdő tekintettel.
- Mi folyik ott ? – kérdezte valaki, mire Britta csak kényszeredetten dadogott. Nem akartam jelenetet, ezért elengedtem Romant, aki levegő után kapkodva lépett arrébb pár lépést. Én meg csak álltam ott a haragtól eltompulva és éreztem, hogy izzadtság csorog le a hátamon. Az ajtók amilyen hirtelen kinyíltak, úgy be is záródtak, így ismét hármasban maradtunk a néptelen utcán.
Roman szeme szikrákat szórt.
- Kibaszott idióta vagy ! – lihegett.
- Te vetted el a pénzt, ugye? – kérdeztem ismét, mire felnevetett.
- És ha igen? Meglett, nem hiányzik belőle, tehát nem indul eljárás. Csinálhattok akármit, sohasem tudjátok rám bizonyítani!
- Siralmas, hogy még mindig azért vagy rám berágva, mert akármikor lecseréltelek volna Tomra. –  szólt közbe Britta, de Roman legyintett.
- Jó ég, hol élsz? Ki beszél rólad? Ugyan…
- Mi volt ez, ha nem elégtétel ? – próbáltam felfogni okszerűen a cselekedetei miértjét, de csak a bosszú ugrott be .
- Csak azt akartam, hogy Kaulitz életre megjegyezze, hogy velem nem baszakodhat! Ha ez az eszement ribanc nem buzgólkodik, minden terv szerint alakul…
Roman szavaiból áradt a végtelen utálat, ami azóta fűtötte irányomban, mikor először meglátott. Most legalább ismét tettem érte, hogy legyen is alapja ennek az érzésnek.
- Gyűlölhetsz, szíved joga és hidd el én sem kedvellek, de ideje lenne belátni, hogy nem vagy mindenek felett álló. Nem vagy jobb, vagy különösebben erősebb nálam, vagy sok más tanulónál, akiket igyekeztél rettegésben tartani. Én már tudom és csak idő kérdése, mások mikor jönnek erre rá. Itt az idő felnőni…- szólaltam meg és fagyos hallgatás követte a mondataimat. Roman összeszorított szájjal állt nem messze tőlem, nyilván akart mondani valamit, de semmi értelmessel nem tudott előrukkolni.
- Szerintem húzz el ! – javasolta neki Britta.
Roman lenézően végigpillantott rajtunk. Ez volt a legtöbb, ami tellett tőle.
- Nyomorult senkik vagytok! Dögöljetek meg! – ezzel sarkon fordult és elsietett.
- Micsoda balfék! Nem hiszem el, hogy valamikor jártam vele. – forgatta meg a szemét Britta.
Csak néztem Roman után és eltelt pár perc, míg szóhoz jutottam.
- El mondod, mi történt ? – érdeklődtem.
Britta bólintott és belekezdett.
- Szóval miután téged az igazgató felfüggesztett, óra után félre hívtam az osztályfőnököt és elmondtam, hogy bár minden jel erre utal, de szerintem nem te voltál. Viszont Roman tudta, hol tartottam az osztálypénzt, hiszen mikor még a pasim volt, sok mindenbe beavattam. És arról is meséltem, mennyire rossz a viszonyod vele. Weber tanár úr is egyet értett, hogy esetleg Romanék keze lehet a dologban, így bejelentette, hogy kihívta a rendőrséget, akik majd mindenkit kihallgatnak, mindent átkutatnak, tehát súlyos következmények várhatóak. Talán ez lehetett hatással Romanra, beijedt vagy ilyesmi, mert mindenki megdöbbenésére következő óra után az ügyeletes tanár egy köteg pénzt talált az egyik mosdóban. Senki sem látta, ki rakta oda, tanú egy sem volt, de az összeg pontosan megegyezett az osztálypénz összegével. A rendőröknek nem kellett beavatkoznia, mert ez a gyáva Roman inkább kihátrált az egészből.
- Akkor miattad nem rúgtak ki az iskolából, köszönöm. – tekintettem rá egy kis hálával a szemeimben. Meglepett amit csinált, hiszen elég viharos volt a kapcsolatom vele és nem mindig álltunk egyazon oldalon.
- Én csak felnyitottam a tanárok szemét. Nem akartam, hogy olyasmivel gyanúsítsanak, amit nem követtél el. – szabadkozott a lány.
- Ennyire biztos voltál az ártatlanságomban? – kérdeztem meghökkenve.
- Igen. Én mindig is tudtam, hogy nem te tetted. Aki ilyen jó, az nem lehet vétkes…- mosolyodott el Britta és éreztem, ahogy ujjai a kabátom zsebében lévő kezeimre kúsznak. A mosolya mögött ott volt az a kiéhezettség, amit már volt lehetőségem megismerni és legtöbbször teher volt számomra. De most nem tudott zavarni a nyomulása. Jelen pillanatban tényleg nem tudtam mit higgyek róla.
- Nem vagyok jó…- jelentettem ki, de Britta nem hagyta magát.
- Nekem az vagy, Tomi…- suttogta és az ajka már az enyémet súrolta.
- Te vagy a jó, amiért kiálltál értem. – sóhajtottam, ahogy kissé elhúztam a fejemet és csak bámultam az élénk szőke haját, a félig nyitva felejtett ajkait, a nem mindennapi színű szemeit.
- Itt maradsz egy kicsit? – érdeklődött a nem titkolt reménykedés arckifejezésével és szája óvatosan tapadt az enyémre. Parázslott az ajka és ettől átforrósodott a vérem is, magam sem tudom, mit éreztem. Ismét elhajoltam tőle és megadóan bólintottam.
- Maradok…
Ő pedig boldogan átölelt, a teste szorosan tapadt hozzám, a parfümje illata körbevett. Mit csinálhattam volna ? Ügyetlenül zártam a karjaimba és csak álltunk a kietlen utca sötétjében.
Teljesen besötétedett, mire haza értem. Nagyanyám mérgesen, de egyúttal aggódva nyitotta szélesre a bejárati ajtót, mikor hallotta, hogy jövök.
- Hol a csodában mászkáltál? Tudod te hány óra van? – tapadt nekem rögtön.
- Csak sétáltam és elszaladt az idő. – mondtam neki válasz helyett, ahogy kibújtam a cipőmből és a kabátomból.
- Azt mondtad, kiszellőzteted a fejedet, ehhez képest jól elmaradtál. – korholt nagyanyám.
- Sajnálom, kicsit tovább tartott, mint gondoltam. – közöltem vele és elindultam az emeleti lépcsőkön.
- Soha nem fogod nekem elfelejteni, hogy megfordult a fejemben, hogy esetleg közöd van a pénz eltűnéséhez, ugye ? – kérdezte nagyanyám, ahogy mentem felfelé a lépcsőn.
- Majd igyekszem túl tenni magam rajta. – válaszoltam erre szűkszavúan.
Mikor benyitottam a szobába, Bill kis híján nekem szaladt, ugyanis az ágyon ült a tankönyveivel és reflexből felugrott, amint nyílt az ajtó. Arcán az idegesség miatti piros szín látszott, szemei nyugtalanul ragyogtak.
- Istenem, hol voltál ? Már vagy tízszer hívtalak. – mondta izgatottan és csak nézett bele az arcomba. Olyan közel állt hozzám, hogy éreztem a forró leheletét, mindahányszor levegőt vett.

- Csak sétáltam és nem vittem magammal telefont. Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj. – magyaráztam, kerülve a barna szemeinek égető pillantását. Nem akartam mesélni neki a Romannal történt összetűzésről, sem a Brittával töltött időről.
Bill elnézően biccentett.
- Kész őrültek háza volt a mai nap.
- Ugye téged nem gyanúsítottak, vagy bántottak ? – kérdeztem, mert attól tartottam, ez az egész majd ikremen fog lecsapódni.
- Úgy volt, hogy jön a rendőrség és kihallgatnak mindenkit, de mielőtt bármi történt volna, megkerült a pénz. – felelte erre Bill.
 - Tudok róla, a nagyi elmondta. Holnaptól az élet megy tovább. – vágtam a szavába elfásultan és nagyon nem volt kedvem erről beszélni. Inkább az ablakhoz mentem és az elhúzott függönyön keresztül néztem a sötétség felé. Remélve, hogy mégiscsak lesz ott némi világosság, ami erőt ad. De csak néhány sápadt csillag fénylett halványan a koromfekete égbolton.
- Van ötleted, ki akart bajba sodorni? – kíváncsiskodott Bill.
- Igen, valószínűleg az, akire te is gondolsz. – tértem ki az egyenes válasz alól. Testvérem bólogatott, majd újabb kérdéssel állt elő.
- És szerinted bocsánatot kérnek, amiért igazságtalanul téged vádoltak meg ? –
- Egyáltalán nem kell a bocsánatuk, meg vagyok anélkül is ! – fortyantam fel.
- Biztos fájt, amikor mindenki azt hitte te voltál. – hallottam ikrem halk és szelíd szavát mögöttem. Összeszorítottam a szemeimet és forróság szökött az arcomba, ahogy felsejlett előttem a mai rémes nap.
- Tévedsz ! Annyira nem fájt ! Te mindvégig hittél bennem és csak ez számít. De most már nem akarok ezen témázni. Elmúlt és kész…
Hátrafordultam és csak bámultam Billt. Haja kissé a szemébe hullott, de azért láttatni engedte gyönyörű szemeit és a piercinget a szemöldökében, amitől még észbontóbb volt. Szép arca továbbra is kérdésekkel volt teli, erőtlenül elmosolyodott, majd váratlanul komollyá vált és csak harapdálta az ajkát.
- Úgy szeretném, ha nem lennél szomorú…- mondta halkan.
Jól esett, hogy vigasztalni szeretett volna.
- Ha velem vagy, nem vagyok az. Csak tudod, elfáradtam…- vontam vállat.
Testvérem mintha olvasott volna gondolataimban, mert szótlanul arrébb húzódott az ágyon, én pedig oda botorkáltam és lefeküdtem. Billre néztem és szinte azonnal magamhoz vontam a testét. Ujjaim megtörten keresték az ő ujjait és amint megtalálták, csak fogtam a kezét erősen, mintha soha sem szeretném elengedni. Most már akartam a tekintetét, akartam, hogy az enyémbe fonódjon, hogy elmerüljek szemeinek tiszta, őszinte színében és egy kis nyugalmat találjak nála.
- Semmit sem szeretnék Bill, csak feküdni melletted, érezni téged és elfelejteni, milyen rohadt ez a világ ! – suttogtam gondterhelten. Ikrem megértően bólogatott és nem kérdezett többet, csak néztük egymást. Valójában kiabálni tudtam volna, a realitás súlya ijesztően húzott lefelé, de egyre csak az visszhangzott a fejemben, hogy erősnek kell lennem.
Ha kell, magamat is le kell küzdenem.
Tizenhét éves vagyok, valahogy túl kell élnem a tinédzserkort.
Mert ha azt túl élem, akkor túl élek mindent.

Fuldokolni a hamisság tengerében

Hy !

Köszönöm a kommentet :) Amint látjátok, ügyködtem kicsit a blogomon, jobb későn mint soha. Kommentelni még mindig nem tudok se névvel, se névtelenül, fogalmam sincs, mi lelte a blogspotomat, de én olvaslak titeket, meg minden. És itt az új rész is :)

Gyönyörű volt az az este. Minden pillanata mély nyomot hagyott bennem. Ahogy álltunk egymást átölelve a lámpák fényében, én magamban ezerszer is fogadalmat tettem, hogy tűzön-vízen keresztülviszem minden elhatározásomat, ami a jövőmet illeti. Hiszen már csak egy év és az akadályok, amik előttem tornyosulnak, egyszerre eltűnnek. Nem állíthat meg semmi, erős leszek és kitartok. Csak néztem Billt, ő is nézett engem és reméltem, hogy hasonlóképp gondolkodik. A szívem boldogsággal telt meg, minden tökéletesen összhangban volt.
Majd hangokat hallottunk, járókelők egy csoportja közeledett, mi gyorsan szétugrottunk egymástól, de a szál, ami köztünk volt, a fizikai kapcsolat megszűnésével nem szakadt szét. Láthatatlanul, de összekapcsolta a szívünket Billel.
Félszeg mosolyok közepette indultunk el a park egyik útján és hamarosan kiértünk a még mindig zajos főútra. Mivel még volt időnk a haza útig, beültünk egy útba eső kocsmába és tovább ünnepeltük a közös szülinapunkat. Kicsit talán a fejembe is szállt az a néhány pohár alkoholos ital, amit az este folyamán elfogyasztottam, de csak mosolyogtam a saját bizonytalanságomon, ahogy valamivel később már a buszmegálló irányába sétáltam az oldalamon Billel. Gondtalannak éreztem magam és nem akartam, hogy az éjszaka valamikor is véget érjen. Pedig tudtam, hogy hamarosan felszállunk a buszra, ami haza visz minket, akár szeretném, akár nem. De az aznap átélt élmények nem engedték, hogy a mosoly eltűnjön az arcomról. Ezt Bill is észrevette ezt.
- Min nevetgélsz? – kérdezte.
Megcsóváltam a fejemet.
- Csak azon, hogy egy ittas pancser vagyok…
- Ez nem igaz. – vágott a szavamba gyorsan Bill.
Ráhagytam ezt, mert nem esett jól a beszéd, az a kellemes szédülés volt rajtam, amit ki akartam élvezni. Persze magamban még hozzá tettem, hogy egy ittas pancser, akinek jelen pillanatban nagyszerű az élete, a csodálatos ikertestvére mellett, és akit csak ez érdekel. A szédülés érzése egész úton jelen volt, de kezdett egyre kellemetlenebb lenni. Mikor a járatról leszálltunk, már inkább éreztem magam rosszul, mintsem felemelően. De nem panaszkodtam, csak botorkáltam kótyagosan Bill után a néha vaksötét utcákon és csodálkoztam azon, hogy neki miért nem ártott meg annyira az ital.
Nagyanyánk háza sötétbe burkolózva állt, mikor oda értünk. Igyekeztünk halkan beosonni és felmenni az emeletre. Mivel viszonylag sűrűn járkáltunk házibulikba és ebből kifolyólag nem egyszer voltunk illumináltak, elég nagy rutint szereztünk abban, hogyan kell úgy a szobánkig jutni, hogy ne ébresszük fel a nagyit. Szerencsére ez most is sikerült. Ikrem benyitott a szobánkba és rögtön villanyt kapcsolt. Az éles fény bántóan vakított, védekezésképpen az arcom elé raktam a kezem.
- Jaj ne, kapcsold le! – szóltam Billre dühösen, mire ő újra sötétet csinált, majd kisvártatva az éjjeli lámpa sokkal szolidabb fényei töltötték be a szobát. Nem foglalkoztam a precizitással, hanyagul dobáltam le magamról a cipőt, kabátot és pulcsit. Aztán csak leültem az ágyam szélére. Bill kissé aggódva hajolt le mellém.
- Nem láttad a cigimet? – kérdeztem oda nem illően, mert úgy gondoltam, lefekvés előtt még elszívok egy szálat. Testvérem megrázta a fejét.
- Inkább feküdj le Tom. – javasolta szelíden.
Hümmögve helyeseltem.
- Igen… Talán igazad van. Berúgtam. Haragszol?
- Dehogy haragszom, semmi baj. – mondta elnézően Bill és végigsimította a karomat, amitől fázni kezdtem. Szemeimmel lassan követtem a mozdulatot.
- De akkor is ez volt életem egyik legjobb estéje. És tudod melyik volt a leges legjobb? – kérdeztem sokat sejtetően vigyorogva.
- Melyik? – kérdezett vissza Bill.
- Hát az első alkalom, mikor szeretkeztünk. Tudom, hogy féltünk és olyan béna voltam és hogy neked fájt és megsérültél, de úgy még sohasem éreztem életemben. Azt az éjjelt soha semmi sem tudja felülmúlni. – jelentettem ki, ahogy átjárt az emlékek sodrása, majd megcsókoltam ikrem ajkát.
Szégyenlős mosollyal csókolt vissza.
- Igen, azt az estét én sem felejtem el soha…
Újra szájon csókoltam.
- Itt alszol mellettem ma éjjel? – kérdeztem reménykedve.
Billt meglepte a kérdésem.
- Ha szeretnéd. – egyezett végül bele.
- Most mást sem szeretnék, csak érezni hogy itt vagy velem. – mondtam és erőtlenül ledőltem az ágyra. Ikrem sem tétovázott, levett néhány felesleges ruhadarabot, majd mellém feküdt. Elégedetten öleltem át törékeny testét és beszívtam bőrének, hajának illatát. A nemrégen tapasztalt részegségből eredő rossz érzések csillapodni kezdtek és inkább fáradt nyugalom vont maga alá.
A születésnapunkat követő hétvége után újra kezdődött a számomra gyűlöletes iskolaév. Az érettségi éve. Mondjuk ez engem nem igazán izgatott, sosem szerettem tanulni és nem voltam jó tanuló. Az ide járó pár barom pedig még meg is nehezítette a helyzetemet. Amióta Bill meg én beléptünk az iskola épületébe, a puszta létezésünkkel szúrtuk pár ember szemét. Leginkább Roman volt az, aki az elejétől fogva szemétkedett, Martin és Dominic meg asszisztáltak hozzá. Sosem akartak megismerni minket, az első nap belénk kötöttek, ami szerintem elég szánalmas és érthetetlen volt. Néhány tettlegességig fajuló összetűzés után, a buszmegállóban egy jól irányzott ütéssel megmutattam Romannak, hogy félre ismert, és hogy én is meg tudom védeni magam, ha a helyzet úgy hozza. A kedélyek azóta valamelyest csillapodtak, az ellenünk irányuló ok nélküli utálat alább hagyott az osztály tagjainak részéről, ha nem is kedveltek, de legalább megtanultak elviselni minket.
Roman, bár meg nem ütött többé, verbális támadásoknak jó bőven ki voltunk téve és ezeknek a beszólásoknak a hangadója többnyire ő és a két kis talpnyalója voltak. Mást nem tehettünk, mint hogy túlléptünk ezeken a dolgokon, és ha fájt is, nem mutattuk ki. Az utolsó tanév tehát kezdetét vette és ezzel együtt megjelent bennem valami borongós érzés is, amit nem tudtam nagyon megfejteni. Úgy éreztem, a köztem és Roman közötti ellenségeskedésnek nincs vége, valami történni fog. És erre nem kell túl sokat várni.
Mivel Billt meg engem már nem szekált, Roman keresett magának másokat, akiken a frusztráltságát levezette. Legtöbbször kisebbeket és gyengébbeket vett célba, hogy kellőképpen megfélemlíthesse őket. Mi tagadás, elég indulatébresztő volt nap, mint nap ezt látni, nem is értettem, mit képzel magáról, hogy gondolhatja úgy, hogy bárkivel bármit megcsinálhat.
Éppen a régi, használaton kívüli tornaöltöző felé ballagtam, hogy rágyújthassak, mikor a fülemet megütötte egy rémült kiáltás. A hangok irányába kanyarodtam és elképedve néztem, ahogy Roman, Martin és Dominic egy náluk jóval fiatalabb és kisebb gyerek megalázásával múlatják az időt.
- Légyszíves hagyjatok elmenni! – könyörgött a fiú már a földön fekve, de kérése süket fülekre talált. Romanék csak jól kinevették.
- Frászt hagyunk, majd ha ide adod az összes pénzedet, te kis buzi! – mondta Martin.
- De már mind oda adtam! – nyögte a fiú.
- Hazudsz! – Roman lába rúgásra lendülsz és ez volt az a pont, ahol úgy véltem, be kell avatkoznom.
- Miért nem hagyjátok békén?! – léptem elő, mire mindhárman úgy bámultak rám, mintha két fejem lenne.
- Te meg mit ugatsz bele mások dolgába, mi? - mordult rám Dominic.
- Ebben meg mégis mi olyan dicsőséges ? Komolyan egy tízévessel kell kezdenetek? – tártam szét értetlenül a karjaimat.
- El lehet takarodni, ez nem ilyen nyomorékoknak való, mint te! – toldotta meg Martin.
Roman azonban csendre intette.
- Kaulitz, azt önkéntes igazságosztó. Ez jó. – röhögött.
- Nem erről van szó. Csak nem értem, miért jó ez nektek? – csóváltam a fejemet. A fiú közben kihasználva a helyzetet, feltápászkodott a földről, magához vette a táskáját, aztán felém küldve egy köszönet teljes és megkönnyebbült pillantást, gyorsan elszaladt. Dominic hiába kapott utána.
-Ezt nem hiszem el, meglépett az a kis csótány! – elégedetlenkedett,
- Csak azért, mert ez a degenerált belepofázott a dolgunkba. Roman, verjük már be a képét. Én nem is értem, mostanában miért nem kapja, meg azt, ami jár. – helyeselt Martin felbőszülve.
Roman, bár igyekezte elrejteni, de kissé zavarba esett, viszont mivel nem akart beégni a haverjai előtt, tett felém pár lépést.
- Kapni akarsz, ugye? – érdeklődött gúnyosan. 
- Ez az. – vihogott a háta mögött Martin és Dominic egymást bökdösve és akcióra kiéhezve.
Megvártam, míg Roman oda sétál elém.
- Most félnem kellene? – vontam vállat.
- Hát nem ártana, ugyanis feltöröljük veled a földet.- magyarázta Dominic. Én azonban nem mozdultam, álltam Roman pillantását. Csak néztem rá és nem éreztem félelmet, vagy bármi mást. A szívem sem akart kiugrani a helyéről és a gyomrom sem fájt az idegességtől. Ő sem volt sérthetetlen, már tudtam ezt.
- Jobb lenne, ha elkezdenél szaladni, mint az előbbi kis féreg, mert ha elkaplak, ki foglak csinálni. – fenyegetőzött Roman, de csak keserűen elmosolyodtam.
- Nem Roman, nem fogok elfutni. A buszmegállóban sem futottam el, ott bebizonyítottam magamnak, hogy erősebb vagyok, mint hinnéd, és hogy te is lehetsz gyenge. Emlékszel?
Roman elnémult és az arca egy pillanat alatt vörössé változott, láttam rajta, hogy visszaidéződött benne, ami akkor történt. Martin és Dominic csak néztek rá, mert nagyon nem értettek semmit.
- Mit beszél ez a seggfej ? – kérdezte végül Martin dühösen.
Roman érdektelenséget tettetve vonta meg a vállát.
- Szerintem maga sem tudja. Biztos megint benyelt valami tablettát ez a toxikomán idióta.
Ám a magyarázata nem állta meg a helyét és a barátai nem hittek neki.
- Milyen buszmegállóról vartyogsz itt? – érdeklődött Dominic.
- Kérdezzétek meg őt, ha akarjátok. – tértem ki a felelet elől, mert megígértem magamnak, hogy nem árulom el senkinek sem, hogy valaha megütöttem Romant. Megérdemelte volna, mert egy kegyetlen állat, de szerintem egyáltalán nem dicsőséges más gyengeségét ilyen módon kiadni.
Martin és Dominic választ várva vizslatták Romant, aki csak hallgatott. Én meg sarkon fordultam és az iskola felé vettem az irányt.
Hallottam, hogy Martin meg Dominic idegesítően okoskodnak a háttérben.
- Most mi van? Miért nem csaptad már szét a fejét? – kérdezgették egymást túl kiabálva.
- Lányokat nem verünk, tudjátok. – igyekezett Roman egy poénnal elütni az egészet. Dominic és Martin mesterkélten felröhögtek.
- Még lánynak is gyenge. – legyintett Martin.
- Azt remélem sejted, hogy ez nem a befejezés Kaulitz. Nagyon nem. – szólt még utánam vészjóslóan Roman, de nem reagáltam a mondatára, már nem éreztem félelmetesnek a fenyegetéseit. Inkább örültem, hogy sikerült azt a szegény gyereket megmenteni az aznapi veréstől.
Igazából az egész jelenet hamar kiment a fejemből, meg volt a magam baja, a tananyag elég húzós lett az érettségire való felkészülés miatt. Otthon is nagy volt a nyomás, a nagyi folyton csak azt akarta, hogy tanuljunk, ahogy anya is csak ezt szajkózta, ha telefonált. Untam nagyon és a sok tankönyv feletti magolást, szívesen elcseréltem volna szabadidőre, amit Billel tölthetek.
Az a nap is egy egész átlagos szerdai napnak indult, bár motoszkált bennem valami vészterhesen rossz előérzet. Foghattam volna arra, hogy utálom az iskolát és utálom, hogy a napom nagy részét a tanulásra kell elpazarolnom és a rohadt szabályokat betartanom, vagy a rengeteg leckét a fejembe verni, de ez nem a tanulásnak szólt.
Az osztályfőnök arca nem sok jót ígért, amint Brittával a nyomában belépett az osztályterembe. Miután becsukta maga mögött az ajtót, egyenesen a tárgyra tért.
- Gyerekek! Megdöbbentő dolog jutott ma tudomásomra, ami felett nem mehetünk el csak úgy. Nos, Britta ? – pislantott a lányra, aki azon nyomban belekezdett.

- Az osztálypénzt tartalmazó boríték a benne lévő összes pénzzel eltűnt! – hadarta el idegesen.
Britta volt az osztálytitkár, az ő feladata volt, a pénz megőrzése és kezelése.
Morajlás zúgott végig az osztályon, mindenkit meglepett ez a tény. Nem kevés összegről volt szó.
Weber tanár úr visszavette a szót gondterhelten sóhajok közepette.
- Lehet, hogy nem jó helyen keresgélek, de ha a tettes az osztályban van, megkérem, hogy adja elő a pénzt, amit elvett. Most még következmények nélkül megteheti…
Persze senki sem jelentkezett, így az osztályfőnök bólintott.
- Rendben, akkor most mindenkinek átnézzük a padját. – rendelkezett és Brittával együtt az egyik padsorhoz léptek. Letaglózva pillantottunk egymásra Billel és szinte éreztük a feszültséget a levegőben. A teremben régóta nem volt ilyen némaság, csak a padok fel és lenyitódását lehetett hallani.
- Durva, hogy valaki ellopta az osztály pénzét. – jegyeztem meg rosszallóan, ahogy figyeltem az alapos procedúrát.
- Fiúk, ti következtek. – állt meg előttünk ekkor a tanár úr és Britta. Szó nélkül felnyitottam a padomat, mire Britta pedig falfehérré sápadt.
- Te jó ég, de hiszen ott a boríték…- mondta megrökönyödve.
- Micsoda? – kerekedett el a szemem és rögtön odanéztem. A füzetek között valóban ott volt egy kisméretű, fehér boríték. Rajta díszelgett a felírat, osztálypénz. Jeges döbbenet markolt a gyomromba. Hogyan lehetséges ez?!
- Sosem láttam ezt a borítékot korábban, nem én tettem oda! – szólaltam meg azonnal. Akkorra már az osztály több tanulója a padom köré sereglett. Szájtátva és megvetően méregettek. Hallottam pár „tolvaj” és „enyveskezű” jelzőt felém repkedni. Weber tanár úr miután mindenkit a helyére terelt, kivette a borítékot a padomból.
- Ez a boríték üres, Tom…- állapította meg lesújtva.
A torkom kapart az idegességtől és elöntött a forróság. Testvéremre pillantottam, aki szintén csak tanácstalanul és értetlenül szemlélte a tanárunk kezében lévő borítékot.
- Fogalmam sincs, hogy került hozzám a boríték és azt sem, hogy hova lett a benne lévő pénz. Én azt sem tudtam, Britta hol tartotta az osztálypénzt. – suttogtam magam elé, de minden szavammal csak még inkább magamra tereltem a gyanút.
- Mindenesetre nálad találtuk meg és nincs benne a pénz. Valami magyarázat csak van erre. – fejtegette Weber tanár úr, de nem látszott túl meggyőzöttnek abban a tekintetben, hogy csakugyan én loptam el a pénzt. Többen viszont annál inkább biztosabbak voltak ebben.
- Te és Britta elég jóban voltatok mostanában, tuti hogy te nyúltad le azt a pénzt!- kiáltott ekkor közbe Roman.
- Lehet, hogy a nődnek is köze van hozzá. – helyeselt Natalie, aki valamilyen ismeretlen okból még mindig féltékeny volt Brittára, mert az valamikor Romannal járt.
- Ja, biztos együtt szórakoztátok el ! – témázgatott Martin.
- Hé, engem hagyjatok ki ebből. Nehogy már a végén én legyek a hibás! – kiáltotta mérgesen Britta szúrós pillantásokat küldve az illetékeseknek.
- Csendet! – szólt emeltebb hangon az osztályfőnök, de mindenki azzal volt elfoglalva, hogy minél jobb elméletet találjon ki arról, hova tüntettem el a pénzt.
Hátra fordultam, és ahogy láttam Romanék elégedett képét, lemertem fogadni, hogy ebben az egészben az ő kezük van. Eszembe jutott, amit a legutóbbi nézeteltérésünkkor mondott. Hogy még nincs vége…És tényleg…Még csak most kezdődött…Hirtelen összeállt a kép és ettől rám tört a vad szívverés.
- Szóval nem tudod, hogy került ide a boríték és nincs tudomásod arról, mi történt a benne lévő pénzzel? – kérdezte még egyszer az osztályfőnök, mire megráztam a fejemet.
- Nem én voltam…- mondtam még halkan és reményvesztetten, hiszen olyan dolgot akartam bebizonyítani, amit jelen helyzetben egyáltalán nem lehetett. Minden ellenem szólt.
- Ne higgyen neki, nyakig sáros! – ordította közbe Roman.
- Azért ne hozzunk elhamarkodott döntéseket. Tom, te most az összes holmiddal együtt velem jössz az igazgatóhoz, a gondviselődet is azonnal értesítem. – döntötte el Weber tanár úr és kifelé indult az osztályból. Bólintottam és a tekintetem összevillant Billével.
- Ugye te nem gondolod azt, hogy én voltam? Ugye nem hiszed azt, hogy bármi közöm van ehhez? – kérdeztem még elcsukló hangon.
Ikrem szeme is könnybe lábadt, de próbált erősnek tűnni.
- Tudom, hogy ártatlan vagy és minden rendben lesz. – biztatott.
- Tom rád várok! – hallottam az osztályfőnököt és muszáj volt mennem, ezért összeszedtem a táskámat és a kabátomat.
- Sajnálom Tom, remélem, kiderül az igazság. – mondta még Britta aggodalmaskodva, amint elmentem mellette. A szavaiból azt vettem ki, hogy nem engem gyanúsít.
- Én is remélem. – biccentettem, majd az osztályfőnök után eredtem.
- Én meg azt remélem, hogy elvisznek a zsaruk, te szerencsétlen ! – kiáltott utánam Roman, de pechjére az osztályfőnök is hallotta ezt.
- Na most már elég legyen ebből ! Azt ajánlom Roman, fogd be a szádat és inkább koncentrálj arra a harminc matematika példára, amit még tegnapra kellett volna megoldani ! Mindenki maradjon csendben, egy hangot ne halljak, mert azonnal felmérőt íratok ! – és ezzel a fenyegetéssel kilépett a terem ajtaján. Én meg mentem utána.
A kiürült folyosó fájdalmasan kongott a lépteinktől, ahogy Herr Weberrel együtt végig mentünk rajta. Fejben már lejátszódott előttem, mit fog ehhez szólni a nagyi és rohadtul elveszettnek éreztem magam.
- Tényleg fontos a nagyanyámat is ide hívni? Ki fog készülni. – motyogtam Weber tanár úrnak, aki eddig szótlanul jött velem, kezében az ominózus üres borítékkal.
- Ez az eljárás. – mondta tömören.
- Higgye el, nem én vagyok a tettes. – közöltem még egyszer.
A tanár úr amúgy jó fej volt, tudta, hogy milyen sík hülye vagyok matekból, mégsem húzott meg, hanem adott esélyt, hogy ha a gyakorlat nem is, az elmélet bemagolása meghozza a kettes átlagot. Az arcán most is látszott, hogy nem ítél el, nem gondolja azt kapásból, hogy én voltam, még ha nagyon is úgy festett a helyzetem.
- Ha nem te csináltad, úgyis kiderül, nem kell félned. – tette hozzá bátorítóan és én igyekeztem hinni neki. Ő talán kicsit az én pártomon volt, ám Decker igazgató úr egyáltalán nem és előre sejtettem, hogy vele nem lesz könnyű dolgom.
Hamarosan már az igazgatói irodában ültem, velem szemben az igazgató bámult engem lekicsinylően, Weber tanár úr valamivel nyájasabban, de szintén kérdően nézett rám és akkor még ott volt nagyanyám, aki a telefonhívás után villámgyorsan oda ért. A gyomrom összeszorult tőlük, ültek ott és várták, hogy mondjak valamit, hogy magamra vállaljam az egészet. Nagyi a kezeit tördelte és a szemei szikrákat szórtak, láttam rajta, hogy nehezen fogadja el a történteket.
- Ne bonyolítsuk egymás helyzetét fiam. Árulja el, mi lett azzal a pénzzel. – tért a tárgyra az igazgató, miután kipakolták a táskám és kabátom tartalmát, de persze nem találtak semmit.
- Nem tudom, mert nem én vettem el. – válaszoltam erre.
- Tom! – szólt rám nagyi idegesen.
- Mondtam már, hogy nem én voltam! Mi a francért hiszed azt, hogy én tettem? – fakadtam ki mérgesen.
A harag perzselő erejét éreztem magamban és az igazságtalanság nyomasztó, mázsás súlyát. Legszívesebben kirohantam volna onnan. Bill jutott az eszembe, hogy vajon ő mit hisz most rólam? Csak remélni mertem, hogy nem esik bántódása e miatt az egész kicseszett lopásos dolog miatt.
- Mutasson több tiszteletet a nagyanyja iránt, és ha lehet, ebben az irodában ne emelje meg a hangját, inkább mondja el az igazat. – utasított rendre Herr Decker.
- Ez az igazság. – rántottam meg a vállamat.
Az igazgató hátra dőlt a székében.
- Ha mégsem maga tulajdonította el az osztálykassza tartalmát, akkor elárulná, mit keresett a padjában az összeget korábban tartalmazó boríték?
Roman undok, patkány képére gondoltam és elteltem gyűlölettel. Éreztem, hogy csak ő tehette ezt velem.
- Talán valaki bajba akart keverni. – dünnyögtem.
Az igazgató nagyira nézett, majd az osztályfőnökre.
- Lehetséges…- bólintott Weber tanár úr, ám Deckert nem sikerült erről biztosítani.
- És van ötlete, mégis kicsoda? – a kérdése gúnyosan csengett, persze hogy nem hitte egy szavamat sem. Inkább hitt volna akárkinek, de nekem nem. Már a régebbi, Romannal való verekedésnél láttam, mélyen megvan a véleménye rólam, Billről, a mi egész viszontagságos életünkről. Mondhattam volna bármit, nem érem el, hogy higgyen nekem, azon kívül nem volt szilárd alapokon álló érvem sem, csak a megérzéseim, amikkel nem megyek sokra. Sóhajtottam egyet és lehajtottam a fejem.
- Nincsen…
Hűvös némaság lengte be az irodát egy percig, azt hittem sosem lesz vége, de az igazgató egyszer csak megszólalt.
- Ez egy átlagos, alapvetően jó iskola. Igaz, hogy a világ végén van, talán nem is a legmodernebb, de ettől még itt is megvannak az írott, vagy épp íratlan szabályok. Egész eddigi pályafutásom során mindösszesen ötször fordult elő lopás az intézményben. Mind az ötnél az azonnali kicsapás mellett döntöttem és azt hiszem, most sem tehetek másként.

Ott leszek, amikor hívsz és bármikor a lábaid elé borulok

Köszönöm szépen a kommentet Tamcsinak <3 Majd már kitalálok valamit, hogy ismét tudjak kommentet írni, mert olvasom a blogját és kurvajó és idegesít, hogy nem tudom ezt vélemény formájában kifejteni.
A héten beteg voltam (vagyok), ezért több az időm és semmi sem szabhatott gátat annak, hogy kedvemre írjam az új részt. Mára el is készültem vele. Olvassátok !  További szépet :*
Volt egy másik tervem is, igaz nem olyan nagyszabású, mint a költözés, de jó érzésekkel töltött el. Csakhogy várni kellett vele több okból is. Így mielőtt véghezvihettem volna, a nyári szünet utolsó két hetét anyáéknál kellett tölteni. Akkor már nem dolgoztunk és akármennyire is húzódoztam, menni kellett. Pedig annyira nem vágytam rá, komolyan még a loitschei hülye gyerekeket is szívesebben elviseltem volna, mint hogy Zielitz-ben tengődjek két hosszú hetet. Bármennyi időt itt voltunk, nem tudtam megszokni, számomra idegen és feszült volt a légkör, a megjátszott jópofizás, a tökéletes család képe, amibe anya akart beszorítani minket Billel. Pedig hát nem illettünk oda, ezt ő is sejtette. Utáltam ezt a hamis látszatot, de le kellett gyűrnöm minden viszolygásom és menni. Mert kötelező volt. Mert anya így akarta. Mert ő úgy érezte, ezzel könnyebbé teheti a lelkiismeretét és helyre hozhatja az összes rossz cselekedetét, amit ellenünk tett.
Szaporán szívtam a cigimet a kertben, miközben a többiek a házban voltak. Gordon, Marcussal napok óta egy kisautó pályát igyekezett összerakni, már amikor a szoros munkatempója ezt engedte. Bill is csatlakozott hozzájuk és segített nekik, anya meg a konyhában tevékenykedett. Nekem nem volt kedvem semmihez sem, feleslegesnek is éreztem magam, így inkább kijöttem és titokban rágyújtottam. Nagyjából ez volt az egyetlen élvezet, ami itt töltött napjaim alatt érhetett, a lopva elszívott cigaretták a kertben, mikor senki sem lát. Hunyorogva tekintettem egyenesen a tűző napba, amíg piros karikák nem kezdtek ugrálni a szemem előtt és egyre csak azt kérdeztem magamtól, mi a francot keresek én itt…
- Kérhetek egy szálat Tom? – hallottam ekkor egy hangot mögöttem.
Majdnem kiesett a cigi az ujjaim közül, annyira meglepődtem. Gyorsan megfordultam és láttam, hogy anya állt velem szemben, karjait összefonva a mellkasán. Mosolygott, amit végképp nem tudtam mire vélni.
- Tessék?
Mint mindig, most is elképesztett a számomra hibátlan szépsége, ugyanakkor zavarban is éreztem magam a kérdés miatt, mert kicsit provokatívnak hangzott.
- Megijesztettelek? – nevetett fel anya kedvesen, amint látta, hogy fut ki a vér az arcomból.
- Kicsit. – válaszoltam szűkszavúan.
- Szóval… adsz egy cigarettát? – ismételte meg a kérdését anya, mire bátortalanul bólogatva elé tartottam a dobozt. Ő kiszolgálta magát, aztán hagyta, hogy meggyújtsam a cigijét.
- Nem is tudtam, hogy dohányzol…- jegyeztem meg halkan és igen bizarrnak gondoltam, hogy együtt cigarettázom az anyámmal.
Anya beleszívott a cigarettájába.
- Ritkán gyújtok rá, mert Gordon haragszik érte. De te? Nagyanyád tud róla?
- Valószínűleg sejti. – dünnyögtem.
- Ő sosem gyújtott rá, ezért eléggé elítéli a dohányosokat. Bajban lehettek Billel, ha rá akartok gyújtani a házban. – ítélte meg anya.
- Meg lehet oldani, vagyis nekem sikerül, Bill meg nem cigizik. – feleltem és elnyomtam a csikket.
- Hát igazából neked sem kellene. – helyeselt anya és ez a jótanács igen furán hangzott, miután tőlem kért cigarettát.
Gúnyosan elhúztam a számat, de úgy hogy ne lássa. Nehezemre esett így bármit is komolyan venni tőle. Ha most egy üveg töménnyel talál rám, kér ő is belőle, aztán osztja az észt?! Ez vicces…
- A jó dolgok mindig károsak és tilosak…- mondtam még némi dacossággal a hangomban.
- Igen, ez volt az én véleményem is, mikor annyi idős voltam, mint te. – ismerte el anya.
Nem szóltam erre semmit, csak némán néztem, ahogy végig szívja a cigit, majd gondosan eltapossa a betonon. Észrevette, hogy figyelem.
- Az az érzésem veled kapcsolatban Tom, hogy te nagyon utálod ezt…- közölte váratlanul.
Először nem értettem, mire céloz.
- Mármint? – vontam fel a szemöldököm.
Anya széttárta a kezeit.
- Ezt az egészet, hogy itt kell lenned. Úgy érzem, nehezen tűröd a kötelezettségeket és ellenállsz. Valamiért nem akarsz esélyt adni, hogy családként működjünk. Igazi családként…- fejtegette és ezzel feldühített.
A visszafojtott harag szorította a torkomat és hirtelen elborított a melegség.
- Igazi család… Ez jó, mégis milyen család az, ahol az anya vagy tizenöt évre ott hagyja a gyerekeit?!  Mert szerintem semmilyen. Lepasszoltál bennünket a nagyinak, de ő nagyapa betegsége miatt nem tudott rólunk gondoskodni, ezért mentünk az otthonba, nem volt választásunk. És egyáltalán nem könnyű egy rohadt otthonban, meg egy rakás flúgos nevelőszülőnél élni tizenegy évig felváltva. Még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom, hogy megismerje azt a kilátástalan életet, és hogy elgondolkodjon, miért került oda, mikor igazából nem csinált semmit…- a hangom elcsuklott, nem akartam tovább erről beszélni, sőt igazából beszélni sem akartam tovább.
Anya szomorúan bólintott.
- Igazad van, borzasztó éveket okoztam nektek, miközben én is megtapasztaltam milyen mélyen lenni, nélkületek. De megváltoztam, újra kezdtem, mert rendbe szeretnék hozni mindent. És bármit megteszek, hogy kicsit jobban érezd magad és máshogy vélekedj.
- Akkor légyszíves ne akard ilyen görcsösen letolni az akaratodat és az álláspontodat a torkomon. Nem utálok itt lenni, de igazából nem is tölt el akkora örömmel, mint a testvéremet. Nézd, én nem vagyok olyan, mint Bill. Ő talán könnyebben megbocsát, jobban vágyik az idézőjeles család közegére, de én túl sokat tapasztaltam az otthonban, ahol sokszor csak magamra számíthattam. Évekről beszélünk, nem percekről, amit szülők és jobbára szeretet nélkül kellett leélni. Nekem több idő kell feldolgozni, de az is lehet, hogy nem fogok soha úgy érezni, ahogy te szeretnéd. Ez van. Kérlek, fogadd el. - sóhajtottam egyet és elfordultam kicsit, hogy anya ne lássa elhomályosodni a szememet.
Anya erőltetetten elmosolyodott.
- Hát persze kicsim, ahogy te akarod…
Egykedvűen biccentettem és újra rá néztem. Volt még egy kérdésem, amit régóta szerettem volna feltenni, csak eddig nem volt lehetőségem, vagy bátorságom.
- Azért kérdezhetek?
- Hogyne… Bármit. – mondta készségesen anya.
Megköszörültem a torkomat és éreztem, hogy az izgalomtól pirosasság vonja be az arcomat.
- Sosem akartad megkeresni apát? Miután megszülettünk, sosem gondoltad úgy, hogy felveszed vele a kapcsolatot? Nem a szerelem miatt, csak Bill és miattam? Hogy egy család legyünk, ha már így fogalmaztál…
Anya alaposan elképedt a kérdéstől, ez jól látszott rajta. Idegesen bele túrt a hajába és elsimította az arcából.
- Te aztán, nem kertelsz… De a kérdésre felelve, nem lett volna értelme foglalkozni az apátokkal. Ő nem akart tőlem semmit a szexuális kapcsolaton túl, és amikor teherbe estem tőle, gyorsan meg is lépett, lerázva magáról minden felelősséget. Persze megérdemelte volna az a szemét, hogy elmenjek hozzá Kölnbe és jól lejárassam az akkori kis barátnője előtt, aki valószínűleg sosem jött rá, hogy a fiúja másnak csinált gyereket. Talán azt kellett volna tenni, bosszút állni rajta, hiszen cserbenhagyott. Ha vállalja a felelősséget a tetteiért, minden másként alakul. Na és egy csomó gyerektartással lóg nekem a mai napig…
Az utolsó mondat annyira durván anyagiasra sikeredett, hogy a meglepettségtől tátva maradt a szám és nem tudtam eldönteni, anya viccelt, vagy komolyan mondta.
- Miért, te szeretnéd megismerni? – kérdezte anya.
Megráztam a fejemet.
- Nem tudom…
Kellemetlen csend telepedett közénk, amit anya tört meg, miután valószínűleg elgondolkodott kicsit a régmúlt dolgokon.
- Semmit sem vesztettél, hogy nem találkoztál vele. Úgy gondolom, egy rossz szülő egy életre elég büntetés neked és Billnek…- sóhajtott és ezzel magára célzott. Üveges tekintettel néztem el mellette, majd a napsütötte ég irányába és akárhogy is akartam, nem tudtam a kijelentése ellen tiltakozni, pedig lehet, hogy várta volna. Úgy hiszem, az egész nyári szünet, vagy talán az egész eddigi közelebbi ismeretségünk alatt ez volt a legnyíltabb beszélgetés köztem és az anyám között.
Aztán, mint mindennek, szerencsére az itt töltött fanyar és fájdalmas napoknak is vége lett és szeptember elsején, épp a tizenhetedik születésnapunkon haza utazhattunk. Indulás előtt anyáék persze szépen felköszöntöttek minket, kaptunk tortát és pénzt. Aminek ugyan örültem, mert minden fillérre szükségem volt a jövőbeli tovább lépéshez, de kicsit csalódott is voltam, hogy anya nem erőltette meg magát és inkább pénzt adott ajándék helyett. Valahol ez is azt mutatta, hogy nem ismer minket.
Haza érve a nagyi is várt minket szintén édességgel és pénzzel. De tőle a tavaly is azt kaptunk, így meg sem lepődtünk. A hangulat nem volt különösebben emelkedett, de azért nagyanyánk meghatódott és mi tagadás, én is furcsán éreztem magam. Hát eljött ez is. A születésnapunk. A tizenhetedik. És ez különös volt számomra, néha még mindig egy megszeppent, vagy éppen dühös kisgyereknek éreztem magam, mintha megállt volna az idő. Pedig nem… Az idő rohant felettünk is. Az este egyik részében ezen agyalgattam, később viszont találtam magamnak egy sokkal jobb elfoglaltságot. Történetesen azt, hogy ikrem elfelejtette bezárni a fürdőszoba ajtaját, mikor fürdeni indult. Megigézve néztem a résnyire nyitva hagyott fürdőszoba ajtón át, ahogy Bill meztelenül állt a zuhany alatt. Tekintetem elveszett a hófehér bőrén lévő tetoválások mintájában, a lassú mozdulataiban, ahogy magát simítja, ahogy szemei szorosan csukva vannak a rá zúduló vízcseppek alatt. Néztem őt, a szám kiszáradt, melegem lett, a vérem gyorsan és forrón lüktetett a testemben. Főleg, mikor az ágyéka irányába kalandozott el a pillantásom. A szerszámom máris keményre változott és nehéz nyögés hagyta el az ajkamat. Tudtam, hogy nem kellene bámulnom, azzal magamnak okozok szenvedést, meg hát nem is helyénvaló, lévén hogy a nagyanyánk a földszinten van. De mégsem tudtam magamnak megálljt parancsolni. Akartam őt még nézni, miközben a gerjedelem gyorsan terjedt szét minden porcikámban. A fejemben máris lejátszódott a jelenet, mit kezdenék ikremmel, ha tehetném, ha most üres lenne a ház, ha ő is akarná. Némán suttogtam magamban Bill nevét, ujjaim a férfiasságomat érintették a nadrágon át. Felszisszentem ettől és nyirkos homlokomat az ajtófélfának döntöttem. Bill közben befejezte a tusolást, elzárta a vizet és kilépett a kádból, én meg nem voltam elég óvatos, hogy időben arrébb lépjek az ajtó résétől.
- Tom? – kérdezte ámulva, ahogy észlelte a jelenlétemet.
- Bassza meg…- káromkodtam halkan, majd egy hatalmasat sóhajtva beljebb löktem az ajtót. Akármennyire is szégyelltem, hogy rajta kaptak, nem tudtam titkolni kiéhezett pillantásaimat, amivel szinte felnyársaltam Billt. A szívem úgy vert, hogy azt hittem kiugrik a helyéről, izzadtság lepte el a hátamat. Szó nélkül beléptem a helyiségbe.
- Te mit csinálsz?- érdeklődött kedvesen Bill és a törölközője után nyúlt. Ez elég röhejes kérdés volt, mintha a szituáció nem lenne magától értetődő.
Magyarázat helyett megragadtam Bill egyik kezét és elvettem tőle a törölközőt. Testvérem arcán a hirtelen jött píron túl egyszerre látszott a mosoly, a kíváncsiság és a meghökkenés. Kicsit talán én is elpirultam, de lehajítottam a törölközőt a földre, aztán jó alaposan végig mértem ikrem csuromvizes és gyönyörű testét. Az izgalom végigszaladt a gerincemen, a mellkasom szorított és már-már fájó vágy hatalmasodott el rajtam. Szemeimet rajta felejtettem legérzékenyebb pontján, ami kezdett merevvé válni.
- Inkább az a kérdés, mit csinálnék, ha lehetőségem adódna rá…- mondtam felizgulva.
- Zavarba hozol…- jelentette ki Bill.
- Te meg kőkeménnyé teszel, már ha csak végig pillantok rajtad.- vallottam be remegő hangon és bár nagyon nem volt kedvem, de hagytam, hogy testvérem felvegye a földre ejtett töröközőt és magára terítse. Bénán szobroztam mellette, míg a szemeim előtt még mindig a néhány másodperce látott csupasz valóság lebegett.
- Szeretlek nézni, mikor nem tudsz róla. Például a zuhany alatt. – árultam el.
- Igazán? – kérdezett vissza Bill és azt hittem, kicsit neheztelni fog a beismerésemért, de inkább csak meglepődött.
- Az előbb az ajtónál, csak bámultalak és közben mindenfélén járt az agyam. Aztán megérintettem magamat…
Itt inkább elhallgattam és a lesütöttem a szememet.
- Tom…- Bill szemérmesen pislogott, mintha először hallott volna tőlem ilyet, mintha nem is sejtette volna, mit teszek éjjelenként, ha felébredek arra, hogy teljes izgalomban vagyok, vagy ha sokáig nem történik köztünk semmi.
Mardosott a vágyakozás most is és voltak ötleteim, mivel tudnám levezetni, de nem akartam ajtóstól a házba rontani, főleg ma nem, a közös szülinapunkon. Le kellett nyugodnom, még ha ez nem is volt egyszerű.
Vártam egy kicsit, míg ikrem megtörölközik és hozzá lát, hogy felöltözzön.
- Arra gondoltam, bemehetnénk ma este a városba.– hozakodtam elő a hetek óta tervezgetett elképzelésemmel.
Nem sűrűn járkáltunk el szórakozni Magdeburgba. Igaz, az Andreasos ügy már nem kísértett, de nagy igényünk nem volt rá, hogy sokat lógjunk ott. Talán havonta, kéthavonta egy-egy alkalommal elbuszoztunk, kicsit sétálgattunk, beültünk néhány italra, aztán az utolsó járattal hazajöttünk. A faluban amúgy is viszonylag gyakran rendeztek házibulikat, amik ugyan a féktelen alkoholizáláson túl nem szóltak másról, de elég sokra mi is elmentünk. Volt, hogy többet ittunk, mint kellett volna, máskor meg annyira unalmas volt az összejövetel, hogy inkább eljöttünk.
- Nem is tudom…- vont vállat bizonytalanul Bill.
- Mégiscsak a születésnapunk van. Mindent én fizetek. – ajánlottam fel, hátha ezzel jobban meggyőzöm testvéremet, de ő rögtön tiltakozott.
- Mindent közösen fizetünk, ez így tisztességes.
- Rendben. De van kedved? – érdeklődtem.
- Végülis miért ne? Csak nem biztos, hogy a nagyi elenged. – aggodalmaskodott ikrem.
- Kapd fel a ruhádat, a többit meg bízd ide! – indultam eltökélten a földszintre. Nagyanyánk éppen a nappaliban nézett valamit a tv-ben.
- Kértek vacsorát? – érdeklődött, mikor a kanapéhoz léptem.
- Köszönöm nem, tele ettük magunkat tortával, de este elmennénk Magdeburga. – kezdtem bele, mire ő felkapta a fejét.
- Azt hittem, a két hét anyátoknál teljesen lefárasztott titeket. 
- Valahogy úgy, de szeretnénk megünnepelni a születésnapunkat Billel. Meg aztán hétfőtől ismét iskola… – helyeseltem.
Nagyi kedvetlenül biccentett.
- Hát nem vagyok elragadtatva, de bízom benne, hogy nem csináltok semmi ostobaságot. Mehettek, csak vigyázzatok magatokra, ne igyatok sokat és az utolsó busszal gyertek haza.
Széles mosoly terült szét az arcomon, de igyekeztem végig hallgatni az ilyenkor szokásos mit ne tegyünk és mit igen felsorolást a nagyi részéről.
- Úgy lesz! Szia. – vágtam rá és már mentem is az előszobai fogasra felakasztott kabátomért. Mire a cipőmbe bele bújtam, Bill is megjelent. A szemei kérdőn pillantottak rám.
- Minden oké, mehetünk. – közöltem, mire felvillanyozódott képpel beköszönt nagyanyánknak, aztán rövidesen indultunk is a buszmegállóba, hogy elérjük a hamarosan induló járatot.
A buszon csendben ültünk egymás mellett, időnként az elsuhanó, sötét tájképre pillantva. Magamban azon ötleteltem, mit is kezdünk, ha beértünk a városba. Mert az odáig oké, hogy elkértük magunkat nagyanyánktól, de valójában, semmi meghatározott elképzelésem nem volt. És ez nem változott akkor se, mikor Magdeburgba értünk és leszálltunk a buszról.
A város, péntek lévén, fel volt pezsdülve, rengeteg fiatal sétált az utcán, hangzavar és a különféle szórakozó helyek felől áramló zene hallatszott.
- És most? – kérdezte Bill tanácstalanul.
Nem akartam leégni, hogy tervem sincs, ezért magabiztosságot színlelve elvigyorodtam.
- Gyere utánam!
És ő jött mellettem a zsúfolt utcákon át, kerülgetve az embereket. Igazából nem siettünk, csak mászkáltunk mindenfele, nézegettük a kirakatokban lévő dolgokat, gyakran összemosolyogtunk és néha váltottunk néhány szót. Nekem a szavak most nem is kellettek, elég volt, hogy láttam Bill arcát, ahogy belefeledkezett a neonfényekben villódzó kirakatok csodálásába, és ha valami érdekeset látott, gyerekesen belém karolva húzott a látnivaló irányába. Úgy éreztem, az hogy vele lehetek ezen az estén és remélem, még nagyon sok másikon is, a legszebb szülinapi ajándék, amiben részesülhetek. Akkor, Magdeburg utcáin úgy gondoltam, ez a totális boldogság.
Egy bár előtt megtorpantam. Még sosem jártunk itt, de tetszett, hogy olyan hangulatosnak tűnt kívülről.
- Ide bemegyünk, jó? – pislantottam Billre, aki rábólintott. Akkor már vagy háromnegyed órája járkáltunk az utcákon és kezdtünk fázni.
Kicsit megilletődve léptünk be az ajtón és a kintről látszó szolid hely, bent valamivel harsányabbnak tűnt, szólt a zene és ráadásul rengetegen voltak, alig lehetett beférni. Kezdtem bánni, hogy bejöttünk, de már nem akartam visszakozni.
- Keress egy szabad asztalt, addig én kérek valami italt. – tekintettem körbe és a bárpult felé vettem az irányt. Vagy tíz percbe telt, míg megkaptam az italainkat, aztán még további két percbe, mire megláttam, Bill hol talált helyet. Gyorsan oda mentem és leraktam elé a poharat.
- Ez milyen ital? – kérdezte rögtön a poharában lévő érdekes színű folyadékot vizsgálgatva.
- Fogalmam sincs, a pultos azt mondta, a ház specialitása, szóval biztos iható ! Nyugi, nem mérgezlek meg! – vágtam rá és leültem, majd az italomra meredtem.
Fél percig így ültünk, hallgatva a körülöttünk lévő morajlást. Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak, meg jó is volt csendben maradni.
- Akkor igyunk a születésnapunkra? – emelte meg a poharat ikrem határozatlanul. Belefeledkeztem a gondolataimba, így váratlanul ért a kérdése, de amint eljutott a tudatomig, helyeseltem.
- Persze. Te jó ég, tizenhét év, Bill. Tizenhét sokszor kőkemény év… Igyunk arra, hogy még nagyon sok év lesz, de ezen túl már csak együtt töltjük. – hadartam el.
Bill elmosolyodott és imádtam ezt a mosolyát. Gyönyörű volt és megigéző. Rögtön melegem is lett. Felkaptam a poharat és bele ittam, kicsit erős volt az ital, de ez most jól is esett. Bill is ivott egy kortyot, aztán csak bámulta a poharat. Talán őt is maga alá temette a nosztalgia, ha a mögöttünk lévő gyakran nehéz évekre visszagondolt. Fizikai és lelki bántalmazás, ígéretek, álmok, könnyek és harag, na meg az a sok ember, akiket szerintem egyáltalán nem kellett volna megismernünk.
A bárban lévő zene ekkor abba maradt és a dj pultnál lévő fickó vette magához a mikrofont.
- És most egy kívánság zene jön! A következő dalt Tomnak küldik sok szeretettel. Akárki is az a Tom, piszok mázlista, mert gondolnak ma rá! – ezzel elkezdődött a Lifehouse Everything című száma, a bárban ülők egy részének tetszését kiváltva.
Döbbenten néztem magam elé a félhomályban és igyekeztem feldolgozni a hallottakat. Éreztem, hogy piros lesz az arcom.

- Ez most komoly?! – fordultam Bill felé. A hideg futott végig a hátamon és forróság öntött el egyszerre.
- Úgy tűnik. – felelte erre ikrem ünnepélyes arckifejezéssel.
- Várj, te kértél nekem egy dalt? De hát mikor és hogyan? – zúdítottam rá a kérdéseimet.
- Mikor szabad asztalt kerestem, akkor láttam meg a dobozt, amire ki volt írva, hogy a kívánságként kért dalokat oda lehet bedobni. Míg te a bárpultnál álltál, egy szalvétára felírtam a dalt, meg hogy kinek lesz és bedobtam. Senki sem látta és nem is írtam alá a papírt. Csak mi ketten tudjuk. – mesélte. Én meg le voltam nyűgözve, nem hittem volna, hogy Bill ilyen magánakciókba kezd.
- Hát izé...rohadtul megleptél…- dadogtam.
- Az volt a célom. – vont vállat erre Bill.
- Na, de ilyen zenéket hallgatsz mostanában? – érdeklődtem, mert azt hittem, Bill ugyanazt a stílust kedveli, mint én. Nevezetesen kemény rockot, full hangerőn. Ikrem kicsit zavarba jött.
- Tudod, hogy nem. Én csak egy dalt szerettem volna neked küldeni, amiből tudod, mit érzek irántad. Ennek a dalnak minden egyes szava egy igazolás az érzelmeimet illetően. Azt hiszem, néha nem sikerül megfelelően kimutatnom, de szeretnék mindig ott lenni, amikor szükséged van rám. – magyarázta.
- Köszönöm…- csak ennyit bírtam kinyögni, aztán gyorsan lehajtottam az italomat.  Az én drága Billem micsoda meglepetést okozott nekem!
Égett a nyelőcsövem és a torkom az erős alkoholtól, de rezzenéstelenül bámultam a kiürült pohár szélén megcsillanó mindenféle fényeket. Meghatottan felsóhajtottam és igencsak nagyokat kellett pislognom, hogy ne legyen könnyes a szemem. Majd felpattantam az asztaltól.
- Menjünk!
Bill értetlenül nézett rám.
- Baj van?
- Dehogy, csak gyere! – ráztam meg a fejemet és megfogtam Bill karját.
Sietősen átvágtunk a zsúfolásig megtelt báron. Szegény, még az italát sem tudta meginni, de én már nem bírtam ott maradni.
- Hova rohanunk? Még van egy csomó időnk a busz indulásáig.
– kérdezte ikrem, amint elhagytuk a helyet és kinti hideg levegő az arcunkba vágott.
- Tudom. – válaszoltam és felelet helyett a park felé kanyarodtak a lépteim. Bill persze követett, csak nem értett semmit. A park amúgy sem volt messze a buszmegállótól. Mikor a már kissé kopasz fák és bokrok között sétáltunk a tó felé, akaratlanul is eszembe jutott, hogy itt találkoztam annak idején Silkével. Fura módon, de tompán még emlékeztem a lány csókjára, az ölelésére, aztán később, hogy lefeküdtem vele, de az én drága ikrem ezt is megbocsátotta nekem. Most, hogy az elnéptelenedett park betonján lépkedtünk, ezek a képsorok is a múltba vesztek. Minden megfakult és már csak Bill volt, meg én, valamint a közössé összeforrt életünk.
Megnyugtató csend honolt mindenütt, a tó vizének sima felszínén sárga körként visszatükröződött a hold. Nem járt erre senki, ezért nem hezitáltam, megfogtam Bill kezét. Ez váratlanul érte, látszott rajta, de nem ellenkezett.
- Miért jöttünk el ide? – kérdezte és az egyik fa törzséhez támaszkodott.
- Mert kettesben akartam veled lenni. De nem lerészegedni egy bárban, hanem együtt ünnepelni veled! Mert ez egy csodálatos születésnap. – néztem egyenesen rá, a kezét szorongatva.
Egyetértően bólintott
- Tényleg csodálatos, köszönöm ezt az estét…
Elsimítottam a tincseket az arcából és csak gyönyörködtem barna szemeiben, amikben megvillantak a minket körülvevő utcalámpák fényei.
- Jövő ilyenkor pedig már egy teljesen más helyen leszünk, az új életünkben. Engem nem érdekel, hogy melyik városban és milyen nehéz munkát végzek, mennyi pénzem lesz, vagy mennyire lelakott albérletet sikerül szereznem, nem érdekel, lesznek e barátaim, vagy csak ellenségeim, amíg mellettem vagy. Talán tartanom kellene attól, ami ránk vár, de inkább nyugtalan várakozással tölt el. – mondtam neki és közel hajoltam hozzá. Éreztem forró leheletét a nyakamnál és ettől még jobban fázni kezdtem.
- Amíg együtt vagyunk, minden rossz legyőzhető. – szólalt meg ikrem néhány csendben eltöltött másodperc után. Kihúzta a kezét az én kezemből és megölelt.
- Amíg együtt vagyunk, szerintem nem is létezhet rossz. – helyesbítettem, majd a számat az ő szájára nyomtam. Az ajka, a nyelve forró volt, ahogy szenvedélyesen visszacsókolt és egyre szorosabban ölelt. Akartam is ezt a közelséget, a köteléket, amit soha senki sem szakíthat szét.
- Szeretnék még adni neked valamit Bill…- mondtam izgatottságtól elrekedten és ő érdeklődve figyelte, mit teszek.
A csókba beleszédülve húztam lejjebb kabátja cipzárját, hogy ujjaimmal beférkőzhessek a pulóvere alá és érinthessem a csupasz bőrét. Tenyerem lassan végig húztam a hátánál, majd a mellkasánál. A bőre forró volt, lélegzetvételei felgyorsultak, kilelte a hideg, a mellbimbói kemények lettek. Ismerős remegések futottak végig rajtam is és rögtön megjelent a kora este látott kép a fürdőszobában. Forgott velem a világ és kétségbeesett, emésztő vágyakozás vett erőt rajtam. Kezem ekkor már a hasánál siklott el. Akartam őt, hallani, látni, érezni egyszerre, akartam, hogy jó legyen neki, és hogy ezt én is átélhessem. Érintésem elhagyta a hasát és rövidesen a nadrágja övét kezdtem bontogatni, miközben ajkaink nem váltak szét. Amint sikerült az övet kibontani, rögtön rátaláltam hímtagjára, ami már kezdett kőkeménnyé válni az izgalomtól. Bill halkan sóhajtozott, később már hangosabban nyögdécselt, ahogy ütemes mozdulatokkal kezdtem el férfiasságán húzgálni a bőrt. Én pedig élveztem, hogy ezt tehetem vele. Izzó érzékisége, engem is nagyon felizgatott, ahogy mélyen és erőteljesen csókolt, az kész őrület volt.
Még inkább magamhoz vontam. Testének minden apró része vibrált az érintések nyomán.
- Olyan jó veled.- nyögött fel elcsukló hangon, mikor elhajolt tőlem és csukott szemekkel, fejét a fatörzsnek döntve hagyta, hogy az egyre gyorsabb mozdulatok a beteljesülés felé vigyék.
- Tom…- zihálta és belőlem is feltört egy nyögés, ahogy kimondta a nevemet. Jó volt így hallani, tőle, ezen az estén, ott parkban.
Az én szemeim is lecsukódtak, a torkom kiszáradt a gerjedelemtől, csak hallgattam Billt, ahogy kapkodott a levegő után. Hangja keveredett az én sóhajaimmal és az éjszaka csendességével. Csípője egyszerre mozgott a kezemmel, mind gyorsabban és szabálytalanabbul. A hangok, amiket hallottam tőle, egyre kéjesebbek voltak, ahogy a mozdulatoktól elragadta az önkívület sodrása. Majd a legfelfokozottabb pillanatban, hirtelen hangos nyögés hagyta el az ajkát és remegve ölelt magához. Tudtam, hogy eljuttattam a csúcsra és ez most is, akárcsak minden egyes alkalommal, boldogságot és büszkeséget jelentett nekem. Bill kifulladva, erőtlenül állt a karjaim között, én pedig biztonságot adóan tartottam őt. A vastag kabátján keresztül is éreztem vad iramban lüktető szívét, és ahogy szaporán lélegzik. Lassan húztam el a kezemet Bill ágyékától, ujjaimon forró folyadék csorgott le. A látványtól és a tudattól teljesen felhevültem. A szívem a torkomban dobogott és egy halvány, de elégedett mosoly jelent meg az arcomon. Megtöröltem a kezemet és Bill szelíd tiltakozása ellenére, segítettem begombolni a nadrágját.
- Olyan jó vagy hozzám. – hálálkodott Bill.
- Ez a legkevesebb. – vágtam rá, ahogy az átéltek miatt kicsit sután, de végül sikerült, az övet is bekapcsolnom.
- Lehet, hogy nekem nem menne most, annyira reszketek. - lehelte testvérem és fejét a nyakamba temette. A homloka és a haja izzadt volt, ahogy megsimogattam, az arca hideg.
- Boldog születésnapot Bill. – adtam egy gyengéd csókot az arcára. Felnézett rám a tekintete gyönyörű volt, csaknem szikrázott
- Boldog születésnapot Tom. – mondta erre ő is.
Újra a karjaim közé zártam és csak álltunk ott ölelkezve, hallgatagon. A gondolataim persze kavarogtak és elszorult a torkom, ahogy a dal sorai jártak a fejemben, amit Bill küldött nekem.
Te vagy a lelkemnek a fény, te vagy a célom… te vagy a mindenem…
És ez annyira igaz volt, mint az a valószerűtlennek látszó, de mégis valódi pillanat, amit akkor éltünk meg.

Süket ész, vak szív, önző vágy

Hello!

Nem mentegetőzöm, szar alak vagyok,hogy csak most jövök új résszel. De nem felejtettelek el titeket, sem a sztorit, csak egy csomó tré dolog történt velem, ami miatt nem tudtam írni.
Ráadásul elszaródott  blogspotom, igy nem tudok kommentet írni egyik általam olvasott bloghoz sem :( (valamit majd kitalálok erre).
De nektek köszönöm az összes kommentet és hogy olvastok <3 És tényleg ezer bocs, a késői jelentkezésért.

A nyári szünet előtti hetekben anya ismét gyakrabban kezdett minket hívogatni, hogy megbeszéljük mikor és mennyi időt töltünk majd nála a vakáció ideje alatt. Tanév közben nem sok időt voltunk Zielitz-ben, legfeljebb néhány hétvégét, ami nekem bőven elég volt, de ikremen láttam, hogy többet szeretne. Viszont anya nagyon is betartotta, amit nagyi megígértetett vele, miszerint míg tart az iskola, nem viszi túlzásba a családegyesítő projektjét. Ez mind meglátszott a telefonhívásokon és a személyes találkozásokon is.
Elszomorított, hogy ez Billnek ez fáj, és annyira epedezik anya után. Nem tudtam, mivel vigasztalhatnám, ugyanakkor kicsit magamat is rosszul éreztem, mert nekem annyira nem hiányzott az a közeg. A szünet kezdete előtt pár nappal anya korán reggel hívott minket és azt mondta, délután feltétlenül ugorjunk el hozzájuk, mert fontos dolgot akarnak mondani. Fogalmam sem volt, mi nem várhatott, de nem is érdekelt, Billt viszont annál inkább, mert azonnal igent mondott, anélkül hogy megkérdezett volna például engem. Nagyanyánknak sem tetszett ez és kivételesen egyet értettem vele. Semmi kedvem volt tanítás után anyáékhoz utazgatni, olyan miatt, amit esetleg telefonon is lehetne közölni. Meg amúgy is más terveim voltak Billel a délutánra. Kettesben akartam vele maradni, mert már napok óta nem történt köztünk semmi. Délután és esténként tanultunk, elkapott minket a tanév végi hajrá, mert jó pár tárgyból pocsékul álltunk és meg szerettük volna úszni a bukást, meg az ezzel járó fejmosásokat. Egyhangú volt, de csinálni kellett. Viszont egyre jobban eluralkodott rajtam a hiány, Bill hevítő közelsége, a csókjai, az illata és az együtt töltött őrjítő percek iránt. Kívántam Billt, de úgy tűnt ikrem szeme előtt csak a délutáni program lebegett, mert egész nap csak az okfejtését hallgattam, arról vajon mit akarnak anyáék. A nap végére elfogyott a türelmem. A tény, hogy a vágyakozásomból nem lesz semmi, rendesen felmérgesített és csalódottá tett. Annyira, hogy a buszpályaudvaron, pár perccel a zielitz-i járat indulása előtt meggondoltam magam.
- Menj egyedül. – mondtam hirtelen, nehezen leplezve a tehetetlen haragot.
- Micsoda? – vágott meglepett arcot Bill a váratlan fordulat miatt.
- Hallottad, nem? – kérdeztem vissza türelmetlenül.
Bill vállat vont.
- Igen, de…
- Nem érzem magam jól, lehet, hogy beteg leszek, vagy nem tudom,  inkább itt maradok.
- Biztos? Anya azt mondta, mindkettőnkre tartozik. – tette hozzá Bill.
- Te menj, ha annyira akarsz.- rántottam meg a vállam és mit nem adtam volna, ha Bill sem indul el, de ő csak félszegen bólintott.
- Hát jó. Pihenj kicsit, sietek vissza. – ezzel fellépett a busz lépcsőire, ami szinte azonnal el is indult.
- Nagyszerű. – morogtam savanyú ábrázattal és idegesen figyeltem, ahogy a busz elindul és kikanyarodik az útra. A torkom összeszűkült, a gyomrom fájni kezdett a feszültségtől. Miért nem tudott Bill velem maradni? Fontosabb neki anyáék talán jelentéktelen dolgait meghallgatni? Azt hittem, minden más várhat, ha kettőnkről van szó.
- A francba ! –káromkodtam és előhúztam egy szál cigarettát a zsebemből. Csak szobroztam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, körülöttem emberek jöttek-mentek, buszok indultak és álltak meg és erősen tűzött a kora nyári nap. Üresnek és magányosnak éreztem magam, az indulattól teljesen kimelegedtem. Egyelőre nem akartam hazamenni és a nagyi faggatózását hallgatni, hogy miért nem mentem én is. Nem akartam semmit, csak ikremmel lenni, de azt nem lehetett és előttem volt még egy keservesen hosszú délután nélküle. Először gőzöm sem volt hogyan üssem el az időt, aztán mikor már elhagytam a buszpályaudvart, hirtelen gondolattól vezérelve a kocsma felé vettem az irányt. Ha Bill külön programokat csinál, akkor én is azt teszem…
- Bill, hé, Bill! – kiabáltam hangosan, ahogy megláttam a szobánk ablakából testvéremet. Lassan lépkedett és mintha elgondolkodott volna valamin. A hangomat meghallva azonban az ablak felé fordult és intett, én meg elindultam a földszintre, hogy ajtót nyissak neki.
- Csakhogy itt vagy! – tártam ki vigyorogva az ajtót, amint belépett és megöleltem. Ajkaim már a nyakát súrolták. Bill meglepve és tágra nyílt szemekkel tolt el.
- A nagyi nincs itthon? – érdeklődött, mert nem értette ezt a fogadtatást.
- Bent van a szobájában. – feleltem, mire Bill végképp összezavarodott.
- Rendben. Akkor beköszönök neki. – mondta furcsálló arckifejezéssel és megindult nagyanyánk szobája irányába.
Kedvetlenül vontam meg a vállamat, hihetetlen Bill mennyire le tudott néha lombozni…
- Felőlem…- majd lassan a szobánkba mentem.
Pár perc múlva Bill is utánam jött. Addigra én már az ágyamon ültem és kicsit zsongott a fejem a nemrég elfogyasztott alkoholos italoktól. Figyeltem, ahogy ikrem leveszi a cipőjét és a farmerkabátot, aztán oda ül mellém. Nem szóltam semmit, csak néztem őt. Jó alaposan végig mértem. Mostanában kicsit megváltozott, elkezdte növeszteni a haját. És rohadt jól állt neki. A pólója is annyira remekül nézett ki rajta, főleg most, hogy kicsit át volt izzadva. Arra gondoltam, milyen klassz lenne, ha így izzadna alattam. Vagy felettem. Részletkérdés… Megnyaltam a számat és éreztem az izgalmat magamon. A gyomromba fájdalom nyilallt, a szívem gyorsabban vert, a szerszámom meg egyre keményebb lett. Bill észlelte, ahogy bámulom, de nem szólt, csak ültünk egymással szemben perceken át.
- Na és mi volt olyan sürgős? – törtem meg a már-már kínos hallgatást.
- Úgy tűnik lesz nyárra munka, Gordon beajánlott egy ismerősénél minket bolti kisegítőnek. – újságolta Bill lelkesen.
Bár én is mondogattam anyáéknak, hogy ha tudnak, szerezzenek nekem valami állást nyárra, de ez most nem inspirált igazán.
- Hát hurrá. – gúnyolódtam magam elé meredve.
- Nem mellesleg érdeklődtek felőled, hogy miért nem jöttél. – jegyezte még meg ikrem kissé szemrehányóan.
- Nem mellesleg nem érdekel. – vágtam vissza dacosan.
- És jobban vagy már? – kérdezte Bill.
- Persze, remekül érzem magam. Nem rég értem haza én is. – feleltem sejtelmes arckifejezéssel.
- Miért, hol voltál? – Bill kissé meghökkent.
- Hát a kocsmában. – röhögtem fel idétlenül.
- Te részeg vagy? – rendült meg Bill és az arcára volt írva a véleménye. Hát igen, azt mondtam rosszul vagyok és haza megyek, erre a kocsmában kötök ki… Szép…
- Nem vagyok részeg, csak ittam pár pohárral. – csattantam fel.
Bill bizonytalanul bólogatott.
- Értem… Szóval bementél a kocsmába és egész délután egyedül ittál…- látszott rajta, hogy nem érti a dolgokat.
Kaján vigyor jelent meg az arcomon.
- Nem voltam egyedül. Vagyis az elején igen, de aztán bejött Britta, meg még néhányan az osztályból és mondták, hogy üljek oda hozzájuk.
Szavaim megtették a kellő hatást, ikrem eddig egészségesen rózsaszín arca hihetetlenül fehérre változott.
- Te Brittával iszogattál…- a hangja gyanakvó lett.
- Voltak vele mások is. És mindenkinek ő fizette az italát. Fizetett volna neked is, ha ott vagy nyugi. - legyintettem röhögcsélve elégedetten, mert úgy gondoltam ez valamiféle elégtétel Bill felé.
Bill idegesen összeszorította a száját. A harag és elkeseredettség csak úgy sütött róla.
- És mit kért tőled cserébe? Mert azt tudom, hogy Britta Schreibertnél semmi sincs ingyen. – kérdezte végül és a hangja megremegett.
Nem akartam bele menni Bill idétlen és éretlen okfejtéseibe, meg kezdtem unni a Britta témát, már nem is tartottam ezt olyan poénosnak.
- Jaj, Bill, te akkora hülye vagy, komolyan! Egy kocsmában ültünk, mégis mit gondolsz?! Lemászott az asztal alá és orális örömökben részesített?! Britta csak költötte a pénzét és ennyi. Szerintem hanyagoljuk ezt az ügyet, mert úgy látom, kezdesz kikészülni. Inkább térjünk át valami másra! – ajánlottam felhevülve és közelebb húzódtam a még mindig elég sápadt és felháborodott Billhez. Szólni sem volt lehetősége, máris csókoltam az ajkát és szinte durván nyomtam bele a nyelvemet a szájába. Szédülni kezdtem a közelében és a gerjedelem máris hatalmas sebességgel terjedt el rajtam.
- Kívánlak Bill.- suttogtam neki, amikor végre viszonozta a csókomat és átölelt engem.
- Egész nap erre vártam… Erre te fogod magad és elmész anyáékhoz…- tettem még hozzá kicsit sértődötten és végig simítottam ikrem hátán, majd a pólója alá férkőztem és ujjaim átfutottak kissé izzadt bőrén. Halk sóhaj volt erre a reakció.
- Egész nap téged akartalak Bill és te észre sem vetted…- mondtam rosszallóan, ahogy megéreztem az ő érintését magamon. Sokkal félénkebb volt, mint az enyém. De legalább ott volt velem, hozzám ért, a karjaimban tartva csókolhattam és nekem ez volt a legfontosabb. Gyengéden az ágyra toltam és felé hajoltam.
- Akarlak… Érted? – kérdeztem és elcsuklott a hangom a kínzó vágyakozástól.
- De hát én is akarlak Tom… Csak mostanában a tanulás miatt annyira kevés időnk van egymásra. – mentegetőzött Bill és halkan felnyögött, amint megcsókoltam a homlokát, a száját majd a nyakát. Aztán újból csókolni kezdtem, most rögtön visszacsókolt hezitálás nélkül. A kezeivel finoman körbefont. Rekedt nyögés hagyta el az ajkamat, amikor megéreztem, hogy ágyékunk egymáshoz ér. Mindkettőnk férfiassága kőkemény volt és ez tovább forralta a véremet.
- Szeretkezni szeretnék veled Bill. – mondtam, ahogy ajkaink elváltak egymástól. Bill arca már nem volt fehér, a kéj vörös színében lángolt.
- Beléd menni és mozogni benned…- ziháltam a fülébe, ahogy ismét elmerültem testének csókolgatásában.
- Oh, Tom…- suttogta kimelegedve Bill és hagyta, hogy két csók között feljebb húzva a pólóját, elkezdjem kigombolni a nadrágját.
- Igen… ezt szeretném…- sóhajtottam fel, ahogy izzadt tenyerem végig kúszott ikrem nadrágjának szélén, érintve az ott lévő selymes bőrt, majd határozott mozdulattal lehúztam a nadrágját az alsóneművel együtt. Bill ágaskodó szerszámának látványától még jobban felgyosult a szívem és reszketések futottak végig rajtam, ahogy sietve igyekeztem a saját nadrágomat is bontogatni, hogy minél hamarabb eltűntessem az útból.
- Ugye te is akarod? – kérdeztem és Bill nem felelt, csak bólogatott és az ajkamhoz hajolt, én pedig megkönnyebbültem, mert nem is tudom, mit tettem volna, ha nemet mond. A férfiasságom már szinte fájdalmasan kemény volt és az egész testem reszketett. 
Ajkaink és nyelveink úgy játszottak, mintha sosem akarnának szétválni. Csak csókoltuk egymást, közben finoman megmarkoltam ikrem hímtagját és kényeztetni kezdtem. Jó volt a meleg, lüktető testrészt a kezemben érezni. Bill nyögdécselni kezdett, de ő is megérintett és ugyanazt tette velem, amit én vele. Másodpercek alatt kirántva ezzel a talajt alólam. A csípőnk egyszerre, szinkronban mozgott, ahogy egyre gyorsabb tempóban mozogtak a kezeink is. Csak nyögtünk és egymás nevét mondtuk ki, ha ajkaink nem találkoztak. Olyan jó volt végre ezt csinálni Billel. Mindenről elfeledkeztem. Izzadtság csorgott le a homlokomról, bele a szemembe, a testem vadul mozgott Bill teste felett és éreztem, hogy ha nem állunk le, hamar véget vet az egésznek a korán bekövetkező önkívület.
- Várj…- húzódtam el reszketve ikremtől, aki tudta jól, ez mit jelent. Ő is megállt a kéjes mozdulatokban és éreztem, hogy ő sem volt messze az extázis érzésétől, hímtagja tetején átlátszóan csillogó előcseppek jelentek meg, akárcsak az én férfiasságomon is.
-Annyira jó vagy Bill. Még kábé fél perc és elélvezek.
- Azt hiszem én is…- pirult el Bill.
Egyszerre elélvezni… a gondolat rendkívül izgató volt. Billel szeretkezés közben még sosem sikerült. Az aktusok során csak én jutottam el a csúcsra, többnyire három-négy perc alatt, neki ettől többre volt szüksége, de sosem vetette a szememre, hogy béna vagyok, nem volt elégedetlen. Én pedig igyekeztem más módokon kielégíteni.
Levegő után kapkodva rántottam magamra a nadrágomat, de csak addig, míg bezártam a szobánk ajtaját és a szekrényből előkerestem a testápolót. Mire vissza értem az ágyhoz, Bill már leszedte magáról a még rajta lévő pólót. Ott feküdt előttem meztelenül. Összeszorult a torkom szépségétől és órákig el tudtam volna benne gyönyörködni, de a vágy sürgetett, így én is gyorsan ledobáltam magamról a ruháimat, majd visszafeküdtem ikremre. Fázni kezdtem a gyönyörtől, ahogy a bőrünk most már ruhátlanul összeért.
- Olyan gyönyörű vagy…- mondtam neki halkan, ahogy fél másodpercre rajta felejtettem a tekintetemet.
- Ez nem igaz, te vagy a gyönyörű. – suttogta erre Bill.
Megráztam a fejem.
- Én minden létező módon el vagyok cseszve Bill, de te még mindig itt vagy velem és ezért nem győzök hálás lenni neked.
Ujjaim a haját simították, a nyakát, a vállait, végig a gerince vonalát és szomjasan forrt egybe a szánk, a nyelvünk.
- Akarlak.- nyögtem fel, kissé elhúzódva magamhoz vettem a testápolós flakont. Már a gondolattól is fájdalom nyilallt belém és izzadtság cseppek gurultak végig a hátamon. A kezem pedig annyira reszketett a vágyakozástól, hogy alig boldogultam a testápolós flakon felnyitásával. A tenyerembe nyomtam a hűvös krémből és persze most is megrohantak az emlékek. Hányszor vettem már kezembe ezt a tubust és mindannyiszor az ikremmel való együttlét céljából. Másnak ez csak egyszerű testápoló, míg nekem és reméltem, hogy Billnek is, az életem egyik meghatározó kelléke.
Szétnyitottam Bill lábait és bekentem a krémmel az köztük lévő területet.  Ő alig hallhatóan felsóhajtott, az én gyomrom meg egy hatalmasat ugrott, amikor ott megérintettem.
- Nyugalom…- suttogtam magam elé és láttam, ahogy Bill elmosolyodott. Igen, kicsit tényleg esetlen volt, ahogy szavakkal próbáltam magamon önuralmat gyakorolni. Hiszen a szavak nem értek semmit, annyira fel voltam húzva.
Nem késlekedtem. Egyszerűen már nem tudtam, ezért miután az ujjaimra is került a krémből, óvatosan bele hatoltam ikrembe.
Közben ismét csókolózni kezdtünk, hogy elterelődjön a figyelme az esetleges fájdalomtól. De csak a kezdeti másodpercek voltak nehezebbek, utána valahogy minden csak végtelenül forró és síkos volt odalent és Bill lágyan mozgó csípőjéből is azt sejtettem, hogy ez időről-időre egyre könnyebb lesz neki is.
A szinte égető ajka és perzselő csókjai még jobban lángra gyújtottak és már nem akartam várni. Az ő légzése is egyre hangosabb és szabálytalanabb lett, a karjaim között szorosan lévő teste is felvett egy ugyanolyan ritmust, mint ahogyan az én ujjaim mozdultak benne. Tudtam, hogy felkészült, ahogy a körülmények lehetővé tették.
A körülmények, amik persze nem voltak teljesen megfelelőek és annyira vágytam volna még arra, hogy hosszabban örömet okozzak neki, hogy érintsem és csókoljam őt az arcán, a nyakán, mellkasán, hasán és persze lejjebb is, ahogy önző férfiként azt is szerettem volna, ha ő tesz hasonlókat velem. De a tény, hogy nem vagyunk egyedül a házban és a kábult szenvedély iránta sürgetett, hogy minél hamarabb érezzem őt teljesen, hogy egymásba forrjunk.

- Készen állsz? – érdeklődtem megcsukló hangon.
- Igen Tom. – suttogta ugyanúgy izgalomtól elrekedve.
Reszketeg sóhaj szakadt fel belőlem, a mellkasom úgy lángolt, ahogy ismét megragadtam a testápoló flakonját és a hidegen síkos krémet a szerszámomra kentem. Ikrem bágyadtan nézte a rutinosnak még mindig nem nevezhető mozdulatot, bár már viszonylag sokszor csináltuk, még mindig zavarba ejtőek voltak ezek a dolgok.
- Nagyon akarlak Bill. – mondtam még neki, ahogy pillantása az enyémbe ütközött. Szemeim végig futottak hibátlan, egyszerre felnőtt és gyerekvonásokat idéző arcán, izzadtságtól zilált haján, a néha kérdő, máskor válaszokat adó tekintetén, ruhátlan testén.
Csodálatos volt, mint minden perc, amikor ilyen közelségben lehettem vele. A szívem eltelt egy érzéssel, a büszkeség érzésével, hogy én fekhettem vele egy ágyba és én mutathattam meg neki az érzékiség titkos világát.
Ismét az ujjaimmal hatoltam bele először, ő készségesen emelte feljebb a csípőjét, hogy megkönnyítse ezt, ahogy ismét benne voltam az ujjaimmal, átjárt a forró izgalom tetőtől-talpig. Ikrem ajkát egy halk nyögés hagyta el és teste együtt mozgott az ujjaimmal, férfiassága ugyanolyan keményen ágaskodott, mint az enyém.
- Tényleg készen állok. – mondta halkan, én pedig megcsókoltam az arcát. Majd kihúztam az ujjaimat belőle és kissé jobban szétnyitva a lábait, teljes egészében oda feküdtem. Izzadt volt mindene, ahogy nekem is minden porcikám verítékben úszott. A szívem majd kiugrott a helyéről, szinte szétfeszítette a bordáimat. Billre pillantottam, ahogy feszülten, ugyanakkor felizgulva várakozott, összevillant a tekintetünk, ő egyfajta néma jelt adott, amire én, homlokomat a vállának nyomva, lassan belehatoltam.
- Bill…- nyögtem fel, mert az első másodpercben tudtam, nem fog sokáig tartani. A testem annyira akarta a beteljesülést, hogy lehetetlenség lett volna ezt sokáig húzni, bármennyire is akartam. Napok óta fojtogatott a gyötrő vágy ikrem után, amint megéreztem a szűk, forróságot, ami körbefogta férfiasságomat, máris éreztem, hogy elvesztem a kontrollt magam felett.
Bill fájdalmasan összerezzent, amint tövig benne voltam és mozogni kezdtem. Felkaptam a fejemet, ő pedig beharapta az ajkát, hogy ne kiáltson fel.
- Túl durva vagyok? –kérdeztem, mire ő megrázta a fejét.
- Egy kicsit fáj…- mondta ő erre.
- Óvatosabb leszek. – leheltem egy csókot a nyakára és valamivel finomabban folytattam a mozdulatokat, miközben ajkam szomjasan tapasztottam a szájára. Viszonozta a csókomat és szelíden körbeölelt karjaival, miközben a testünk egy tempóban mozgott az ágyon.
Leírhatatlanul jó volt ismét érezni Billt, hogy a bőrünk csuromvizesen tapadt egymásra, hogy mindenhol egyek voltunk, hogy egyszerre lüktettünk a szétdúlt takaró és párnák között, hogy forró lehelete az arcomat simogatta, és ahogy a fülembe zihált, miközben én egyre mélyebbre mentem benne. És egyre gyorsabbra változtak a mozdulataim. Másodpercek alatt terjedni kezdett bennem az önkívület heves és rohamos érzése, a gyomromból kiindulva, végig a gerincemen, betöltve minden egyes részemet, még a véremet is az ereimben. Már nem voltak korlátok, amik megálljt szabtak volna, csak azt éreztem, hogy mennyire jó ez, hogy milyen csúszós és vérforralóan, kegyetlenül szűk és hogy akarom a beteljesülést, jobban, mint bármi mást. A hangok, amiket kiadtam, betöltötték a szobát, nem is tudtam volna, halkabb lenni, egy ponton túl, már semmit sem tudtam irányítani.
A szemeim lecsukódtak, de akkor is Billt láttam mindenhol. Hangosan felnyögtem és elvesztem ikrem karjai között, ahogy a gyönyör végig cikázott rajtam, a csípőm sebes mozgása egyszeriben megszűnt és elért a napok óta vágyott, hajszolt élvezet. Meleg izzadtság csorgott végig a halántékomon és egy hangos nyögés kíséretében hanyatlottam rá Bill szintén nyirkos testére.
Hallottam mellkasában vadul kalapálni a szívét és az én szívem is körülbelül ilyen ütemet diktált. Remegett mindenem, csak kapkodtam a levegőt és erőtlenül kapaszkodtam Bill karjaiba.
Így feküdtünk percekig, én meg sem tudtam volna szólalni, gondolatok keringtek bennem a kielégültség érzésével vegyesen és hallgattam Bill szívének dobogását.
- Minden oké? – kérdezte végül ikrem és végigsimította a vállamat.
- Igen…- motyogtam még mindig kifulladva, majd kihúztam magam belőle és mellé dőltem az ágyra. Még mindig őrülten vert a szívem, reszketések futottak végig rajtam, ragadós voltam a testápolótól és a hímtagomból csordogáló nedvességtől.
- Azért jó volt neked is, legalább egy kicsit? – érdeklődtem Billtől, mert tudtam, hogy ő fele annyira sem érezte azt, amit én éltem át. Láttam, hogy a férfiassága még mindig kemény, de ő, amint észrevette, hogy nézem, szemérmesen magára rántotta a takarót.
- Persze, hogy jó. – válaszolta és a vállamra hajtotta a fejét.
Beletúrtam a hajába és magam felé fordítottam az arcát.
- Este majd én jövök Bill és eljuttatlak a csúcsra. És egyszer majd azt is teljesen élvezni fogod, amikor beléd megyek. – jelentettem ki.
- De nekem most is jó…- vont vállat Bill, én viszont folytattam.
- Meg fogom tanulni, hogyan kell és nem is olyan sokára attól fogsz elélvezni, amikor benned mozgok. Esküszöm neked! – tettem hozzá komoly arccal.
- Szeretlek. - mondta erre Bill.
- Én is szeretlek Bill. Néha már megijedek attól, mennyire. – sóhajtottam, mert úgy éreztem, szavakkal már nem lehet megfelelően kifejezni, amit iránta a szívemben van, sőt lehet, hogy tettekkel sem. De főtt a fejem, mit tegyek, hogy ezt minduntalan ikrem tudomására hozzam. Hogy nincs nála fontosabb ember számomra a földkerekségen, és hogy mennyire törődni akarok vele.
A tanév közben véget ért és hihetetlen, de Billel semmiből sem buktunk meg. Oké, a bizonyítványunk nem lett a legfényesebb, sőt majdnem mindenből elégséges és közepes osztályzatot szereztünk, de a lényeg, az volt, hogy nem kellett pótvizsgáznunk. Előttünk állt a nyári szünidő, amire abszolút semmi tervem nem volt. Legfeljebb, hogy túl kell élni a dögunalmas napokat és nagy ívben kerülni a falubeli idiótákat.
Gordon szerencsére betartotta, amit ígért és egy magdeburgi ismerőse boltjában szerzett nekünk bolti kisegítő nyári munkát. Szóval, míg a faluban minden sivár volt a nyári vakáció miatt, mi Billel naponta elbuszoztunk a városba pénzt keresni. Az elején kicsit kemény volt, de beleszoktunk és majdnem az egész nyarat végig dolgoztuk. Nem is volt annyira, baromira nehéz, mert terveim voltak az így megkeresett pénzzel. A legfontosabb, hogy félrerakjak, mert az hogy miután nagykorú leszek és lelépek, még mindig elsődleges célként lebegett a szemem előtt. Tudtam, hogy az erre szánt pénzt magamnak kell előteremteni, így tényleg örömmel tekintettem a munkára. Kapaszkodóként, ami egy új helyre segít majd eljutni, hogy végre megélhessem az álmaimat közösen Billel.